Nyelvdüh és nyelvszomor

Parti Nagy Lajos szövegválogató és -gyűjtögető író. Ha futó pillantást vetünk eddigi vers- vagy prózakönyvei sorára, azt vehetjük észre, hogy mind jól megválogatott gyűjtemények. Nyilván sokféle tanulsággal, esetleg kínnal és keservvel járhat ez a fajta önszerkesztői munka. Parti Nagy kötetei mindeddig azt bizonyították, hogy szerzőjüknek időről időre sikerült összegző hatású, egységes kompozíciót, de legalábbis összehajló íveket szerkesztenie. Így történt például a Szódalovaglással, az Esti krétával, hosszú-hosszú idő elteltével a Grafitnesszel, de a Se dobok, se trombiták és A hullámzó Balaton szövegei is a szűrés, az újragondolás, sok esetben újraírás reflektált gesztusával formálódtak kötetté. S amint a Grafitnesz sem rekordgyorsasággal követte az új verseket is tartalmazó Esti krétát, azt sem állíthatjuk, hogy Parti Nagy prózakötetek sűrű egymásutánjával ostromolta volna a kortárs magyar irodalom kapuit. Bár a szerző egyrészt gyakori közszereplő, legalábbis sokszor megszólítják, másrészt a szélesebb nyilvánosság előtt ismert néhány magyar író egyike, aki ráadásul olyan műfajokban is dolgozik, mint a színház és a film, egyszóval sokat forog a neve, mégsem él (vissza) oly módon a népszerűség kínálta lehetőséggel, hogy kiadna mindent, ami megszületik az íróasztalánál. (Ó, megint egy szamovár!) Így aztán egy-egy Parti Nagy-kötetre van mód várakozni.

Az 1994-es, azóta két kiadást is megért A hullámzó Balaton után tizenkét évvel látott napvilágot az újabb prózagyűjtemény, amely tehát az 1995 és 2006 között született írásokból válogat. Az itt olvasható huszonkét elbeszélés, illetve novella majd mindegyike megjelent már nyomtatásban, némelyik más címmel, más (olykor többféle) változatban, ami éppenséggel nem meglepő jelenség Parti Nagy életművében. Az új struktúrába illesztés gondja nemegyszer inspirálta a szerzőt, hogy alaposan átdolgozza a szövegeit. Ennek legismertebb példája a Se dobok, se trombiták című tárcákból álló kötet némely darabjának átírása novellává; ezek aztán A hullámzó Balaton 1994-es, illetve az 1999-es bővített kiadásában láttak napvilágot. A különböző szövegvariánsok mellett alakok, figurák, nevek is vándorolnak prózáról prózára, erre ugyancsak találhatunk példákat az új kötetben. Ez a belső szövegköziség alapvetően jellemzi annak a Mészöly Miklósnak az életművét, aki Parti Nagy számára fontos viszonyítási pont, de említhetjük e vonatkozásban a Tolnai Ottó-féle prózapoétikát is. Nem csupán filológiai érdekessége van ennek a fajta ökonomikus, számos belső utalást tartalmazó elbeszélésmódnak – de míg ez az alkotásmód Mészöly és Tolnai esetében inkább egyrészt a műfaji korlátok, nevezetesen a nagypróza lehetőségeinek, határainak átalakításával, másrészt az életművek mitikus-történelmi világának kiterjesztésével hozható kapcsolatba, addig Parti Nagy esetében a nyelv, a sokat emlegetett nyelvhús folytonos megmunkálásának, (át)formálásának a lehetősége, az állandóan változtatható és változó nyelvmasszának mint anyagnak a gyúrhatósága ennek az ismétlő, variáló, vándorhajlamú poétikának az elve. Vagyis nem annyira a ’megírom még pontosabban is’ kételye űzi a szerzőt, inkább a játékosság, az úgynevezett nyelvi teremtőerő vagy -képesség, leleményesség. Hogy mindebből bőven jutott a szerzőnek, és hogy mindezen lehetőséggel izgalmasan, mértékletesen tud élni, azt költészete régóta bizonyítja. Hogy ez a lírában elszabadított nyelv miképpen működhet, mondhatni uralkodhat (el) a prózájában is, arra többféle választ ad A fagyott kutya lába.

