Dénes Tibor ébresztése

Nevét a költő Takáts Gyulától hallottam először. A Pozsonyból Pécsre települt egyetemet a harmincas évek elején közösen látogatták. Nagyjában ugyanebben az időben volt az egyetem hallgatója Weöres Sándor és Tatay Sándor is. Takáts Gyula a nyolcvanas évek elején írt naplójában többször megemlékezik hajdani – akkor már évtizedek óta Svájcban élő – egyetemi kollégájáról.¹ 1982-ben például elküldi neki Helyettünk szóljál című verseskötetét, ám a viszonzásul postára adott könyvküldeményt Svájcból “a magyar hatóságok nem engedték megérkezni” Kaposvárra. Amikor Takáts Gyula a hetvenes években Svájcban járt, sok év után személyesen is találkozott Dénes Tiborral. Dénes Tibor 1983 tavaszán halt meg Luganóban. A hírt Takáts a rádióban (bizonyára nem a hazai, hanem a müncheni Szabad Európa Rádióban) hallja meg, naplójába ezt jegyzi: “Vele együtt róttuk a pécsi bölcsészkar folyosóit. Okos tudós, és szép esszéket írt… Fribourgba, Major Zala Lajosékhoz el is jött hozzám Genfből, ahol élt… Akkor, amikor ott voltunk Stefikével Zaláéknál. Boldogan és igen mélyen elemeztük ifjúságunkat, a megtett pályát, és a pályatársak életéről beszélgettünk. Tibor életművész volt. Írásainak nívója sok alkalommal magasabb, mint a mi esszéistáink írásai. Hívott többször Genfbe is… Igen rosszul aludtam ez után a hír után.” A naplóban ugyanebben az évben, nyáron még egyszer visszatér Dénes Tibor emlékére. Takáts Gyula Badacsonyban, Tatayéknál jár: “Itt tudtam meg tőlük, hogy szegény Dénes Tibor azért hordott sötét parókát, mert születési évét tíz évvel megváltoztatta, hogy tovább dolgozhasson, és nehogy nyugdíjba tegyék Genfben.” (Emigráns sors – tehetjük hozzá. Így védekezett a szellem embere az anyagi kiszolgáltatottság ellen.) “Óriási akarat és óriás tudás pusztult el Dénes Tiborban. Különös és szomorú az is, hogy az emigrációban például még a fia sem tudja, mekkora ember volt az apja. Persze, irodalomtörténészeink se nagyon – itthon.”

A másik ösztönzést arra, hogy Dénes Tibor személyével és írói munkásságával foglalkozzam, volt kanizsai gimnáziumi osztálytársamtól, Major Zala Lajostól kaptam (neve akkor csak Major Lajos volt), aki érettségi után, 1949-ben került Nyugatra, előbb Párizsban tanult, majd Svájcban telepedett le, költőként szülőföldjének nevét fölvette, számos verseskötete jelent meg, kísérletező kedvű költő lett, a posztmodern irányzatok vonzották, de az Erdélyi Zsuzsa gyűjtötte archaikus népi imák hangja is megfogta. A nyolcvanas évek elején megkeresett, Svájcban vendégül látott, és amikor a Svájcban élő magyar írók után érdeklődtem nála, egy halom könyvet nyomott a kezembe, ebből hat Dénes Tibor önálló műve volt, hat pedig olyan gyűjteményes kötet, amely róla szóló irodalmat, illetve tőle származó tanulmányt tartalmazott. Más forrásból megszerzett munkák mellett elsősorban ennek a könyvanyagnak a birtokában próbálok vázlatos képet rajzolni Dénes Tibor irodalmi munkásságáról, egyúttal hálásan gondolva hajdani osztálytársamra, akinek teste 2006 óta ugyancsak svájci földben pihen.

*

Dénes Tibor 1907. július 15-én született Nagyváradon, és 1983. március 17-én hunyt el Luganóban. Rövid életrajzában, amelyet nem sokkal halála előtt, 1982-ben maga fogalmazott, ezt olvasom: “Ír, mióta az eszét tudja.”² Életének állomásait és írói munkásságának adatait (főként a külföldre távozása előtti időről) az irodalmi lexikonok eléggé megbízhatóan közlik.³ Ezt egészítem ki az írásaiból kiolvasható, személyére vonatkozó mozzanatokkal. Mivel nem könyvet, hanem szabott keretek között csupán figyelemfölhívó tanulmányt írok, ezúttal pályájának csupán néhány kiemelkedő, munkássága szempontjából fontosnak ítélt állomását említem.

“Születésemtől timid, későn érő suhanc vagyok” – mondja magáról. (Timid: francia szó; jelentése: félénk.) Gyermekségében nagyanyja a játszópajtása. “Döcögő ritmusú versezeteket” ír. Papi iskolába jár, szerzetesek tanították, akikre felnőtten is hálával gondol. Kora ifjúságában egy Kísérő áll mellette (nevét nem árulja el), “passzív zseni” – mondja róla: “Tőle tanultam a látást.”

Pécsi egyetemi éveiről már volt szó. Ottani emberi kapcsolatait, egyetemi baráti körét még az ugyancsak Erdélyből érkezett Kolozsvári Grandpierre Emil és a korán elhunyt, tehetséges, egykönyves Kováts József, valamint Kardos Tibor nevével egészíthetjük ki. Előbb doktorál, disszertációját Péterfy Jenő esztétikája címmel írja (1930), aztán szerez tanári diplomát (1932). Még azt megelőzően, hogy Weöres Sándor A vers születése címmel megírja és megjelenteti doktori disszertációját 1939-ben Pécsett, Dénes Tibor A költői lélektan kísérlete címmel már egy évtizeddel korábban, 1929-ben ugyanitt megjelenteti alkotáslélektani kérdésekkel foglalkozó értekezését. Fiatal korában sokat utazik, ismereteit külföldi, párizsi, berlini és római egyetemeken gyarapítja. Sokat olvas, és remekműveket. “Életútját zsenik világították be” – írja később magáról. Hazatérése után Budapesten gimnáziumi tanár. Írásai különféle folyóiratokban jelennek meg (Napkelet, Vigilia, Katolikus Szemle, Élet, Diárium). Claudelt fordít. Ír irodalom- és színháztörténeti, művészettörténeti tárgyú tanulmányokat, esztétikai értekezéseket, s francia nyelven is publikál. Részt vesz a hazai cserkészmozgalomban, melyet írásaival is támogat. Különféle gyűjteményes kötetek (Szentek élete, Ködlovagok, Jezsuita arcélek) munkatársa. Legszélesebb körű a kritikai tevékenysége. Ezek a korai munkái a nagyobb hazai könyvtárakban megtalálhatók.

Egyik korai, Kaffka Margittal foglalkozó tanulmányában⁴ mesterének, “mentorának és tanítójának” Schöpflin Aladárt vallja. Később, pályája végén szélesebb körben és főként a külföldi szellemi életben jelöli meg azokat a személyeket, akiktől sokat tanult: “Én nem egy tanárt, sokakat – nagyokat vallok mesteremnek mindhalálig. Lássuk csak: Rankétól tanultam az olvasást a múltban, Péterfytől az írás kínzó gyönyörűségét, Focillontól a stílus-stílusok csodálatát, Toynbeetól az elemzés örömét, Pickard-Chamberlaintől a múlt örök jelenvalóságát.”⁵

Fokozott érdeklődést mutat a dráma műfaja és a színjátszás iránt. Színháztörténeti tanulmányokat, valamint színpadi népi játékot, szavalókórust, egyfelvonásost ír. Részt vesz az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályának megszervezésében. Több fővárosi és vidéki színházban rendezőként és dramaturgként dolgozik.

