– Összesen kétszáznegyven kilométer hosszú a szőre – hallom a hátam mögül vendéglátóm hangját. Lilikéről beszél, a perzsa cicáról, aki némi tartózkodással szimatolja körbe a belépő idegent. A város fölött vagyunk, a Mecsekre kúszó dombok egyikének oldalában, egy barátságos kis házikóban. A nappali közepén szép arányú kemence. Állítólag remek kenyereket lehet benne sütni. Bár az idő enyhe, mégis jólesik az a kis meleg, ami előduruzsol a vasajtó mögül. Házigazdám tréfálkozik: jó ég – mondja a feleségének –, mibe fog ez nekünk kerülni, már az első alkalommal kávé, tej és még két cukor is…

Blasszauer Béla Budapesten született, 1933. december 23-án. 1957-től ’65-ig az Egyesült Államokban élt, 1967 elején került a Pécsi Orvostudományi Egyetem Marxizmus-Leninizmus Intézetébe, ahol több éven keresztül fordítóként, demonstrátorként, később tudományos munkatársként, majd főmunkatársként dolgozott. Magyarországon elsőként lett az orvostudományok kandidátusa úgy, hogy alapdiplomáját nem orvostudományi, hanem jogi egyetemen szerezte. Orvosetika a XXI. században című disszertációját 1994-ben védte meg. Több mint harmincegy évig állt alkalmazásban ugyanott, csak az intézet neve változott Társadalomtudományi, majd később Magatartástudományi Intézetre. Orvosi etikát oktatott 1998-ig. Kényszernyugdíjaztatása után a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kar Családorvostani Intézetébe került tudományos tanácsadónak, ahol mint nyugdíjas ma is tevékenyen részt vesz a munkában.

Szakfolyóiratokban több mint száz tanulmányt publikált, ezek bő fele angol nyelven jelent meg. Hat könyve közül nagy visszhangot váltott ki A jó halál (Gondolat, 1984), az Orvosi etika (Medicina, 1995 és 1999), az Eutanázia (Medicina, 1997), s az ő fordításában jelent meg Elisabeth Kübler-Ross munkája, A halál és a hozzá vezető út (Gondolat, 1988). Több tucat előadást tartott nemzetközi konferenciákon. Ízelítőül néhány a helyszínek közül: San Francisco, New York, Dunedin (Új-Zéland), Tokió, Róma, Oslo, London, Moszkva, Athén. A Soros Alapítvány többször segítette munkáját, társadalomtudományi ösztöndíjas volt például 1986-ban, illetve ugyancsak az Alapítvány támogatta az East-West orvosetikai programot. 1985-ben lett Kiváló oktató, ’87-ben megkapta a Baranya Megyei TIT, ’94-ben az Orvosi Hetilap díját. 2004-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki. A Közép- és Kelet-Európai Bioetikai Társaság alapító elnöke volt. Egyedülálló módon háromszor is beválasztották a Nemzetközi Bioetikai Társaság igazgatótanácsába. Szerkesztőbizottsági tag, illetve helyettes szerkesztő, elnök, titkár hat angol és egy magyar nyelvű szakfolyóiratnál. A Bioetikai Enciklopédia második és harmadik kiadásában az ő írását olvashatjuk Közép- és Kelet-Európáról. A Cambridge most jelenteti meg A bioetika története című nagyléptékű munkát, amelynek Blasszauer Béla az egyik szerzője. Számtalan országos és helyi etikai bizottság tagja volt, illetve néhányban ma is aktív. A Román Orvosi Akadémia tiszteletbeli tagja. Nős, felesége, Chela Panamában született. Két gyermekük van, Celia és János, illetve öt unokájuk.

Ismerősei közül sokan azt mondják, nehéz, néha a végletekig következetes, szigorú, de nyíltszívű ember. Tudom, hogy pályafutása során megvádolták azzal is, hogy orvos-ellenes, pedig, ahogy mondják róla, igaza tudatában csupán tántoríthatatlan maradt.

– Bármikor hátat merek fordítani neki – feleli egyik orvos barátja, amikor róla kérdezem –, emberre ennél nagyobb bókot nem tudok mondani.

Sokan szeretik, de akik nem kedvelik, azok is elismerik, hogy a bioetika hazai atyját, nemzetközi hírű képviselőjét tisztelhetjük benne. Ahogy mesél, izgalomba jön, néha elkapja a hév, érvel, anélkül, hogy ellentmondanék, majd megáll, és várja a kérdésemet. Inkább reagálni igyekszem persze. Beszélgetünk. Örkény írja valahol, hogy ezeknél nincs is több. Ezeknél a nagyon nagy beszélgetéseknél.

