Ördöglugas

Lajos bácsi kissé imbolyogva, bizonytalanul tekert, mögötte Jocó, aki folyamatosan azt ismételgette, az utat figyeld, Lajos bácsi, mintha attól kevésbé szédült volna a nagybátyja, pedig egyre inkább úgy látszott, a három korsó sör és az ugyanennyi rövidital a legkevésbé sem gyógyította meg vagy tisztította ki Szalma Lajos fejét. Az agyrázkódásra nem jó orvosság a szesz. Lajos bácsi kacsázott, Kiskunfélegyháza felé tekertek, a homokos rónaság irányába, a szétszórt, magára hagyott tanyavilágba, ahol hiába a temérdek szőlő és akácerdő, ha a szélnek úgy tartja kedve, felkapja és elviszi a homokot, és embermély gödrök maradnak, akárha megannyi túlméretezett lövészárok akarna tanúskodni az ötszáz éve zsinórban elvesztett magyar háborúkról.

Jocó mindenáron ki akart tekerni a határba, miután Lajos bácsitól megtudta a kocsmában, hogy az apja vállalkozásba kezdett.

Míg ő odafenn kuksolt a padlásszobájában, anyja mindenről beszámolt Szalma Lajosnak. Jocót kínozta a lelkiismeret-furdalás, belátta, hogy igaza volt a nagybátyjának. Ő, az egyszülött fiú nem képes törődni a szüleivel, ha bajban vannak. Most sem volt képes végighallgatni az anyját, aki pedig az apjáról akart beszélni neki, arról, hogy Karcsi bácsi néhány évvel a nyugdíj előtt arra kényszerült, hogy új életet kezdjen. Nem vették vissza a vasműszaki boltba. A fejébe vette, hogy biofarmot épít, koleszterinmentes húst adó állatokat nevel, úgy mint mangalicasertés és strucc, továbbá biozöldséget, ami – állítása szerint – a lehető legegyszerűbb dolog a földkerekségen, csak hagyni kell a növényt sorsára, és ami mégis megmarad, triplájáért el lehet adni. Az ötlet – meglepő módon – nem rekedt meg az álmodozás szintjén, Karcsi bácsi az elmúlt néhány hét alatt hitelt intézett, kibérelt egy omladozó tanyát, de ami ennél is ijesztőbb, a hírek szerint megérkeztek a struccok is.