A Se dobok… tárcanovelláival kezdő prózaíró mindenekelőtt olyan nyelvet teremtett rövid írásaiban, amely első pillantásra részint az utca, a mindennapok “morzsáriumából”, részint a rendszerváltás kori hatalmi-politikai közbeszéd bugyuta, kulturálisan alultáplált nyelvéből tűnik építkezni. Mégpedig oly módon, hogy miközben az elbeszélés a megírás (nevezetesen a kétheti rendszerességgel írandó tárcák) szükségessége révén létrehozza önmagát, saját, önműködést gerjesztő hatalmánál fogva, eközben tematizálja az írás születésének folyamatát is (“meg kell kérnem az olvasót…, nézze el, hogy megint az írásról szól az írás, a tárcáról a tárca, s magamról magam”). Az így létrejövő saját prózanyelv, beszédfolyam egyúttal létrehozza a figurákat s az ő jelenetszerű történeteiket, ahogy Balassa Péter írta a Nappali ház-beli kritikájában 1995-ben: “Noha a nyelvet a szöveg cselekményévé teszi, a szöveg cselekménye nem csupán nyelvi, hanem a nyelvben létrejövő fabula is.” Az egyre bővülő recepció, s Németh Zoltánnak a befogadástörténetet összegző Parti Nagy-monográfiája is akképp foglalja össze ezt a nyelvi képzelőerőt, mint amely ugyan (fel)használja a hétköznapi nyelv változó, rontott-romlott szókincsét, alakzatait, ám eközben fiktív, egyedi, organikusan formálódó írói nyelvet alkot. Az új kötetnek mintegy keretet ad három hosszabb, legalábbis a szerző eddigi prózáihoz képest szokatlanul nagy terjedelmű elbeszélés, a kezdő és címadó A fagyott kutya lába, valamint a könyv két utolsó, A testaranyozó és a Teufelhúr című írásai. Mindhárom elbeszélés merőben új nyelvi regiszterben szólal meg, és olyan epikai távlatot fog át, ami nem jellemezte Parti Nagy korábbról ismert prózáinak természetét.

A kötetnyitó írás egy orvos/pszichológus első személyű elbeszélésének közvetítésében, nyilvánvalóan Csáth Géza naplóinak nyelvét imitálva meséli el egy tartalékos egyenruhaszabó “erős, sensatiókkal teli lelki életét”. Nem csak közvetlen monológot olvasunk ezúttal, amely a korábbi PNL-prózák jellegzetes beszédmódja volt, de a Morosgoványi nevű, visszataszító külsejű, “rossz szagú s vérig sértett”, mentálisan és szexuálisan frusztrált páciens – akit Radnóti Sándor kritikájában (ÉS, 2006/50) XX. század eleji Woyzecknek nevezett – története a közvetlen elbeszélése mellett részben az orvos által közvetített, reflektált nyelven, részben, mint említettem, függő beszédből bontakozik ki. Ez a lefokozott katona egyúttal lefokozott főhőse is az elbeszélésnek, alantas körülmények között élő, szánalmas külsejű, embernek és természetnek alávetett figura, akinek az élettörténetéről mit sem tud meg az olvasó, annál inkább mint páciensről: afféle anamnézisként – csak az adott élethelyzetére és az ebből származó komplexusokra derül fény az elbeszélés folyamán. Ez a saját teste szükségleteinek is mélyen kiszolgáltatott Morosgoványi ugyanakkor az orvos szerint “váratlanul nagy és többrétű” szókinccsel bír, a testről szóló mondatai alapvetően eltérnek az orvos imitatív nyelvétől, ami a pszichológust ingerült zavartsággal tölti el. Ez a világba vetett, nem csupán büchneri, de kafkai ihletésű alak a “létezés korlátlan hidegét” fűti “azzal, ami kéznél van, a keserű baszdühhel meg a képzelettel”. Az egyenruhaszabó közvetlen megszólalásainak leplezetlen konkrétsága, de ugyanakkor a világot értelmezni, körülírni vágyó szóvirágos retorikája és szalonfilozófiája (“És azt ne higgye senki, mondja a betegem, senki, hogy amiről nem lehet beszélni, hogy nem arról folyik a szó a bőr meg a szégyen huzatja alatt”) egyfelől nagyon érzékletesen ábrázolja a lepusztult, megrendítően vegetatív, ugyanakkor ennek a helyzetnek, állapotnak a tényszerűségével és mozdíthatatlanságával tisztában levő embernek a korántsem abszurd világát. Másfelől ez a retorika modorrá változtatja az orvos, illetve az elbeszélés archaizáló nyelvét. Ezáltal a befogadó sem pusztán azzal a kíváncsisággal olvassa a szöveget, vajon a szerző képes-e a stílusimitációt végigvinni. Olvasatunk szerint ezúttal részint egy zsigerien izgalmas történet elbeszélése a tét, részint pedig az, hogy ez a történet nagyobb epikus íven és hozzá azon a “zúgó-zengő” nyelven szólaljon meg, amelyről egy interjúban a szerző mint írói tervéről beszélt. Mindenesetre Parti Nagy-elbeszélés, -novella vagy -tárca a modern ember elveszettségéről ilyen kétségbeejtően nyers, mégis poétikusan melankolikus nyelven még nem szólalt meg.

