A húsvéti fanyúl

A diófán még most is ott lengedezett néhány őszről maradt, megfonnyadt, barna levél. A tavaszi szél ezekből tépkedett egyet-egyet, de csak módjával, mintha azt mondta volna: beosztással élünk. Az elváló, búcsúzó levelek még így is lassan, komótosan indultak el lefelé.

Karl Ferenc az ágyból nézte mindezt. A diófalevél lassan hulla, ezt gondolta, míg megigazította a feje alatt a kispárnát. Aztán, egyetlen pillanat alatt, mintha csak most nyílna ki a szeme, meglátta a fa mögött a házat. A szomszéd házat, amelyik a legközelebb volt az övéhez, az utca túloldalán, és mégsem lehetett volna messzebb. És csupán (csupán? – most köhögnie kellett) azért, mert aki a házban lakott, immár örökre elérhetetlen maradt a számára.

Szapora Mária a messzi Csíkszeredából érkezett, az apját elvitte a Securitate, agyonverték, az anyja öngyilkos lett. Az utcában lakó Magos János ezermester másodfokú unokatestvére volt Szapora Ábelnek, és amikor tudomására jutott a tragédia, addig ügybuzgólkodott, amíg elérte, hogy a román hatóságok engedélyezték, hogy a nyolcéves kislány a pitestii árvaház helyett Magyarországra távozzék.

Karl Ferenc mindezekről csak sokkal később értesült. Ám annál élesebben emlékezett arra a napra, amikor 1973 márciusában Magos János és felesége, Bözsike néni piszkosszürke Trabant kombijukkal bekanyarodott az aszfaltozatlan közbe, ahol csak három ház állt, Árvácska utca 1/A, 1/B és 1/C jelöléssel, hogy a Nefelejcs utca számozását ne bolygassák fel. Miután a jellegzetes Trabant-zene véget ért, a kékes kipufogófüst eloszlott, a jól ismert szomszéd bácsi és szomszéd néni után a hátsó ülésről kiszállt egy gyerek. Sovány volt, a haja tüskére vágva, és olyan fakórózsaszín vattakabátot viselt, amilyet Karl Ferike addig csak a kéregető cigányokon látott. A teraszon állt, és a nagyapjától kapott bicskával egy fadarabból nyulat akart faragni, amelyet az anyjának szánt, húsvétra. Abban az évben nagyon korán volt húsvét, március végén.

Karl Ferenc az ágyból odalesett a polcra. A szürke, szinte tömbbé porosodott könyvek előtt gyülekező mindenféle haszontalan limlom között ott állt egy arasznál nem magasabb, lakkozott, de már réges-rég fényét vesztett fafigura, amely némi jószándékkal akár nyúlnak is tetszhetett. A felismerést, kétségtelen, nehezítette, hogy a kifaragása után tizenhét évvel, festéskor, amikor a földön hevert sok egyéb polcdísz társaságában, maga az alkotó lépett rá, és letörött a felálló fül. Ezt ugyan óvó precizitással, valamint Epokit ragasztóval megpróbálta a helyére műteni, ám a fanyúl fülének teljes rehabilitációja sajnos nem járt sikerrel, és rendre levált a helyéről. A külön életet élő darab sokáig ott sorakozott a többi tárgy között, amíg végképp el nem tűnt.

Karl Ferenc most külön gondolt erre a fül-, jobban mondva fadarabra, és miközben helyezkedett kicsit a matracon, megállapította, hogy vannak ilyen holmik egy élet során, amelyek tényleg úgy tűnnek el, hogy szó szerint semmivé válnak. Nemlétük a felismerés pillanatában természetes lesz, és mintha már addig is útban lettek volna, kissé áruló módon rögvest megelégszünk az emlékükkel. Amikor régen, márciusban, húsvétkor odaadta az anyjának a fanyulat, ő megsimogatta, azt mondta, de szép, ám alig pár nappal később, miután felszámolták a húsvéti fészket, azzal nyomta a kezébe, tedd a játékok közé. Karl Ferenc tizenegy éves eszével arra gondolt, hogy amit egy felnőttnek készített, az nem játék, nem játékból faragta, hanem dolgozott vele, és nem tette a játékok közé, hanem fel, a polcra, oda, ahová ebben a pillanatban is néz.

