Barátság kényszere

Versek, levelek, több mint fél évszázaddal ezelőtt megjelent újságcikkek közül válogathatunk, hogy leüssük a megfelelő alaphangot Szabédi László és Jékely Zoltán egykori barátságának, az 1940-es évek első felére jellemző közös pályaszakaszának és az egymástól eltérő folytatásnak a magyarázatát keresve. Kezdjük egy 1944. szeptember 13-ról keltezett, a Jékely-hagyatékban “inmissilis”-szel jelölt levélrészlettel: “Ha most itt hagynám Erdélyt, többet sohasem tehetném lábam erdélyi földre – s minő szívvel zengedeznék földönfutó koromban honvágyról, pátriáról?? Lehetne-é erre jogom? S azonkívül is: nagyon vágyom valami újra, valami kegyetlenül is nagyszerűre – még ha életembe is kerül ennek megízlelése, vagy még ha nem is találtatom méltónak, méltóbbak által, reá. S még valami; hova fussak? Oda-e, ahonnan, százféle csömörrel, iderohantam?” És tovább: “Lehet, az idők rettentően megbüntetnek bennünket, lehet, vesztünkre maradunk – de, egyelőre, maradunk.”

Mit, kit értsünk méltón, méltóbb(ak)on? Magyarázatot igényelne a földönfutó, pátria, maradás, futás, csömör, (kegyetlenül) nagyszerű is. Évszámokat is hozzá kellene rendelnünk a kérdésekhez, fogalmakhoz. 1944 szeptemberében nyilván mást jelentettek, mint 1940-ben, 1946-ban, 1959-ben – vagy 2007-ben. A száz éve Sáromberkén született és Kolozsvárt negyvennyolc éve különösen tragikus halálba menekült Szabédi, valamint a nála hat évvel fiatalabb, hatvankilenc éves korában Budapesten elhunyt, nagyenyedi születésű Jékely Zoltán – Áprily Lajos fia – felől közelítve az immár történelmi időhöz és a sors-meghatározó helyhez, megpróbálva párhuzamokat is felvillantani – nyilván más-más, mégis részben összehangzó válaszokhoz juthatunk.

Kezdjük a Szabédi-hagyatékban található közös nyommal, az 1936-ban Budapestről Kolozsvárra küldött levéllel. Pontosabban két levéllel, együtt; keltezetlenül (kikövetkeztethetően 1936 őszéről) az első két oldalon Jékely szövege, utána a Jékelynél egy évvel fiatalabb, Kolozsvárról ebben az évben Budapestre átköltözött történészé, Makkai Lászlóé. A költői pályán éppen csak elindult nagyobbik Áprily-fiú így szólítja meg a még csak hírből ismert pályatársat:

Kedves Barátom!

Valami komoly kényszer hatása alatt fogtam tollat, hogy neked írjak. Még nem is tudom, mit fogok írni, valószínűleg lírai vallomás lesz az egész, semmi egyéb. Maga az a tény, hogy él valahol Kvárt egy ember, aki olyan verseket ír, mint a Rovásírás vagy mint az Alkotó szegénység, olyan érzéseket kelt bennem, mintha én magam volnék az, s csak a legmélyebb szimpatiával gondolhatok reá. – Makkai Lacival beszélgetünk most rólad sokat, elmondta, milyen ember vagy s milyen az életed. Azt is sejtem, hogy állsz a Helikonnal. Sajnos, azt nem tudom, hogy mért szakadt meg közted s apám közt az érintkezés; félek, az ő feledékenysége lehet az oka, s a te érzékenységed. Mindenképpen jól tennéd, ha vagy tíz versedet elküldenéd majd Lacival, amikor Pestre visszajön, hogy gyorsan továbbítsuk a Válasznak. Remélem, hogy a nyilvánosságnak ettől a formájától nem undorodsz olyan nagyon.

– Disznó világunkban rettentő jó érzés ismeretlenül beszélgetni olyan valakivel, aki a disznóságokat és hülyeségeket talán a kelleténél jobban érzi tiszta művész-birodalmába betolakodni – s ezért a teljes visszavonulás útján haladva az alkotó szegénységet találja egyetlen élet-megoldásának. (Valószínűleg zavaros, amit most írtam; remélem, a baráti kézszorítás melege megérteti veled.) Most nem is írok többet; remélem, felvetődsz Pestre s találkozhatunk.