Már első, magyarországi “korszakában” szépprózai művei, elbeszélései és regényei születnek (Éjszaka; Villanykereszt a domtetőn; Az idegen). És már ekkor megmutatkozik, hogy Dénes Tibor egyszerre folytat kritikai, elméleti, irodalom-, színház- és művészettörténeti tevékenységet, és a széppróza különféle műfajait műveli. Igaza van Bogyay Tamásnak, aki azt mondta róla: “Az a benyomásom, és azt hiszem, ez így is van, hogy Dénes Tibornál nem voltak soha szigorú műfaji, diszciplináris határok. Nála a történelem és írásművészet közti határok elmosódtak.”⁶ A kérdés persze éppen az, hogy ezek a műfaji “lazaságok”, átmenetek és kölcsönhatások milyen esztétikai eredménnyel járnak, s ha latra vetjük, értékeljük műveit, írói teljesítményét, akkor milyen eredményre jutunk. Hol, melyik műfaji területen alkotott egyénit és maradandót, és mely munkái tekinthetők rokonszenves kísérletnek, puszta erőmutatványnak.

*

Magyarországon született munkái közül egyetlen, kulcs-értékű dolgozatát emeljük ki tüzetesebb vizsgálatra. 1938-ban, amikor Dénes Tibor a budapesti állami Mátyás Király Gimnázium tanára volt, az iskola önképzőkörének diákjaival sajtó alá rendezte és kiadta Péterfy Jenőnek a Budapesti Szemlében 1880 és 1899 között megjelent, kötetben még nem publikált huszonnyolc írását.⁷ A kis könyvhöz Dénes Tibor írt előszót.

A tanulmányból milyen következtetéseket vonhatunk le Dénes Tibor irodalomszemléletére és kritikusi elveire? Elfogadja és tiszteli a német bölcselőnek, Wilhelm Diltheynek, Hegel követőjének, a szellemtörténeti irányzat képviselőjének – és eszméit a magyar irodalomtudományba átültető Horváth Jánosnak – a tanítását: az irodalomtudomány szellemi tudomány, az irodalom: élet, az irodalomtörténet-írás és a kritika feladata “az irodalmi élet” vizsgálata, amelynek során három lényeges tényezőnek, a szerzőnek (az írónak), a műnek és a közönségnek (olvasóknak) a viszonyát, együttműködését és kölcsönhatását szükséges szem előtt tartani.⁸

Dénes Tibor kritikusként mindenekelőtt a kortárs magyar irodalomra figyel. A huszadik század első évtizedeinek magyar irodalmát azért mondja jelentősnek, mert “a magyar szellemiség ablakai most megtárulnak egészen Nyugatnak, Európának, és innen van, hogy ezekben az évtizedekben a magyar irodalmi élet végérvényesen kapcsolódik be az európai szellem áramkörébe”. Munkásságában magyarság és európaiság, nemzeti és egyetemes értékek egységének és kölcsönhatásának elemzése mindvégig szintézisben marad. A kritika feladatát abban látja, “hogy a folyóiratok végén szerényen meghúzódó szemlékben és figyelőkben irányítsa az irodalmi élet további menetét, párhuzamot vonjon a történelmi múlt és a jelen között, és – amint mondani szokták – a kor ütőerén tartva kezét az általános életjelenségek és az irodalmi élet között kiegyenlítse az ellentéteket, s az idegenszerűségek túlzott áradatának gátat vessen, az értékeset meg beleszője a nemzeti szellem képébe.”

És Dénes Tibor miért mondja Péterfy Jenőt a kortárs magyar irodalom “leghűségesebb kritikusának”? Miért dicséri kritikus-elődjét? Mert a pozitivizmus, az adatgyűjtés nem elfogadható a számára: “Az anyag puszta felsorakoztatása és rendszerbeállítása nem elégíti ki. Írót és művet, elméletet és törvényt egyaránt le akar mérni, értékelni, hogy ezzel az értékeléssel az embernek és alkotásának távolabbi összefüggéseit találhassa meg.” Egy-egy alkotó és életműve nem mint önmagukban lezárt, kész korpusz érdekelte, “annál inkább kereste bennük és műveikben a kort és népet, melyből valók, az általános emberit, az egyetemes szellemet, melynek mind többé-kevésbé értékes, örökérvényű tanúi. Ez a kritikus-elme tehát e nagy összefüggésekért, a végső következtetésekért értékel. Kevesen akadtak még idáig a magyar írás mesterei közül, akiket annyira jellemzett volna a nagyban és egészben való látás, mint éppen Péterfy Jenőt.”

Még hosszan idézhetnénk Dénes Tibor Péterfy-portréjából azokat a vonásokat, amelyek jól érzékeltetik, hogy Dénes Tibor a maga számára, kritikusi tevékenységében mit tart követendőnek. Abból a jellemzésből, amelyben fölsorolja Péterfy érték-fogalmának összetevőit, kiolvasható mindaz, amit a kritikaírásban Dénes Tibor is fontosnak ítél. Melyek ezek a szempontok és módszertani megoldások? Péterfy szerint a kritikus feladata – és Dénes Tibornak is ez a célja – az új jelenségek, az új tehetségek támogatása, az új eszmék és velük az új kifejezési formák figyelése, az új stílusfordulatok és szavak pártfogása, ösztönzése. Fontosnak mondja az irodalom sokrétűségét, s veszélyt lát az irányzatosságban. Péterfy szerint a műelemzésben jelentős szerepe van a formák vizsgálatának. Nemcsak a tartalom és a forma összhangja, a forma tökéletessége fontos, hanem az is, hogy “vajjon megfelel-e a műfaj, a forma írója képességének”, az író természetének. “Péterfy értékképe legjobban az ízléstelenséget bélyegzi meg” – írja. Ízléstelenség mindaz, ami nem természetes, “nem az író lelkének őszinte megnyilvánulása”. Péterfy szerint a kritika – folytatja Dénes Tibor – legyen “lebilincselően érdekes, elragadóan szép olvasmány”. Éljen a szemléletes idézetekkel. “A tartalom-mondás” mindig legyen takarékos, szűkszavú. És nem baj, ha a kritikusban él az őszinte szkepszis, a szkeptikus életszemlélet, amely az őszinteség törvényének érvényesülését szolgálja.

