SAN MICHELE IGAZI REGÉNYE

A királynő parancsolt, a szirének énekeltek és Odüsszeusz kikötött a sziklás szigeten. Ekként a mítosz; igazság annyi lehet benne, mint a mítoszokban általában.

E sorok alázatos írója kedvéért királynők zsebkendőjük csipkeszegélyét sem rezzentenék, a szirének pedig, a java legalábbis, hallgatnak és elbújnak előle. Ama álomhajó hiányában, mely csorgott volna velem, az ide-oda szállítandó banán vagy kókuszdió közt, ezen a nyáron a Nagy Tükör szintjén, s melyet hasztalan kerestem, vetődtem Capriba. Kicsit kénytelenségből, kevés várakozással, pótalkalmatosságként az álomhajó ellenében. Akár a gyermek, ki tíz deka savanyúcukrot kap a villanyvasút, sínváltók, viaduktok, bakterházak és pályaudvarok helyett. Nem mese ez, nem is hencegés. Így van! Megmagyarázom.

Félek a vidékektől, melyeknek nagy az “irodalma”. E szón – irodalom – nem az útikalauzokat értem, pláne nem a tudományos leírásokat; az előbbiek, ha ostobák is néha, hasznosak lehetnek, az utóbbiak rendszerint unalmasak. Schliemann hellászi ásatásairól szóló, példamutatón pontos értekezéseiért egyetlen amerikai középbankár vagy st.-tropezi aranyifjú s lány nem moccanna, hogy Szküllákon-Kharübdíszeken át Görögországba jusson. A békés elmélkedőt a bestsellerirodalom ejti gondolkodóba. Márpedig Capriról csak ilyenfajta szól, kifogyhatatlanul. Pláne a film, melyet németek forgattak múlt évben a szigeten, O–W. Fischerrel az élén, ki magát Axel Munthét, az “apostolt”, a bestseller-írót próbálta életre kelteni.

Nem állítom, hogy minden, ami bestseller lesz, eleve az utókor felejtésére van ítélve. Számos a jó példa minden időben; számosabb azonban az elriasztó eset. A siker reményében alkotni lehet és kell. Ám eleve kiszámítani, valami különös matematikával, miből lesz a haszon: kereskedelem ez, és nem irodalom. Nos, amit eddig Capriról olvasni módomban volt, s e könyvek száma nem csekély, mind e műfaj kalapja alá tartozott. Azt a Caprit írták le, lehetőségeik és hajlamaik szerint, e nevezett szerzők, méghozzá ügyesen adagolva, mely nem a valóságban, de az olvasók képzeletében és vágyaiban létezik. Olvasták tehát a tömegek ez irományokat, önmaguk Capri-elképzelését találva bennük, és sereglettek – sereglenek ma is –, süllyedésig szállva meg nyári időben a szigetet, ennen kívánságaik kielégítése reményében. De más a valóság és más a mítosz. S a távozók nem vallják be csalódásukat, félvén barátaik kárörömétől. Marad tehát a mítosz.

Például Nápolyból hajón közelítve meg a szigetet az utas, ki a szerelem ilyen-olyan fajtájú beteljesüléséről álmodozik, a közelítő boldogság örömével sóhajt fel: a két merészen felszökő hegy akárha gótikus oszlopai lennének valamely roppant oltárnak. Mivel annak tűnik a viszonylag alacsony-lapályos rész. A szerelem oltára lenne ez, a szállodákkal, night-clubokkal, sétányokkal, melyeken este kilenctől orra bukhat az ember a sötétben. S az ámokfutót, ki így látja a szigetet a tenger felől, csábítják kétes dalukkal a szirének.

Más meg, ki egyedüllétre, csendes álmodozásra, vándorfürjek ébresztő muzsikájára, tengerre-napfényre-árnyra-természeti szépségekre áhítozik, a két hegyet látja csupán, s azok egyikén valamely magányos pontot. E romantikus hajlamú zarándokot is csalogatják a szirének. Akik – nincsenek.

Ellenben van, mihelyt kiköt a hajó Marina Grandén (ez a parányi kikötő neve), a szabvány zsibvásár, mely fogadja az idegent bármely más itáliai fürdőhelyen. Egyetlen arc, mozdulat, hangsúly nem ismeretlen. A hotelportásoké sem, kik valóban szólongatják a turistát. Harmadrendű intézmények képviselői e teremtmények; az előkelő szállodák nem kínálgatják méregdrága portékájukat. Úgy látszik, szükségtelen.

A tengerről, úgy tetszett, egészen közel az “oltárkép”, vagyis Capri, a város. Pedig magasan a lapály és a tér, melyen az apró autóbusz fújtatva megáll. S a tér – szinte hihetetlen! – az ,,1956-os magyar vértanúkról” kapta elnevezését. Ki emlékszik, a bravik sürgő-forgó hadából, e vértanúkra? Ki tud róluk manapság, Capriban és másutt? A tábla, a tér nevével, igaz, csinos majolikamunka. De ki olvassa el a komplikált szöveget? A romantikus hajlam, avagy a szerelem ámokfutója?

