Holdtól holdig

 

 

Megmaratta magát, az ostoba kutya, épp amikor Énos készült fölrakni a szamár hátára a sajtot. Már be volt varrva a csomagok szája, s Énos, mint mindig, kiosztotta a fiúknak a feladatokat: átszitálni a porrá tört szurkot, átmosni a gyapjút és gyógynövényekből szert főzni szájgyulladás ellen. Ekkor hallották meg a kutyákat, és Énos rögtön tudta, hogy már megint találtak egy kígyót. A nagyokat nem kellett félteni, azok tudják, hogy lehet kifárasztani egy kígyót, s aztán hogy kell elcsípni és leharapni a fejét, rögtön a méregmirigyek mögött. De a kicsik, akik sokszor még felbuktak a saját lábukban, vagy ivás közben a forrás vizébe pottyantak, egyszerűen nem voltak még elég gyorsak.

Így ez a kis csavargó sem, amelyet a tónál talált s amelyet azután tejjel etetett. Hegyre született kutya volt, hosszú hátsó lábakkal, erős nyakkal; az arca is bizalomgerjesztő. Ritkaság volt a hasznavehető kutya, Énos tehát magával vitte, ami annyit tesz: nem kergette el, amikor a kölyök a nyomukba, Énos és a nyáj nyomába szegődött. De nehezen tudott lépést tartani velük. A tüskebozótos, meredek terepen föl kellett tenni a szamár hátára; meglehet, hogy Énos közben túl barátságosan nézett rá. Mindenesetre a kutya este bemászott a takarója alá, megnyalogatta a kezét, és merő szeretetből átengedte neki bolhái felét.

Most úgy vonított, hogy az embernek belesajdult a foga; közben Obed és Nathan bottal agyonverték a kígyót, és a kutyakölyök elé tartották. A harapás, amely a mellkas és a bal mellső láb közötti mélyedésben volt, ott, ahol a kölyök bundája vékony, nem vérzett. Rossz jel, mondta Nathan, jó jel, vélte ellenben Obed, és kérdően Énosra pillantottak. Ő azonban, ha öreg volt is, még nem tudta. Istenem, gondolta, néha rossz jel, néha jó, mindenesetre kiszívta a sebet, és a porba köpte a mérget.

A kölyök reszketett és vinnyogott; Énos körülnézett. A többi kutya darabokra tépte a kígyót, és egymásnak esett a darabokért; oktalan dolog lenne itt hagyni a kölyköt, csak tovább hancúrozna és civakodna a többiekkel, pazarolná az erejét betegen, míg ki nem múlik. A fiúk pedig, örülvén, hogy végre magukban vannak és kedvükre álmodozhatnak a lányokról, nyilván bort fognak inni, kockázni fognak; tőlük nyugodtan epusztulhat a kölyök. Pedig a sebet újra meg újra ki kell szívni, a kölyköt időről időre lehűteni forrásvízben; Énos letörölte az ajkáról a szőrszálakat, a kígyómart kölyköt pedig egyszerűen a zsebébe dugta. Nagy kabátja volt Énosnak; egy fél sátor: minden zsebében elfért egy egész kenyér.

Késő lett, eltűnőben volt a napkorong; ki kellett használni a telihold fényét. A szamár prüszkölt, örült az útnak és az út végén a zabbal kevert, erjedő fügéknek – Énos szinte még a farára sem csapott, az állat már trappolt is előre nehéz terhével. A felhők, ahogyan Énos számított is rá, eloszlottak; többnyire eloszlanak, ha a pacsirták meredeken szárnyalnak fölfelé a fakoronákból, s amikor, egy óra múltán, megérkeztek a szemközti dombhátra, tiszta és csillagos volt az éjszaka; olyan világos volt, mint nappal, ha kék kendőn át nézi a világot az ember. A távolban Énos felismerte a tábort; a pazarló mákvirágok persze két faggyúgyertyát is meggyújtottak, és följebb, az előhegy lejtőjén a disznópásztorok főzéshez rakott tüze égett. Csönd volt; amikor a szamár megállt egy kis füvet harapni, Énosnak úgy rémlett, hallja a kockák csontkopogását a kőlapokon.