*

Dénes Tibort 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatják. Két évet tölt börtönben. Kiszabadulása után nehéz anyagi körülmények között él, vidéki színházakban, Kecskeméten, Békéscsabán és Kaposvárott rendező és dramaturg. Színháztörténeti tanulmányokat publikál. (A Thália története, 1954. Katona Ferenccel.) 1956. július 13-án, pénteken ő is ott ül azon a Budapestről Szombathelyen át Zalaegerszegre tartó kétmotoros repülőgépen, amelyet hét utasa eltérített a németországi Ingolstadtba. Ekkor hazatér. De részt vesz az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeiben, Obersovszky Gyulával az Igazság című lapot szerkeszti, és a forradalom leverése után Nyugatra távozik. Svájcban, Genfben telepszik le, abban az országban, ahol 1956 után mintegy tizenötezer magyar – és ezen belül jelentős értelmiségi réteg, írók, festők, tudósok sora – él. Dénes Tibor a genfi Musée d’Histoire Naturelle munkatársaként dolgozik, szavai szerint “buta-butító kenyérkereső munkát” végez, különféle kutatási pályázatokat nyer el. Magyar és franca nyelvű tanulmányai, könyvei jelennek meg, rendszeresen publikál a nyugati magyar nyelvű periodikákban (Irodalmi Újság, Új Látóhatár, Katolikus Szemle). Egy-egy kutatási téma kidolgozása alkalmat ad számára, hogy hosszabb utazásokat tegyen Nyugat-Európában. Többször jár Franciaországban, Itáliában és Nyugat-Németországban. Bekapcsolódik az 1976-ban megalakult Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) munkájába, az évente Luganóban tartott tanulmányi napok programjának kialakításában fontos szerepet vállal, előadásokat tart. Azonosul a Lugano melletti Asconában élő Kerényi Károly “kettős haza”-elméletével. Kerényi Károly tanítása szerint “az idegenbe szakadt magyar a legszuverénabb értékeit tagadja meg, a világ sokféleségének egy árnyalatát veszíti el, ha föladja identitását, asszimilálódásra törekszik, de le kell küzdenie az elhagyott szülőföld iránt táplált meddő, bénító nosztalgiát, az elszigetelődés veszélyét is. A helyes arányérzék kifejlesztésével, kettős hűségével megteremtheti belső egyensúlyát, tudatosítva a körülményeiből adódó lehetőségeket és előnyöket, összekötő hidat képezhet a régi és az új haza kultúrája között, egységbe foglalhatja a magyarság és az európaiság eszméjét. Diaszpórahelyzetünket, a szétszóródottság állapotát »tökéletes kétnyelvűséggel, a magyar nyelv el nem felejtésével és egy másik hozzátanulásával« a magyar lét alapjának kiszélesítésére, sorsgazdagításra, a magyar szellem kitágítására kell felhasználnunk.”⁹ Kerényi Károly igényét Dénes Tibor svájci írói működése tökéletesen és eredményesen betöltötte. Birtokában volt a kétnyelvűségnek, elkerülte a “bénító nosztalgiát”, ugyanakkor megőrizte szerves kapcsolatát a magyar kultúrával, egységbe fogta magyarság és európaiság gondolatát.

Dénes Tibor külföldre távozása után Magyarországra soha többé nem tért vissza. “Hányt-vetett élete” – ezek az ő szavai – 1983-ban ért véget.

*

Pályájának második “korszakát”, a svájci tartózkodás alatt született műveit műfaji csoportosításban (szépprózai munkák és esszék), egy-egy kiemelt mű – öt önálló kötet és két hosszabb tanulmány – elemzésével kíséreljük meg értelmezni és értékelni.

Agónia a címe Dénes Tibor 1971-ben Münchenben megjelent regényének. Az “agónia” szó többször visszatér a regény szövegében. Kettős értelemben is érvényes és indokolt, hogy a szót az író a regény címébe emelte. A “köztörténet” és a “magántörténet” síkján is agonizálás zajlik a regény cselekményében. Az Agónia tizenkét fejezetből áll. A regény “kerete”, az első két és a záró hat fejezet, a terjedelem mintegy kétharmada egy francia család – a regény végén családfában is megrajzolt hét nemzedék – történetével ismertet meg. A regény “dereka”, négy fejezet mintegy betétként a “magyar ügy”, az 1956-os forradalom és szabadságharc pesti történéseit jeleníti meg. Agonizál, haláltusáját vívja a magyar forradalom. És agonizál, a végét járja a de la Ville (Delaville) család.

Az előtérben a jelen áll: három ember – két testvér, Georges és Clément, valamint Maria, Georges húga és egyben Clément felesége – “története”. Georges negyvenéves, híres újságíró; Clément kiváló üzletember; Maria és fivére különös, furcsa, “bűnös” érzést táplál egymás iránt. A három ember 1956 október elején Magyarországra érkezik, Georges és Maria egy margitszigeti szállodában laknak, és az októberi pesti események részeseivé válnak. Georges-ra már a határon, a vonatban egy besúgó tapad, aki október 23-ig kíséri. A francia újságíró részese a forradalom kitörése napján a rádióban zajló eseményeknek, majd tanúja a Kossuth téri sortűznek. Maria november 4-én a Nyugati pályaudvar előtt, a téren lesben álló orosz géppuska lövéseitől esik el. A regénynek ez a leghitelesebb, legmeggyőzőbb, legmegrázóbb, történeti dokumentumokkal is hitelesíthető része.

A regény másik “rétege”, a “keret” a Delaville család hét nemzedékének rajza. Ebben a családtörténetben is visszatérő motívum mind az agónia, a haldoklás, a búcsúzás, mind a testvérek közötti “bűnös” érzelmi-szerelmi viszony. Különös, furcsa figurák, férfiak és nők, családtagok és idegenek arcéle villan föl a két évszázados történelemből. Szó van a családi könyvtárban őrzött titkos iratokról, egy ázsiai utazásról, egy titokzatos halászról… Georges is, Clément is kissé Krúdy-szerű figura, álomszerű, elmosódó vonásokkal. Emlékeikben élnek, álomszerű utazásokat tesznek a múltban, furcsa vonzalmat éreznek egymás iránt. “Az apák bűne a fiakra száll. Hetedíziglen. Így az írás” – olvassuk a regény egyik helyén. Látomásokban, emlékképekben jelenik meg a múlt. Az emlékezetről írja Dénes Tibor a regény egyik helyén: “Kurta az emlékezet, állapította meg az emlékező. Minden gyatrasága közt főhibája töredékessége. Meg tán az erénye is. A történések csomópontjaiból, vagyis a lényegből, részletek maradnak csak meg a tudatban. Azok sem megtörtént valóságukban, inkább kikerekítve. Akár lázban fogant álom foszlányai. Vagy – miként a novellák. Nem valóság.”

Dénes Tibor hol filozofikus betétekkel, hol esszéisztikus leírásokkal, hol hosszú monológokkal, hol célzásokkal átszőtt párbeszédekkel jeleníti meg a múltat. Láthatóan ismeri a modern francia regény eredményeit. 1981-ben, pályájára visszatekintve írja: egykor naplót vezetett, s abban “Proustnak lapokat szántam, neve minduntalan visszatért emlékezetemben”. Proust ihletése az eltűnt, elveszett idő nyomozása, keresése és megtalálása az Agóniában is tetten érhető. Ismeri az idősíkok keverését, a célzások, utalások, elhallgatások szerepét, az ironikus hang, a visszatérő, szimbolikus motívumok hatását. Mindez nem teszi könnyű olvasmánnyá az Agóniát. A mai magyar olvasó legkézzelfoghatóbbnak, legérzékletesebbnek a regényben Georges alakját, valamint az 1956-os forradalom pesti eseményeinek ábrázolását érzi. Hogy 1956 mennyire mély élménye volt az írónak, mutatja, hogy a témára tíz év múlva egyik új könyvében, dokumentumregényében ismét visszatér.