Nem árt, ha az ember mindent megismer, kívülről legalábbis, “előkelő idegen” módjára. Csak azért, hogy próbálja megérteni ezt a meglehetősen összetett életet. Ezért olvastam el, indulásom előtt, Roger Peyrefitte regényét, a “standardot”, mely a “szerelem szigetéről” mélázik (L’exilé de Capri). Utálatos könyv, csak Cocteau gőgös-öntetszelgő bevezetője kellemetlenebb. A megértő szándék azonban nem lehet finnyás. Bevallom – mondjuk, kívülről –, kerestem reggel-este és éjszaka Capri e borzongató arculatát. Igaz, van szálloda, mely Kalüpszó nimfa nevét viseli. Áll még rengeteg milliója ellenére boldogtalan Friedrich Krupp villája, mely az új idők új dala értelmében most zenés kávézó. Sétáló kisasszonyok is vannak, meg a terepet szemlélő selyemfiúk, olcsó trikóban. Ám mi ebben a különös, az egyedülálló? A borzongató?! Nem vagyok Gil Blas sánta ördöge: nem emelgettem kíváncsiságomban háztetőket, s nem ballagtam éjszaka a kacskaringós úton, mely a hegyoromról Marina Piccolába, e kétségtelenül gyönyörű fürdőtelepre vezet, s melyet az említett ágyúgyáros építtetett. De jártam a zegzugos utcákat, üldögéltem a templom lépcsőjén, a piazettán, mely alig nagyobb a falumbeli baromfiudvarnál. Ezenkívül jártam többé-kevésbé biztonságos sétányokon. Láttam és főképp hallottam lármás olaszokat és még hangosabb másfajtákat. Vak lennék talán? Nem más a játék, mint Riminiben, Párizsban, Manchesterben. S bizonyára Budapesten, vagy akár Pécsett. Capriban azonban, ha ugyanakkora is a láng, nagyobb a füst, némely bestseller jóvoltából. Avagy a várostól elég távoli romok miatt tartaná magát makacsul a mítosz? E kövek helyén állt hajdan a Jupiter-villa, melyben Tiberius császár nyári üdülésképpen békésen gyönyörködött volna ifjú szolgálói és szolgái egymást kedvtelésében. Ki érti a mítosz eredetét és életkorát?

Mondják, más világ volt itt hajdan, Mussolini fénykora előtt. Ezt magyarázza Giovanni Specchio is, ki a piazettán játssza, valamely furfangos folklórban, a falu bolondját. Fordított e név, mint fordított a vénember; Hans Spiegelnek hívták, midőn Berlinben mutogatta magát, anno-anno, kabaréban mint “maszktáncos”. Magyaráz Specchio–Spiegel, göcsörtös ujjai közt hamvadt szivarral; persze, némi soldiért és bélyegekért. Ez az üzlete: a bélyeg és a mítosz terjesztése a maskarában.

A magányt kedvelők kerülik a piazettát, és bölcsen, bár titokban, lenézik annak össze-vissza népét. Poggyászukban Munthe doktor könyvével vagy annak emlékével felkaptatnak Anacapriba, San Michele hegyére, hogy ott idézzék, áhítatos csendben, a “nagy regény” megadta szent hangulatot. Ember a talpán, kinek sikerül e szellemidézés. Kezdődik az élmény autók, autóbuszok, egyéb járművek vágtájával, illetőleg egymást kerülgetésével, a szűk-életveszélyes úton. Aztán a két luxushotel, mely farkasszemet néz, s melyekből csodálatos éjszakákon visít szakadatlan a dzsessz. Persze minden pokolból ki lehet valahogy jutni, az Elíziumba magába, vagyis a San Michele-villába, mely a San Michele-szálloda fölött van, az Axel Munthe utcában. Be is lehet lépni, borsos váltságdíj ellenében. Az Elíziumba, mely – régiségkereskedés. Zsúfoltak a helyiségek a bútortól, s valamennyi zavaros stílus. A baldachinos ágy pedig, szavamra, szörnyűség. Miféle bolhapiacon szedte fel a derék doktor e borzalmat? Egyedül a loggia, onnan a kilátás a nápolyi öbölre, feledteti az emberrel e halmazatát az ízléstelenségnek. A természet bűvölete nem rombolható le. Nem mindig! Ez egyszer Munthénak sem sikerült.

