Életrajzok

 

 

Jaufré Rudel rövid életrajza

 

Jaufres Rudels de Blaia si fo mout gentils hom princes de Blaia. Et enamoret se de la comtessa de Tripoli ses vezer per le ben qu’el n’auzi dire als pelerins que venguen d’Antiochea. Et fez de leis mains vers ab bons sons ab paubres motz. E per voluntat de leis vezer el se croset e se mes en mar e pres lo malautia en la naus e fo condug a Tripol en un alberc per mort. E fo fait saber a la comtessa et ella venc ad el al son leit e pres lo entre sos bratz. E saup s’ella era la comtessa e mantenent recobret l’auzir e-l flairar e lauzet Dieu que l’avia la vida sostenguda tro qu’el l’agues vista. Et enaissi el mori entre sos bratz. Et ella lo fez a gran honor sepellir en la maison del Temple. E pois en aquel dia ella se rendet morga per la dolor qu’ell n’ac de la mort de lui.

 

Jaufre Rudel de Blaia igen nemes férfiú volt Blaia hercege. És beleszeretett a tripoliszi grófnőbe anélkül hogy valaha látta volna a sok jó miatt amit meséltek róla az Antiochiából érkező zarándokok. És sok éneket szerzett róla szép dallamokkal és szegényes szavakkal. És a vágytól hajtva hogy lássa őt felvette a keresztet és tengerre szállt. És a hajón megbetegedett és Tripoliszba vitték egy apátságba akár egy holtat. És értesítették a grófnőt és ő odajött hozzá az ágyához és átkarolta. És Jaufre megtudta hogy a grófnő az és azonnal visszanyerte a hallását és a szaglását és magasztalta Istent aki megtartotta az életét addig amíg megláthatta. És így halt meg a karjai között. És a grófnő nagy tisztelettel a Templomosok házában temettette el és még aznap bevonult apácának a nagy fájdalom miatt amit halála okozott neki.

 

 

Bieiris de Romans élete

 

Bieiris de Romans si fo de Romans, gentils domna et ensenhada. Et enamoret-se de domna Maria, molher d’N Nosaiqueses. E la domna si sabia trobar e fetz de leis mantas bonas cançons.

 

Bieiris de Romans Romans-ból származott, Montélimar mellől, nemes és tanult hölgy volt. És beleszeretett Na Mariába, Nosaiqueses úr feleségébe, és több szép cansót szerzett róla. Mint például azt, amely így kezdődik:

 

Na Maria, pretz e fina valors. E-l gois e-l sens e la fina beutatz.

 

Mária úrnő, minden érdem és finom erény / És gyönyör és szellem és finom szépség.

 

 

Die grófnőjének élete

 

La comtessa de Dia si fò molhèr d’En Guilhem de Peitieus, bèla dòmna e bona. Et enamorèt-se d’En Rambaut d’Aurenga, e fetz de lui mantas bonas cançòs.

 

Die grófnője Poitiers-i Vilmos úr felesége volt, szép és jó hölgy. És beleszeretett Raimbaut d’Orange-ba, és számos szép cansót szerzett róla.

 

Estat ai en greu cossirier. per un cavallier q’ai agut. e voill sia totz temps saubut. cum eu l’ai amat sobrier. ara vei q’ieu sui trahida. car eu non li donei m’amor. don ai estat en gran error. en lieig e qand sui vestida.

 

Kegyetlen a fájdalmam / egy lovag miatt aki enyém volt / azt akarom tudják mindörökké / hogy szerettem mindenek fölött / de látom hogy elárultak / mert nem adtam neki minden szerelmemet / szörnyű hibát követtem el / az ágyban s felöltözve is.

