Bevezetés Jacques Roubaud életrajzai elé

A jelenkori francia költészetnek két meghatározó, sokat megélt alakja van, Yves Bonnefoy és Jacques Roubaud. Őket tekinti példaképének az ifjabb francia költők többsége. Roubaud ugyan tizenegy évvel fiatalabb, de jelentőségét tekintve semmiben sem marad el az idősebb pályatárs mögött. Bonnefoy mint a Collège de France professzora, Valéry egyik örököse tanított poétikát, költői munkásságáért Goncourt-díjat kapott, költészetét, irodalomtörténeti tevékenységét a kezdetektől elismerik. Roubaud útja kicsit kacskaringósabb volt a Parnasszusig.

Magát vers- és matematikaszerzőként határozta meg, manapság már mint nyugdíjas matematikus és aktív költő mutatkozik be. A párizsi egyetemen tanított matematikát több évtizeden át, és ezzel párhuzamosan, majd később az előző funkciójával felhagyva a párizsi Keleti Nyelvek Intézetében tartott poétikai előadásokat és szemináriumokat maroknyi közönség, barátai, tanítványai és tisztelői körében. Költő, matematikus és irodalomtörténész egy személyben.

Pályája kezdetén a francia költészetet a szürrealisták szabadverse és automatikus írása uralta. Roubaud, aki ekkor még Louis Aragon köréhez tartozott, korán megcsömörlött ettől a stílusterrortól és a kötelező szabállyá szilárdult alkotói igénytelenségtől. De a 19. század végére jellemző hagyományos verseléshez sem kívánt visszatérni. Ha nem akart költőként elhallgatni, módszeresen új utat kellett keresnie költészete számára.

Tervet készített, vagy inkább elkészítette a Tervet, mely meghatározta munkásságát a hatvanas évektől a mai napig. 1962-ben kezdett dolgozni egy szonettköteten, amelynek anyagát öt éven keresztül minden egyes nap írt verseiből állította össze. Ez lett a Terv első jelentős megvalósult eleme. A Terv lényege nem több és nem kevesebb, mint Jacques Roubaud kortárs francia költő számára meghatározni a költészet aktuális létmódját, az alkotás lehetséges útjait. Gondolatkísérletéről számtalan olyan műben adott számot, melyek olvasóinak ugyanolyan hasznosak és érvényesek lehetnek, mint írójuk számára. Ez életművének legjelentősebb része.

A Tervről 1979-ben számolt be először részletesen, összefoglalva addigi eredményeit és céljait. Akkor, amikor már mintegy negyven év költői gyakorlata állt mögötte (kiszámolhatjuk, hétéves kora körül kezdett verset írni). A vállalkozás egyszerre matematikai és költői, magában foglalja egy általános ritmuselmélet és egy generatív metrika megalkotását, a legfontosabb költői formák (szonett, tanka, canso, sestina, ballada…) tanulmányozását különféle nyelveken és korszakokban, a költészet olvasásának és ritmikus fordításának gigantikus programját, antológiák készítését, a próza–vers ellentétpár elméleti megfogalmazását, a mese (elbeszélés) és a költészet definiálását, és persze a próza-, színdarab- és versírás állandó gyakorlatát. A Terv egyik megvalósult eleme lett például Roubaud monográfiája a francia verselés közelmúltjáról, a La vieillesse d’Alexandre (Nagy Sándor öregsége) című könyv, amely a Sándor-vers változásait alapul véve mutatja be a francia költészet történetét Victor Hugótól Denis Roche-ig. És hozzátartozik a Tervhez a Terv “életrajza”, a megvalósítás előrehaladásának elbeszélése is.

Meghatározó volt Roubaud számára, hogy 1966-ban Raymond Queneau ajánlására beválasztotta tagjai közé az OuLiPo (a Potenciális Irodalom Műhelye). Azóta foglalkozik különböző irodalmi megkötések azonosításával, feltalálásával és alkalmazásával, szintén a Terv részeként. Az archaikus modernség, a kötött formák használata és átalakítása az OuLiPo révén lett nem csupán magányosan űzhető, de közösségi játékká, elmélettel alátámasztott gyakorlattá költészetében.