A “zúgó-zengő” elbeszélésekhez tartoznak A testaranyozó és a Teufelhúr című írások is a kötet legvégéről. A testaranyozó, hasonlóan A fagyott kutya lába narratív szituációjához, ugyancsak közvetített elbeszélésként indul: “Az alábbi esetet rossz álmaim valamelyik szállodájában, cirkuszművészeti symposion során mesélte egy illető.” A narrátor, majd az illető elbeszélésének nyelve között pedig több évszázadnyi a különbség. Különösebb nyelvtörténeti kutatás nélkül is észrevehetjük, hogy A testaranyozó szövegét megnyitó beszélő nagyjából a 19. század végének, huszadik század elejének nyelvét beszéli, míg a testaranyozó, “a brassói bárzsingfestő” a saját történetét elmesélő, “Arcimboldo ecsetjére méltó figura” egy 16–17. századi nyelvállapotot imitál, például Heltai Gáspár nyelvét. És amint A fagyott kutya lába, s majd a Teufelhúr olvastán, úgy A testaranyozó szövegében is meglelhetjük a nyelvalkotó (v.ö. szerző) finom játékait, szóleleményeit, mint resersió (à la Proust), standargy, füliglen, determinálice etc.; vagy a könyvben másutt is jócskán előforduló kulturális nyelvjátékokat, utalásokat: “a szküllák e karib díszei között”. A történet elbeszélésének nyelve tehát itt is eltávolodik a szöveg legelején megszólaló narrátortól és a jelenkori olvasótól, akiket ez az itt és most születő, beszélő nyelv belevon abba a játékba, ha úgy tetszik, szerződésbe, mely szerint az éppen itt, éppen így megteremtett különös világnak ezek a kulisszái, ezzel az imponálóan gazdag nyelvi invencióval mesélhető a mese. Amely pedig a kapzsiság fabulája, s nem mellesleg a brassói ötvösműves dús, kalandos élettörténete.