 

Be volria mon cavallier. tener un se e mos bratz nut. q’el sen tengra per ereubut. sol q’a lui fezes cosseillier…

 

Annyira szeretném a lovagom / egy este mezítelen tartani a karjaim között / elhalmoznám mindennel / a párnája én lennék…

 

 

Rubaut, a trubadúr vidája

 

En Rubaut si fo de Proensa, gentils bars et autez e rics, larcx e adreichs. e plac li dons e domneis e corts e chanz e solatz e tuich quil faich qu’om bons a pretz e valor. et anc non fo hom a qui tant plagues prendre com a lui doner . el fo aquel que mantene los desmantenguz et aparet los desanparatz. et on plus venc de temps plus crec de larguessa e de cortesia e d’onor e plus l’ameren li amic e li enemic lo tensen plus e crec sos sens e sos sabers e sos trobars e sa gaillardia e sa drudaria.

 

Rubaut Provence-ból származott, nemes báró volt és nagy és gazdag, nagylelkű és egyenes. és tetszett neki az adakozás és az udvarlás és az udvarok és az ének és a solatz és minden, amitől egy jó ember értékében gyarapodik. és nem volt soha senki, akinek annyira tetszett volna kapni, mint ahogy ő szeretett adni. támogatta azokat, akik nem ilyenek voltak és helyrehozta a szerencsétlenek sorsát. és ahogy telt az idő, egyre gyarapodott nagylelkűségben és udvari jómodorban és becsületben és egyre jobban szerették a barátai és egyre jobban félték az ellenségei és növekedett a bölcsessége és a trobarja és pajkossága és udvariassága.

Sokáig élt Rubaut Hölgy és szerelem nélkül. És gonoszul beszélt a hölgyekről és a Szerelemről és a Szerelem ellen mocskolódó dalokat, cantigas d’escarnir-t és cantigas de maldizer-t szerzett. Ahogy azt hallhatták a tensóban is, amelyet a genovai trubadúrral, Lanfranc Cigalával közösen szerzett.

 

Amics Rubaut, de leis, q’am ses bauzia,

vos dirai coissi×m vai:

qe qant mi ve, ela×m ri tota via,

mas autre be no×m fai;

non sai si men’eschern o iai.

Vos qe×n cuidatz? Fai o per tricharia,

o qar li plai m’amors e ma paria?

 

Rubaut barátom, azzal, akit őszintén szeretek / elmondom, hogyan is mennek a dolgaink / ha meglát, mindig rám nevet / de más jót nem tesz velem / nem tudom gúnyolódik-e velem, vagy örül nekem / mit gondol róla Ön, tán árulásból teszi? / vagy mert kedvére van szerelmem és társaságom? //

 

Segne’n Lafranc, pos voletz q’eu vos dia

mon semblan, vos dirai:

cella q’amatz crei q’a cor qe×us aucia

por null ioi vos atrai,

q’ab ris vos trahis e×us dechai,

com fetz baizan Juda Dieu, ses faillia,

e si×m desplai qu’ill es vostr’enemia.

 

Lanfranc úr, minthogy azt kéri hogy elmondjam / a véleményem, hát elmondom / akit szeret, azt hiszem, szívében gyűlöli Önt / hisz semmi örömöt nem ad / mosolyával elárulja és megalázza / ahogy Júdás tette megcsókolva Istent, kétségtelen / és nem tetszik nekem, hogy az Ön ellensége lett.//

 

…

Segne’n Lafranc no·us puesc gitar d’erranza,

tant amatz follamen,

car vos prenetz ris en luec d’amistanza;

mas ieu no×m n’atalen,

qe badars mi don’espaven.

Vos atendretz vostra bona esperanza,

mas ieu enten que×us er desesperanza.

 

Lanfranc úr, nem tudom meggyógyítani ezt a tévedését / olyan őrülten szeret / hisz szerelmi jelnek vesz egy mosolyt / nekem ez nem tetszik / és bizakodása elborzaszt. Jó reményt vár / de azt hiszem, reménye veszni fog //

 

…

 

et Rubaut s’enamoret d’una dona q’era bella et gentils et joves et volia li ben outra mesura et apellava la Mon estui o Na Jauzida et ella li volia ben cortesamen . et Rubaut la pregava q’ella li degues far plaser d’amor et clamava li merce . et la dompna li respondet q’ella volia volentier far li plazer.