Hűvös lett, a kendők, amelyekbe a sajtot bugyolálták, nedvesek maradtak, a kutya Énos zsebében aludni látszott. Óvatosan az állat bordáira simította a tenyerét; érezte a láz kezdetét jelző finom reszketést. Ha a kölyök túléli, akkor minden a legnagyobb rendben; nagyszerű pásztorkutya válik belőle, és soha többé nem hagyja, hogy kígyó marja meg. Ha nem, Jairus disznai fogják fölfalni.

Ha ugyan vannak még Jairusnak disznai az utóbbi idők számlálatlan csapásai után… Drágák az orvosok, drága az orvosság, és Jairus leánya, tizenkét éves, gyönyörű gyermek, akár a tej meg a szén, csak nem akar sehogy se meggyógyulni. Nem segít sem isten, sem szárnyas szellem, sem a hegyoldalon legelő nyájak.

Fölkelt a hold: óriási, narancsvörös korong, amely gyorsan emelkedett egyre följebb a ciprusok fölött. Imbolygott a magasra tornyozott teher, nyikorgott a bőrszíj, kavicsok gurultak szét a szamár patája alatt, és Énosnak Joelre, Zadok fiára kellett gondolnia, aki a sírbarlangokban lakozó megszállottról mesélt: a beléje költözött gonosz szellemről, amely azután a disznókba űzetett.

Valahol egy éjjeli madár rikoltozott, mindegyre ugyanazon a szomorú hangon; szavában benne volt az egész völgy, a domb, a folyóágy, a hold – és mégis válasz nélkül maradt. Először tíz disznóról szólt a fáma, azután százról, végül pedig nem kevesebb mint kétezerről. Csakhogy Énos ismerte Zadokot, a borostömlőt; nyilván a kavicsok közé terelt három-négy kiváltképpen kövér állatot, ahol nem tudták megvetni a lábukat, vagyis le kellett zuhanniuk a szakadékba – egyenest cimboráinak a boroshordója mellé. És persze megint a gonosz szellem volt az, amelyet valami próféta a disznókba űzött.

Most sárga és sápadt volt a hold, de még mindig hatalmas; a szamár egyre-másra fingott, mert kaptatón haladtak. Nehéz terhe ellenére is sietett, bizonyára megszimatolta a forrást a dombon. Felélénkült a kutyakölyök is a kabátzsebben. Tapintásra meleg volt, szinte forró, az orra pedig száraz. Két szarka repült át a holdkorong előtt, hangtalanul és egyenesen; Énos megállt, egy ciprus törzséhez támasztotta a botját, és karját kitárva a négy égtáj felé köpött. Szarkák éjszaka: ez rossz jel; kivette a zsebéből a lázas állatot, és újra kiszívta a harapás helyét.

A szamár már a forrásnál állt és ivott, a nyomában járó Énos pedig összehúzta a szemét. Az utóbbi időben rosszul látott, különösen éjjel, de a füle mint egy vén rókáé; ismerte a csend árnyalatait. Fűszál sem rezdült, az olajfák ágai sem, hangtalan volt az éjszaka ragyogásával a medencébe eső vastag sugár is, ám Énos egyszer csak megtorpant. Ült valaki a kőperemen, félig a szamár és terhe takarásában?

Énos köszönt, de nem érkezett válasz, egy lépést oldalt lépett, le az útról, és most már látott egy kezet, amely lassan beleszántott a vízbe, akárha a benne tükröződő fényből akarna valamennyit kimerni. Énos, mellén a kutyával, a kése után tapogatózott, ami ostobaság volt, maga is tudta. A szamár nem ment volna oda a forráshoz, ha az az alak ott valami rosszat forralna; ez az állat ugyan soha, amelynek már fél Galilea beleírta magát a bőrébe ütlegek dudoraival és hurkáival, mielőtt Énoshoz került.