A kötetvégi, Teufelhúr című terjedelmes, az előbbi kettőhöz hasonlóan nagyobb epikai struktúrát létrehozó elbeszélés több variánsát is ismerhetjük már. Ily módon némileg árnyalnám azt az állításomat, hogy ez a mű teljesen új nyelvet szólaltat meg a PNL-ouevre-ben. A Se dobok, se trombiták A fürdőző leány című tárcájában a Teufelhúr egyik főszereplője, Mantin Lajos Tasziló mint dilettáns prózaszerző jelenik meg, A hullámzó Balatonban az ugyanilyen címet viselő szöveg e vidéki házitanító műve (amely az Ibusárban pedig Sárbogárdi Jolán alkotásaként említődik), s végül az elbeszélés Az ördög Bádekkerben címmel újabb változatban megjelent az Alföld 1998. decemberi számában. Ez az írás megvalósítani látszik Parti Nagy tervét az úgynevezett “fürdőregényről”.^* A Teufelhúr elbeszélésvilága részben érintkezik a Sárbogárdi Jolánéval, hiszen a “létezés dilettánsairól” van szó (Balassa Péter kifejezésével), csakhogy ebben az ursulafürdői fülledt, bús, nyűtt vonós életképben megbújó irónia kesernyés, melankolikus, nem parodisztikus. A jegyzetben idézett szövegben e fürdőregény-idea úgy jelenik meg, mint amely a “testről való beszéd” nyelvén (“mint irodalom alatti nyelv”) szólalna meg, nem “mai” nyelven. S amint A fagyott kutya lába, úgy a Teufelhúr elbeszélésének is egyik legfontosabb regisztere a test működésének, nyers és erotikus szükségleteinek ábrázolása a múlt század eleji miliőben. A kötet címadó novellája Csáth pszicho-patologikus nyelvét veszi alapul, részint használja, applikálja a diagnosztizáló leírásokban, részint pedig Morosgványi nyers és nyerseségében is metaforikus beszédmódjával felül is írja az orvosét, nyelvvé munkálja, transzformálja a test kielégítetlen dühét. A Teufelhúr dilettáns művészei, a nótaszerző Mantin Lajos Tasziló és a “klottpaganini” hegedűs, Vojtina Béla pedig az erdélyi fürdőváros kulisszái között afféle elfáradt, ízületi gyulladásos Ady-klónokként (“Nesze neked, Észak-fok…”) vágyakoznak szépelgőn, az elbeszélő iróniájától nem kímélve a kikapós grófkisasszony, Hayagos-Hörtig Ferike után. (“Mantin Lajos Tasziló gatyában szenvedi végig a délutánt, belé-belékotor, illetlenül vakaródzik, s a pukkanásig sóhajtozik.”) A kötetzáró írás nem annyira az epikai történések egymásutánjából építkezik, mint inkább a leírások, a figurák, a környezet, az enteriőr, az atmoszféra ábrázolásának intenzív, mesterkélt poétikusságában merőben szarkasztikus nyelvére. A Teufelhúr tágassága a Parti Nagy megmunkálta nyelv eredménye.

A fagyott kutya lába jó néhány írása mintegy folytatja A hullámzó Balatonból ismert, a szocialista (kommunista) és posztszocialista Magyarország történeti idejét és nem utolsósorban mentális, kulturális állapotát ábrázoló novellák sorát. Mindenekelőtt az új kötet olyan darabjait említem e vonatkozásban, mint a Giuseppe undo Pusstay, A bányamosodás, a Hotel Téesziroda, A bitumi ember, a Zártlánc, és váratlan módon még a Krúdy-ihletettségű Lugas időtlen is ugyancsak ennek a két történelmi korszaknak az abszurditásait teszi a novellák tárgyává, érzékeltetve, hogy e két korszak egymásba mosódik. Ám feltűnő változás a korábbiakhoz képest, hogy a szarkasztikus iróniával vegyes együttérzés attitűdje eltűnt a novellákból, ehelyett valamiféle dermesztő utániság állapota uralja a szövegvilágot. Nyoma sincs felszabadító vagy távolságteremtő nyelvi humornak – bár a játékosság, a lelemény ezekből a szövegekből sem hiányzik, csakhogy ez a nyelv elsősorban a megrendítés erejével hat. Olyan vaskos képtelenségekről olvasunk e “cseszkura világ”-ot ábrázoló novellákban, mint Palpustai, a hajdani ügynökbálna; Csőpép, a híres munkásőr-, majd kecskesajtgyártó község, ahol a helybeliek könyörtelen megátalkodottsággal ejtik foglyul panzióvendégeknek az arra tévedőket; vagy a Hotel Főnix, ahol a családtagok zárt láncú televíziórendszeren azonosíthatják a fronton elhunyt fiaikat.