Ha az Agóniát nem mondhattuk szokványos regénynek, akkor Dénes Tibor új regénye, a Barátunk, Bunyák (München, 1977) még kevésbé nevezhető annak. De amíg ott az újszerűségre törekvés jobbára kísérlet maradt, és az eredmény felemásra sikerült, addig új munkája egyszerre kiváló írói teljesítmény és remek olvasmány, amelyben az újszerű forma és az elgondolkoztató tartalom egysége kitűnően megvalósult.

A borítólapon egy antik görög szobortöredék fotója látható, a kép Héraklészt ábrázolja. Héraklész a régi görög mitológia ismert alakja, nemzeti hős, félisten. A lexikon szerint “Héra gyűlölete egész életén át üldözi, de ő mindenen győzedelmeskedik… küzdelmei árán halhatatlan lesz. Az istenek elleni harcában is győz… istenné lesz.” Héraklész nevének sűrű emlegetésén túl az egész regény át meg át van szőve az antik görög és római mitológiai motívumokkal. Szó van hádészi útról, dionüszoszi mámorról, delphoi jósdáról, olümposzi istenekről, fölbukkan Zeusz, Daedalosz, Niobé, Püthia, Hermész, a kétarcú Janus, Silvanus, Minosz király neve, az egyik helyen hosszabb Homérosz-idézetet olvashatunk. Mindebből a Héraklész-motívum a legfontosabb, őt mondja az író “a bunyáki archetípusnak”, vele azonosítja a regény hősét, akit hol “kisembernek”, hol “eposzi hősnek”, “mítoszi hősnek” nevez.

A cselekmény persze nem az ókorban és nem antik tájakon játszódik, hanem a huszadik században, az ötvenes években és Magyarországon. A kor érzékeltetésére efféle fogalmakkal találkozunk: kitelepítés, ávós besúgó, káderlap, párttitkár, békekölcsön, norma, tervteljesítés, “meg a többi cifraság”. A színhely a “Magyar Királyság” korából a “szocializmus építésének” korára átöröklődött intézmény: a “népidemokratizálódott” Központi Állami Segédhivatal. Itt élnek és működnek (“dolgoznak”-ot nem mondhatunk) a regény alakjai: a történetet elbeszélő “én” és a “segédhivatali vitézek”, “a mi asztaltársaságunk” tagjai, Köteles, Kelemen, Barabás, Liszka, Sipik, Bódi, tűrve zord főnökük gonosz tekintetét. És természetesen itt található “hősünk”, a regény főszereplője, Bunyák Leó.

Bunyák különleges figura. Testi méretei és lelki tulajdonságai egyaránt elütnek a szokványostól. Rokonai vidéken élnek, ő is vidéki kisvárosban érettségizik, Pestre rendelik, itt lesz a segédhivatal alkalmazottja. A Józsefvárosban, majd a Váci úton lakik albérleti szobában. Háziasszonya egy hentes özvegye. Tagbaszakadt óriás, “héraklészi erő és termet”, roppant kuglifej, parányi orr, mókusszem, duzzadt ajkak közt vékony szájcsík, virsliujjak. “Irodakukac és aktapecsételő”, de “jellemileg héraklészi ivadék”. Kissé mulya, de minden helyzetből kivágja magát.

A regény fejezetei Bunyák élettörténetének egy-egy mozzanatát beszélik el. Ha nem kezdődik is minden fejezet újból és újból ugyanazzal a motívummal, a részek igen lazán egymáshoz kapcsolódnak, a könyv valójában novellafüzér, minden fejezet egy-egy külön történet, és az elbeszélés gyakran elkanyarodik, az előadást kitérők, epizódok, emlékképek, betétek szakítják meg.

Ezek az élettörténetből kiemelt pillanatok egy-egy, a cselekményből kihüvelyezhető “tételt”, filozofikus, morális vagy pszichikai “tanulságot” hordoznak, a bunyáki életszemlélet summáját közvetítik. Ezek: az utazás kitágítja a világot; ismerd meg tenmagadat; mindenki másnak látszik, mint ami valójában “hajlamai és vérmérséklete szerint”; derűre van szükség az élet elviseléséhez; a szenvedély metafizikai magasságba emel; minden kezdetnek van újabb kezdete… A regény utolsó két fejezete a legforróbb politikai valóságba ránt: itt egy hazai repülőgép-eltérítésről és az ’56-os forradalom pesti eseményeiről van szó. E fejezetek üzenete: “Kockáztathatja-e mások életét, ki ennen szabadságára vágyik?” Illetve: Bunyák halálakor – áldozatként – válik hiteles hőssé…

A regény legfőbb értéke nyelvében, stílusában van. Dénes Tibor nagyszerűen jellemzi alakjait. A külső leírásra, a szemléletes nyelvre, a mondatok lendületes szövésére, a szinte zenei stílusra számos kitűnő részletet idézhetünk. Az egyik mellékszereplőről van szó: “Nem volt rossz kartárs Pulai Gyula. Igaz, nem szerette, ha mindig példás rendben tartott íróasztalán kotorásztak, s ha a személyét illető kérdéseket intéztek hozzá. Zaklatásnak vette e kérdéseket, magánéletébe való illetéktelen beavatkozásnak. Csak íróasztala széléig, hivataltársi mivoltáig engedte az embereket, azon túl soha. Bármikor bárki kérdezhette a hivatali munka felől, meg nem tagadta volna a választ. Segített is készséggel. De már a szabvány kérdés – Hogy van, Pulai úr? – úgy tűnt, mintha ingerelte volna.”

Dénes Tibor regénye a derűs, ironikus előadásmód remeke. Se szeri, se száma az efféle nyelvi fordulatoknak: az utcalányok: “peripatetikus delnők”; a várakozás pillanata: “Miféle »nagy dolgok« sistereghetnek az idő katlanos bográcsában?” Vagy: “Hallgatunk moccanatlan, összevissza gondolataink köpenyébe burkolózva.” Vagy: Bunyák “áztatja képét az alkonyuló nap sugarában”. Rákosi elvtárs regnálása is megkapja a magáét: “Meg még teóriából is beszophat az egyén annyira, hogy fejét veszti – előbb képletesen, aztán nem egyszer igazán.” És milyen a nagyobb, a történelmi távlat? “Mivel az emberiség históriája akár a kotyvasztott étel: kevés csont-velő, még kevesebb hús, annál több híglőre lé, és az egész – úgy mindenestül kozmás.”

Aki a leírással, a jellemzéssel, a nyelvvel így tud bánni, attól nem állhatnak messze az értekező próza műfajai, a műleírás, a műelemzés és az értékelés alkalmai.