Igaz barátsággal ölel

Jékely Zoltán

Makkai László (társ)levele kiegészíti, tovább magyarázza a levélíró alaphelyzetet. Makkai a legnagyobb lelkesedéssel ajánlja Szabédi figyelmébe barátja, Zsoli újabb műveit, majd így folytatja: “…sétálgatva s szidva ezt a nyomorúságos magyar irodalmi közéletet s konjunktúra-vadászatot, ál-miszticizmust, hozzád mint a nemes ráció és misztikamentes finom lélektan oly ritka képviselőjéhez folyamodunk jelképesen szellemi segélyért, Szenczeivel együtt Téged emlegetve méltónak a fiatal írók oly sokak által méltatlanul bitorolt koszorújára. Nagy szeretettel és együttérzéssel gondoltunk Rád, elolvastuk a Rovásírást és az Alkotó szegénységet, komolyan lelkesedtünk és megfogadtuk, hogy ha Te is hajlandó vagy, ligát alkotunk az igazi szellemi szabadság védelmére és művelésére, Szenczeit is meghíva belé. (Egyébként, ha találod, add át neki is legmelegebb üdvözletünket.) Ez az egész terv persze romantikus felbuzdulás, de félig komolyan veheted. Rengeteget vizsgálgattuk, ki felel meg ideáljainknak a fiatalok közül (jómagam eddigi kísérleteimből, társulásaimból keservesen kiábrándultam, s minden misztika helyett sokkal inkább közeledem, mint valaha, a Te átlátszóságodhoz, kristályosságodhoz és a Szenczei logizmusához és görögségéhez), s rajtatok kívül a nagy dzsungelben senkit sem találtam, aki a rouge et noir harcában a mi rouge nézetünk szerint méltó volna az írói rangra. Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Szemlér, Dsida, Kiss Jenő, még talán itt látunk valamit.”

Ide kapcsolódik (ugyancsak a kolozsvári Szabédi-házban őrzött hagyatékban) egy pár soros – boríték nélkül fennmaradt, dátum nélküli – levél:

Kedves Barátom!

Nagyon köszönöm kötetedet; úgy tekintettem, mintha válasz lett volna tavalyi, hebehurgya – de lírai – levelemre.

Ismeretlenül is szeretettel ölel

Jékely Zoltán

A kötet – Szabédi első megjelent könyve –, a Délia (drámai költemény) 1936-os kiadású, a korábban hivatkozott két verset Jékely és Makkai László az Ellenzékből, illetve a szintén kolozsvári Hitelből olvashatta. (Mindkettő egyébként jóval korábbi keletkezésű, még 1930-ból való.) Ha beleolvasunk Jékely korabeli verseibe, megértjük a rokon-érzést (“mintha én magam volnék az”). A párhuzamlehetőségek részletezése nélkül két, azaz négy idézet. Az Apátlan éjszakákban (1935-ben) Jékely Zoltán ilyen sorokat ír le:

A szekrényben széltelenül zizegnek

sírokból tépett szirmok, levelek,

bútoraink csontjában megremeg

örök lelke medvés rengetegeknek.

Szabédi szonettjének, Az alkotó szegénységnek első két szakasza pedig:

Olyan a lakásunk, mint egy törékeny

üvegedény, olyan, mint egy cirádás

fafaragvány, mint egy műemlék drágás

régiségkereskedő üzletében.

Félig ülünk a székre: el ne törjön;

lábunk a szőnyegeket alig éri,

és óvatosan álmodunk a régi

ágyakban, hogy ne ébredjünk a földön.

És nyilván a Rovásírásnak is találjuk rokonát a fiatal Jékelynél. Szabédi – ezúttal is szonettben – így rója be az emléket:

Belerovom a nevedet

a szemembe, a homlokomba,

belerovom minden tagomba,

hogy sohase felejtselek –

és meghalok. S a hollók széjjel-

zilálják testem csarnokát.

