Honvágy a Paradicsomba

Illés Endre a Nyugat 1937/5. számának lapjain a Hatholdas rózsakert című alkotást az első humoros Babits-regényként üdvözölte. A frissen megjelent regényt értékelő soraiban a recenzens az irodalmi berkekben közismert csetepatéra is utalt, amely Babits Mihály és Kosztolányi között pattant ki. Babits korábban ugyanis néhány Esti Kornél-novelláról szólva, bár nem oly vészteljesen, mint azt a kritikából Kosztolányi kihallotta, nem találta kellően vegyítettnek a mélységet és a könnyedséget. Valóban, a Hatholdas rózsakert e disputa babitsi oldalát képviselhette, s talán nem egyéb, mint a vitában született, a szóváltás eredményeként létrejött írói válasz. Avagy, miként az irodalomtörténészek szeretik mondani: Babits prózai ars poeticája. A kései babitsi kisregény, amely amúgy egyetlen könyvtestként kiadott s megbonthatatlan novellafüzér elején állt, amint az első pillanatban Illés Endre találóan megjegyezte, valóban “[n]em löki félre »az anyag meredt-rest súlyát«, ellenkezőleg »a megvetett test bukásait« beszéli el”.

A Hatholdas rózsakert kihívóan dísztelen s csöppet sem szövevényes és cselekményes történet. Az álmatag, poros kisváros, Gádoros életét felzaklatta a keszeg Irén s a szépreményű Gruber Franci joggyakornok között szövődő, a kívülállók számára szerelminek látszó történet. A gúzsba kötő kapcsolatból azonban a férfi maga mögött óriási felfordulást hagyva elmenekült, nem törődve a szóbeszéddel és az erkölcsi megítéléssel. Vállalta, hogy a gáláns viselkedés normáit nem teljesíti. S e nem konvencionális magatartásával még inkább felhívta a figyelmet a város érdeklődése terében amúgy is ott álló, férjhez menni iparkodó, a férjfogás nemtelen formáit is bevető vénlányra és annak családjára.

Babits, a regényíró jóval többet tudott az alakjairól, mint amennyit könyvében elbeszélt.

Gruber Franci egy másik regényből került át ebbe az új históriába, s amíg a Halálfiaiban mellékalak, e regényben a korábban néhány vonással fölrajzolt férfiú ábrázolásának okával ismerkedhetünk meg. Babits immár a joggyakornok teljes szerelmi afférját mondta el, amely kihatott a hős egész életére, s megmagyarázta állásváltoztatását, vénlegénységét, habókos viselkedését. A Halálfiai alakvázlata a Hatholdas rózsakertben átalakult tablóvá, s a törvényszéki bíróban föllelhető a csetlő-botló, húszéves joggyakornok, aki fruskáknak udvarol, unatkozva cigarettázik, s érzéketlen a rá leselkedő szerelmi veszélyekre. Az írói szellemesség ezernyi változata ellenére többnyire közönnyel és szenvtelenül bomlik ki a főhős érdektelen élettörténete. A humor forrását nem a história nyújtja, hanem az írói beszéd, s még inkább az írói történelemszemlélet.

Az izgalom lángját, legyen az a cselekmény bonyolításában, a helyzetekben, az elbeszélés módjában, a mondatok struktúrájában avagy éppen a párbeszédekben, a regényíró lecsavarta. Fakó és kopár a regény, mint a széttiport harcászati terep. Sorsszerűségében és komorságában pedig eposzias ez a történet, s ilyen ornamentális alakítottsága is.

A kisvárosi legenda párkája Ilka néni, aki a regény elején amolyan istennőként elmondja a történet befejezését: Irén pórul jár, a város félelmetes szájára kerül, s megmarad, mert sora így teljesedhet be, vénkisasszonynak; Franci pedig áthelyezteti magát egy másik, Gádorosnál nem jobban élhető városba, s véglegesen félszeg, tehetségét és sorsát kibontakoztatni képtelen alakká töpörödik. A fölöttes-irányító szereplő mellett egyéb eposzias jegyek sokasága is meghúzódik még – amúgy megmosolyogtatóan szerényen – a regényben: ilyennek látható számos, szcillákra és muskátlikra utaló retorikai alakzat, s több helyszín, többek között az édeni/Paradicsom-allúzió, a rózsakert is.