 

és Rubaut beleszeretett egy hölgybe aki szép volt és nemes és fiatal és jót akart a hölgynek mindenek felett és Én Tokomnak vagy Élvezett Hölgynek hívta és udvari módra akarta a javát. és Rubaut kérte őt hogy részesítse szerelmi gyönyörben és kegyelméért könyörgött. és a hölgy azt felelte hogy szívesen a kedvére tesz.

És a hölgy írt neki titokban egy levelet amelyben találkát adott éjszaka egy titkos helyen a rossznyelvek miatt akik rosszabbak mint a hollók és amikor Rubaut megkapta ezt a levelet hölgyétől olyan boldog lett hogy táncra perdült örömében és elment elrejteni a levelet egy faodúban az erdőben és olyan boldog volt hogy elfelejtette hová tette és egy álló napon át kereste és egész éjszaka és nem találta és amikor a hölgy látta hogy nem jött el a találkára határtalanul megharagudott rá. És Rubaut titokban vitetett hozzá egy levelet ahol bocsánatot kért a nagymamája miatt történt aki megbetegedett. És a hölgye még dühösebb lett és azt mondta és tudatta az udvar összes hölgyével akik mind a barátnői voltak hogy Rubaut a világon a leghamisabb férfiú és egy hölgy aki majdnem olyan fiatal és majdnem olyan nemes és majdnem olyan szép volt mint az ő hölgye és aki korábban megígért neki minden gyönyört azt mondta hogy nem olyan férfi ő akinek bármelyik asszony örömöt szerezne szóval vagy cselekedettel. És Rubaut amikor meghallotta amit mindenfelé meséltek róla a világon a legszomorúbb férfi lett és a legbánatosabb aki valaha élt. És a szomorúsága miatt elment a ligetbe és ott építtetett magának egy házat mondván hogy nem jön ki onnan amíg meg nem bocsát a hölgye és meg nem kegyelmez a nagy hibája miatt amit ellene és Ámor Úr ellen elkövetett. És ott szerzette a következőképp kezdődő cansót:

 

atressi cum l’esquirou…

olyan vagyok mint a mókus aki elrejtette mogyoróját és nem tudja már hová…

 

amely cansó szép szavakkal és szép dallammal készült. És mindenki meghatódott tőle és a mosónők ezt énekelték a folyóra mentükben. És az udvar lovagjai és hölgyei megkeresték Rubaut hölgyét és rimánkodtak neki hogy bocsásson meg. És a hölgy azt felelte arról szó sem lehet amíg száz hölgy aki szerelemmel szeret nem ír egy-egy levelet mindegyik a saját lovagjának titkos nevével lepecsételve és el nem rejti az erdő egy fájába és minden lovag meg nem találja a hölgye levelét és el nem viszi őhozzá. És a száz hölgy megírta a leveleket és elrejtették az erdőben. És a száz lovag megtalálta a leveleket és visszahozták. És a hölgy megbocsátott.

 

 

Edward Herbert, lord of Cherbury

Élete

 

Gyakran láttam (írja Aubrey) Sir Julian Danvers társaságában. Fekete ember volt. (He was a black man.)

Montgomeryben álló kastélya kifejezetten regényes volt: egy északi fekvésű, több mint harminc láb magas sziklaszirten emelkedett. Odafentről a kilátás mind a négy égtáj felé kellemes. És dél felé ott áll a Primerose Hill, a kankalinok dombja, lásd John Donne-t.

 

E dombon hol az ég záporesőt

párolt, külön-külön minden csepp,

megtalálva a neki rendelt rózsát, mannává lenne, ott, hol

formáik és a végtelenség által földi galaxist birtokolnak,

mint a csillagok, kicsinyek az égben.

 

A nemes lord e kellemes Magányban élvezte múzsáját, a költészetet.