Énos újra üdvözölte az ismeretlent, és közelebb lépett; az idegen továbbra sem szólalt meg. Saját kezét nézte, ahogyan csöpög az ujjairól a víz; Énos megkerült egy olajfát, közvetlenül a kőből faragott vízelvezető mellett leült a medence szélére, és ivott. Közben szemmel tartotta a másikat, egy fiatalnak látszó férfit, akinek azonban Énos csak finom kezét s arcának alsó felét tudta kivenni, meg a ritkás szakállát. Az idegen előkelő kinézetű köntöst viselt, finom szövésű anyagból, meglehet, selyemből, alighanem kéket, az arc egy részét eltakaró kámzsának pedig valami tompán fénylő, vékony szegélye volt; talán díszzsinór. Udvaronc azonban bizonyosan nem volt; senki Heródes palotájából nem kószált éjnek idején mezítláb, s végképp nem itt, a kígyók völgyében.

Énos a vízsugár alá tartotta a kutyát, de az nem nyitotta ki a szemét, és túl kimerült volt ahhoz is, hogy igyék. A nyelve a foga között; halkan vinnyogott, akárha álmában; a pásztor nyakig a vízbe merítette, és óvatosan ide-oda himbálta. Láz, mondta az idegennek, aki kissé fölemelte a fejét és – Énosnak úgy tűnt – mosolygott. Kígyómarás. Valószínűleg belepusztul.

Az idegen bólintott, szólni nem szólt, Énos beledugta két ujját a kutya szájába, hogy az kénytelen legyen inni – és rögtön félre is nyelt; egy kevés váladékot öklendett fel; a szürkésfehér, nyálkás folt lassan elúszott az idegen előtt, a medence vége felé.

Újra az éjszakai madár hangja; ugyanaz az örökegy kérdés, a dombok fölött, valahová a messzeségbe, és újra nem jön semmi válasz. S mert a madár csak ezt az egy hangot tudta hallatni – egy hangot, amelyet nagyjából utánozni lehet, ha az ember két hüvelykujját egymáshoz illesztve a résen át a tenyere öblébe fúj –, ebben a világ minden szomorúsága és gyöngédsége benne volt. Az idegen fölállt, és úgy tűnt, az eget kémleli; szemgödrének árnyékában valami bizonytalan, fénylő derengés. S olyan hangon, amelyben ott rezgett valamely messzibb, délibb vidék, azt mondta: Nincs más, csak az élet, ugye? Nem hal meg senki.

Majd megfordult és elsietett. Könnyű léptekkel távolodott hosszú köntösében; alig szállt föl por a fák közt, és Énos kis ideig úgy nézte a vízen tükröződő holdfényt, mintha a hallgatag idegen felejtette volna ott.

Tehát ő az. Mondják, szelíd hangon csuda dolgokról beszél, és illendőképp szép ruhákat ölt, ő, aki egykor az oszló holtak közt lakozott, és aki a sírbarlangok előtt rikácsolásával és piszkos mezítelenségével elborzasztotta az asszonyokat és a gyerekeket; akit nem lehetett megkötözni sem kötelekkel, sem vasláncokkal, aki addig korbácsolta és kövezte magát és önnön szívében a gonosz szellemek légióját, míg a testéből fakadó vér és genny az égre nem bűzlött.

És jött valaki, aki a disznókba űzte a démonokat. Énos fölállt, látta a domboldalon lefelé ballagni az idegent, és utána kiáltott: Hé! Van itt kenyér meg sajt. Meg valamennyi bor is! A másik azonban nem állt meg; egy kézmozdulattal megköszönte a kínálást, és a következő pillanatban már el is tűnt Énos szeme elől.

Énos evett, ivott, és megpróbálta megetetni a kutyakölyköt is. Nem sikerült. Amikor fölhúzta az állat egyik szemhéját, zavarosnak és csaknem fehérnek látta mögötte a pupillát; erre megint belemerítette a vízbe a kölyköt, és óvatosan ide-oda hintáztatta. Azután visszadugta a zsebébe, megnedvesítette a sajtot takaró kendőket, és nógatásul a szamár farára csapott.