Blasszauer Béla: – Kétévesnél nem lehettem több. A járókában ültem, és a fakeret mellett egy idegen lány álldogált. Nagyon nem tetszett, nem értettem, mit keres ott. Aztán négy- vagy ötéves voltam, Pécsett, a Mandula utcában laktunk, szoba-konyhában. Ugyanabban a házban éltek a nagyszüleim is. Apám egy este elvitt a városba, karácsonyeste lehetett, gondolom, azért kellett eltávolítani engem, hogy feldíszítsék a fát. A Széchenyi téren, a patika helyén játékbolt volt. A Perczel utcai oldalon, a kirakatban vonatok jöttek-mentek egy terepasztal alagútjaiból ki-be. Világítottak a szemaforok. Odatapasztottam az arcomat az üveghez, és elájultam a látványtól.

A mai Malév-iroda helyén ugyancsak árultak játékokat. Amikor kivették a mandulámat, ott kaptam egy kisautót, hogy jól viselkedjek. Nem tudom, miként érzéstelenítettek, de nagy fájdalmat éreztem, és a nyakamba kötött zacskó csupa vér volt. Úgy rémlik, a műtét sokba került, de ebben nem vagyok biztos. Érdekes, vannak ilyen korai emlékeim.

Sz. Koncz István: – Tényleg furcsa, én mintha nem is éltem volna az óvodásévek előtt.

– Az Ágoston téri óvodába jártam, az udvaron nagyobb gyerekeket is láttunk. Előfordult, hogy nádpálcával verték őket. Nem értettem, miért? Ugyanott kezdtem az iskolát. Az első napok egyikén kimentünk a dobogóra, bohóckodtunk. Jött a tanítónő, kövér, nagydarab asszony, és a nádpálcával egyenként alaposan elvert bennünket. A bűn nem állt arányban a büntetéssel. Zokogtam, nagy kerülővel mentem haza. Senki sem kérdezte, mi történt. Meglehet, csak vak nagyapám volt otthon. Azelőtt a vasúton dolgozott, egyszer meszet oltott, fölrobbant, akkor veszítette el a szeme világát.

Amúgy minden vasárnap templomba kellett mennünk. Hétfőn az első óránk hittan volt. A pap megnézte a jelenléti ívet, és ha előző nap valaki igazolatlanul hiányzott, elnáspángolta. Valószínűleg innen ered az egyházellenességem. Másodikban kaptunk egy férfi tanítót. Visszagondolva, azt hiszem, pedofil lehetett. Az első padban ültem, gyakran ráereszkedett az asztallapomra, és simogatta a combomat. Akkor persze nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Negyedikig színjeles voltam, pedig utáltam az iskolát, és nem érdekelt semmi.

– Milyen körülmények között éltek?

– Apám kőfaragó volt, hol akadt munkája, hol nem. Végül egy sírkövesnél kapott állást. Anyám otthagyta a munkahelyét, a kesztyűgyárat, és beállt segíteni. Csiszolták a márványlapokat, a műkövet, és házat építettek a Tátra utcában. Körülbelül másodikos koromban költöztünk át. Az utcán nőttem föl. Senki sem törődött velem. A szüleim reggelente elmentek a temetőbe, és este tíz-tizenegy óra tájban tértek haza. Az utcán küzdeni kellett a fennmaradásért. Megtanultam túlélni, és megtanultam focizni. Később, úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban tettünk egy kísérletet két barátommal a Tüzér utcai Postás-pályán, hátha lehetne ezt hivatalosan is csinálni. Leigazoltak minket. Gyalog mentünk át a városon játszani. A Király utcában, a Zálogház mellett volt egy hentesbolt. Ha össze tudtunk guberálni öt forintot, hazaúton vettünk egy sült hurkát, meg egy-két szelet kenyeret. Elosztottuk háromfelé, mert örökké éhesek voltunk. Nem messze tőlünk, egy bekerítetlen telekről loptuk a gyümölcsöt. Legtöbbször zöld mandulát vagy kajszit. A bolgárkertészetből sárgarépát csórtunk meg hagymát. Háború volt, jegyrendszer volt, szegények voltunk.

– Tanár úr elkezdte a nyolcosztályos gimnáziumot. A fenti történet már erről az időszakról szól, ugye?

– A reálgimnáziumba jártam, a mai Janus Pannoniusba. Akkoriban nagy telek voltak. A szüleim szereztek valahonnan egy lópokrócot. Anyám varrt belőle télikabátot és egy pár kesztyűt. Az első nap, amikor fölhúzhattam a szép, új kabátomat, ellopták a suliban.

– A kesztyűt is?

– Benne volt a zsebében.

– Akkor a gimnáziumot sem szerette meg…

– Egyáltalán nem. Térdepeltettek, sarokba állítottak, megaláztak sokszor. Persze, rebellis voltam. Nem mindig volt igazam, de mindig visszaszóltam. Csakhogy a dolog nem tartott sokáig, mert az országnak át kellett állnia a nyolcosztályos általános iskolákra, vagyis hatodikban visszakerültem az Ágoston térre.

– Oda, ahonnan azt lehetett hinni, megmenekült.