A zavaros időkben, a király lefejezése után a Parlament seregei megostromolták Montgomery Castle-t; Edward Herbert örömmel kapitulált, hogy megmenthesse könyveit, minthogy a Stuartokhoz kevésbé ragaszkodott, mint könyvtárához. Végül 1648. augusztus 5-én halt meg Londonban, Queen Street-i házában.

Halálos ágyához James Usher, Írország hercegprímása jött föladni az utolsó kenetet. “Kétségtelen, hogy nem lesz semmi haszna, de kárt sem igen tehet” – mondta Herbert. Mire a püspök megtagadta tőle a szentséget, amiért sokan kárhoztatták. De Lord Herbert egyszerűen a fal felé fordult, és nagy méltósággal fogadta a halált.

Eytonban születtem (írja Önéletrajzában), éjfél és a nap első órája között; koragyermekkoromban sokat betegeskedtem, fejem szüntelen magától tisztult, a fülemen át; épp ezért olyan sokáig nem beszéltem, hogy többen azt gondolták, néma maradok mindörökre. Az első dolog, amire emlékszem, a következő: amikor kezdtem megérteni, amit mások mondanak, megtartóztattam magam a beszédtől, hogy ne mondjak semmi tökéletlent vagy oda nem illőt; és amikor végül megszólaltam, az első kérdésem ez volt: “Hogyan jöttem erre a világra?” Mondtam a dajkámnak, hogy igazán látom, hogy ott vagyok, de hogy mi okból, vagy miféle eredetből, vagy módon, azt el sem tudom képzelni. Ezzel jól megnevettettem.

Jakab és Károly királyok franciaországi nagykövete, egy katonai összeírás-tervezet, illetve egy VIII. Henrik uralkodását tárgyaló történeti mű szerzője. Egész életében szeretett volna párbajozni, de mindhiába. Tudott görögül, és azt javasolta, hogy ezt a nyelvet tanítsák elsőként a gyermekeknek, még a latin előtt, két okból:

– nehezebb, jobban élénkíti az intellektuális kíváncsiságot;

– másrészt nincs olyan szellemi tevékenység, melyben ne tűntek volna ki a görögök.

Szenvedélyesen vonzódott az orvosláshoz. De főképp az igazság, az istenség és a szépség izgatta.

1624-ben De veritate címmel megjelentetett egy könyvet, amelyben megkülönböztette az igazságot “a revelációtól, a valószínűtől, a lehetségestől és a hamistól”. “Az igazság” Herbert of Cherbury számára “egyfajta harmónia a tárgyak és képességeik vagy tulajdonságaik között”. “A hiányát kifejező ellentéte a tudatlanság, pozitív ellentéte pedig a hiba.” Az igazság elmélete hét állításon nyugszik. Ezeket az 1637-es francia fordításból idézem, melyet (kétségkívül tévesen) Marin Mersenne-nek tulajdonítanak:

1 Van igazság.

2 Ez az igazság örök, vagy ugyanolyan ősi, mint maguk a dolgok.

3 Ez az igazság mindenütt jelen van.

4 Ez az igazság magától is nyilvánvaló.

5 Ugyanannyi igazság van, mint ahány különbség a dolgok között.

6 A dolgok különbözőségei számunkra a bennünk nyomot hagyó képességek és hajlamok által nyilvánulnak meg.

7 Van egy bizonyos igazsága az igazságoknak.

Az “igazságok igazsága” isteni eredetű; Cherbury hite némiképp különös, ahogy az az Usher püspökkel szembeni nézeteltéréséből kiderül.

Miután rájöttem, hogy minden Vallás, bármelyikről légyen is szó, nem egyéb, mint a kötelező szabályok Kihirdetése minden ember számára, azért, hogy arra kötelezzék őket, amit azelőtt szabad akaratukból cselekedtek, nagyon csodálkozom, hogy a papok a népeket ellentétre és ellenségeskedésre buzdítva közös és egyértelmű feladatukkal ennyire ellentétes tettekre ösztökélték. Ez arra késztetett, hogy megvizsgáljam, nincsenek-e romboló és perverz, avagy hiú és frivol vélemények a Vallás ügyében. És ezért, figyelemmel szemlélve a különféle pogány vallások előírásait, nekiláttam összegyűjteni azokat, melyek számomra mindenképpen szükségesnek tűntek és a józan észen alapulnak; … és így fedeztem föl a már többször említett öt szabályt, és boldogabb voltam, mint maga Arkhimédész.