Innentől tempósan haladtak, szinte folyamatosan hegynek le, és valahányszor útkereszteződéshez vagy kilátást kínáló útkanyarulathoz értek, Énos mindannyiszor végigpásztázta tekintetével a vidéket a finom köntösű férfit keresve. De nem látta sehol; akkor sem, amikor pirkadni kezdett, és a völgyben mindenütt kukorékolni kezdtek a kakasok. A szamár megérezte a major közelségét, és nehéz terhével nem törődve olyan gyorsan kezdett kocogni, hogy az már veszélyes volt. Még nem értek le a síkra, a lejtőn még nyakát törhette az ember; Énos tehát megragadta a szamár farkát, és teljes súlyával fékezte, visszatartotta az állatot.

Közben elszakadt egy bőrszíj, és Énos félig kilépett a sarujából; a bal lábával – rossz jel. Amint a szamarat megállítva lehajolt, hogy megkösse a szíjat, megcsapta orrát a füst. Fügefa-tűzé. Épp ebben a pillanatban kutyaugatás hangzott föl, a felmálházott szamár fölemelte a fejét, és a kiskutya halkan nyüszögni kezdett Énos zsebében. Nyugtatólag rásimította egyik tenyerét az állat bordáira, és érezte, ahogyan az megnyalja az ujjait. Száraz és érdes volt a nyelve, mint egy macskáé.

Az idevalósiak soha nem raknak tüzet fügefából. És ezek a kutyák sem lehettek pásztorkutyák, hajsza és vér hallatszott ki az ugatásukból; Énos a szemét erőltetve átkémlelt az öreg olajfák sorain, de senkit és semmit nem látott. Megragadta a szamár kantárját, és óvatosan magával húzta az állatot.

Az egykor vámházként is szolgáló romos toronyban, ahová Naftali északi részéből valamennyi út és ösvény befutott, és ahol már évek óta nem ellenőriztek senkit, katonák táboroztak. Talán egy tucatnyian, rómaiak. Szorosan teveszőr-takaróikba burkolózva összevissza hevertek a földön, Énos közeledtére csak az egyikük emelte föl a fejét. Dörmögött valamit az őrnek, majd, hogy tovább aludjon, a másik oldalára fordult. A földbe vájt lyukban már csak hamu füstölgött, meg egy pár vékony fügeág; még túl nyersek voltak ahhoz, hogy lángra kapjanak. Két kutya volt a lecsupaszított fához kötve, megmorogták a szamarat, a felfordított favödrön üldögélő katona pedig fölemelte az egyik fezét, mire vinnyogva visszakushadtak a fűbe.

Van borod?, kérdezte, Énos bólintott, és előhúzta a bőrtömlőt a köpenye alól. A katona fáradt és gyulladt szemével mustrálta őt, miközben a hamuban kotorászott. – Nyisd ki. – Énos épp csak mormogott valamit, kihúzta a dugót, és a katona elé tartotta a tömlőt. Amaz sugárban öntötte odvas fogakkal teli szájába a bort, félrenyelt, és elhúzta a száját. Úgy támasztotta a tömlőt a favödörhöz, hogy ne folyhasson ki belőle a bor. És az ott? A szamáron?

Énos kibontotta az egyik kendőt, letört egy maroknyit a sajtból, és letisztogatta róla a füvet. A zsoldos megkóstolt egy falatot, csámcsogva forgatta a szájában, még egy falást leharapott, és a maradékot odadobta a kutyáknak. Be kell áztatni sós vízbe, mormogta, a pásztor bólintott, mondani akart valamit az érlelési időről, meg hogy az adott hónaphoz igazodva hol így, hol úgy kell sózni a sajtot, amikor a másik az útra mutatva némán továbbot intett.

Énos egy pillanatig mérlegelte, nem kéne-e visszakérnie a borostömlőt; bor mindenesetre már alig volt benne. Azután a zsebébe süllyesztette a fadugót, elköszönt a katonától, és húzta volna a kantárnál fogva a szamarat. Az állat azonban megmakacsolta magát, félt a kutyáktól; Énos szinte hangtalanul, összeszorított foggal szidalmazta, majd felgyűrte a ruháját, és a véknyába taposott. Egyébként… – köpött ki a katona – Nem láttál senkit a hegyekben? Ezt a csodatévőt, a levágott fülűt?