Akkor nagyleány unokád

sétálni fog a kedvesével

őszesti erdőn. És elámul!

Minden levélen, mely aláhull,

nevedre ismer irigyen

. . . . . . . . . . .

Új szerelem (1937) című versének első részében (A régi után:) Jékely az évszakokba sírja gondolatait:

Hányszor sírtam volt bele nyárba, télbe:

bár rossz szerelmünk volna oly letűnt,

mint kor, mely elmúlt vagy ötezer éve;

sajgással bélelt emberéletünk

nem éreznők már régen te se, én se;

már víz volnánk, vagy rétfeletti pára,

por, mely padlások fénycsövébe leng;

A huszonévesen átélt hangulatot, az első Szabédi-varázst erősíti meg másfél évtizeddel később az a levél, amelyet Jékely “Sólyom Jenőnek, mint a Szabédi-életmű kutatójának, tisztelete jeléül” küldött, bemásolva a levélbe egy régi verstöredéket. A Jékely Zoltán összegyűjtött verseinek csupán második, bővített kiadásába (1988-ban) bekerült, az itt, a levélben idézettből több helyen eltérő (javított) szövegű töredék tulajdonképpen megismétlése az 1936-os levélben kifejezett ámulatnak. A költő (tudomásunk szerint első) közlése alapján tehát: “A Szabédi-irodalomhoz szerény adalékul: egy vers töredéke (inkább vázlat), melyet 1940 májusában írtam, Budán, amikor még személyesen nem ismertem szegényt, s a verset már ezért sem küldtem el neki. Valószínű, hogy a Rovásírás c. kötet olvasása után keletkezett, valamelyik nagyobb vers hatására.” (Pontosítás végett: Alkotó szegénység címmel jelent meg 1939-ben, Budapesten, a Bolyai Akadémia kiadásában Szabédi László újabb kötete, nyilván erre gondolt Jékely.) És maga a töredék:

Szabédi László! – kedves nevedet

belesóhajtom most a messzeségbe;

mert olvastam szomorú versedet:

a mélybe sújtott, s onnét föl az égbe

segített újra… Mennyi fájdalom,

mennyi világcsömör, világutálat,

mennyi könnyetlen jajgatás,

mennyi véghetetlen – – – bánat!…

Jékely zárójelbe tett kommentárja pedig: “A sóhajtás most már sokkalta messzebbre szól!”

A személyes kapcsolat, a barátság Szabédi Lászlóval, amely Jékely új erdélyi életében kétségtelenül jelentős, 1941-ből eredeztethető. A második bécsi döntés után, 1940 októberében Jékely Zoltán harmadmagával az Országos Széchényi Könyvtár megbízásából utazik gyermek- és ifjúkora színhelyére, a könyvtárak állományának felmérése érdekében. 1941 májusában Kolozsvárra költözik, az Egyetemi Könyvtár munkatársa lesz – és itt kerül szoros kapcsolatba Szabédival. A baráti, egyúttal azonban intézményes kapcsolat közöttük 1945-ig követhető nyomon; Szabédit 1945-ben kinevezik a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgató őrévé, Jékely 1946 novemberében (immár véglegesen) Budapestre költözik. Hogy mennyire figyeltek egymásra a további években, arról nincs adatunk – annál több az 1941 és 1945 közötti időszakra vonatkozóan. Jancsó Adrienne írja le (a Nap Kiadó által 2002-ben megjelentetett In memoriam Jékely Zoltán kötetben olvashatóan), hogy házasságkötésükkor, 1942 nyarán Szabédi László és Jancsó Elemér voltak a tanúk. Fénykép is készült négyükről, a Farkas utcai templom bejárata előtt. (Egyébként az 1941. júniusi marosvásárhelyi könyvnapon történt megismerkedést követő első találkozást Jancsó Adrienne és Jékely között a régi barát, Makkai László hozta létre.)