A férjfogásban Ilka néninek, e gádorosi Venus istennőnek, a hatholdas rózsakert tulajdonosnőjének központi szerep jutott. A vidékies szalont fenntartó Ilka néni a kisváros szerelmi istensége, házában gyűltek esténként össze, természetesen felügyelet alatt, játékra, kokettálásra a település liezonra vagy házasságra sóvárgó lánykái, s itt ismerkedett meg Franci az éles nyelvű, fondorlatos, s e tulajdonsága által a leánytömegből kiváló Irénnel, itt kezdett kisszerű végzete felé sodródni. Ilka néni gusztálta meg először a nála szobát bérlő joggyakornokot, s kötözte ügyes praktikák segítségével a férfi sorsát védencéhez, Irénéhez. Az intim, fülledt és a házasság révébe vágyakozó asszonyvilág közege, Ilka néni birodalma az a rózsakert, amelyből Franci végül kiűzetik (igaz, nem a házasság poklába kerül, hanem egy távoli kisvárosba), és amelyről a továbbiakban beszélni fogok.

A regény kezdő mondatát kis módosítás után is elfogadhatjuk: Nem kell hinni, hogy a regényíró csak annyit tud helyszínéről, mint amennyit elbeszél. Babits története a kisváros mesterségesen létrehozott (kertészekkel megépített) Paradicsomában játszódik, amelyről a szerző ugyancsak sokat tud, de keveset árul el. A tér, amely ha nem is a szerelemre, de a házasságra és férj után áhítozó lánykák gyülekezőhelye, s ahol Irén és Franci végzetes álrománca zajlik, egy délszakiasan buja rózsakert. Ez a végzetes rózsakert kettős hasznú, a benne termő virágokat a virágszüretre hajóval érkező szerbek vásárolták meg, s abból rózsaolajat pároltak, ugyanakkor a társasági élet számára alkalmas díszkert, amelynek növényillata kábít, virágokkal ékes lugasai rejtekhelyek, alléi légyottok és apró titkok őrzői. Ilka néni vendégei kizárólag e színpompás rózsakert édeni oldalát érzékelték, felfokozott érzelmi életet éltek, s a szerelemre utaló jelekre rezonáltak, annak ellenére, hogy tapasztalataik voltak azokról a csapóajtókról is, amelyek a rózsakertben tárultak fel s a szégyen alvilágába nyíltak. A gádorosi rózsakert (az ifjúság, a szerelem) az éden romlékony helyszíne lett, s a rózsakerten kívül lenni pedig nem mást jelentett, mint a hétköznapok porlatag és unalmas alvilágában tartózkodni.

E rózsakertnyi Paradicsomból ifjúsága, szépsége s talán ábrándjai múltával mindenki kiűzettetett. Az izgatott lánykák férjhez mentek, s a maguk házasságának mocsarába fulladtak. Irén pártában maradt. Franci a kisebb rosszat, a nősülés helyett az áthelyezést választotta. A rózsákat virágzásuk teljében leszüretelték a szerb rózsaolaj-készítők, s végül Ilka néni is eladta egyre rosszabbul jövedelmező hortusát.

A rózsakert tehát regényes helyszín. Az irodalomból amúgy tudható, még azelőtt, hogy elkezdenénk a Hatholdas rózsakert olvasását, miféle cselekvéseknek és érzelmeknek nyújthat teret.

A keresztény középkor és reneszánsz kert-, viselkedés- és szerelemi kultúrájáról sokféle ismeretet nyújtanak a rózsagazdag képzőművészeti és írott források. Az istennői fennhatóság alá eső érzelmek díszes és virágos tere megtalálható az allegorikus Rózsaregényben éppúgy, mint Boccaccio profánabb Dekameronjában. S ott nyílnak a rózsatövek Petrarca szonettjeiben, Shakespeare színműveiben, s későbbi korok későbbi szerzői munkásságában sem mutatkoztak kevésbé pompásaknak. A 19. századi művek közül, hogy csak olyanokat említsek, amelyek nyomot hagytak a magyar vidéki (olvasó) polgárság köznapjaiban is, s kimutathatóan formázták a népesség mentalitását, biztosan ott található a budai és balatonfüredi villája körül a rózsákat szakszerűen nevelő Jókai kedvelt műve, Az arany ember. Illetve a 19. században, majd a 20. elején is Európa-szerte elterjedt életmódreform-mozgalom németes ágának a fejlődéséhez hozzájáruló regény Adalbert Stifter Nachtsommerje. A magyar kései romantika, a német szecesszió alapművei, mint a kortárs irodalmi, de a képzőművészeti alkotások legtöbbje is a rózsakertet az édenre, illetve a Paradicsomra vonatkozó értelmei alapján használta, másrészt a kölcsönhatás is kimutatható, s a reálisan létező rózsakertekben megtapasztalható ennek az értelemnek az építészeti, növényi együttesi és szimbolikus jelenléte.