Helyben vagyunk tehát: itt éldegélt jótékonykodva, madárkáit etetgetve, dolgozgatva a nevezetes férfiú, ki összegezte egyedülálló élményei sorozatát, a világnak küldve e kegyes remeteségből a San Michele regényét. A bestsellert, az elsőt e nemben az 1914–18-as világháború után. S a mű nem kevesebb, mint harminckét nyelven jelent meg. Többek közt magyarul, s ennek példánya is, a bútorzattal harmonizáló förtelmes díszkötésben, a többivel egyetemben, vitrinben látható. Próbálnám ébresztgetni magamban hajdani áhítataim valamelyikét, ha engedné mindent tudó baráti vezetőm. “Mítosz az egész”, mondja, “ha jól összeszámítjuk, legfeljebb három hetet töltött a villában a bakszagú doktor”. (Ne felejtsük, Catullus óta bakszagúnak jelölik a szerzők azokat, kik a vizet legfeljebb nézni szeretik, a fürdőszobát pedig szívesen befalaztatnák, mint tette egykoron az egyik Lajos király a versailles-i palotában. Nem is láttam tisztálkodóhelyiséget a villában; lehet, pietista szándékból nem mutatták.) A mítosz azonban San Micheléhez fűződik – az idők végezetéig.

A valóság egészen más, már topográfiailag is. Axel Munthe ugyanis a Damecute nevű, 17. századból való cisztercita kolostort vette meg; itt volt állandó lakása, valameddig svéd hazájába vissza nem tért meghalni. Damecute a sziget déli csücske táján, a világítótoronyhoz vezető út mentén szerénykedik komor-szürke falaival. Itt nyoma nincs hivalgásnak, kívülről legalábbis. A belsőségeket nem láthattam; fiára hagyta örökül az épületet a doktor, az pedig eladta nemrégiben bizonyos részvénytársaságnak. Mihelyt könnyű kocsiknak is járható lesz az út, játékkaszinó vagy ehhez hasonló lesz az igazi San Michele-villa helyén.

Peyrefitte, ki állítólag ismerte a doktort, megállapíttatja regénye hősével, hogy Munthe úgy egészében arisztophanészi figura volt. Ami magyarul ezt jelenti: ravaszdi. Első kézből vett értesüléseim kiegészítik az “apostol”-ról alkotható képet két másik díszítő jelzővel, éspedig: kiváló üzletember, ezenkívül talpraesett telekspekuláns volt a “szent” doktor. Ám legyen! Ki róná fel botorul a költő Arany Jánosnak, hogy uzsorakamatra kölcsönzött volna pénzt a megszorultaknak? S hogy az összeget kamatos kamatjaival behajtotta volna? Avagy ki tenne szemrehányást az író Móricz Zsigmondnak, hogy autogramot kizárólag a szeme láttára vásárolt és ki is fizetett könyvei egyikébe volt hajlandó adni? Mindenki úgy él, ahogy akar, tehát pénzforrásait is tetszése szerint választja. Ha teheti! Más azonban Arany és Móricz esete, és egészen más Munthéé. Nemcsak azért, mivel az előbbi kettő költő, illetőleg író volt, éspedig a javából mind a kettő; az utóbbi pedig bestsellergyártó, vagyis ügyeskedő mesterember. Ám hol van Aranynak vagy Móricznak egyetlen sora, mely ennen dicséretüket zengené? Éppen hogy bírálják, rendszerint szigorúan, önmagukat, s elnézésüket emberi gyarlóságaik felett is humorba pácolják. Idézzek? Gondolom, felesleges. A doktor “regénye” viszont, első sorától az utolsóig, himnusz: saját fennkölt lényének, nagyszerű képességeinek–szívjóságának magasztalása. A számítás helyes volt: az öldöklés után, annyi mérhetetlen gonoszság láttán a tömegek megnyugvással vették tudomásul, hogy mégsem veszett ki egészen az emberiségből az eredendő jó s a szeretet, és hogy ezek az evangéliumi tulajdonságok ama nemes férfiúban testesültek meg, ki Anacapriban, a San Michele-villában, mindenét megosztva a szegénységgel, szentferenci alázattal társalog a kóborló fürjekkel. Nem tudok a világirodalom egyetlen olyan emlékiratáról, kulcsregényéről – vagy minek nevezzem a műfajt? –, melynek szerzője ennyire eltávolodott volna a pőre igazságtól. Éspedig tudatosan. Hazudhat a költő, csak fülön ne csípjék. Különben nem írás a műve, hanem bestseller és giccs. A mítoszteremtő doktor esete ez.