1942-es jelzetű a kolozsvári Üdvözlégy szabadság című versantológia is (nyolc, fiatalnak mondott erdélyi költő: Derzsi Sándor, Hegyi Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László és Varró Dezső verseivel) – Jékely, Kiss Jenő és Szabédi szerkesztésében. A kiadó pedig az a Szentgericzei Jakab Jenő, aki 1942-ben vállalja a Termés kiadását is. Az 1942 őszétől negyedévenként, antológiaként, de lényegében folyóirat jelleggel szerkesztett Termés elindítói részben az Üdvözlégy szabadság kötetben szereplő költők, Szabédi, Kiss Jenő és Jékely, valamint két prózaíró, Asztalos István és Bözödi György. Függetlenül (?) attól, hogy egy-egy számon éppen kinek a neve szerepel “összeállítóként”, a szellemi vállalkozás közös. Kiss Jenő egyik emlékezésében spiritus rectornak Szabédit nevezte meg – és ez a megállapítás nem vonható kétségbe –, de vannak dokumentumok, amelyek Jékely aktív közreműködését is bizonyítják. Az 1943-ban készült, a magyar közélet és gondolkodásmód egészére kiterjedő “Elvek, gondolatok” ankét ugyancsak együttes munkája a szerkesztőknek, noha a megszólítandókat nyilvánvalóan elosztották egymás között, a személyre szóló kérdéseket külön-külön fogalmazták. És előkerült egy – az adott összefüggésrendszerbe belehelyezendő – Jékely-levél, 1943. április 22-ről (szintén a Szabédi-hagyatékból), amelyben a levélíró “Asztalos István, Bözödi György, Kiss Jenő, Szabédi László szerkesztő urakat” szólítja meg, a Pásztortűz átvétele ügyében folyt tárgyalásokról, a bonyodalmakról tájékoztatja társait. (Ezt a mozzanatot Vallasek Júliának a Termésről szóló tanulmánya járja körül a 2003-as kiadású Sajtótörténeti esszékben.)

Jékely Zoltán ugyan Szabédinál kevésbé volt szervező alkat, mégis találkoztak más intézményes kérdésekben is. A kolozsvári Nemzeti Színház mindkettőjük életében (munkásságában) említésre méltó epizód, a második világháború végén bekövetkező hatalomváltozás pedig újra ugyanarra a frontvonalra állítja őket az újrainduló sajtó-, illetve irodalmi életben. 1944 októbere után a Termés nem folytatható. Az erdélyi – hovatovább romániai – magyar újjászerveződésben a Magyar Népi Szövetség Balogh Edgár szerkesztésében elindított kolozsvári napilapja, a Világosság játszik fontos szerepet. Szabédi László csak néhányszor szólal meg az újságban (korai vitája Balogh Edgárral valószínűleg a fő akadály a folyamatos együttműködésben), Jékely viszont közel két éven át vezeti a Világosság művelődési-irodalmi rovatát, számos közleményéből (itt megjelent versekből, publicisztikai írásokból, interjúkból, kritikákból) akár önálló kötetet lehetne összeállítani. (Jékely Zoltán kolozsvári testamentuma címmel írt tanulmányomban foglaltam össze Jékely Világosság-korszakát, a pécsi Jelenkorban, folytatásban, a nyolcvanas években; az Itt valami más van… című, 1992-es kötetben pedig kiegészült a szöveg egy, több mint kétszáz tételt tartalmazó bibliográfiával.) És Szabédi meg Jékely neve együtt szerepel egy tervezett új irodalmi lap szerkesztő bizottságában is, 1945-ben, amely lapot végül – 1946-ban – nem Szentimrei Jenő, hanem a hadifogságból hazatérő Gaál Gábor indíthat el, Utunk cím alatt.

A “barátság kényszere” a két erdélyi költő között még számos területen volna nyomon követhető. Erdély-szeretetük mellett franciás műveltségük, a román irodalomban való jártasságuk, műfordításaik is rokonítják őket. A negyvenes évek végétől, az ötvenes években viszont külön úton járnak.

Jékely Zoltánnak még jelentős alkotó évtizedek adattak – Szabédi idejét és idegeit felőrölte a politika, a megfelelni akarás önemésztő vívódása, gyakorlata. És ebbe már, sajnos, a barátság kényszere sem tudott jobbítóan beleszólni.