1981-ben, a magyar 1956-os forradalom huszonötödik évfordulójának az évében Dénes Tibor papírt terít asztalán az íráshoz, hogy emléket állítson, és hiteles képet rajzoljon a történelmi eseményekről. Münchenben megjelent könyvének címe: Budapest nincs többé Budapesten. Munkáját regénynek mondja, de ez a műfaji megjelölés csak némi módosítással érvényes. A terjedelmes, nagy alakú, három részre osztott könyv inkább dokumentumregénynek nevezhető, amelyben a korrajz, a történelmi tények és a személyesség, a história és az önéletrajz, a publicisztikai leírások és a szépirodalmi elemek, a valósághű mozzanatok és a regényesség (például a költött párbeszédek) keverednek egymással.

A könyv egyes szám első személyben íródott. Első mondata: “Az ajtó mögül még hallom az apáca halkan suhogó lépéseit.” A történet elbeszélése az események utolsó mozzanatának a fölidézésével kezdődik. A Budapestről menekült hős 1956 decemberének első napjaiban megérkezik Ausztriába, az oberpullendorfi kórházba. “Elmenekültem Magyarországról, hogy magyar maradhassak. Megadatik-e nekem?” – ez a kérdés foglalkoztatja. A könyv első negyven lapja az 1955 előtti idő vázlatos tükre: “Láva a föld alatt”. Családi múlt, ifjúság, első munkahelyek, háborús évek, földosztás, 1951-ben letartóztatják, két év börtön, 1953-ban kiszabadul… Az események részletes elbeszélése 1955-ben kezdődik, a könyv 41. lapján. Hősünk anyja és Marci fia Pesten élnek, ő vidéken, Kecskeméten és Botondfalván színházi rendező. Egyhangú életét a szerelem, a nőkhöz, Gizihez, Matához, Irénhez fűződő kapcsolatok színesítik. Érzékeli az országban lezajló társadalmi és politikai változásokat, az erjedés folyamatát. “Megremeg a föld” – ezt adta címül a könyv második fejezetének. Visszakerül Pestre, tanúja és résztvevője a változásoknak. Rövid ideig a kaposvári színház dramaturgja, majd ismét a fővárosban él. Október 23-án kitör a “Vulkán” – ez a harmadik rész címe. Az elbeszélés egyre részletezőbb. Vallomását többször “a jelentéktelen ember történetének” mondja. De igazságérzete van, és most a szemlélőből cselekvő hős, “jelentékeny ember” lesz. Részt vesz a harcokban, ott van a rádió ostrománál, a Kossuth téri vérengzésnél, látja, mi történik a Köztársaság téren, fegyverrel harcol a Corvin közben. Előbb anyja távozik, majd 1956. december 1-jén muzsikusnak készülő Marci fiával együtt elhagyja az országot…

Történelem és önéletrajz, valóság és fikció keveredik a könyvben – mondottuk. Szemléletes példái ennek: Kecskemét valóságos város; Botondfalva nincs a térképen (de rajzában ráismerünk Békéscsabára). Hősünk azt mondja magáról: “A háború vihara remegtette meg Európát, midőn megláttam a napvilágot.” Mi viszont tudjuk, hogy Dénes Tibor nem az első világháború éveiben, hanem 1907-ben született. Lukács György, Rákosi Mátyás, Péter Gábor, Nagy Imre valódi nevén szerepel a “regényben”; más nevek mögött csak sejtjük a valóságos modellt (Imre Illés = Illés Béla, Fodor Géza = Féja Géza, Kozmás Nándor = Katona Ferenc, Kollár főszerkesztő = Katona Jenő stb.). Vagyis Dénes Tibor könyve kísérlet a történelmileg hiteles tények és az önéletrajziság összeházasítására. Kezét néha az indulat vezeti, stílusát romantikus, patetikus kifejezésekkel tűzdeli meg. Az irodalmi anyagformálás és hatás csak néhány részletben sikerült maradéktalanul. Ilyen például az 1956. júliusi repülőgéprablás elbeszélése (melyet már a Barátunk, Bunyák című regényének utolsó előtti, DX-3 című fejezetében is megírt), vagy az a kép, amikor hősünk “disszidálása” előtt utoljára néz körül a végérvényesen elhagyott lakásában, vagy a menekülés leírása a Hanság nádrengetegén át.

Dénes Tibor könyve a történeti események hiteles dokumentumokkal igazolható elbeszélése. De vállalkozása torzóban maradt. Regényszerűsége, személyessége, esztétikai értéke korlátozott, csak részben megvalósuló. Megjelenése idején, ha bejutott az országba, akkor, amikor 56-ról csak mint “ellenforradalomról” szólt a hazai hivatalos közbeszéd, hatása megrázó és leleplező erejű volt. Ma – a napvilágra került tények ismeretében – inkább esztétikai értékét keressük, illetve hiányoljuk. Ám arra mindenképpen méltó lett volna, hogy a forradalom ötvenedik évfordulóján beszéljenek róla, netán újból kiadják. “Tanulságképpen s erőgyűjtésül” – miképpen a szerző szándéka volt munkájával.

*

Elbeszélései, novellái itthon már a harmincas évek második felében megjelentek, de kötetbe gyűjtve csak az emigrációban láttak napvilágot. (Sírontúli beszélgetés. München, 1960; Fák, tavak, tengerek. Washington, 1967) Reprezentatív, újabb novelláit bemutató könyvnek szánta a Holnap, holnapután, tegnapelőtt című kötetet. A gyűjteményt még ő állította össze, de megjelenését már nem érte meg; a kötetet Saáry Éva rendezte sajtó alá. (Zürich, 1984) A belső címlap után László Gyula Dénes Tiborról – néhány hónappal halála előtt Luganóban, 1982. november 2-án – készített rajza látható.

A gyűjtemény tizenhét elbeszélést és egy rádiójátékot tartalmaz az 1965 és 1983 közötti időből, kronológiai sorrendben. Ami az olvasót az első pillanatban megfogja: a kötet változatossága, az írások sokfélesége. Változatosság hangban, témában, megformálásban, minőségben. Némi túlzással: ahány írás, annyiféle. A hang az érzelmességtől (Karácsonyeste Manhattanban) a humoros, ironikus hangig (Sali bácsi koronája; Scherzo) terjed. Az írások indítékát, “ihletét” tekintve két novellatípus különül el. Vannak személyes indítékra, önéletrajzi motívumokra visszavezethető, direkt módon vagy áttételesen, de nyilvánvalóan szubjektív, egyes szám első személyben előadott írások (általában ezek a nagyobb intenzitású, megszólító erejű novellák, például Ő; Ballerino), és vannak a tárgyszerű, objektívnek mondható, harmadik személyben megszólaló, néha irodalmiasnak ható művek (például Ropog a koponya). Láthatóan az író életre szóló, nagy élménye volt az 1956-os magyar forradalom, az írások között több olyat találunk, amely témájával közvetlenül ehhez az eseményhez kapcsolódik (Seholsincs; A neve: István; Karácsonyeste Manhattanban; Jani avagy a lelkiismeret).