– De nem, újra kezdődtek a megpróbáltatások. Az volt a játékunk, hogy a szünetekben papírgalacsinnal dekázgattunk a folyosón. Egyszer, becsengetés után, amikor a többiek már bementek az osztályba, még emelgettem. Jött az énektanár, lekevert két hatalmas pofont. Épp az ő órája következett. Ahogy bementünk, fölszólított, énekeljek! Se hangom nem volt, se erőm. Nem elég, hogy felpofozott, szükség volt rá, hogy az osztály előtt még porig alázzon.

A szüleim, nem tudom, hogyan, kaptak egy házat Hímesházán. Talán anyám révén, aki párttag volt, aktivista, és mint más Istenben, úgy hitt a pártban. Odaköltöztek, engem pedig betettek Mohácsra, kollégiumba. A szadizmus magasiskolája volt. Ráadásul ott is állandó éhséget éreztem. Ha találtam a szemétben penészes kenyeret, kivettem, lekapartam és megettem. Szép, kihúzhatós, emeletes tolltartóm volt. Odaadtam pár falat kenyérért meg karika kolbászért – egy katonáért szinte. A hetediket tehát ott végeztem. Egyszer az iskolában valakivel majdnem összeverekedtünk. Hangsúlyozom, tettlegességre nem került sor. Ám az egyik tanár észrevette a konfliktust, kiszólított minket a katedrára, álljunk egymással szembe, üvöltötte, és üssük a másikat pofon! De a srác nem ütött meg engem. És én sem őt…

– A tantárgyak közül volt, ami érdekelte?

– Arra gondol, hogy mondhatnám például: akkoriban szerettem meg a földrajzot? Á, ilyen emlékem nincs. Nagyon gyenge tanuló voltam, kettes, hármas. Elkönyveltek mint retardált, lusta diákot. Júniusban nagyanyám eljött, hogy Pécsre vigyen. Hozott egy hosszúnadrágot. Tizenöt éves voltam. Az volt az első hosszúnadrágom. Addig rövidnadrágot viseltem csak. Télen harisnyával hordtam.

– Még szerencse, hogy ekkor már nem a reálgimnáziumba járt.

– Lehet, hogy ezt is ellopták volna, tényleg. De Mohácsra sem kellett visszamennem. A Piusba kerültem, kollégiumba. Valahogyan befejeztem a nyolcadikat, és fölvettek a kereskedelmi gimnáziumba. Miért éppen oda? Ne kérdezze! Egyetlen tantárgyból emelkedtem ki, a gépírásból. Tetszett a masina, hogy úgy zörög, kopog… Még országos versenyen is részt vettem, úgy hiszem, negyedik vagy ötödik lettem. Gyorsírásból viszont megbuktam. Egyebekben maradtak a kettesek-hármasok. Ott sem tanultam, igaz, nem is mondta senki, hogy kellene. Csak azt hallottam folyton, hogy semmittevő vagyok. Illetve lehet, hogy mondták: tanuljak! De miért és hogyan? Arra valószínűleg nem jutott idő.

– Azt az évet befejezte?

– Elvergődtem másodévig. Hanem ekkoriban történt, hogy a szüleim egyik nap behívtak az utcáról. Soha korábban nem beszélgettek velem. Üljek le, el kell mondaniuk valamit. Akkor tudtam meg, hogy van egy nővérem.

– Ő volt, akit kisgyerekként a járóka mellett látott?

– Bizony. Kiderült, hogy apám és anyám háromhónapos koromban vett ki a menhelyről, és fogadott örökbe. Ekkor értettem meg, miért mondták mindig, amikor gond volt velem, márpedig néha volt, hogy menhelyi fattyú.

– Miért éppen ekkor szembesítették mindezzel?

– Mert a nővérem tizennyolc éves volt, házasodni készült, és meghívott az esküvőjére. A szüleim úgy döntöttek, ebből az alkalomból Budapestre utazhatok apámmal. Addig talán ő sem járt még ott. Óriási élmény volt. Először elmentünk a Vidámparkba, majd át Budára. A nővérem ott lakott a mostohaanyjával. A vacsorán apám nem vett részt, csak visszajött értem, hogy elérjük az utolsó vonatot.

– Milyen benyomást keltett a nővére?

– Szép arcú lány volt, illetve épp akkor vált asszonnyá. Fiatal nő, tele energiával. A sógoromat is nagyon rokonszenvesnek találtam. Mindenki rendes volt hozzám, valaki úgy mutatkozott be, mint a nagybátyám, és a zsebembe nyomott egy húszast. A vacsoránál hozták a levest. Olyat még életemben nem ettem. Addig azt hittem, a leves azért van, hogy megteljen a gyomrunk, és ne tudjunk sokat enni az igazi kajából. Mire a tortára került sor, egy falat sem ment le a torkomon. De hogy a kérdésére válaszoljak, bár örültem a nővéremnek, sokkolt, hogy nem az vagyok, akinek gondoltam, hittem magam, hanem valaki más.