Szalma Lajos csellengett a földúton, Jocó kiabált, hogy inkább menjenek gyalog, de ezt ő sem gondolta komolyan, mert a tanya Lajos bácsi szerint messzire volt, már majdnem a Tisza-parton. A szőlőskertekben, gyümölcsösökben nagy élet folyt. Szüret volt, kiélt arcú nők és ápolatlan férfiak tekingettek ki a szőlősorok közül, kezükben apró kés. Az egyik tanya egészen közel volt az úthoz, emberek tűntek fel, műanyag vödrökkel a kezükben, és a szőlőt dézsába öntötték. Egy asszony néhány lépéssel a cél előtt elhasalt, a szőlő a fűre a borult. Jocó nevetett, és érezte, hogy neki is fejébe szállt az ital. Ahogy haladtak, végig a pincék dohosságát érezte az orrában, meg az azonnal forrni kezdő must fojtogató szagát, a hordók kénes rohadását. Tömény szeszszag volt mindenütt. Az egész környék, a szilva- és körtefák, a hobbiházak, a szőlősorok, minden szeszszagú volt. Még a tetők, a tőkék, a homokos, kanyargós út, a hol szebb, hol rondább tanyák, a hétvégi és présházak is részegek voltak, minden ittas volt, de még áhította a piát, örökké és erőből a vasárnapi bódultságot, az ünnepi kedv végtelen tivornyáját. Még a nap is bolondul vibrált, nem volt nagy ereje, de kitartóan és vakítóan sütött. Részeg univerzum. Egy fiatal férfi húzott el mellettük egy öreg, sárga Babettával, a vénséges vén cseh motorbicikli erőlködött a homokban, a fiú feléjük kiáltott valamit, hátra is nézett, aztán megrántotta a gázt. Beterítette őket a por, prüszköltek, Lajos bácsi kilengése úgy megnőtt, hogy érthetetlen volt, miért nem vágódik el. Kavargott a porfelleg, ahogy az éles nap oldalról beragyogta, egyre nagyobb volt és fullasztóbb, de legalább távolodott. Hozzájuk képest suhant. Jocó egy kanócot képzelt maga elé, egy meggyújtott kanócot, amin fut végig a láng, felülről olyan lehetett a szőlős, homokos tanyavilágban rohanó Babetta. Mindjárt felrobban, gondolta Jocó, aztán ahogy felnézett, és Lajos bácsi kicsellengett a képből, tényleg azt látta, hogy valami történt a fiúval, mert a vágtatás, a porfelhő megtorpant. Kiértek a szőlőből. Gondozatlan, ritkás legelő következett, a hosszú, száraz nyár alatt mindenütt kiégett a fű, akárha már le lenne kaszálva, szalmaként sárgállott szárán a gaz. Ahol az út a tanya felé kanyarodott, ott feküdt kiterülve a babettás fiú, a motornak még lassan pörgött a kereke, olaj- vagy benzinszag volt. A fiatalember részegen hortyogott. Nem volt látható baja, de Lajos bácsitól és Jocótól akár lehetett is volna, mert nem álltak meg, rosszallóan rázták a fejüket a beszívott, kiterült kamaszt látva, Lajos bácsi még morgott is valami affélét, hogy gyerekembert nem itatunk a szüret alatt, de csak tekertek tovább. Komótosan. Jocó kába volt, és már egészen részeg, Lajos bácsinak a hirtelen irányváltásoktól meg-megcsúszott biciklije első kereke a homokban. Ilyenkor kurjantott, és tekert tovább, de eleve elrendeltnek tetszett, hogy előbb-utóbb ő is akkorát fog takarni, mint az ittas tinédzser. Egyre vakítóbban tűzött a nap. A tanya dombját akácos vette körbe, fák és bokrok sűrű fala, még zöldellt minden, nem látszott, hogy merről lehetne megközelíteni a majorságot.

– Szerintem ez lesz az – közölte Lajos bácsi.

– Istenem! – rémüldözött Jocó.

Arra gondolt, milyen kár, hogy ilyen gyáván kitért a konfliktushelyzet elől, és nem kérdezte meg az apját, mit tervez. Talán lebeszélhette volna erről az őrültségről. Ledobták a bicikliket, vizeltek, és elindultak körbe a magányos ház körül, remélve, hogy valahol bizonyosan megritkul a tövises akácerdő, és talán a biofarm első jeleit is meglátják. Nem kellett csalatkozniuk. Átellenben, a tanya másik oldalán, egy ócska karám mellett ott tüsténkedett Karcsi bácsi. A lepusztult, több helyen drótkerítéssel kitoldott karámban, amelyben korábban minden bizonnyal lovakat tartottak, négy-öt fiatalnak látszó strucc korzózott. Fegyelmezetten, gőgösen sétálgattak. Komoran puffant a lábuk a homokban. Rövid volt a fejük, a csőrük is, és vékony. Fura arcuk van, gondolta Jocó, nem természetes. Nem igaz, hogy ilyen madarak már a Paradicsomban is lettek volna. Karcsi bácsi morgott valamit, aztán köpött egyet. Jocó visszakérdezett.

– Mit mondasz, apa?

– Jól hallottad. Takarodjatok innen a büdös picsába!