Az olvasó másik fölismerése: Dénes Tibor erőteljes novellaíró tehetség; írónk igazán a kisepikai formákban van otthon; jobb, eredetibb elbeszélő, mint regényíró. A novellák két fő értéke: az alakok jellemzése és az írások biztonságos szerkezete. Mintha az író novellahőseinek jellemzését jobban kézben tartaná, mintha a novellák szerkezetét jobban átlátná, mint ahogyan ezt regényeiben teszi. Az alakok érzékletes, plasztikus megformálása mögött az író mély emberismerete, gazdag pszichológiai tudása rejtőzik. A jellemzés remeke a Karácsonyeste Manhattanban, a Pondró a meggyben, az Énekes halott. Az olyan “kényes” témák árnyalt, sokoldalú ábrázolására is vállalkozik, mint az azonos neműek közötti viszony (Mészárszék), a nemzedékek, apa és fiú kapcsolata (Old merry story!) vagy az örökbefogadással teremtődött új emberi szituáció (Antinoüsz). Az írások biztonságos szerkezetét a különféle idősíkokkal való “játék”, a múlt és a jelen világos, átlátható egybecsúsztatása-szétválasztása adja. Van, ahol csak a jelen és a múlt történéseit váltogatja, és ezt még a tipográfiával, az álló és a dőlt betűtípussal is jelzi (Seholsincs), van, ahol a jelennel indít, majd a múltat idézi föl, aztán újra a jelennel zárja le a történetet (Karácsonyeste Manhattanban).

A kötet egyetlen írását, éppen a gyűjtemény élére helyezett Ő címűt nézzük meg kissé tüzetesebben. A novellának két főszereplője van: a történetet elbeszélő “én”, Polo, a magányos, idősebb férfi és Rafaela, a fiatal kórházi takarítólány. Aztán ott van még Andres, a lány vőlegénye, aki a kórházi konyhán dolgozik, valamint az osztályosnővér. Az írás a jellemzés és a szerkesztés remeke. A történet a jelennel indul: Polo elküldi a lányt magától “örökre”. Aztán a múltat ismerjük meg: Polo egy kórházban találkozott a lánnyal. Aztán a félmúlt történései kerülnek elő: Polo magához veszi a lányt, Valenciában járnak, Bécsbe viszi, otthon írni tanítja… A befejezés ismét a jelent idézi: az író nem vállalja a drámát, az “örökre” elküldött lány ismét az ajtón kopog: “Nyitom az ajtót. Szobám, jóllehet nem gyújtottam világot, megtelik fénnyel. Rafaela. Csupa, csupa fény. És titok.” Ezekkel a szavakkal ér véget a történet. A novella talán legárulkodóbb, az elbeszélő “ént” leginkább jellemző, az írót leleplező mondatai ezek: “E virágzó teremtés és én…? Soha nem volt, valamikor eltűnt ifjúságom helyett nyűgös éveim kínáljam neki? Valljak neki arról, hogy soha-soha semmi sem sikerült? Sem tudomány, sem színház, és az írás sem igazán, még a szerelem sem. Az élet a legkevésbé. A haza pedig… Mert minden csak félig voltam és semmi sem egészen. Komédiás és kolostori barát. Vagyis semmi. Semmi! Jaj!…” Az írásban minden együtt van, ami a novellaíró Dénes Tibort jellemzi. Az önéletrajziság, a túlzott személyesség, némi önsajnálat, az alakok láttató megjelenítése, a kitűnő szerkezet, az idősíkokkal való játék, az érzelmes megoldás.

*

Így jutunk el ahhoz a műfajhoz, amely Dénes Tibor legszemélyesebb műfaja, amelyben a legfigyelemreméltóbbat, a legmaradandóbbat alkotta, az esszéhez. E műfajban született írásainak reprezentatív gyűjteménye Az ember milyen volt? című kötet. (Griff Kiadás, München, 1980.) A kötetben olvasható huszonnégy tanulmány a keletkezési időt tekintve két évtizedet, az 1961 és 1979 közötti időt öleli föl. Az írások elrendezése az írások témájának időrendjét követi, mintha egy virtuális világirodalom- és művelődéstörténetben az antik görögöktől Proustig és Axel Munthéig kalandoznánk.

A kötet élén – a többitől elválasztva, afféle műhelyvallomásként – két tanulmány olvasható. Az egyik a szerzőnek az archaikus idők és a mítoszok iránti érdeklődését jelzi, és megérezteti, hogy őt is ugyanolyan kérdések foglalkoztatják, mint Kerényi Károlyt és Várkonyi Nándort. A másik tanulmányban Jaques Charpentier történelembölcseleti könyvéhez (1967) fűz megjegyzést, és azt állítja, hogy a történelem árama véletlenek láncolata, de abban az embernek is közre kell működnie, vagyis van egyéni és kollektív “történelmi akarat”. Ily módon oda jut el, és ugyanazt mondja, amit már száz évvel korábban Vas Gereben egyik könyvének címében megfogalmazott: Nagy idők, nagy emberek.

Dénes Tibor esszéiben egyszerre csodálhatjuk gazdag és sokrétű tudását, valamint elegáns és vonzó előadását, stílusát. Igényes kritikus, de lehet is, mert abban a tárgyban, amelyben megszólal, mindig sokat tud. És szigorú kritikus, de lehet is, mert magas erkölcsi igényei vannak. Elveiről keveset beszél, de van a kötetben két elejtett mondata, amely nagyon sokat elárul. Egy görög művelődéstörténeti tárgyú, nem minden tekintetben kifogástalan művel kapcsolatban mondja: “a tudományosság törvényei nem ismernek kegyelmet”. A dadaizmusról szólva olvassuk: “Bocsánat a szóért, de a kókleri mesterkedő éppúgy visszataszít, mint a közepes képességű akarnok-író.”

Dénes Tibor saját esszéműfajt teremtett. Esszéinek két fő jellemzője van.

Az egyik: a művészetben elsősorban az ember érdekli. Shakespeare-ről szóló tanulmányának címét az egész kötet élére illeszti. Az “ember” szót gyakran kurziválással emeli ki. A mű és az ember együtt érdekli, a kettő kapcsolatát akarja megérteni, a titkot szeretné megfejteni. Shakespeare-rel kapcsolatban megfogalmazott kérdése: nem az a fontos, hogy ki volt a drámák szerzője, hanem az, hogy milyen ember volt. Modiglianit is azért érzi rokonának, és azért ír róla nagy beleérzéssel, mert a festő “műve középpontjában az ember áll”. Bár az egyik esszében azt írja: “Nem az én ügyem, hogy hálószobatitkok után szaglásszak”, az ember értelmezésében, a portrék rajzában (például Rousseau-nál is, Grecónál is) nagy szerepet szán a nemiség kérdésének, a nemi torzulások hatásának, értelmezésének.