Ezek a szövegek, ahogy a Lugas időtlen címe is mondja, nem emelkednek ki az időből, egyfajta rendíthetetlen állandóság képzetét keltik, hol könnyedebb, emészthetőbb minőségben: “a félmúltban vagyunk, ahol még mindent mindenhez eleven szál köt, de már a fikció édes és ingatag mézeivel” (Giuseppe undo Pustay); máskor melankolikus fatalizmussal: “legfeljebb eltelt közben öt perc, egy óra, egy hét vagy kettő, netán harminc év, ki tudja és ki bánja?” (Lugas időtlen); keserű iróniával: “abszurdum, amiben az élet eltelik, hogy koszt csinálni, aztán elpucolni” (A bitumi ember). De idézhetnénk a kötet egyik legerősebb novelláját, a már-már atomháború utáni állapotokat idéző A bányamosodást, amely nem csupán fegyelmezett és izgalmas dramaturgiát követ, gondosan rajzolt figurákkal (a főhősnek, vagyis a bányamosodásnak még élettörténete, afféle személyiségrajza is van, de be is leszünk ezzel csapva), a Leninváros “kisöccseként” aposztrofált Puppentál község p(r)oszt(ó)indusztriális környezetének (lásd még: tájjelleg) leírásával, de vándorló motívumként kerül elő ez a “meddő látvány” például a Hotel Téesziroda enteriőrjének bemutatásakor. Puppentál község az Ewiggrau lábánál, bányáival, lőtereivel, “vadásztöltény- s gumigyár”-ával, vasfűvel, bányamosodával (tán valahol Balatonfűzfő és Százhalombatta határvidékén lelhetnénk fel a térképen), Csőpép szomszédságában rémisztő metaforája a posztszocialista magyar valóságnak. A legrémisztőbb benne pedig épp a térben és időben is mozdíthatatlannak tűnő valódiság, és emögött a láthatatlan, azonosíthatatlan, de odasejtett s ekképpen működésbe is hozott hatalom. A Hóvaku, amely tulajdonképpen egy képleírás, némiképp kilóg ebből a sorból. Már csak azért is, mert egy kimerevített pillanat nyomán kerekít, egyébként kiváló történetet, s jóval takarékosabb is a narrátor elbeszélése, akár a konspiratív megfigyelőé, azonban az előadásmód, az elbeszélő nyelv szenvtelensége, s nem utolsósorban a történelmi félmúlt témája kapcsolja az imént tárgyalt írásokhoz.

A Szép Róza nevű elbeszélőhöz kötődő, tárcajellegű szövegek nem egyenletes minőségű darabjai a könyvnek. A Se dobok, se trombiták kötetnek az ír(ód)ás folyamatát is tárgyukká tevő prózáival rokoníthatók ezek a novellák. Leginkább a Van baj mindenhol című szövegben értékelhetjük a Szép Róza nevében rejlő játékosság önreflexív és emblematikus funkcióját, amikor is a Szép Rózának címzett monológot megszakítja egy másik első személyű elbeszélő, aki a monológot Szép Róza közvetítésével hallja: “Hogy mióta van ez az azóta, kis részletekben bontakozik ki a nyelvhomályból, Szép Róza nekem már összerakva adja tovább, lehet, hogy ügyetlenül vagy elkapkodva, de folyton az jár a fejében, hogy nem kéne-e valakinek szólni…” A monológot az elbeszélő, vagyis maga a megszemélyesített elbeszélés a hatalma alá vonja, nem cenzúrázza, de felügyel rá, “megnyelveli”, formába önti, amit akár talált tárgyként is föllel. Egyfajta ars poetica megtestesítőjeként, vagyis ars figuraként is tekinthetünk tehát Parti Nagy Szép Rózájára, szemernyi kétsége sem lehet az olvasónak, amit itt, ebben a könyvben olvas, az az elbeszélő teremtette nyelv és világ – legfeljebb ismerős, a megfelelések a valósággal a véletlen művének tekinthetők, akár Szép Róza mesél, akár másvalaki.