Ez az öt szabály:

1 Hogy van legfelső hatalom.

2 Hogy ezt a legfelső hatalmat imádni kell.

3 Hogy az ember képességeinek jó elrendezése vagy felépítése adja az isteni kultusz elvét, vagy a legjobb részét, és hogy ebben mindig is hittek.

4 Hogy minden bűnért vezekelni kell, és el kell őket törölni a megbánás által.

5 Hogy vannak büntetések és jutalmak az élet után.

Egy itáliai utazás és egy languedoci nagykövetség között Cherbury tett egy kitérőt:

éjszaka átkeltem a Gabelet-hegyen. Egy székben vittek keresztül az árkokon, és egy vezető járt előttem, aki időről időre szalmát gyújtott, hogy megvilágítsa az utat. A hegy tövében lóra szálltam, és Bourgoing-be mentem, azzal az elhatározással, hogy ott maradok egy ideig: be kell valljam, hogy legfőbb indokom a fogadós lányának szépsége volt, amit mint valami csodát dicsért több utazó is, köztük Sir John Finnet és Sir Richard Newport. Amikor a fogadóba értem, Scarnafigi gróf rábeszélt, hogy pihenjek ott pár órát, mialatt ő elmegy Lyonba, hogy mindent előkészítsen languedoci utazásomhoz. A vendéglátó lánya nem volt ott, ezért szóltam a szüleinek, hogy nagyon szeretném látni, mert egész dicshimnuszokat lehetett róla hallani Angliában, ahol több utazó is úgy emlegette, mint a legszebb teremtést, akivel valaha is találkoztak. Azt felelték, hogy egy esküvőn van, de érte küldenek, és hogy amíg odaér, jobban tenném, ha pihennék néhány órát egy ágyon, mert látják rajtam, hogy nagy szükségem van rá. Valóban, s amikor két órával később felébredtem, az ágyam mellett ülve találtam ezt a lányt, aki arra várt, hogy felnyissam a szememet. Pár szóban festem le őt: ragyogó fekete haja, mely természetesen göndörödött, fürtökben tornyosult, olyan bájjal, melyet csupán a művészet nyújthat az elegáns hölgyeknek, és minden fürtjét keskeny, meggypiros szalag fogta össze, olyasféle, mint amilyet a Fürdő-rendjének lovagjai hordanak, s mindez együtt vállcsúcsától a feje búbjáig a legelragadóbb keveréket alkotta. Kerek, fekete szemei szépségük által valahogyan egész személye modelljének tűntek, minthogy fényes sugárzással ragyogtak, melynek tükröződése harcolni látszott hajszalagjainak lángoló színével. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen szép szájat vagy fogakat: összességében semmi sem lehetett harmonikusabb, mint egész személye; az egyetlen kifogás, melyet esetleg tenni lehetett volna, annyi, hogy bőrszíne kicsit túl barna volt, jóllehet orcái árnyalata ezt is világosabbá tette. Durva szövetű, törökös zöld ruhát viselt, bevágásokkal és becsípésekkel vállától és csuklójától egészen lábfejéig, és mindenhol ugyanolyan szalagból származó csomók fogták össze, mint a haját; öltözéke majdhogynem ugyanolyan meglepő volt, mint a személye. Talán kissé hosszan időztem a fogadós lányának leírásánál, de megérdemelte, hogy több szó essék róla, mint más szépségekről, akiket koruk legszebbjeinek tartottak. Végül elhagytam a fogadót, anélkül, hogy az illem legszigorúbb szabályai ellen bármit is vétettem volna, de, annyi fáradság után, már ennek a lánynak a látványa is elég volt, hogy kipihenjem magam.