Kinyújtotta a lábát. Most nem fájt annyira, mint hajnalban, amikor felébredt. Megmondta a professzor, hogy ez egy “alattomos nyavalya”, és akkor támad újult erővel, amikor úgy hinné, hogy szép lassan minden rendbe jön. Majd érkezik a Mama, és bedörzsöli krémmel. De vasárnap van, a Mama, ahogy mondani szokta, elszaladt a templomba. Gyújt egy gyertyát Szilvikéért. Egyszer megkérdezte, mért, mit csinál az a gyertya vele?, mire a Mama alsó ajka elkezdett remegni, odakapott a tarkójához, mintha valami megszúrta volna, még egyszer ránézett, és kiment a szobából. Másnap az anyósa megállt az ágya mellett, szinte vigyázzállásban, majd kijelentette, azok maradnak életben, Ferike, akiket büntetni akart a Jóisten, így hát te meg én nem vethetünk semmit egymás szemére.

Szapora Mária 1973 márciusában kiszállt a Trabantból, és Karl Ferenc volt az első élő ember, akit meglátott az új nevelőszülein kívül. Állt, nézte a terasz korlátján kissé áthajoló fiút, amint kezében a hamarosan nyúllá változó fadarabbal megtorpant a munkával, és ő is az új jövevényt szemléli. Tekintetük találkozott, és bár a látvány semmi egyéb nem volt, mint egy idegen gyerek, kereken tíz évvel később mindketten bevallották, hogy ösztönösen úgy érezték, ez fontos pillanat addigi rövidke életükben, vagy ahogy Karl Ferenc fogalmazott: mostantól kicsit más lesz itt minden. Szapora Mária nem állhatta meg, hogy pajkosan meg ne kérdezze, csak nem azt akarod mondani, hogy első pillantásra belém szerettél? Karl Ferenc kissé hátradőlt, hogy messzebbről lássa a lányt, és jellegzetes félmosolyával, amikor csak az arca egyik fele nevetett, a másik szinte komor maradt, bólintott egy nagyot, nem szerettem beléd, mert faragtam a nyulat, de akkor született meg a lehetőség, hogy bármikor, érted, bármikor beléd szerethetek. És ez önmagában is elég nagy ajándék.

Nézte a diófát, miképp méri az időt. Holott ez az idő már nem számított. Az az idő, amit még érdemes volt mérni, azaz félteni, már elmúlt a feje fölül.

Hallotta a kulcscsörgést, az ajtó csapódását. A Mama érkezett meg. Be fog jönni hozzá, megfogja a kezét, és simogatja majd, végtelenül szomorú lesz, olyan emelkedetten szomorú. Leginkább csak magának beszél, Francikám, ketten maradtunk, látod, milyen az élet, itthagyott az uram, itthagyott a kislányom, családunk volt, és csak te maradtál, és én. Négy ember helyett lehet-e kettő is boldog…? Néha annyira elkeseredek, de aztán megmakacsolom magamat, mert a boldogság akarat kérdése is, édes fiam, ezt így hidd el nekem. Márpedig én megfogadtam, hogy csak azért is boldog leszek, a kíméletlenségig, és neked is megadom azt, amit a Szilvike nem tud már megadni.

Ilyesmit motyorászik a Mama, miközben fogja a kezét, és egyszer csak érzi, hogy kövér könnycseppek pottyannak a bőrére.

Aludni próbál, de nem megy. A vasárnap délelőttöt nem erre teremtette… a kicsoda?

Az Izé.

A Mama is csak álmodozik a templomban, nemde? Néha olyasmit gondol Karl Ferenc, hogy elálmodta ő már az összes létező álmot, de tudja, vagy inkább reméli, hogy ez nem igaz. Kínozza magát, mintha abból se lenne sohase elég, a kínból.

Szerelmük Szapora Máriával tán valóban a gyerekkorban gyökerezett, de amikor aztán kibuggyant belőlük, mint a feltartóztathatatlan rügyek, mégis hamar elvirágzott. Magos bácsi azon a véleményen volt, hogy az ő kötelessége kiházasítani a lányt. És már rég tudta, ki az, aki melléje való, mert gondoskodó férje lesz. Egy Mlesz Mihály nevű fiút nagyon megkedvelt, még odabent, az üzemben. Tanuló volt nála, azt mondogatta, olyan keze van a kisgépekhez, hogy az aranyat ért. Támogatta, hogy Mlesz Mihály ne kötelezze el magát senkinél, legyen önálló, ha már a viszonyok is engedik, hogy az ember maga boldoguljon. A garázsát is hajlandó volt feláldozni Magos bácsi a szent ügy oltárán, hogy ott Mlesz Mihály maszek iparosként szerelhesse a kisgépeket, mert az jó és hasznos.