Jocó gondolta, hogy nem részesülnek meleg fogadtatásban, de erre azért nem számított. Ő sem istápolná azokat, akik a bajban magára hagyták, most meg itt ténferegnek a félkész farmon, és úgy vizitálnak, akárha befektetők lennének, ez igaz, de ez azért gorombaság. Az apja kevélyen nézett rájuk, kevélyen és gyűlölettel. Egy kaszára támaszkodott. Hagyományos, divatjamúlt szerszám volt a kezében, ósdi és veszélyes. Csillogott a hosszú penge éle. A fénylő, ívesen vékonyodó, tűhegyes acél bántóan verte vissza az erős fényt. Vakított a határ, és benne az apró él is. Karcsi bácsi kék munkásoverált viselt, és hozzá illő baseballsapkát. Borzasztóan izzadt, a hóna aljától egészen a mellkasáig szétterjedt egy verejtékfolt, a homloka sűrűn gyöngyözött. Jocó nem volt biztos benne, de úgy látta, az apja billeg. Finoman, és igyekszik kontrollálni magát, de van némi kilengése. A hangja is idegen volt, rekedt és kásás. Nem tűnt akut részegnek, inkább olyan volt, mint aki hetek óta iszik, szinten tartja magát, és valahol a félálom és a részegség között lebeg folyamatos delíriumban.

– Mit bámultok? – kérdezte Jocó apja.

– Kijöttünk csodálkozni – felelte Szalma Lajos.

– Akkor, ha kicsodálkoztátok magatokat, lehet távozni!

Karcsi bácsi hangja ingerült volt, és kicsit összeakadt a nyelve. Ahogy ezt mondta, előredőlt, de megtámaszkodott a kaszában. A penge éle megint visszaverte a fényt. Jocóék még mindig ott álltak, ahol először szembetalálkoztak az apjával, bő öt méterre tőle, lecövekelve, akárha aknamező terülne el közöttük. A struccok közelebb jöttek, érdeklődve szemlélték a két jövevényt. Jocónak nevethetnékje támadt.

– Erre én nem érek rá – mondta Jocó apja.

Fenni kezdte a kasza pengéjét. Egy vékony követ húzgálgatott rajta előre, hátra. A kaszakő néha szikrázott, ilyekor Jocó apja elégedetten mordult valamit. Jocó megindult, meg akarta nézni, miként is kell ezt csinálni, ő nem is sejtette, hogy az apja ilyesmikre képes, hogy meg tud élesíteni egy ilyen ijesztően nagy pengét. A mozgástól, ahogyan Jocó lépett egyet, megrémültek a struccok. Testükhöz képest apró szárnyukat felszegve ijedten oldalaztak pár lépést. Karcsi bácsi felnézett, hogy mi történik, és elvágta a kezét. Fájdalmában felkiáltott, szitkozódni kezdett, Jocót hibáztatta, káromkodott. Egyértelműen megmondta, takarodjanak innen, civileknek itt nincs helyük, mert balesetet okoznak. Jocó és Szalma Lajos megtorpant, de látva, hogy Karcsi bácsi kezéből erősen folyni kezd a vér, ismét tettek pár lépést, már egészen közel jutottak, alig két méter távolságra, közben Karcsi bácsi egyvégtében szidta őket, istentelenül káromkodott, Jocó felemelte a kezét, akárha megadná magát, hogy próbálja csitítani, a második lépés ütemében fel is nézett az apjára, akinek vérben forgott a szeme a dühtől, és egy egészen rövid pillanatig összevillant a tekintetük, de inkább csak átsuhant egymáson a két pillantás, mert Karcsi bácsi arcán még dühödtebb harag jelent meg, lenézett, mert volt ott valami, valami felfoghatatlanul gyűlöletes, legalábbis Jocó utólag erre következtetett, mert mindez egy szempillantás alatt történt: hogy ő menetközben, amint éppen apja segítségére sietett, még elkapta annak pillantását, és benne az újra felpaprikázódó gyűlöletet, de hogy mindennek mi volt az oka, azt már nem látta, mert az apja arcán felejtette a tekintetét abban a töredék másodpercben is, mikor Karcsi bácsi felemelte a kaszát, felemelte, úgy, hogy függőlegesen volt a nyele, és ezzel a nyéllel valamire irtózatos haraggal és erővel lesújtott; és Szalma Lajos szerint, aki pedig nem Karcsi bácsi arcát, annál inkább a tombolásig fokozódó harag utolsó okát: a földi járatból előbújó patkányt látta, szóval Lajos bácsi szerint a kasza tompa nyele telibe találta a rágcsáló fejét, és a tompa fanyél azonnal végzett a kártevővel, ám Jocó ebből semmit sem látott, csak a sebzett kezű, dühödten hadonászó, részeg apja tekintetét kapta el egy futó másodpercre, éppen azelőtt, hogy az felüvöltött, hogy “még ezek a rohadt dögök is!”, és valamiért a földre pillantott, aztán lehajtotta a fejét, és a kasza nyelére merőlegesen álló, elképesztően éles penge lemetszette a koponyáját a még egy végtelen másodpercig élve és állva maradt, enyhén billegő testéről.