Az esszék másik jellemző vonása: a nagyfokú személyesség. Portréi átélt, megelevenítő erővel, mély együttérzéssel megformált írások, gyakran az önvallomással, az önarcképpel fölérnek. Olyan alakokat választ írásai hőséül, akiket rokonának érez. A kötet egyetlen tárgyszerű, objektív, irodalomtörténeti tényeket fölsorakoztató elemzése a Balzac Magyarországon 1858-ban című tanulmány. A többi esszében arról ír, ami személyesen érdekli. Ha megszólal, nem feladatot old meg, hanem élményét osztja meg az olvasóval. A Proust-évfordulón (Százesztendős az öreg zsidóasszony) nem az ünnepelt, agyonírt szerzőt akarja méltatni, hanem két személyes kérdésre keresi a választ: “hogyan jutottam el Prousthoz, s mit kapott a műtől ennen szerényke munkám?” Habsburg Miksa alakja azért foglalkoztatja, mert róla szólva mélyen megéli a menekült ember sorsát. A menekült, a száműzött ember vonását emeli ki Dante, Greco, Rousseau, Victor Hugo arcképének megrajzolása során is, “ősök” ők, részben “az okulás szándékával, részben talán követendő példaként” idézi esetüket. Az esszé és az elbeszélés néha olyan közel kerül egymáshoz nála, hogy a két műfajt alig lehet elválasztani. 1963-ban Roger Peyrefitte könyvéről szólva San Michele igazi regénye címmel ironikus hangú esszét ír a San Michele hamis mítoszát megalkotó Axel Munthéról. Négy évvel később, 1967-ben születik Ballerino című elbeszélése, amelyben Capri szigetének, “a szigetek szigetének” egyik jellegzetes figurájáról rajzol portrét, ahol már csak háttér a Villa San Michele “nagyon is ép és szép épülete”. De mindkét írás közös forrása: a Capri szigetén tett személyes látogatás.

Dénes Tibort két fő ok indítja esszé írására, illetve “ihletének” két fő forrása van: az utazás és a könyvek. Dénes Tibor vándor és olvasó. Az író az emigrációs években is gyakran hagyta el lakóhelyét, Genfet, járt Itáliában, Görögországban, Franciaországban, s eljutott az óceán túloldalára, Mexikóba is. Ha utazik, mindig keresi a látottak művelődéstörténeti vonatkozásait, a genius loci élményét. Amit megír, az nem útirajz, nem bédekker, hanem a látnivalóhoz fűzött eszmélkedés, eredeti gondolat, meditáció. Hasonlóképpen szívesen vesz könyvet a kezébe, szívesen mond véleményt olvasmányairól. De ezek a szövegek sem könyvismertetések, nem recenziók, hanem a könyv ürügyén elmondott töprengések, az olvasás nyomán támadt asszociációk, gondolatok és fölismerések lejegyzése. Szókratész, a pedagógus “dossziéjának felnyitására” Heinrich Maier könyvének új kiadása ad alkalmat. Mexikó Citybe és Querétaróba Leopold von Sacher-Masoch könyve viszi el. A genfi Egyetemi Könyvtárban kezébe vesz egy írásos Tolsztoj-üzenetet, és az apró adalék köré egy élvezetes és érdekes esszét kerekít a hatvankilenc éves, Jasznaja Poljanában élő Tolsztojról, valamint egy francia orvos és felesége nála tett látogatásáról.

Dénes Tibor esszéi nem könnyed olvasmányok, nem “ceruzarajzok”.

Mondatai nagy ismeretanyagot görgetnek, szövegei zsúfoltak, de mindig áttekinthetők, gondolatmenete követhető. Kedveli a közbevetésekkel tagolt, több részből álló körmondatot. Egyet lássunk példaként. Két sorban öt vessző található. Rousseau-ról van szó: “Hányszor is hagyja abba az írást, mely, így hiszi legalábbis, minden szenvedésének okozója, egyben akadálya, hogy megtalálja egyszer az »eltűnt boldogságot«.” Továbbá előadásmódjára jellemzőek a kulcsmondatok, a tételes megfogalmazás, s amelyekkel szívesen zár egy-egy terjedelmes leírást. A Szókratész-portré utolsó mondata: “Nevelői sors. Tragikus sors!” Greco utókoráról, “fölfedezéséről” olvassuk: “Kései igazolás! De születhet-e valódi alkotás szenvedés nélkül?!” Rousseau-ról mondja, de önmagára is érvényes: “Csak az a szép, ami elérhetetlen, azért égünk sorvasztó tűzzel, amelyben nem olvadhatunk fel egészen. Ilyen az emberi természet!” Egy másikból is az emigrációs viszonyok között élő író önvallomását olvassuk ki, melyet saját példája igazol: “úttörő műveiket igen sokszor maguk pénzén kénytelenek szerzőik közrebocsátani”. Ez a tétel is köztapasztalatot sommáz: “Hány mestert, műve lényegét közelítünk meg kevésbé remeklései, mint inkább torzói nagyítólencséjén keresztül!” Victor Hugo példájából leszűrt “honi” tanulság: “Szerepek-funkciók keveredésének kavarodás a gyümölcse, tapasztalhattuk ezt – anno-anno – Hunniában.” Illetve: “A politikus – a hatalom megszerzésén-megőrzésén kívül – soha másra nem gondol. Ebben rejlik titka és ereje.”

*

Végül két hosszabb, gyűjteményes kötetekben megjelent tanulmányáról kell szólnunk.

A svájci írók köre (SMIKK) évente Luganóban szokta tanulmányi napjait megrendezni. Ezeken a tanácskozásokon Dénes Tibor több alkalommal előadást tartott. 1979-ben az 1957 utáni magyar emigráció lírájáról beszélt.¹⁰ A terjedelmes, ötvenoldalas tanulmányt szerzője csupán mozaiknak nevezi, de “nyugati líránk hosszmetszeti (madártávlatos) elemzéséből”, a bemutatott portrékból és méltatásokból is igényes kép rajzolódik ki. Négy antológiáról (Tíz év versei, 1956.; Füveskert, 1957.; Kilenc költő, 1959; Új égtájak, 1969.) beszél részletesen, ismerteti a kötetek szerkesztőit, sorra veszi az előszóírókat és az antológiák jelesebb szerzőit. Ha jól számolom, mintegy negyedszáz költőt mutat be, Bikich Gábortól Horváth Elemérig és Kemenes Géfin Lászlótól Vitéz Györgyig, főként azokat, akik “szívének kedvesek”, de azokról sem feledkezik meg, akikről azt mondja: “neki nem kell”.

Dénes Tibor az emigráció magyar folyóirataiban (Új Látóhatár, Irodalmi Újság, Katolikus Szemle) az egyik legtöbbet szereplő kritikus. Arra nincs terünk, hogy tanulmányából azt idézzük, mit mond egy-egy íróról, egy-egy könyvről. Arra érdemes figyelni, hogy milyen kritikusnak ismerjük meg bírálataiból. “Ódzkodva”, “muszájból” műveli a “szakmát”, mindamellett fölkészült, igényes és szigorú kritikus. Tárgyilagos, független ítélkező, nincs benne engedékenység és részrehajlás, arányokat nem méricskél: “Nagy nevek rabja soha nem voltam.” De ítéletében jóindulatú és óvatos: “A poézis dolgaiban nincs csalhatatlanság.” A bírálatba személyes motívumokat is belesző. “Én nem vagyok lírikus poéta”, mondja magáról, de ha költészetről van szó, “érzésektől hagyom magam vezetni”, és a kritikában például arról a nyírfáról is szót ejt, amelybe kamaszkorában szerelmes volt. Rühelli “a kákán csomó után kapirgáló filologizálást”, ugyanakkor jól ismeri a téma irodalmát, idézi az íróról mások véleményét, a kötetek korábbi recepcióját. Vitára is kész elme (“nem egészen osztom Tűz Tamás ismertetését” – mondja a költő egyik kötetéről), más kérdésekben saját korábbi tévedését is szívesen korrigálja.