Karl Ferenc a Mama után kiáltott. Az öregasszony bejött, és úgy nézett rá, mint akinek az utolsó kívánságát kell esetleg teljesíteni. Tud nekem keríteni valami fadarabot?, kérdezte az ágyban fekvő férfi. Mindegy, milyet, egy nagyobbacskát. Meg a bicskámat hozzá. Mit akarsz csinálni, édes fiam?, meresztett nagy szemeket a Mama, akit a bicska említése rögvest felzaklatott, kizökkentette néma, boldogságszerző nyugalmából. Faragni szeretnék, mondta szigorúan Karl Ferenc, tudja, faragni. Az még megy. Az ember a kezével farag, nem a lábával, tudja?

Egy héttel volt azután, hogy egymásnak ajándékozták a szüzességüket. Kint, a töltés mögötti kis erdőben. A természet lágy ölén és a tieden, huncutkodott Karl Ferenc Szapora Máriával, aki a hajába túrt, és szorította a fejét a hasához. Mintha be akarná gyömöszölni oda az egész embert, a belsejébe. Egyetlen hét volt ez az – utóbb úgy tűnt – életből kiszakított állapot. Mert aztán Magos János kijelentette, hogy a lány hamarosan hozzámegy Mlesz Mihályhoz, ennél többet nem adhat neki, mint hogy gondoskodik a boldogságáról. Mindent neki köszönhetek, mondta halotti hangon a lány Karl Ferencnek. És nekem? Nekem nem köszönhetsz semmit?, kérdezte ő akkor. Szapora Mária ránézett, el akarta pislogni felszökő könnyeit, de nem sikerült, hát félrefordította a fejét. És elszaladt. Karl Ferenc még el tudta kapni a kezét, de a lány kiszakította magát, olyan erővel, hogy érezni lehetett, minden szálat elszakított ezzel a nekiiramodással.

Kalászoséknál kivágták az öreg diófát, abból kerített a Mama egy szép darabot, az egyik vastag ágból. Karl Ferenc idehallotta, amikor felfűrészelték a fát a kertben. Kemény fa a dió, de ez a penge meg erős. Ráparancsolt a Mamára, hogy fenje ki becsülettel, nem csirkenyakat akar vele elnyiszálni. Tele lesz minden forgáccsal, sopánkodott a Mama, mire csak annyit felelt, hát bizony, ahol faragnak, ott hullik a forgács, és mulatott magában, hogy ilyen szimpla bölcsességekkel is, lám, elmesélhető az élet. Rángatta a bicska élét a fahasábon, szinte beleizzadt.

A Jámbor Szilvike bomlott érte. Állítólag “ősidők” óta őt akarta. Mindent megtett, kérni sem kellett, a szájába vette és szopogatva kényeztette. Karl Ferenc figyelte, hogy Mlesz Mihály berendezkedik Magos bácsi garázsában, vasárnap délutánonként motort szerel, majd a háta mögött Szapora Máriával elmennek motorozni. Az MZ kipufogócsövéből ugyanolyan kékes, éles szagú füst csapott ki minden alkalommal, mint amilyet akkor érzett, amikor a lány megérkezett ide. Az esküvő körül nem csaptak nagy cécót, Karl Ferenc is csak a Mamától tudta meg a nagy hírt: egybekeltek.

Lassú késmozdulatokkal ügyeskedett, hogy a két fül közötti részt szépen ki tudja alakítani. Arra gondolt, álló figurát farag, amely peckesen tartja magát, mintha ember lenne. A Mama néha benézett, hozott kis seprűt, lapátot, és az ágy köré repült nyesedéket összesepregette, közben hangosan nyöszörgött. Magának is fáj valamije?, kérdezte Karl Ferenc. Az öregasszony ránézett, még egyet sóhajtott, aztán azt suttogta, nem engedem, hogy fájjon, tudod, édes fiam, nem engedem neki…!

Csak azt nem lehetett tudni, mit is akar ez a Szilvike. Férjhez akart menni, gyereket akart szülni, de hogy utána mi következik, azt nem tudta. Tán azt gondolta, ha van férj, van gyerek, akkor az már maga az élet, és nem is kell akarni semmit, mert minden van.