Innen egyenesen Lyonba mentem.

 

Hat szonett

 

A Merlou kastélyhoz közeli fákról

 

Ti, tömör fák, kikben az árny s a fény

Egyenlő, s nem adtok hőt, hideget,

Ifjút hevítni, s hűtni öreget,

Örökké a kedv nyugodt köztesén,

Zöld szőttesen, minden tisztás ölén,

Mint Égezüst, Naparany öltözet,

Mely elfedi mind a szegényeket,

S hihetik, kincsük örök szerzemény,

Míg fúj a szél, s míg dalol a madár,

Míg lomb sűrűsödik, s levél rebeg,

Míg gyümölcsöt hajt éppen az a szár,

Mely csak szerelmet érez, s nemdebár

Abból oly kéj fakad, mely, meglehet,

Önújító növényi révület?

 

 

Made upon the groves near Merlou Castle

 

You well-compacted groves, whose light and shade,

Mix’d equally, produce nor heat nor cold,

Either to burn the young or freeze the old,

But to one even temper being made,

Upon a green embroidering through each glade

An airy silver and a sunny gold,

So clothe the poorest that they do behold

Themselves in riches which can never fade;

While the wind whistles, and the birds do sing,

While your twigs clip, and while the leaves do friss,

While the fruit ripens which those trunks do bring,

Senseless to all but love, do you not spring

Pleasure of such a kind as truly is

A self-renewing vegetable bliss?

 

 

Szerelmem íme véget ér

 

Szerelmem íme véget ér; de nem

Ez fáj, hanem hogy így; de véget ér

Ez is, mi túl vesztett reményeken,

Vágyon s időn zavar: nem másikért

Hagy el, csak elbocsát, s ha kérkedem

Sikerrel vagy döntéssel, mit sem ér,

Magamnak nincs bocsánat, hogy e nőt

Kevésbé, vagy mást, nem szerettem; ’míg

Ilyen, addig kell elfelednem őt,

Hisz így szerettem; s így törölhetem

Le állhatatlanságom foltjait;

Végül majd képét is lemeszelem

Elmémben, mely még így, kifosztva is

Templom legyen: szent nélkül, üresen.

 

 

Thus ends my love

 

Thus ends my love, but this doth grieve me most,

That so it ends; but this ends too; this yet,

Besides the wishes, hopes and times I lost,

Troubles my mind awhile, that I am set

Free, worse than deni’d: I can neither boast

Choice nor success, as my case is, nor get

Pardon from myself that I loved not

A better mistress, or her worse; this debt

Only’s her due still, that she be forgot

Ere chang’d, lest I love none, this done, the taint

Of foul inconstancy is cleared at least

In me, there only rests but to unpaint

Her form in my mind, that so dispossess’d,

It be a temple, but without a saint.

 

 

Vétek, megbánom

 

Vétek, megbánom, s újra vétkezem,

Uram, megbánni mintha engedélyt

Új bűnre adna, így fecsérelem

Időm s kegyelmed, hosszú kínodért

Nem fizetve meg, s bár ahhoz nem fért

Bűn sosem, de próbára tenni sem

Kell annyiszor; látjuk hibánk, melyért

Majd bűnhődni fogunk; és üdvtelen

Így maradunk; de Uram, bár igaz

Törvényed maga, mondd, az életért

Mért kérsz mást, mint az életet? Hisz az

Tiéd, s mit teszünk, megbocsáthatod,

Hisz miattad csak; de jaj, újra gaz

Vagyok, ha Uramhoz így fordulok.

 

 

Lord, thus I sin

 

Lord, thus I sin, repent, and sin again,

As if repentance only were in me

Leave for new sin; thus to I entertain

My short time and thy grace abusing thee

And thy long-suffering, which, though it be

Ne’er overcome by sin, yet were in vain

If tempted oft: thus we our errors see

Before our punishment; and so remain

Without excuse; and, Lord, in them ’tis true

Thy laws are true; but why dost thou distrain

Aught else for life save life? That is thy due,

The rest thou mak’st us owe, and mayst to us

As well forgive – but oh! my sins renew,

Whilst I do talk with my Creator thus.