– Mennyiben játszott közre ez a megrázkódtatás abban, hogy félbehagyta a gimnáziumot?

– Állítólag nem nagyon lehetett velem bírni. Már tudtam, hogy nővérem van Budapesten, aki imád, és folyton hív: legyek mellette, mellettük. Elég az hozzá, megbuktam számtanból. Pótvizsgázhattam, de nem voltam hajlandó válaszolni. Végképp elvágtak, osztályt kellett volna ismételni. Erre már nem került sor, bejelentettem, hogy a nővéremhez költözöm. Az öregek meglepődtek, de beleegyeztek.

Sógorom a szülei után Albertfalván örökölt egy házat, oda kerültem én is. Volt fürdőszobájuk. Ott láttam először fogkefét, ott láttam először, hogy valaki fogat mos, és ott láttam először fürdőkádat. A nővérem engedett vizet. Csak klottgatyában mertem beszállni, tiszta kék lett a víz. Három hétig laktam ott, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Tengtem-lengtem. A sógorom erős dohányos volt, és ahogy később megtudtam, alkoholista. Amikor hozzájuk kerültem, már jószerével állandósult emiatt a feszültség, ami rám is vetült. Nem voltam többé az aranyos öcsike. Nem tudom, mi adta az utolsó lökést, de úgy határoztam, elköltözöm. A Síp utca környékén kötöttem ki. Találtam egy hirdetést: ágy kiadó. Egy öregasszony hirdetett. Megmondtam, hogy nincs pénzem, mindazonáltal befogadott, mondván, majd megadom a tartozásomat. Abban is segített, hogy hova menjek dolgozni. Így kerültem egy építőipari vállalathoz. Kocsikísérő lettem. Magyarul segédmunkás. Lapátoltam a teherautóról a sódert föl-le és így tovább. Tizenhét éves voltam, ötvenhat kiló, sosem végeztem ilyen megerőltető fizikai munkát. Sportoltam persze, ez volt a szerencsém, azonban tele lett a tenyerem hólyagokkal meg véraláfutásokkal.

– Meddig bírta?

– Egy hétig talán. Akkor hírét vettem, hogy Kőbányán, egy márványvágó üzembe keresnek segédmunkást. Nagy acéldrótok hasították a tömböket. A gépet kellett kezelni, meg vízzel hűteni a követ és a sodronyt. Nem volt nehéz munka, csak unalmas. Két hónap után, talán a honvágy miatt, talán, mert elegem lett ebből az életformából, írtam haza, hogy visszamennék. A szüleim csak annyit feleltek, hogy gyere.

– A gimnáziumba visszavették?

– Arról szó sem volt. Sztálinvárosban megkezdődtek a nagy építkezések, és apámat mint elismert mesterembert odahívták dolgozni. Invitálására én is vele tartottam. Munkásszállás, dupla ágyak, nyolcvan ember egy barakkban, mindenféle ember, mosdási lehetőség alig, nem emlékszem, hogy például zuhany lett volna. Mindketten munkához jutottunk, apám a szakmájában, én műkőcsiszolóként. Adtak egy gépet, húztam-vontam, előjöttek a szemcsék szépen. Így lettem sztahanovista. Kaptam egy kis pénzt, és kineveztek diszpécsernek.

– Ez mit jelentett?

– Valami fuvarozóvállalatnál intéztem a szállításokat. Elég sok járműre kellett figyelni, teherautókra, vonatokra, hajókra. Jött a cement, a sóder, a betonvas. Élveztem a nyüzsgést. Sőt, ha szóltam az egyik teherautósofőrnek, hogy szeretnék vezetni, engedte. Egy évvel később toborzók jelentek meg Budapestről. A munkásosztály gyermekei tanuljanak tovább, és legyenek igazságos vezetői a népnek! Lehetőleg olyanokat kerestek, akik bebizonyították az elkötelezettségüket.

– Ki más, mint egy sztahanovista!

– Nem volt mese! Beiskoláztak szakérettségire. Két év alatt kellett megtanulnunk négy év anyagát. Minderre Pécsett került sor. A jogi fakultásra tettek be. 1953 szeptemberében odaköltöztem a Papnövelde utcai kollégiumba, és megkezdtem tanulmányaimat a Nagy Lajos Gimnáziumban. Kiváló tanárokat küldtek. Ballér Endre oktatta a történelmet. Először adódott az életemben olyan tanár, akitől lehetett kérdezni, továbbmegyek, lehetett vitatkozni vele. Néha megdicsért. Ilyesmi velem azelőtt nem fordult elő. Híres lettem a kollégiumon belül, mint aki kapásból vágja a dátumokat. A magyart is jól tudtam. Megszerettem a tanulást, kineveztek instruktornak. Ebben a minőségemben három-négy gyereket korrepetáltam. Végig jeles voltam, felvételi nélkül kerültem be a jogi egyetemre, és rájöttem, hogy talán mégiscsak van bennem valami érték. 1955-ben lettem egyetemista, mégpedig magas ösztöndíjjal. Úgy rémlik, hatszáz forintot kaptam.