Énos a fejét rázta. A szamár orrlyukába nyúlt, és úgy húzta magával, amíg az nem kocogott ismét magától. Mire a falu közelébe értek, már magasan állt a nap, ám a kendők még nedvesek voltak; Jairus elégedett kell, hogy legyen. Semmi veszteség – nem úgy, mint tavaly, amikor a szamárnak egy rossz lépése miatt a fél rakomány a szakadékba zuhant. Persze új borostömlőt szerezni, az nem lesz könnyű; Jairus megint istentelennek fogja nevezni, iszákosnak és bakkecskének, amire néha éppenséggel rá is szolgál. Ezzel együtt is: a községi elöljáró által rábízott juhokból az évek során soha egyetlenegy sem veszett el. Kivéve a szájgyulladásban elhullottakat. Ez azért alighanem csak megér egy borostömlőt.

Az utolsó útkanyar előtt, még mielőtt megpillanthatta volna a falut, Énos már hallotta a sípokat, a csontfurulyákat, s még mielőtt embert látott volna, már szemébe ötlött a porfelhő. Füst módjára szállt föl az utcákból, beburkolta az alacsony házakat, ködbe vonta a tavat és a tópartot, ahol annyi csónak volt kikötve, amennyi különben vásárnapokon se. Tízszer annyi.

Az utcákban emberek és állatok tömege hullámzott; úgy tűnt, mindnyájan egy irányba igyekeznek, a zsinagóga előtti kutas térre, amerre Énos útja is vitt. Rögtön látta azonban, hogy a szamárral nem jut át ezen a tömegen; csak összenyomnák a rakományát, vagy tán le is szakítanák a szamárról. Visszafelé vezette hát az állatot, a temetőt megkerülve, amerre valóban kevesebben jártak. A szőlőhegyről, az olajfaligetekből és a tökföldről jöttek, Énos pedig nem merte megkérdezni, miért tartanak mindnyájan a falu központjába. Alighanem valami ünnep; nem ez az első ünnepnap, amelyről megfeledkezik; magasabban van az ő magányos hegye a legnagyobb ünnepnél is. Márta majd megmondja, mit ünnepelnek.

Két földműves haladt előtte, vállukra vetett szerszámaikkal, kaszával, kapával, nyárssal, és halkan beszélgettek. De azért elég hangosan Énos fülének, aki a csontfurulyáknak a ház mögül hallatszó lármájából most egy rézből készültet is kihallott. Gyanús varázslat!, mondta az egyikük; amelyik kaszát vitt. Hogy megérintette a ruháját, és meggyógyult! Ezt tőlem is megkaphatta volna az asszony!

Már a Jairus birtokát kerítő kőfal mellett haladtak. A másik földműves a fejét csóválta: Vérfolyás! No még! Tavaly tavasszal, a fügefák közt, nyoma nem volt vérzésnek. Ott egészen más nedvek folytak. Zadok mesélte, az a disznó…

Ő a pásztor, igazította helyre a társa, és vigyorogva lefordultak az útról, a falu felé. A sípok rikoltozása hangosabb lett, a szamár kiesett a járás ritmusából, terhével végigsúrolta a falat, majd visszahőkölt az udvar küszöbe előtt. Merthogy az is tele volt emberekkel. Mintha több százan tolongtak volna ott az istállók és a lakóház között, izgatottan egymás szavába vágva és a nyakukat nyújtogatva, Énos pedig megkérdezte a legközelebb állót, mi történt, az Isten szerelmére, miféle látnivaló van itt. Megtudta, hogy a községi elöljáró leánykája, egy valóságos angyal, egy leány, aki mint a liliomszál, hogy tehát Jairus szeme fénye hirtelen – elhaló mosoly, váratlan láz – meghalt.