1983-ban felesége, Alix halála fordulatot hozott a Terv végrehajtásában. A gyász megkérdőjelezte a Terv értelmét és a megvalósítás esélyét. Ekkor kezdte el írni Le Grand incendie de Londres (A londoni nagy tűzvész) címmel a Terv életrajzaként, elbeszéléseként a Terv kudarcának regényét. Közben a Terv többi eleme, a matematikai, poétikai kísérletek, antológiák, próza- és verseskötetek folyamatosan készültek, ha kisebb elakadásokkal, változásokkal is. A Terv történetének megírása ugyanolyan állandó, napi szellemi gyakorlatot jelent számára, mint Valérynek a Füzetek megtöltése. Eddig “a kudarc történetéből”, ebből az elágazásokkal és közbeékelésekkel bonyolított, komplex matematikai szerkezetű önéletrajzi prózából öt kötet jelent meg, jórészt, az elégikus költészet paradoxonjának megfelelően, a Tervben felvázolt feladatokat teljesítve és a Terv változásait dokumentálva. A további köteteket talán digitalizált formában fogja publikálni a szerző, élve a lehetőséggel, hogy megszabadulhat a fekete-fehér színpár kötöttségétől és a fűzött-ragasztott könyvek linearitásától, a belső szerkezetet kedvére alakítva.

A költészetet többféleképpen próbálta axiomatikusan meghatározni. Egyik definíciója szerint a költészet a nyelv emlékezete. És a provanszál trubadúrok poétikájának megfelelően a nyelv szerelme is egyben. Ezért is olyan fontos neki a középkori népnyelvű költészet hagyománya, az európai líra második, 11–12. századi megalapítása. Költészet, emlékezet és szerelem hármas relációjában fogalmazza meg újra és újra az alkotás értelmét.

Az itt következő fordítások két könyvből származnak. 1997-ben jelent meg Roubaud L’abominable tisonnier de John McTaggart Ellis McTaggart (Ellis McTaggart, John McTaggart borzalmas piszkavasa) című novelláskötete, melyben költők, matematikusok és filozófusok többé-kevésbé rövid életrajzait olvashatjuk. A “prelógus” (!) fikciója szerint Mr. Goodman, Roubaud fiatalkori angol barátja (de akkor sem tévedünk, ha azt mondjuk alteregója) bízott rá a szerzőre egy válogatást életrajzokból összeállított kötetéből (a teljes kötet állítólag 366 életrajzból áll, ahány versből a Daloskönyv), hogy azok Roubaud fordításában először franciául jelenjenek meg, és így teszteljék a közönség ízlését. Az életrajzok forrásai különfélék lehetnek, ezeket csak a legritkább esetben tárja fel a szerző(páros). A címszereplők többségükben valós történelmi személyek, de legalábbis lexikoncímszavak, Oinoandai Diogenésztől Jaufré Rudelen át David Hilbertig. Roubaud vállalkozása sok szempontból örököse Raymond Queneau Aux confins des ténèbres. Les fous littéraires címmel posztumusz publikált életrajzsorozatának, amelyben Queneau a 19. század néhány francia csodabogarának, íróőrültjének, mindenféle félreismert zseniknek a pszichoanalitikus biográfiáját próbálta megírni. A könyvet sohasem publikálta, így inkább egyfajta előtanulmányként tekinthetünk rá. A furcsa szerzők és műveik közül többen Queneau megjelent regényeinek szereplőiként bukkannak fel.

Tavaly jelent meg Roubaud új novelláskötete, a Nous, les moins-que-rien, fils aînés de personne (Mi, a semminél-kevesebbek, az idősebb senkifiák). Ezt nem életrajzokból, hanem fiktív önéletrajzokból állította össze. Mottóját Hermann Hesse regényéből, Az üveggyöngyjátékból veszi:

“…az volt a szokás, hogy a legfiatalabb diákoktól mindig (…) egyfajta különleges dolgozatot vagy stílusgyakorlatot követeltek, amit curriculum vitae-nek neveztek: fiktív önéletrajz volt ez, a múlt valamely korszakából.

Így gyakoroltuk az óvatos behatolást az elmúlt korokba, kultúrákba és országokba, és megtanultunk úgy nézni magunkra, mint transzvesztitára, egy entelekheia mulandó öltözékére.”

A kötet időrendben az ókorban élt Oszlopos Jakabtól többek között Rubaut trubadúron és Robert Hooke kortársán, Sir James Roubaud-n, illetve Sébastien Chasteillon barátján, Jacobus Robalduson keresztül Orson Roubaud filmrendezőig jut el tizenhárom (tizenkettő meg egy) életrajzi gyakorlatban. Ezt a kötetet nem Jacques Roubaud, és nem is Mr. Goodman, hanem egy bizonyos Octavius J. Cayley, a saint-andrews-i (Lochgelly) egyetemen dolgozó tudós, a “nem-asszociatív algebra professor emeritusa” egészíti ki kommentárokkal.

E második kötetből származik Rubaut, a trubadúr vidája (élettörténete). A többi elbeszélés a korábbi könyv része.