– Hú, az tényleg komoly pénz volt akkoriban!

– Nem volt több éhezés! Azt ettem, amit akartam. Ráadásul új világ tárult elém. Élveztem a szemináriumokat, az előadók felkészültségét, lelkesedését – akkor még volt ilyen – és a légkört. Nagyon jó tanuló voltam.

– Mi történt a szüleivel?

– Apám hazajött Sztálinvárosból, Pécsett lett művezető, és én is a Tátra utcában laktam ismét. Így telt el egy esztendő. Nyárra behívtak katonának, csak hogy megint valami megaláztatásban lehessen része az embernek. Szeptembertől azonban folytattuk az egyetemet. Legalábbis egy darabig. 1956-ot írtunk. A forradalom leverése után az egyetem nem indult újra. Fodor Ferivel együtt többnyire Pintér Pistánál találkoztunk, hárman, évfolyamtársak. Hallgattuk a rádiót, kártyáztunk, ittunk. Amikor sokadszor mondta be a Szabad Európa, hogy Kovács József Párizsból üzeni: munkát kapott, és jól érzi magát, valamelyikünk fölvetette, hogy el kéne mennünk. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk a reggeli vonatnál. Írtam a szüleimnek pár sort, de nem vittem magammal semmit. Az állomáson Pista elnézést kért, mondván, nem hagyja itt a menyasszonyát. Fizetett egy kevertet, elbúcsúztunk. Ferivel eljutottunk Szombathelyig, megtaláltuk azokat, akik ugyancsak át akartak jutni a határon, és megtaláltuk azt is, aki átvitt bennünket. Négy-ötórai gyaloglás után a vezetőnk megállt, rámutatott egy osztrák istálló fényeire, és magunkra hagyott bennünket. Az istállóban emberek feküdtek, olyan szorosan, mint a heringek. Kaptunk vacsorát, és mi is lefeküdtünk. Később Linzbe kerültünk, azután egy téli üdülőfaluba, végül Salzburgba, gyűjtőtáborba. Ott összeírták, ki hová akar menni. Gondoltuk, olyan helyre kell eljutnunk, ahol megtanulhatunk egy világnyelvet. Az űrlapra beírtuk: USA, Kanada, Ausztrália.

– Hogy lett ebből épp az USA?

– A válaszhoz vissza kell térjek a jogi egyetemre. Mint említettem, abban az időben volt pénzem, hogy jóllakjam. Nem egyszer ettem a ma is működő Borostyán Étteremben. Az egyik törzsvendég folyton azzal hencegett, hogy Kaliforniában élt, Sacramentóban, a nagybátyjánál, John Ackermannál. Annyiszor elmesélte, hogy megjegyeztem ezt a nevet. Tehát amikor jött az interjú, bemondtam, hogy Ferivel unokatestvérek vagyunk, és a nagybátyánk Kaliforniában lakik. Pontosabb címet nem tudunk, a bolsevik diktatúra alatt nem lehettünk kapcsolatban vele satöbbi. Elhitték, Hamburgban behajóztunk, New Jerseyben kiszálltunk. Gyűjtőtáborba kerültünk. Egy nap jöttek a vöröskeresztesek, hogy Sacramentóban kétszáz John Ackermann él, a keresés eredménytelen. A tábori hangosbeszélőben azonban meghallottuk, hogy Iowában, Davenportban szívesen fogadnak ötvenöt magyart. Jelentkeztünk, elvittek minket. Kipróbáltunk egy egyetemet, ám egyrészt nem volt pénzünk, másrészt nem tudtunk angolul. Feri ennélfogva egy kertészetbe került ásózni, én pedig egy raktárba, segédmunkásnak. Ki-be pakoltuk a tejport, a jégszekrényeket és minden egyebet. Egydolláros órabérért dolgoztam, a helyiek másfélszer annyiért. Ezzel együtt a második héten vásároltam 70 dollárért, részletre egy 1947-es Studebakert. Mondták, be ne üljek, amíg nincs jogosítványom! Persze, másnap már kocsival mentem a munkahelyemre. Elég meredek lejtőn parkoltam. Alighogy bementem, kiabáltak utánam. Az autó nekiment egy vasúti vagonnak. Nyilván nem húztam be a kéziféket, vagy nem tettem sebességbe a váltót.

– Nagyon összetört?