Ezért tehát a rengeteg ember az udvaron meg a csűrök és fészerek tetején – Énos a mosóház mögé kormányozta a szamarat, ahol hegyekben álltak a piszkos vásznak, ember viszont egy sem volt, és kikötötte a disznóól ajtajához. Énos egy jó tucat állatot látott az ólban, ami meglepte – Zadoknak ezek szerint itt kell lennie a faluban, márpedig Zadok tartozott neki a legutóbbi kockázás óta. És ha nem tud fizetni a csirkefogó, ami pedig valószínű, akkor talán átengedi neki a borostömlőjét… Kedvező kilátás, gondolta Énos, miközben nekilátott lepakolni a szamárról a sajtot.

Az ajtó melletti fatálcára rakosgatta a zsákokat; közben kiizzadt, és levette a köpenyét. A disznók kíváncsian kidugták az orrukat a rácson. Egy volt csak köztük, amelyik nem jött közelebb, ott maradt az ól félhomályos sarkában, és mozdulatlanul meredt maga elé. Valaki levágta a fülét, vette észre Énos, s az átvirrasztott éjszakától dévajul odakiáltott neki: Hohó, barátom, a füledet meg hol hagytad!? Talán kockán veszítetted el?

Az állat nem mozdult, a pofájából vékony nyálfonál csüggött. Miután Énos mind lepakolta a sajtot, fölvette az egyik zsákocskát, és bekopogott a konyhaajtón. Senki nem nyitotta ki, Énos újra kopogott, fülelt: semmi. Az ajtó zárva volt, Énos átvágott a lakóház és a gazdasági épületek közötti, agyagcserepekkel kirakott udvaron, ahol mészárosszerszámokat tároltak, létrákat, kádakat, fejszéket.

Ezen a részen Énos még sohasem járt. Megbotlott egy lisztesládában; majdnem üres volt, de a földet borító vékony lisztrétegen egy virág hevert. Itt Énosnak nem volt keresnivalója. A bükkönnyel benőtt keskeny átjáró sötét volt; Énos bekopogott egy ajtón, és Márta nevét kiáltotta. Semmi válasz. Balzsamok illata csapta meg az orrát, olajoké, illatszereké és tiszta szobáké, egyszóval nők illata, s miközben tovább ment, a zöldes félhomályban, korsók és faragott ládák között tapogatózva, a zenészek, alighanem a tetőn, egyre csak fújták, mind élesebben sivítva: olyan zenebonát csaptak, hogy az angyalok is vacogtak volna tőle. Majd hirtelen elnémultak a zeneszerszámok.

Énos úgy érezte, mintha valamiképpen neki szólna ez a hirtelen csönd. Hátrafordult. Halkan, csupán a ház mögül jövő mormolásként hatolt idáig a sokadalom lármája; Énos önkéntelenül hátrált egy lépést, amikor megpillantotta a férfit az átjáró végén. Az ismeretlen termetes volt, sűrű szakállal; egy köntös volt a karjára vetve. Idegen volt, nem viszonozta Énos köszöntését; talán idegen földről érkezett. Úgy tűnt, mintha várna valakire, és Énos megijedt ennek a férfinak a tekintetétől s az arcán tükröződő magabiztos szigortól. Nem mintha a férfi pillantása gonosz lett volna; ellenkezőleg: jóságos tekintete volt. Ám minden érzelemtől mentesen volt jóságos. Énos benyitott a legközelebbi ajtón, és belépett a házba.