Karl Ferenc is elhitte lassan, hogy ilyen a békés, boldog családi élet, amiről mindenki álmodik, az otthon melege.

De a gyerek nem jött, és Szilvike azt kezdte mondogatni, hogy csalódott Karl Ferencben. Még ha csak mondogatta volna, de híresztelte is. Elmaradozott otthonról. Amikor Karl Ferenc hazatért az üzemből, nem hogy vacsora nem fogadta, hanem legtöbbször üres volt a ház. Akkor még a Mama is dolgozott a konyhán. Ő hozott enni maradékot. Szilvike a Dallas bárban töltötte a napot, ahol ugyan néhanapján kisegített, de leginkább hódolói kedveskedését fogadta.

Szapora Mária délutánonként egy nagy kerekű kocsiban bozontos fejű csecsemőt tologatott. Ha Karl Ferenc meglátta őket, inkább ő is beszaladt a Dallasba, csak hogy ne kelljen szót váltaniuk. Ilyenkor Gyula, a csapos elkurjantotta magát, aranyszívem, a férjurad őnaccsága! Szilvike elő is került a hátsó traktus sötétjéből, és a társaság előtt próbált kedvesnek mutatkozni. Koccintunk, apukám?, kérdezte, és elnevette magát. Soha máskor nem szólította így. Talán azért, morfondírozott egyszer Karl Ferenc jóval később, mert nem lett belőlem apuka.

Mi lesz abból, fiam?, nézett be hozzá a Mama a kezét tördelve. Karl Ferenc elvigyorodott, úgy dünnyögte, tudja, mit mondott az öreg székely, amikor már három napja faragott egy rönk fát…? Jaj, hagyjad már ezeket a históriákat, sóhajtott a Mama. Van egy kis sóska, csibecomb és krumpli. Hozzam be? Hát persze, rázta meg a felsőtestét Karl Ferenc, csibemejje, csibecombja, a férfiember szeresse aztat, tudhassa…!

Ez a faragás teljesen elvette az eszedet, látom.

Majd csak ráfaragok, vágta rá. Csak vicc volt.

De vicces kedvedben vagy. Csak tudnám, mitől.

Nem vagyok vicces kedvemben. És éhes sem vagyok. Dolgozom, láthatja.

Azt látom.

Na, látja. Mikor dolgoztam utoljára, mondja csak meg, mikor?

Karl Ferenc kihúzta magát ültében, egyik kezében a nyitott bicska, a másikban a még mindig alaktalan fadarab. Mintha mutatta volna a Mamának: íme, lássátok és tudjátok, ez az én művem.

Az öregasszony lehajolt, hogy felszedegessen néhány nagyobb faragványt. Karl Ferenc rászólt.

Hagyja ott. Jó helyen van az. Csak nem irigyli tőlem azt a néhány forgácsot? Hogy láthatom, mit végeztem?

A Mama kezéből kihullottak a fadarabkák. A szemét elöntötte a könny, és kifordult az ajtón.

Lassan kiderült, Mlesz Mihályt mégsem olyan fából faragták, mint Magos bácsit, hiába, hogy az öreg nézte ki magának mint utódot, mint vejt, az unokájának az apját. Néhány éven belül ráunt a családi idillre, ahol az apósa trónolt mindenek felett, és az ő akaratától függött az is, hogy nézik-e a meccset a tévében, vagy inkább sakkoznak, mert az frissen tartja az elmét.

Miután Gyula két tévét is felszereltetett a Dallasban a sarkokban, Mlesz Mihály se töprengett tovább a sakktábla felett, holott Magos bácsi szerint úgy járt az esze kereke, mint egy Kempelen Farkasnak.

Szapora Mária erdélyi dalokat tanított a fiának, Félixnek. Ő álmodta ezt a nevet, egy héttel a szülés előtt, egy öreg pásztorfélét látott maga felé közeledni. Ő ott állt egy elhagyatott állomáson, nézte a fűvel és gazzal benőtt síneket, amelyek nemhogy a végtelenben, de rögvest a peron végén találkoztak, a hasa olyan nagy volt, hogy azt is külön érzékelte, mint egy domborzati objektumot. Aztán neve van-e már?, kérdezte az apó, és szűk szemével Szapora Máriára meredt. Ő tudta, hogy Mlesz Mihály számára semmi más nem jöhet szóba, mint hogy a gyerek fiú lesz, és ugyanúgy Misinek hívják, mint az apját. De csak a fejét rázta összepréselt ajakkal. Nevezd Félixnek, és nemcsak ő lesz boldog, hanem te is, suttogta az öreg, majd elindult a sínek mentén, találkozni a végtelennel.