– Az eleje eléggé. Azt hiszem, sírva fakadtam, amikor megláttam. Mikor megjavították, ész nélkül robogtam mindenfelé. Fogalmam sem volt a KRESZ-ről. Fiatal voltam és meggondolatlan. Végül egy régi amerikás nővel, aki 1918-ban települt ki, elmentünk kitölteni a tesztet. Tolmácsolt, nem mellesleg tudta a szabályokat is. Hibátlanul teljesítettünk. A kérdésre, hogy mi voltam Magyarországon, azt felelte, teherautósofőr. Ezek után a gyakorlati vizsgától eltekintettek, és a repülőt kivéve valamennyi járműkategóriára megadták a jogosítványt. Viszont a raktárban nem volt szerencsém. Az egyik munkatársam véletlenül a lábfejemre ejtett egy jégszekrényt. A katolikus kórházba vittek. Életem egyik legszebb hónapját töltöttem ott. Magánszoba, fiatal ápolónők, színes televízió…

– Bocsánat, nyilván nem színes.

– Pedig színes, 1957-et írtunk, és távirányítós, színes tévé volt a szobámban! Bármit találtam ki, hogy mit ennék, teljesítették. Munkahelyi balesetnél mindent a biztosító fizet. De eltelt a hónap, levették a gipszet, túl voltunk a fizikoterápián, most mi legyen? A raktárba nem mehettem vissza, olyan fájdalmaim voltak. Valaki talált egy hirdetést, hogy utazó ügynököket keresnek. Elmentem a szállodába, ahová az új felvételiseket hívták. Magas, tipikus amerikai pasas fogadott, a kövér feleségével és a kisgyerekével. Kiderült: az egyik legnagyobb lapterjesztő hálózat embere. Abból élt, hogy fiatal férfiakat alkalmazott, akik városról városra, házról házra járva reggel nyolctól este tízig magazin-előfizetéseket árultak. Két autója volt, az egyikben ő utazott a családjával, a másikban a négy embere. Egy szó mint száz, fölvett. Elsősorban a jobb negyedekben jártunk. Ha becsöngettem valahová, bemutatkoztam, I’m Bela Blasszauer, do you want magazin? No! Senki se akart magazint. Akkor azt tanácsolták, mondjam, hogy magyar vagyok. I’m Bela Blasszauer from Hungary. Are you hungry? – kérdeztek vissza, és nem egyszer fölajánlottak egy szendvicset. Szóval rosszul ment a dolog. A főnököm kezdetben adott pénzt, fizette a reggelit, ebédet, vacsorát, ám ahogy telt-múlt az idő, és látszott, hogy semmi bevétel, továbbra is állta ugyan a szállodát, de mindössze ötven centet kaptam egy napra.

– Ez az egydolláros órabérhez képest jelentős visszalépésnek tűnhetett.

– Éheztem megint. Egy év után újból éhezni, egy gazdag országban, és nézni, hogy a kollégák eszik a steak-et, és a felét otthagyják, az borzasztó! Végül egyik nap megkértem a főnököt, hadd menjek el a legügyesebbnek látszó ügynökkel. Úgy is lett. Ellestem a technikát, nem volt túl korrekt, ellenben hatásos. Egy-két hónappal később az ötezerhatszáz ügynök közül én voltam a második legjobb. Kaptam egy aranygyűrűt, és szerepeltem a vállalat újságában. Amikor Hollywoodba érkeztünk, mégis úgy döntöttem, kiszállok.

A helybéli magyar étterem tulajdonosai segítettek szállást találni. Egy pesti zsidó családhoz kerültem. Nagyon kedvesek voltak. Kezdetben alkalmi munkákból éltem, nem is rosszul, mégis szerettem volna valami komolyabbat. A családtagok javasolták, menjek el a zsidó segélyszervezethez. De nem vagyok zsidó. Nem baj, menjél csak! A Jointban beajánlottak a legnagyobb nyugat-amerikai üveggyárba, csiszolónak. Három hónap próbaidő után véglegesítettek, és körülbelül ugyanannyi idő után kineveztek sofőrnek. Óriási tükröket, üvegtáblákat szállítottam egy teherautóval. Hírességeknek, köztük Doris Day-nek például. Meglepődtem, mert bemutatta a nyolcéves fiát, aki épp újsághordásból ért haza. A gazdag emberek gyerekének is dolgoznia kell, állapítottam meg. Tudja egyébként, milyen időjárás uralkodik nyaranta Los Angeles környékén?

– Amennyire a tanulmányaimból emlékszem, még melegebb van, mint felénk.

– Talán emiatt, gyakran, borzasztó erősen vérzett az orrom. Gyerekkoromtól végigkísér ez a gond, de azelőtt nem volt annyira intenzív, mint akkor. Többször mentővel vittek el satöbbi. És még egy érdekesség abból az időből: szenvedélyemmé vált a szerencsejáték, amely jó néhány éven át nem hagyott nyugodni. Hetente százhatvan dollár körül kerestem, és annyit játszottam el, hogy általában csak úgy száz maradt megélhetésre.

– Nyert legalább?