Ennek a Szép Rózának a kedvéért azonban tétettek bizonyos engedmények. Ha recenziónk elején az eddigi kötetekben a körültekintő válogatás és mértékletesség gesztusát dicsértük PNL szerkesztői munkájában, most éppen úgy vélem, az új prózakötetet legalább “háromba” kellett volna vágni, esetleg, mint a Tótékban “édes jó Lajosom” az Őrnagyot: “négybe”. Valójában legkevesebb három könyvet vesz a kezébe az olvasó. Elsőként A fagyott kutya lábát, nagy lélegzetű elbeszélésekkel, a címadó szöveggel, A testaranyozóval, a Teufelhúrral, a Parti Nagytól megszokott nyelvi invencióval, a tőle szokatlan tágassággal és meglehetősen kesernyés világábrázolással, a kulturális emlékezetnek, avagy hordaléknak mint szervesanyagnak szellemes és elegáns begereblyézésével. Ha éppen nincs mód egy karcsúbb kötet kiadására, akkor vállalható kompromisszumként ugyanebben az összeállításban találom meg a Giuseppé…-t, A bányamosodást, a Hóvakut és még néhány rövidebb elbeszélést, melyek a kis magyar posztszoc. vigasztalan kulisszái között történülnek. A második PNL-válogatás azokat a novellákat, tárcákat gyűjtené össze, amelyek olvasói emlékezetünkben úgy élnek, mint a szerzőtől ismert, költőien játékos, nyelv(meg)művelős, olykor nevettető, olykor szomorkásan ironikus tárcák és áradó monológok, mint az Angyalesetek, a Wolfrám, a Van baj mindenhol, a Varádics, A szerencse csapása és a Hiénaesztrád.

A maradék, a lehetséges harmadik kötet, amelyet A fagyott kutya lábából kiemelnék, olyan írásokat tartalmazna, mint a Grátisz dolórisz, a Kenyaiak, a Testékszerek, A hét asszonya, a Nyelvtanulmányfej, amelyek úgymond igazi felolvasós darabok, vagy éppenséggel hasonlóan rövid távú “nyelvtanulmány”-ok gyűjteményébe illő, jól megcsinált, de a Parti Nagy-olvasásunkat különösebben nem tápláló és nem forradalmasító írások. (A Grátisz dolórisz talán épp valamiféle ujjgyakorlat lehetett a Sógornők magyarításakor? Vö. például a novellában emlegetett Tremblay Mihály szegedi cukrászt Michael Tremblay kanadai drámaíróval.) Némelyik tárcanovella alapötlete túlhajszoltnak tűnik, mint például a gimnáziumi kólagyár felrobbanása, vagy Szép Róza tudósítása a kenyai struccokról a hévízi parkból. Ám a szerzői tehetség és rutin a mégoly csináltnak tűnő történetmagból is úgy kerekít novellát, hogy a nyelvmesteri mutatvány bőven elég az olvasói élvezethez. Fájóbb a hiány azonban a monológformájú novellák esetében, amelyek bár kétségkívül szórakoztató, nevettető szövegek, ám az általában marginális társadalmi helyzetből megszólaló elbeszélők iránti, a korábbi PNL-monológokat nagyon is jellemző szolidaritás hiányzik az írásokból, így az olvasó kissé kényelmetlenül némiképp a kukkoló szerepét ölti fel, miközben persze jól megragad a fülében, hogy “gatyeszom luketmízed?”

Nem volt következetes számomra a válogatott kötet felépítése sem, a novellák sorrendjében nem találtam rendezőelvet, csak a keretes szerkesztés mint a hangsúlyok elhelyezésének gesztusa tűnik indokoltnak. Kár, hogy e keretsúlyok közé túl könnyű darabok is bekerültek, és billenékennyé tettek egy olyan novelláskötetet, amely szigorúbb válogatással sokkal egységesebb minőségben mutathatott volna reprezentatív képet Parti Nagy prózaművészetének változásairól, alakulásairól. Megfontolandó ellenérv persze, hogy A fagyott kutya lába ugyanakkor egyfajta mintavételként is tekinthető, széles merítés a szerző prózaírói munkásságának irányairól. De hát miért ne legyünk maximalisták?