Az emigráció magyar költőiről szóló tanulmányát 1979-ben ezekkel a szavakkal zárta: “A reménykedés éltesse őket, hogy egyszer valamikor – 2000-ben – aztán (amennyiben lesz akkor még világ!) kegyes kezek összegyűjtik majd verseiket…” Megrendítő olvasni ezeket a sorokat ma, amikor már 2007-et írunk, világ még van, de amikorra a magyar emigráció lírája már gyökeresen megváltozott. A költők közül voltak, akik meghaltak (például Faludy György vagy Major Zala Lajos), voltak, akik hazajöttek, voltak, akik költőként elhallgattak. Tudomásul kell venni a tényt, hogy 1989–1990 után nincs a korábbi értelemben vett nyugati magyar irodalom, a külhoni írók száma megfogyatkozott, a különféle irodalmi fórumok – a könyvkiadás és a folyóiratirodalom – megszűntek. Épp ezért kiemelten fontos Dénes Tibor tanulmánya, “metszete”, mert rögzít egy állapotot, amely a maitól alapvetően különböző, nem folytatható, és többé soha nem tér vissza.

Az 1981-es luganói tanulmányi napokon Dénes Tibor – halála előtt két évvel – Menekült és száműzött címmel “az exilium tipológiájáról” tartott előadást.¹¹ Az emigrációban élő, a menekült sorsot a saját sorsában is mélyen megélő író beszél negyedszázaddal a forradalom után a “távollévő két fő típusáról”. “Fejezetek az exilium irodalomtörténetéből” – ezt is írhatta volna címül tanulmánya fölé. “Az exilis négy klasszikus típusának sorsát” rajzolja meg. A négy típus: Alkaiosz, Ovidius, Dante és Stefan Zweig “esete”. Idegen költők és írók e sarkalatos típusok, és tudatosan nem magyar példákat idéz. (Az előbb idézett és ismertetett tanulmányában olvashattuk ezt az elejtett, de fontos és árulkodó megjegyzését: “Az én példaképem Mikes Kelemen.”) A világirodalmi téma kifejtése elárulja, hogy ismeri a nemzetközi irodalmat is, az újat is. Célja a tanulság leszűrése, az emigrációban élő író identitásának a felismerése és tudatosítása: “Ekként okulunk példájukból, tanulunk útmutatásukból.” Az exiliumnak pozitív hatása is van, és Dénes Tibor példája ezt igazolja: idegenben vált jelentős íróvá. Egyrészt “a hely s a környezet változásával élesedik-finomul az író érzékenysége”. De sokkal inkább indokolható az író “vele született hivatástudatával, mely a hazától távol az esetek dandárjában magas lángra gyúl s ég, valameddig utolsót nem lobban az élet mécsese”.

Amit Dénes Tibor az Alkaiosz-esetről ír, róla is elmondható, az ő sorsára is érvényes: “Az írónak, ki a zsarnokság ellen küzdött és elbukott, gyötörje bár honvágy, a rátenyerelő megannyi teher, igenis szelídül haragja a száműzetésben, megalkuvásra, engedményekre mégsem hajlandó. Eszményéhez, elveihez ragaszkodik mindhalálig.” Dénes Tibor is eszményeihez, elveihez ragaszkodott mindhalálig.

*

Dénes Tibor írói munkásságának legértékesebb, legmaradandóbb rétege, legidőszerűbb, legtöbb tanulságot hordozó műfaja az esszé. Mesterének Gyergyai Albertet, a Nyugat első nemzedékének kiváló esszéistáját tekintette. Életkora, születési ideje a Nyugat második és harmadik nemzedéke közé szorította. Nevét sem a második nemzedék esszéistái, Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László mellé nem sorolták, sem a harmadik nemzedék legkiválóbb kritikusával, Rónay Györggyel együtt nem emlegették. Pedig ha lelki rokonát és azt a szerepet és sorsot, amelyet betöltött, keressük, akkor leghamarabb Cs. Szabó László neve jut eszünkbe. Ha pedig szemléletéhez, esztétikai és erkölcsi igényességéhez keresünk társat, akkor leginkább Rónay Görgy autonóm ítéletalkotására és érzékeny ízlésére gondolhatunk. Dénes Tibor távol állt Németh László metaforikus stílusától, és olyan bő termést sem hagyott hátra, mint Cs. Szabó László. Nélkülöznie kellett a széles publicitást. Hatása még annyi sem lehetett a kortárs hazai szellemi életre, mint Cs. Szabó Lászlónak, a londoni rádió vagy Határ Győzőnek, a Szabad Európa Rádió munkatársának. Ennek ellenére esszéi a magyar irodalmat és a magyar gondolkodást gazdagító értékek. Irodalmunk – az irodalomtörténet-írás és a kritika – kötelessége életművét beemelni a hazai köztudatba. Tudjuk, időbe fog telni, amíg az itthoni irodalmi tudat befogadja nevét és műveit. De hisszük, hogy tehetsége, eredeti meglátásokban, gondolatokban gazdag életműve legyőzi a távolságot, ami művei keletkezési ideje és a jelen (és a holnap) között feszül.

Takáts Gyula: Öt esztendő Drangalagban. Naplójegyzetek, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2005. 53.,114–115., 161–162. p.

1956 – a befejezetlen forradalom. Tanulmányok, Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, Zürich, 1982. 233. p.

Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái, V. kötet. Budapest, 1943. 572–574. p. Dénes Tiborra vonatkozó adatait Gulyás Pál valószínű magától az írótól kapta. – Új Magyar Irodalmi Lexikon, Péter László (főszerk.), 1. kötet. Akadémiai, Budapest, 1994. 426–427. p.

Dénes Tibor: Kaffka Margit, Danubia, Pécs–Budapest, 1932.

Dénes Tibor: A száműzött Rákóczi, kézirat.

Bogyay Tamás: Dénes Tibor, a kutató. Arcok és eszmék a nyugati magyar irodalomban, Zürich–Szeged, 1989. 117. p.

Péterfy Jenő: Magyar irodalmi bírálatai, Magyar Irodalmi Ritkaságok. 41. sz. Vajthó László (szerk.), Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938. – Vö. Dénes Tibor: Péterfy Jenő esztétikája, Pécs, 1930. Ez volt doktori disszertációja.

Horváth János: Magyar irodalomismeret, Minerva, 1922. 187–207. p. Szerinte az irodalom tömör meghatározása: “írók és olvasók viszonya írott művek közvetítésével”.

Lisztóczky László: A magyar kultúra svájci műhelyei. Szűkülő vagy táguló horizontok? Magyarok a változó világban. Tanulmányok, Zürich–Eger, 1992. 12. p.

Dénes Tibor: A múltból a holnapba – a honból az otthonba. Az emigráció lírájának mozaikja. Magyar Mérleg II. Nyugati magyar kulturális élet a II. világháború után. (1945–1979) Tanulmányok, Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre, Zürich, 1980. 84–134. p.

Dénes Tibor: Menekült és száműzött. Az exilium tipológiája. 1956 – a befejezetlen forradalom. Tanulmányok, Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, Zürich, 1982. 96–132. p.