– Nemigen. Pénteken, fizetésnapkor kockajátékra fogadtam, szombaton lóversenyre mentünk Ferivel, Los Angelesben. Vasárnap ugyancsak lóverseny Mexikóban, és ha még nem volt elég, este kezdődött az agárverseny ugyanott. Később fölfedeztük Las Vegast, tíz dollár volt a repülőjegy, de a kaszinóba lépve kaptunk ötdollárnyi zsetont és egy pezsgőt. Gyakorlatilag visszakaptuk a jegy árát, igaz, azután el is buktuk szépen.

– Ferivel?

– Fodor Ferenccel.

– Honnan került elő? Egy davenporti kertészetben hagytuk, épp ásózott, amikor elváltunk tőle.

– Folyamatosan leveleztünk. Amikor jobban ment, írtam neki, költözzön Los Angelesbe! A házigazdáim befogadták, a Joint munkát szerzett neki; bevált a döntés. Később együtt béreltünk házat, közösen vettünk autót. Amíg Amerikában éltem, folyamatos volt a barátságunk. Hogy a történetét lezárjam: ma is kint él, a mexikói feleségével együtt jól vannak, tartjuk a kapcsolatot.

– Köszönöm. Térjünk vissza az üveggyárba!

– Sok időt nem kell ott töltenünk. Körülbelül egy év után ugyanis balesetet okoztam. Talán a kelleténél jobban nyomtam a féket egy forgalmas kereszteződésben, talán nem jól rögzítettem az üvegeket, mindenesetre az összes leesett, és összetört. Nem karambol volt, senki sem sérült meg, de azonnal kirúgtak. Gondolom, a döntésben szerepet játszott a visszatérő orrvérzésem, amely folyton kalamajkát okozott.

– Nem tudtam ellenőrizni, de úgy rémlik, mintha ön jóban lett volna a minden idők legnagyobb sportolójának választott Muhammad Alival.

– Az üveggyárban dolgozott egy néger srác, ugyancsak sofőr. Összehaverkodtunk, többször voltam a családjánál, a gettóban, és sportember lévén elhívott az edzőtermükbe. Kiderült, hogy bokszol. Mindjárt a legelső alkalommal bemutatott Muhammad Alinak, aki 1960-ban, Rómában Cassius Clay néven olimpiai bajnokságot nyert. Néhányszor végignéztük a tréningjét, ellátogattunk a meccseire… Mindig győzött. Végtelenül rendes, szerény, érzékeny embert ismertem meg benne.

– Itthonról inkább nagyhangúnak tűnt.

– Reklámfogás volt. Ha megjósolta, hogy ellenfelét kiüti a negyedik menetben, és úgy lett, istenítették. Amúgy nem volt benne semmi kivagyiság vagy fennhéjázás.

– Tehát megismerte Alit, de közben elveszítette az állását.

– Újra jelentkeztem a Jointban, és – az amerikai kifejezéssel élve – egy likőrraktárban kaptam munkát. Valójában mindenféle égetett szeszek, főleg whiskyk nagykereskedelmével foglalkozott a cég. Néhány hónap leforgása után kineveztek raktárvezetőnek. Lelkes voltam, érdekelt az egész rendszer. Hanem jött az október, a karácsony előtti hajtás. Rengeteget túlóráztunk, többnyire éjfélig dolgoztunk, bő két hónapon keresztül. Kérdeztem a tulajdonost, hogy fogjuk ezt a sok túlmunkát rendezni? Majd az ünnepek előtt, válaszolta. Végül kaptam tőle egy arcszeszt. Begurultam, rázúdítottam az összes mocskos káromkodást, amit ismertem angolul, és otthagytam. Nem fogja elhinni: amikor ezt követően, néhány kitérő után egy nagyon jó munkahelyet kaptam, és ahogy mondani szokás, lekádereztek, ez az ember a lehető legjobb véleményt adta rólam.

– Milyen helyet talált?

– Megláttam az újságban egy hirdetést, hogy egy pénzszállító vállalat gépkocsivezetőket keres. Pontosabban a területi központ, ahová jelentkeztem, nem pénzt, hanem értékpapírokat fuvarozott. A munkát személygépkocsikkal, Fordokkal, Chevroletekkel végeztük, többnyire éjjel. Összeszedtük a zsákokat a bankfiókokban, és bevittük a központba. Egész Dél-Kalifornia hozzánk tartozott, volt olyan éjszaka, hogy háromszáz mérföldet hajtottam. Viszont megfizettek, és fél év elteltével kineveztek a központ vezetőjévé. 1965-ig dolgoztam ott. A húsz kocsink közül bármelyiket használhattam magáncélra. Chelánál is így vágódtam be. Lenyitható tetejű Chevrolettel jelentem meg a Sunset Boulevard-on, ismert táncos helyen. Az emeletről nézelődtem lefelé, láttam három latin-amerikai lányt, gondolkodtam, melyiket kérjem föl. Chela tűnt a legszebbnek. Tánc után mindhármukat hazavittem az autóval.