A rózsakert s a babitsi mű rozáriuma se más, egyszerre pogány és keresztény tartalmú, s ugyanakkor mindkét hagyomány mentén a szerelem és a bűnbeesés enciklopédikusnak talált helyszíne is. Babits ugyancsak élt a korszak vidéki lányszórakozást bemutató munkájában a kert jelentéslehetőségeivel. S e kettős horizontot az olvasói értelmezés számára felkínálta, s éppen a regény utolsó sorában: A sétány mentén néhány rózsatő állt. A virágok illata halkan harcolt a forrás kénbűzével. E kert a jó és rossz megjelenésére nyújt lehetőséget, az éden modellje, hiánya pedig az alvilágé. Kettősen meghatározott színtér, ahol maga a virág, éppenséggel a rózsa azonban a szent, a tiszta, az éteri támogatója, a jobbik oldal emblematikus növénye.

Amúgy a kert – Babitsnál – nem eleve sorsszerű. Csak az a végzetes, ami benne megtörténik. S hogy a kert és a kertmegjelenítő rózsa értelme nem azonos, későn veszi észre az olvasó – miként a kettő közti különbözésre egyáltalán nem figyeltek oda, hiszen sodródtak csupán a regénybeli emberalakok.

A Hatholdas rózsakert valódi főhőse a (sokáig a kert fogalmától elkülönülni nem akaró) rózsa. Emberalakjai a növényhez képest kisszerűek. Picinységük okán szeretnivalók, Babits viszonyult így hozzájuk, s igyekezett olvasóit is erre bírni: kedvelte a tompaságukat, színtelenségüket, egyszer legalább csapdába esett s azok után azonban eseménytelen életüket, s talán csak egyetlen okból: ugyanis mindenki honvágyat érez a Paradicsom után.

A rózsakert s maga a rózsa az éden, illetve a Paradicsom megjelenítője. (Hogy a két helyszín mennyiben azonos tulajdonságú s mennyiben más, attól most tekintsünk el, s föltérképezését hagyjuk meg Le Goff Paradicsom-monográfiájának.) Babitsnak szüksége volt a két térség együttes használatára: az édenre hivatkozás során inkább az antik rózsajelképek hasznosultak, a Paradicsom pedig a keresztény rózsaszimbolika bevonására teremtett alkalmakat.

A rózsák több holdon át nevelkedtek, s virágzás idején illatuk elömlött a vidéken. A szerelmesek megmámorosodtak ebben a kertben, s Babits mondja, hogy “elvesztették félénkségüket, legyőzték meggondolásaikat, s nem egy boldog vagy keserű házasság igazi bölcsője és a sugallója ez a keserítő rózsakert volt”. Ilka néni ebbe a kertbe vonzotta a fiatalokat, akik itt, a panorámás hortusban saját végzetükre rá is leltek. A rózsakert s a rózsakert istennőjének nyomai, legtöbbször rózsacsokor-formában, mintegy ajándékjegyként, e kisvárosban mindenhol megtapasztalhatóak. Ilka néni felügyelete alatt állt az okos Irén is, aki legkedvesebb virágszála volt, de akiből e kert csak gonoszságot hívott elő. A rózsaparadicsomban az okos lány végzetszerűen esett bűnbe, mivel túlbecsülte saját értékét.

A kerítőszerephez jutott Ilka nénit korábban gádorosi Venus istennőként írtam le. Hogy éppen annak, arra Babits teremtette meg a lehetőséget akkor, amikor Irén és Franci jegyességének eseményeiről szólt. Irén számító háziasszonyként rendezgette azt a lakást, ahová költözni készültek, s amelyet Franci első pillanattól a saját börtönének látott. Babits Franci kusza lelkiállapotát, a vőlegény körüli kisszerű huzavonát antikizáló hasonlattal jelezte, amely önmagában akár humor forrásává válhat. Végtére is Hectorhoz hasonlította a tehetetlen, a nősüléstől félholttá dermedő joggyakornokot: Franci feje fölött harc kezdődött, mint hajdan Hector holtteste körül. Franci ebbe éppoly kevéssé elegyedett bele, mint Hector…

Az Iliász ily módon megidézett jelenete amúgy éppen az, amely az európai kultúrtörténetben először, a kezdetek kezdetekor szólt arról, hogy a görögök mire is használták a rózsát. A mitikus történetet elmondó eposzban Aphrodité/Venus őrizte Hektor temetetlen tetemét, s mielőtt máglyára helyezte s elégette volna, megkente rózsaolajjal. A rózsaeredetű illatos anyag ugyanis, tudjuk meg az antik hagyomány gyakorlatát Homérosztól, méltóvá tette a halottat ahhoz, hogy az istenek elé bocsátják. Maga a rózsa amúgy a hajnalfényhez hasonló színe miatt a legfőbb istennel, Apollóval állt analógiás kapcsolatban.