Mlesz Mihály ekkor mondta ki először, igaz, nem Szapora Máriának, hanem a valaha istenként tisztelt Magos bácsinak, bolond a te lányod. Magos bácsi fel se nézett az egyedül vívott sakkpartiból, úgy mondta fojtott hanggal, nekem nem a lányom, de neked a feleséged.

Amikor Karl Ferenc hazajött a kórházból, és az üres házban csak a Mama várta, akkor döbbent rá, hogy Szilvike tényleg nincs többé. Nem része az életének. Eltűnt, és örökre tűnt el.

Hallotta már az üzemben is, hiszen Mlesz Mihályt is jól ismerték ott még tanonc korából, hogy van valami a férfi és a felesége között. De elképzelni sem tudta, hogy ez igaz lehet. Hiszen Mlesz Mihálynak ott van Szapora Mária – mit akarhat még szebbet, jobbat? Mert nincs Szapora Máriánál szebb és jobb, erről Karl Ferenc továbbra is meg volt győződve, annak ellenére, hogy hosszú évek óta még csak nem is szóltak egymáshoz. Az idő múlását csak az tanúsította, hogy a kisfiú már a saját lábán szaladgált az utcában, még háromkerekű biciklin is látta tekerni.

Diófa, morogta Karl Ferenc minden egyes késhúzáskor. Tényleg piszok keményen ellenállt, de legalább biztos lehetett benne, hogy ami majd elkészül, az örök időkre megmarad. Az is eszébe ötlött: diófa koporsó. Ha valaki míves koporsót akar az elhunyt szerettének, diófából rendeli. Örök nyugalomra.

A fadarab kezdett hasonlítani arra, amit elképzelt. Szinte érezte, ahogy a kezében, az ujjaiban felidéződtek annak a régi napnak a mozdulatai, amikor az erkélyen állva nyulat faragott az anyjának húsvétra. Azóta minden elveszett. De ha nagyon akarjuk, mormogta a foga között Karl Ferenc, van, ami újrateremhető. Egy fanyúl biztosan. Csak tényleg úgy ne járjak, mint az öreg székely…, vigyorodott el megint.

Szomorú volt azon a délutánon, mert hívatta az igazgató, és közölte vele, hogy akármennyire is pártolta Karl Ferencet szorgalmáért és a jó ötleteiért, a tulajdonos végül úgy döntött, hogy Bártólit teszi meg üzemvezetőnek, akinek az apjával a régi szép-csúnya időkben együtt buzgólkodtak a mozgalomban. Bártóli még oda is jött hozzá, és szigorú hangon közölte vele, ettől fogva keményebb munkát vár Karl Ferenctől, mivel tudja – és ezt dicséretképp mondja –, hogy sokkal több lakozik benne.

Szapora Mária kint állt a játszótér szélén, és onnan szólítgatta a gyerekét, hogy jöjjön már, mert mindjárt esik, és még el kell menniük a boltba is. Félix, Félix, ki szalad ide anyához?, kiáltotta, és kitárt karral leguggolt.

Karl Ferenc bevetette magát a Dallasba.

A pultnál Mlesz Mihály állt, előtte egy korsó sör gyöngyözött. A távkapcsolóval keresgélt a tévéműsorok között.

A Chelsea játszik ma?, hallotta hátulról Gyula hangját.

Ja, a Milannal, felelte Mlesz Mihály. Makarónit csinálnak belőlük.

Karl Ferencnek egyszerre kibírhatatlanná vált ez a sör melletti, otthonos cseverészés, a meccsvárás, a Dallas végtelen, áporodott és füstszagú békéje.

Egyet lépett Mlesz Mihály felé, aki épp rátalált az Eurosportra, de ott még biliárdot közvetítettek, és egy lenyalt hajú férfi a dákó végét krétázta végeérhetetlen türelemmel, miközben a zöld posztón lévő fényes golyóbisok helyzetét tanulmányozta.

Hol van a feleségem?, szegezte neki a kérdést Karl Ferenc Mlesz Mihálynak.