Jocó előtt bezárult a világ. Mintha egy ajtóval el lehetne csukni a valóságot. Becsukódott, a fény eltűnt. Csak az orvosi köpeny fehérje világlott legközelebb. Valami bűzös üvegcsét tartottak az orra alá. Felnézett. Nagybátyját látta, Lajos bácsit, egy kinyitható horgászszéken ült. Egészen csendesen, minden hang nélkül sírt. Rázkódott a válla. Semmi hang nem jött ki belőle. Olyannyira nem, hogy Jocó azt hitte, még nem tért észhez. Hogy nem hall. Mert semmi sem okozott zajt a tanya körül. Valaki azt kérdezte tőle, jobban van-e. Ebből másra következtet. Hogy a tanya körül dermedt némaság van. Általa még sohasem hallott némaság. Egyetlen mentőautó és két ember volt velük. Többen lehettek. Az apja teteme már nem volt sehol. A szörnyűség helyére valaki homokot szórt. Jocó nézte a homokot. A helyet. Ahol az apja végzett magával. Akaratlanul, ostoba haraggal végzett. Elképedt, hogy nincs rosszul. Hogy nem érez semmit. Nézte a helyet. Egy pillanatra fel tudta idézni az apja pillantását. Mielőtt lehajtotta a fejét. Ekkor meglátta a struccokat. A madarak, akárha kotlanának, a homokban ültek. Szomorúan a földre hajtották a fejüket. Le egészen. Mintha elhagyta volna őket az életerő. Jocó a madarakra nézett. Valahogy úgy látta, a struccok gyászolják az apját. Hogy bánatosak, le vannak sújtva. Erről az jutott eszébe, lehetséges, hogy az apja nagyon is jól döntött. Talán egész életében gazdálkodnia kellett volna. Ha egy hét alatt megszerették ezek az állatok. Ahogy erre gondolt, apja reménytelen és céltalan eladói éveire, beléhasított a felismerés. De hiszen meghalt. Múlt idő. Kérlelhetetlen jelenben. Van. Olyan irgalmatlan fájdalom jött, hogy elszédült. Megint. A mentőautóban ébredt, Lajos bácsi még mindig zokogott. Egészen halkan. Arcát a tenyerébe temette. Csöpögött a könny a kezéről. Mintha áram rázná. Remegett. Jocónak eszébe jutott az anyja. Vajon Hanna néni tudja már? Hogy mi történt. Ettől megijedt. Kétségbeesve kalimpálni kezdett a szíve. A levegő megritkult, egy maszkot nyomtak a szájára. Kicsit jobb lett.

Mire hazaértek, esett.

Csendes, kitartó, őszi eső hullott, ami mindent és mindenki eláztat. Az anyja nem volt sehol, Jocó már majdnem megszólalt, észhez térése óta először majdnem kimondott egy szót, mikor a konyhaablakból meglátta a tüzet; az anyja kint ült a kertben, egy szalonnás nyárssal a kezében, előtte pislákolva égett a tűz; mikor Jocó az ablakhoz lépett, az anyja éppen löttyintet a kialvó lángra némi fűtőolajat, amitől a tűz haragosan feléledt, és a fényben látni lehetett az anyja csapzott fejét, ahogy teljesen a fejére és az arcára lapította a haját a némán csordogáló októberi eső.