A rózsa halált jelző s egyben istenekre utaló, a végzetet megjelenítő növény – s ezt a hagyományt klasszika-filológiai képzettsége révén bízvást ismerte Babits.

E venusi szerepkör és a keresztényi rózsahogyomány át- meg átírása ugyanúgy az elbukás és a halál lehetőségét veteti föl. A rózsa – a Hatholdas rózsakert se beszél másként erről – a végzet növényeként is ábrázolt.

A regényíró tehát nem csak annyit tud, amennyit a könyvében elbeszél. Tudja azt is, amiről egy szót sem szól majd, ami a történetet animálja, s végül a főhősök démonává lesz.

Babits vidéki komédiája végkifejletének okát, ha a regény alcímét komolyan vesszük, a mértékben kereshetjük. A rózsakert ugyanis, amely az európai hagyományok szerint az éden, illetve a Paradicsom megjelenítője, nem lehet lehatárolt: ha meghatározott a kiterjedése, akkor annak nemcsak határa, vége van, hanem belső ellentmondásai is. A Hatholdas rózsakert eszerint a címében megfelelően referál a regény szimbolikájáról s az annak segítségével elmondottakról.

A Hatholdas rózsakert hősei kötődésükben, illetve függetlenségükben a végtelenséget vágyták, s nem annak a korlátait. Nem érzékelték az éden/Paradicsom szabályait, hogy az nem csak boldogságkert, hanem egyben a vértanúk tartózkodási helye is.

S nem, hogy a Paradicsomban, ahol vannak, a hősöknek nem lehet saját létük, nincs önálló akaratuk. A veszélyek se egyediek, magasabb erők döntenek a kertbe tévedtek sorsa fölött. A gádorosi rózsakert állandó és ideiglenes lakói, akik amúgy élvezték, hogy a sorsuk formázza mindennapjaikat, s ha ez csupa kedélytelenség, szenvedés vagy fekete szenvedély, akkor is, paradicsomi helyzetük élvezői és elszenvedői. Bábok egy bábjátékban, egy bábjátékos kezében. Francit a maga lapos tekintetű ábrándjai szerint Irén mozgatta, Irén és Franci sorsát Ilka néni rendezgette, s mindenkiét a díszletként funkcionáló kert: ahol annak, aki a hortus érzéki oldalát tekinti, a szerelem, aki az áldozati-vértanúi aspektusát érzékeli inkább, a veszteség vértanúja lett. Ez a kert a kiteljesedés kertje: mindenkit elér a maga testre szabott végzete.

Amúgy a kertnek is akad rendeltetése – amelyben lelepleződik a valódi természete. A kert, amikor megérkeztek a szerb rózsaszirom-vásárosok, hamarosan csupasz lesz, tüskés, egyenes gallyak árválkodnak, se színkavalkád, se illatáradat, s megmutatkozik, amit eddig a sok múlékony szépség eltakart: a vért kiontani képes tüskék garmadája.

E kert a rózsa botanikai tulajdonsága szerint kettős természetű: ha az élvezetet nyújtó felét elhasználják, előtűnik másik, a veszélyt jelentő. A virágszirmokból rózsaolaj, a virágok nélküli rózsából széljárta, tüskés bozót válik.

A regény hősei annyiban egyformák, hogy egyiküknek sincs fölöttes istene: csak egy hortus, amely felett egy Ilka néni-arcú istent vélnek regnálni. A démon tehát nem az isten és a főhősök közötti kapcsolat fenntartója lehet, hanem kóbor lény, amely vaktában járkál fel s alá, s nincs sem igazsága, sem hazugsága. Irén vénkisasszony, Franci agglegény marad – tüskék között kell élniük. Ilka néninek elhal a férje, s a kertet, amely végtére is haszonkert, s azzal, hogy áruba bocsátható, ugyancsak javak forrása, el kell adnia. Amire vágytak, az a tünékeny, a foszló, a pillanatnyi szépség jegye alatt létezett, olyan volt, mint az illatozó rózsavirág. Sem cél, sem végeredmény nem juthatott számukra. A virág mellett nem vették észre a növény többi részét.

A főhősök szomorú sorsát, végzetbe torkolló életét és vesztét a rózsa s a rózsákat egybefoglaló kert – akár az olvasó számára is – előre jelezte.