Itt a mosókamrát gyanította, a háznak azt a másik részét, ahol Márta – a konyha mellett – gyakran dolgozni szokott, esetleg, gondolta, egy fürdő is van itt – semmiképp sem számított azonban ezekre a virágokra, erre a félhomályra, a galambokra a bolthajtás alatt és a sok emberre, akik a szemközti ajtóban szorongtak, vagy a nyitott ablakon át bámultak befelé a helyiségbe, megbűvölt figyelemmel, mint akik nem igazán értik, mi is történik. Egy fehérrel leterített asztalon bor állt, meg balzsamolajos üvegcsék, kendők és szalagok, és ott volt Márta, kezében egy gyertyával, amelynek alig lehetett látni a lángját a poros napsugárban; a kis, kövér Márta, akit egyébként lehetetlen volt kizökkenteni a nyugalmából (ha csak valaki meg nem ette a félretett fügéit) – s most úgy reszketett, hogy az ujjaira meg a konyhakendőre csöpögött a viasz. Ám ezt nyilván nem érezte, ahogyan Énos pillantását sem viszonozta; ha látta őt egyáltalán a fal és a vászonneműs szekrény között; nem volt szeme, egyedül a gyermek számára, aki még törékenyebbnek és sápadtabbnak látszott, mint egyébkor. Rajta kívül Márta mintha csak a férfit látta volna, aki a kislány ágya – egy bakokra fektetett ajtó – mellett állt.

A kint állók közül senki nem merte átlépni a küszöböt, valamennyien némán figyelték, ahogy a kislány fölül, hunyorog és nyel, ahogyan lassanként eltűnik arcáról a kábultság, és sorra szemügyre veszi a falakat, a vázákat, a liliomok árnyékát, a szőnyegeket, majd a szüleit; akárha először látná mindezt. Mintha még saját, a takaró szegélye alól kikandikáló, balzsammal megkent lábát is csodálkozva szemlélte volna. A hallgatás olyan volt, mint ama másfajta levegő, amelyben a szellemek lélegeznek, és a férfi hátralépett a gyermek ágyától, anélkül, hogy levette volna róla a pillantását. Fejét kissé félrehajtva nézte a kislányt; még a szempillája sem rezdült, akárha egyetlen szemrebbenés is lerombolhatna valamit, ami épp most megy végbe. Két másik férfi is volt a szobában, erős fickók, talán halászok lehettek; a gyermek fekvőhelyétől odébb lépett társuk közelében álltak, és ebben a pillanatban valami remegés futott át a kislány mellkasán, köhögött és nyelt, majd újra, azután mosolyogva megfordult. Nem megmondtam? Aludt.

A férfi sovány volt, csontos arcú, a beszéde alapján názáreti, és, noha annyi idős lehetett, mint Énos, a harmincas évei közepén járhatott, tarkóján összekötött hajában nem látszott egyetlen ősz szál sem. Zsákszínű, zseb nélküli ruhát viselt, saru nem volt a lábán, és a keze nem egy munkás vagy egy pásztor keze volt. Hosszúkás, vékony keze volt, nem feketéllett piszok a körmei alatt. Ezt Énos most jól láthatta, mert a férfi épp rá, Énosra és a könyökhajlatában tartott, zsákba varrt sajtra mutatott; a mosolyában mintha földerengett volna valami a múlt éjszakai holdfényből. – A kislánynak ennie kell! Adjatok neki enni.

Énos közelebb lépett. Jairus leánya (olyan fakó volt az arca, mint testén a vékony ing) csendesen lélegzett, de láthatóan légszomjjal küszködött. Kinyújtott karjára támaszkodva a názáretire meredt, izzadt és reszketett, a szája pedig egyszeriben egy asszony szája volt, és nevetni vagy sírni akart – mit akart ez a száj? És milyen volt a tekintete, mi izzott abban a fekete szempárban? Az idegen még egyszer meghajolt, a leány vállára tette a kezét, csak egy pillanatra, nagyon gyöngéden, majd az első sorban szorongó kíváncsiak átlépték a küszöböt, be a helyiség félhomályába; ujjongás és éljenzés tört ki.

Gyermekek ugráltak az ablakpárkányról a szobába, és ott tolongtak a fekvőhely körül; a názáreti mögé tüstént odaállt két kísérője, és megindultak az ajtó felé, amelyen át, a lakó- és a gazdasági traktus közötti átjárón jővén, Énos lépett a helyiségbe. Az átjáróban az a szakállas férfi várt, akit Énos az imént látott ugyanott; a férfi a kislányt felébresztő ismeretlen köntösét tartotta, az, anélkül, hogy visszafordult vagy körülnézett volna, belebújt, kísérői a fejére húzták a kámzsát, és sietősen elvezették.