Mert a valóság kirívóan más. Nehéz eldönteni: fel kell-e háborodni vagy nevetni rajta keserűen? Egy vén kaprióta, éppoly szavahihető, mint értelmes, ezt mondta nekem szó szerint: “Okosan tette a doktor, hogy Svéciába ment meghalni. Mivel itt, halálában, nem lenne nyugovása. Kikaparná csontjait a gödörből a nép.” A nép! Melynek száma, összes településével, nem több hatezernél; az esztendőnként jövő-menő idegenek vagy százszorosan haladják meg e statisztikát. E nép, melyet így jellemzett egy amerikai milliomosnő férje, és helybeli születés: “Szegény a kaprióta, de büszke fajta. Nem koldul; kegyet gyakorol, ha alamizsnát fogad el az idegentől”. Lehet, e gentleman a kacsalábon forgó villákra gondolt, melyeket bogaras gazdagok építettek a szigeten, s haláluk előtt, testamentumban, örökül hagytak a városnak, még inkább némely helybelieknek, nemre való tekintet nélkül, a vendéglátásért, egyéb szolgálatokért.

Nohát, e rátarti nép nem kényszerült kegyet gyakorolni Axel Munthe számlájára. Sem életében, sem halálában. Egyetlen huncut centesimóval, pláne a sok közül, valamelyik házának örökülhagyásával nem alázta meg a doktor a sziget gazdáit. Éppen hogy eszébe sem jutott. Felvásárolta, bagóért, ami Anacapriban eladó volt: telket, roskadozó épületeket. Pár fa, néhány virágszál, némi tatarozás, lehetetlen bútorzat, aztán – hoci-nesze. Olcsón vett mindent, s a legtöbbjét eladta, tetemes felárral.

A San Michele-villát nem adta el, különben szertefoszlott volna a mítosz. Tehát kiadta; gondosan válogatva lakóit azok társadalmi helyzete, anyagi körülményei és állatállománya szerint. Az “állatbarát” nem fogadta be a vendéget, ki kutyával-macskával érkezett. E tárgyban mulatságos esetekről számol be az írásos és íratlan krónika. Legszívesebben azonban svéd lányokkal népesítette be a villát, kiket kormányuk tanulmányi célzatokkal, ösztöndíjjal küldözgetett a hegyre. Kérdezgettem egy idősebb dámát, ki, in illo tempora, maga is ösztöndíjat élvezett: miféle tanulmányokat folytatott hajdanán? Kitérő választ kaptam. Furcsa teremtés volt az istenadta. Meg nem engedhető stúdiumokra senki ne gondoljon; tiberiusi szemlélődésvágya nem volt a doktornak. Különben is, láttuk, minden szentesztendőben ha átlépte a bestseller-villa küszöbét.

Ezenkívül két birtokát nem bocsátotta áruba Axel Munthe. Az egyiket, a Castellót, a középkori vártornyot utánzó tákolmányt a sziget déli ormainak egyikén a barátnőre hagyta örökül, ki szintén idegen, s egy balti német gróf hitvese. A másikat, Damecutet, mint mondtuk, magának szánta lakásul. Meg a családnak szállásra. Testvért-rokont köszönteni, ki-bejártak nála a svéd királyi ház tagjai. Mert a finom leírás a szülői házról a távoli skandináv faluban, az idilli kép a kispolgári Munthe-apáról ugyancsak sántítana valahol. Így híresztelik és így is olvastam nyomtatásban: Bernadotte volt a doktor – balkézről. Ilyen csoda mindig létezett, s nemcsak Júliák voltak mindenkor, de szemet hunyó férjek is. Ám, kérdem, miért kellett a szándékosan hamisító lapokat a patriarchális családi idillről megírni?

Az igazság ismeretében a könyv számos rejtélye egyszeriben megoldódik. Érthetetlenség például az avatatlannak: miképpen eshetett, hogy a doktor, kit professzora – miért-miért nem – elkergetett klinikájáról, az arisztokrácia háziorvosa lehetett, és egy sereg korabeli nagyság bizalmasa? Nem mindazoké, akiknek barátságával kérkedett. Eleonora Dusét sem ismerte; jóllehet az említett német film főkockái Munthénak éppen az isteni heroinával való kapcsolatát vetítik az ámuldozó világ elé. A kapcsolatot, mely soha nem létezett.

Ekként folytathatnám, szakaszról szakaszra, a San Michele-mítosz elemzését. De elég ennyi ebből. Hálátlan szerep az ikonosztázia. Csalódásukat a mítoszban soha be nem vallanák a mítosztisztelők. Álmodozzanak csak tovább valamiről, ami soha nem volt. A tömegek, ilyen-olyan vágyuk beteljesülésében híve, nem szűnnek ostromolni Capri szigetét. A természetben, a tenger selymében, a nap bársonyában, a kerti virágok bizsergető illatában kárpótlást lelhetnek csalódásukra.

Aminthogy engem is kárpótolt e varázsos szépség. Pedig én nem csalódtam, hiszen semmiféle bűvöletre nem vártam. Nekem nem énekeltek a szirének, királynőjük sem rezzentette kedvemért csipkekeszkenőjét.

1963