 

 

A hölgy elméjéhez

 

Fennkölt elme! Jellemed viseli

A Tökély fő Ideáját, miből

Ádám való; de hogy jelentheti

Lényed Szó, azt mondva, ami

Eleddig volt? Ha érzék éri föl,

Az prófécia, s nem különbözöl,

Ha lényed leírják, attól, mi lesz;

Hát megbocsásd az elragadtatást

Külsőd láttán, s habár leírni rest

Nem lennék, szavam bűvölten elállt,

Így –

De ha egy, csak egy kérdést megengednél,

Kegyesen: ha lényed magamagát

Fejezné ki, mondd, úgy is csoda lennél?

 

 

To her mind

 

Exalted mind! whose character doth bear

The first idea of perfection, whence

Adam’s came, and stands so, how canst appear

In words, that only tell what here-

Tofore hath been? Thou need’st as deep a sense

As prophecy, since ther’s no difference

In telling what thou art and what shall be,

Then pardon me that rapture do profess

At thy outside, that want for what I see

Description, if here amaz’d I cease

Thus –

Yet grant one question, and no more, crav’d under

Thy gracious leave: How, if thou wouldst express

Thyself to us, thou shouldst be still a wonder?

 

 

Szonett a fekete szépségről

 

Fekete szépség, ki e fényen túl,

Melynek ereje csak oly színeket

Újít, mit újra majd homály temet,

Megmaradsz, szemnek változatlanul,

Akár egy tárgy, mi látványával egy,

Nem vagy más nappal, s ha rád éj borul;

Ha e sok szín, mit fénylőnek tanul

A föld, s a régi költészet szeret,

Az éjben elenyészett s szerteszállt,

Úgy, hogy voltuknak sem leled jelét,

Te továbbra is oly szilárdan állsz,

Hogy tudjuk, szikra e feketeség,

Elérhetetlen fényből, s csak saját

Homályunk miatt hisszük, hogy sötét.

 

 

Sonnet of Black Beauty

 

Black beauty, which above that common light,

Whose Power can no colours here renew

But those which darkness can again subdue,

Dost still remain unvari’d to the sight,

And like an object equal to the view,

Art neither chang’d with day, nor hid with night

When all these colours which the world call bright,

And which old Poetry doth so pursue,

Are with the night so perished and gone,

That of their being there remains no mark,

Thou still abidest so entirely one,

That we may know thy blackness is a spark

Of light inaccessible, and alone

Our darkness which can make us think it dark.

 

  

Másik szonett, magához a Feketéhez

 

Te, Fekete, ki minden színt befogsz,

És kibe végre majd mind visszahull;

Te Nap színe, ha bármit lángra gyújt,

S árnyék hol hűsít; a te birtokod,

Mit épített a Természet, vagy fog,

Bármiféleképp. Alkat s árnyalat

Belőled fakad, részedként ragyog

Föl mind, s mint rejtett erőd titka hat;

Ha te uralkodsz, ha a Trón tiéd,

Az égen fénylik minden sorsalak,

Közölve vélünk, mit rendel az Ég:

De ha földi fény hull ránk, úgy magad

Visszavonod, és az emberiség,

Mert megveted, tudás nélkül marad.

 

 

Another Sonnet to Black itself

 

Thou Black, wherein all colours are compos’d,

And unto which they all at last return;

Thou colour of the sun where it does burn,

And shadow where it cools; in thee is clos’d

Whatever Nature can, or hath dispos’d

In any other guise: from thee do rise

Those tempers and complexions which, disclos’d

As parts of thee, do work as mysteries

Of that thy hidden power; when thou does reign,

The characters of fate shine in the skies,

And tell us what the Heavens do ordain:

But when earth’s common light shines to our eyes,

Thou so retir’st thyself that thy disdain

All revelation unto man denies.

 

SELÁF LEVENTE fordítása