Jairus és felesége átölelték egymást, átölelték a gyermeküket, Márta, aki épp behozta a sültet meg a kenyeret, sírt; nedvesek lettek a lepények. Énos az asztalra tette a sajtot, a szalagok, a kendők és az olajjal teli tégelyek közé, odakint rázendítettek a zenészek, mindenki dicsérte az Urat; könnyben úszott a Halleluja! is.

Csoda!, mormolta Márta, miközben ide-oda cikázott tejet és befőttet kínálván, újra meg újra: Csoda! Énos nem mert ellentmondani; alighanem a sültje és a bora bánta volna, a borostömlőről már nem is beszélve, így viszont talán megalhat ma éjjel a konyhában, a kemence mellett. Visszament a mészárosszerszámokkal teli átjárón, hogy ellássa végre a szamarat. Nyugtalan volt a dobok és cintányérok itt még hangosabb lármájától, fájt a füle, s jóllehet meleg volt, delelőn állt a nap, Énos hűvöset érzett.

Csoda!, a kislány aludt, hát persze, hogy aludt, mélyen, talán olyan mélyen, mint aki elájult, ez az idegen pedig fölébresztette, ennyi az egész. De ha ez ok az ünneplésre, hát rajta aztán ne múljon! Levette a szamár hátáról a málhakeretet, és az istállóba vezette az állatot. Összekevert két véka zabot egy véka poshadt fügével, és a jászolba öntötte. És míg a szamár evett, kikefélte a port a szőréből.

Mert mond-e olyat az ember valakinek, aki halott volt, valakinek, aki visszatér az életbe, amit ez a nazarénus suttogott Jairus leányának a fülébe? Halkan, nagyon halkan, szent igaz, de Énos hallása mint egy vén rókáé; Énos a hegyekből jön, ahol minden lépés után másmilyen hangja van a csendnek. És az idegen, miután belenézett a lány szemébe, amelyben ki tudja, mi izzott, nagyon is érthetően suttogott. Ha senki nem figyelt is fel rá – Énos igen. Hangtalan suttogás volt, úgyszólván csak lehelet, a leány azonban, épp ekkor, lehunyta egy pillanatra a szemét. S a következő pillanatban a férfi már nem volt sehol.

Bocsáss meg nekem… – Márta a fejét csóválta, amikor Énos éjszaka, már túl jó néhány pohár boron, elmesélte ezt neki; gúnyolódónak és istentelen pernahajdernek nevezte Énost. S amikor az bizonygatni kezdte, hogy márpedig ezt mondta az idegen, Márta, a széles csípőjével, ellökte magától, begyűjtötte az edényeket és eloltotta a tüzet. Bűzlesz, mondta. Eredj az istállóba!

Pedig azt suttogta, hogy “Bocsáss meg nekem!” Énos magához vette az új, csurig töltött borostömlőt, és a szamár mellé feküdt. Így is borzongott a hidegtől, és amikor betakarózott a kabátjával, eszébe jutott a kutya. Óvatosan benyúlt a zsebébe. Ekkor ismét felhangzott az éjjeli madár rikoltása, és Énos arra gondolt, hogy soha életében nem látott még éjszakai madarat. Soha. A kutyakölyök már kihűlt és merev volt, Énos pedig még egyszer felállt, átballagott vele az udvaron, ahol itt-ott részegek hortyogtak, és a vályúba dobta a tetemet a disznóknak. És amikor visszafelé jövet megállt, hogy pisáljon egyet a trágyalébe, az éjjeli madár ismét kiáltott, most sürgetőbben, mint az imént, és most válasz is érkezett rá a völgy erdőborította végéből. Úgy hangzott, mint egy kiáltás egyik holdtól a másikig. A vágyakozással teli, kimondhatatlanul gyöngéd hangok mind rövidebb időközönként ismétlődtek, amíg pár szívdobbanásnyi ideig egyszerre szólt a két madár. Azután ismét szétváltak; el, el egymástól, mind messzebbre, míg végül azután elnémultak.

 

TATÁR SÁNDOR fordítása