Ralf Rothmannról

Ralf Rothmann azok közé a német szerzők közé tartozik (nincsenek kevesen), akik több figyelmet érdemeltek volna, illetőleg érdemelnének a magyar könyvkiadástól és olvasóktól. Az utóbbiak mulasztását menti könyvkiadásunk érdektelensége, másra-figyelése: online-kutatásom során egyetlen magyarra fordított Rothmann-szövegnek sem sikerült a nyomára bukkannom. – E hiány egyik lehetséges – ám föltehetőleg nem az elsődleges – magyarázata, hogy Rothmann írásmódja, narrációja nélkülözi a feltűnő újításokat; van ugyan jellegzetes elbeszélői hangja (vagy inkább talán: hangjai), ez azonban nem annyira vagy nem úgy egyéni, hogy a honi kiadóknak, lektoroknak feltétlenül ki kellett volna hallaniuk őt a német nyelvű “epikai kórusból”. Legalább ugyanennyire hozzátartozhat a magyarázathoz, hogy Rothmann a magyar (de talán nemcsak a magyar) közvetítés szempontjából nem szerencsés időszakban született, illetve kezdte pályáját: a nagy (Böll – Grass – Siegfried Lenz – Martin Walser) nemzedék és a még ma is meglehetősen fiatal, publikálni lényegében a Berlini Fal leomlása után kezdett írók (Ingo Schulze, Daniel Kehlmann, Terézia Mora, Thomas Brussig és mások) közötti nemzedékeknek általában véve jutott meglehetősen kevés figyelem (a kevés számú kivétel közé jellemzően osztrák szerzők – Handke, Thomas Bernhard, részben Ingeborg Bachmann – tartoznak).

A regényeket, novellákat és verseket egyaránt író Rothmann 1953-ban, Schleswigben született (munkáscsaládban), és a Ruhr-vidéken (a “Ruhrpott” néven emlegetett, a bányabezárások miatt, most már mindinkább egykori bányavidéken) nőtt fel. Regényeinek jelentős része pontosan ebből a gyermekkori élmény- és szociológiai tapasztalatanyagból táplálkozik, másik felüket “Berlin-regényekként” szokás emlegetni. Az önéletrajziság és a fikció vélhető aránya, magyarán az erős önéletrajzi kötődés nem (az utóbbi két évtizednek sem a német, sem a magyar irodalmában nincs hiány [részben vagy elsődlegesen] önéletrajzi ihletettségű gyermek- és kamaszkor-regényekben), ám az írói alkatáról tett saját vallomása, mondhatni, “atavisztikus” alkotónak mutatja Rothmannt: “Az ember végtére – patetikusan szólva – mégiscsak meg akarja változtatni a világot. Ez a megfogalmazás ma minden, csak nem népszerű, mégis: az ember jobbítani akar a világon” – vallja, igaz, hozzátéve: “egy jó könyvnyit vagy jó versnyit javítani”.

Rothmann 2001-től egészen máig, azaz 2007-ig minden évben kapott egy-egy irodalmi díjat; köztük olyan rangosakat, mint a Hermann Lenz-, a Wilhelm Raabe- és a Heinrich Böll-díj.

Az Egy tél szarvasok között című (2001) elbeszélésgyűjteményből vett Holdtól holdig Rothmann általában napjaink történéseiből, miliőjéből, ismerős-ismeretlen emberi gyarlóságaiból táplálkozó novellisztikájának nem igazán jellemző darabja.

Énos történetében, ahogyan azt írónk elmeséli nekünk, mély ellentmondás lappang. A választott kulcsszereplő, a “hitetlen pásztor”, Énos nézőpontja folytán a történet a szakralitáson kívüli (mondhatni, pogány) elbeszélés. Énos ragaszkodik ahhoz, hogy minden rendkívüli eseményre, minden “csodára” van természetes magyarázat: az iszákos disznópásztor, Zadok olyan helyre hajtotta a disznókat, hogy azoknak a mélybe kellett zuhanniuk (nem kellett ahhoz “gonosz szellem”!); Jairus leánykája pedig csak nagyon mélyen aludt, nem a halálból kellett visszahozni. Ámde a szakállas názáretinek, az állítólagos (!) csodatévőnek az a föléledt vagy fölébredt leány fülébe súgott mondata, amely szöget ütött Énos fejébe (“Bocsáss meg nekem…”), éppen hogy nem abban nyerheti magyarázatát, ahogyan azt Énos hinni akarja, hogy tudniillik a leány csak aludt, illetőleg eszméletlen volt; a szinte egyedül valószínű magyarázat ennél sokkal hátborzongatóbb Énos számára (nyilván, tudat alatt, ezért is hárítja el): a leány valóban halottaiból támasztatott fel, már odaát volt, onnan szólította vissza a (számunkra) krisztusi akarat. A transzcendencia iránt nem fogékony pásztor számára annyira nonszensz ez az értelmezés, hogy ösztönösen kizárja a lehetőségét, ugyanakkor keresztény szemszögből – mint említettem – mélyen ellentmondásos ez az explikáció: hogy a földi lét siralomvölgy a túlvilághoz, az örök üdvhöz képest, az nyilvánvaló axióma, de akkor miért is, kinek, minek engedve, milyen célból térítette vissza – bízvást mondhatni: erőszakkal – ide az ártatlan gyermeket az Emberfia? – Rendkívül érdekes a kígyómart és megmenteni nem tudott kiskutya sorsának párhuzamba állítása, illetőleg összefonódása a kislány feltámasztásának történetével, ám ennek taglalása végképp az olvasó értelmezői szabadságának (és élvezetének!) megnyirbálása lenne. Tehát: Jó utat az antikvitás Galileájába, Olvasó!