Az, oda se nézve, megint a Gyulának címezve kérdezte, hé, főnök úr, a Szilvi? Merre? Keresik!

Karl Ferenc ekkor elkapta Mlesz Mihály távirányítót nyomkodó karját. Téged kérdeztelek, te görény.

A heves mozdulattól leborult a söröspohár, Mlesz Mihály ölébe.

A kurva anyádat, mi a jó faszt akarsz?, üvöltötte, és erős ujjaival torkon ragadta Karl Ferencet.

Aki még annyit ki tudott nyögni, a feleségem…

Mi van a feleségeddel, bazdmeg, nincs itt a feleséged, bazdmeg, húzzál szépen haza, bazdmeg, majd ő is hazamegy, ha akar téged látni, bazdmeg, meg ne lássalak itt még egyszer, bazdmeg, mert szétkapom az arcodat, bazdmeg, úgy éljek, bazdmeg!

Ezt sziszegte egy szuszra Mlesz Mihály, és hogy irányt adjon Karl Ferenc hazameneteléhez, a nyakánál fogva a Dallas ajtajához vonszolta, és kilökte az utcára.

Négy lépcsőfokot gurult lefelé, majd hanyatt vágódott az aszfalton.

Látta az eget, szürkéskék volt. A nap olyan homályosan derengett a felhők mögött, mint amikor valaki zuhanyfülkében zuhanyozik. Még egy hangot hallott, messziről, Félix, Félix, ismételgette ez a hang, de Karl Ferenc tudatáig már nem jutott el, ki lehet az.

Egy nyúl, hát persze, hogy egy nyúl. Végtére is ahhoz ért. Abban van gyakorlata, nyulat faragni. Húsvétra nyulat farag az ember, ha már. Nem könnyű feladat, egy csöppet sem. Főképp diófából. Mert az kemény, mint a koporsó fája, bizony.

A Mama toporgott odakint az ajtó előtt, hallotta, ahogy szinte egyik lábáról a másikra áll, már jönne be, mert azt hiszi, hogy…

Jöjjön már be!, kiáltotta Karl Ferenc, úgyis akarok mondani magának valamit.

Az öregasszony úgy állt ott az ágya mellett, mint aki valami nagyon nagy dologra van elkészülve. Megszeppentnek tűnt. Mit fog most hallani vajon. Olyan kiismerhetetlen ez a Francika az utóbbi időben, ki lát bele a fejibe, ő ugyan nem.

Na, igazította meg a háta mögött a párnát Karl Ferenc, itt van ez a nyúl, látja?

A Mama csak bólogatott, mint aki nem is sejti, hova akar kilyukadni ezzel a nyúllal.

Fogja, nyújtotta oda felé már-már vad mozdulattal.

Kézbe vette, és forgatta az ujjai között. Érezte, hogy mondania kell valamit. Szép lett…, igazán.

Nem ez a fontos. Már ne haragudjon, de nem magának készítettem.

Köszörült egyet a torkán, holott a Mama előtt már rég nem érzett semmiféle szégyenérzetet vagy effélét.

Azt akarom, hogy vigye le a szomszédba.

A szomszédba? Kihez?

Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. Hát oda.

Egy percnyi csönd következett.

A Szapora Máriának.

Ezt mondta, nem kérdezte a Mama.

Na látja, nem kell magyarázni, mordult Karl Ferenc.

És örülni fog neki?

Nem mindegy? Vigye, adja oda, mondja, hogy én küldöm. Húsvétra. Nem csokinyúl, hanem fanyúl. A többi nem érdekes.

Fanyúl, ismételte meg a Mama, mintha alaposan észbe kellene vésnie, amit hallott.

Aztán végre összesöpörhet. Olyan disznóól van itt, mondta Karl Ferenc. Hirtelen úgy érezte, most végtelenül elfáradt ebben a nagy munkában, és visszahanyatlott a párnára.

Jó, akkor sietek, buzgólkodott a Mama, és marokra szorította a nyúl fülét. Aztán kitakarítok, hiszen nem lehet ilyen disznóólban élni, fiam, jól mondod.

Karl Ferenc kinézett az ablakon. Látta a szemközti házat, látta a diófát, amelyen már egyetlen régi levél sem libegett. Jöhetett a tavasz. Elvégre itt volt az ideje, nem rendjén való, hogy húsvétkor ilyen komisz, csontig hasító hideg legyen.