– Bizonyos fokig a Chevroletnek köszönheti tehát a házasságát.

– Így is mondhatnánk. Összeházasodtunk, a cégtől komoly edénykészletet kaptunk. Amikor megszületett Celia lányunk, a tulajdonos, Mr. Loomis írt egy levelet, hogy gratulál, mert mekkora örömöt hozott a szülei életébe satöbbi. A borítékban volt egy húszdolláros csekk is, kedves magyarázattal. Sőt, a közvetlen főnököm, Mr. Guard egyre-másra mondogatta, hogy fejezzem be az iskoláimat! Elküldött a Dél-Kaliforniai Egyetemen oktató professzor barátjához, aki elintézte a továbbtanulásomat. Hanem akkor apám, életében először, levelet írt nekem. Szívinfarktust kapott, és az az utolsó kívánsága, hogy jöjjek haza. Nagybátyám, aki párttitkár volt a MÁV-nál, ugyancsak írt: mindenben segít. Megfelelő körülmények közé kerülünk, erre garanciát vállal.

– Elhitte, tanár úr? Képes volt erre hazajönni?

– Nem lehet megmagyarázni, tudom. A szívemre hallgattam, ráadásul nem folyamodtam az amerikai állampolgárságért sem, holott már rég lehetett volna. Mindenki megpróbált lebeszélni, háromszobás házat béreltünk, úszómedence a kertben, jó állás, küszöbön álló egyetemi tanulmányok… Chela mégis beleegyezett, hazajöttünk.

– Megfelelő körülmények közé?

– A Tátra utcában megkaptuk a szüleimtől a konyhát. Tizenkét négyzetmétert, négyen. Mert nem sokkal azután, hogy hazaértünk, megszületett a fiunk. Apám hamarosan fölgyógyult. Anyámmal együtt nem szerették Chelát. A fő bűne az volt, hogy akkoriban nem tudott még magyarul. Munkám nem volt. Jelentkeztem a nagybátyámnál, tudod, Béla, mondta, itt, a vasúton sok minden politikai dolgokon múlik, és te elmentél ötvenhatban, úgyhogy még egy takarítói állást sem tudok ajánlani. Ezek voltak a megfelelő körülmények. Végül egy fuvarozó cégnél fölvettek három forint ötven filléres órabérrel, egy olyan teherautóra, amelyiknek rossz volt a kipufogója, és a fülkébe fújta a füstöt. Állandó fejfájás gyötört, folyton szédelegtem. Nem lehetett sokáig bírni, de a vállalatnál ez nem is volt cél. Továbbra sem volt tehát munkám. Jött a másik nagybátyám, elhordott mindennek, meddig akarsz még az öregek nyakán élősködni, ezért jöttél haza, pörölt hangosan. Azonban a jogász-évfolyamtársaim megtudták, hogy itthon vagyok, és próbáltak segíteni. Olyannyira, hogy tanácsi ismeretségük révén 1966-ban szereztek egy új, uránvárosi panellakást. A gyerekkori barátaim pedig az akkor nyíló Tourist Szállóban egy portási állást.

– Ez volt az a hotel, amelyikből a Minaret Étterem maradt hírmondónak, ugye?

– Igen, én lettem az egyik éjszakai portás. Nem tudom, Szabó Imre a POTE Élettani Intézetéből honnan hallott rólam, mindenesetre jelentkezett: adnék-e neki angol nyelvleckéket? Úgy hiszem, ő lehetett az első. Azután sorra jöttek a többiek. A sok tanítványom közül Tahin Tamás találta ki, hogy mi lenne, ha a POTE Marxizmus-Leninizmus Intézetébe kerülnék, és ott folytatnám ugyanezt a munkát. Többek határozott tiltakozása ellenére az intézet vezetője, Kiss István kiállt mellettem, mondván: adjak nyelvórákat, kövessem és kivonatoljam a nemzetközi szakirodalmat. Segédmunkaerői státuszba kerültem. Valamivel kevesebb pénzzel járt, mint a takarítónői állás. Végeztem a munkámat, és közben előfordult, hogy a titkárnő elszalajtott ide-oda. Vigyem a professzor úr után a táskáját, ezt vagy azt intézzem el. A professzor egyébként végtelenül rendes ember volt, mindenkinek ott segített, ahol tudott. Minden érdek nélkül. Az angol kivonatolásra meg az irodalom követésére azonban senki, még ő sem volt kíváncsi. Tanítványom viszont volt vagy negyven.

– Ekkor kezdett újra egyetemre járni is.

– Többen biztattak, fejezzem be a jogot. Ám Szotáczky dékán úr azt mondta, nem kerülhetek be az egyetemre. Időpontot kértem tőle, le nem ültetett, meg nem hallgatott, nem, amíg én itt vagyok, szó sem lehet róla, Blasszauer elvtárs! Gondoltam egy nagyot, szóltam anyámnak. Na, majd én megmutatom neki, mondta, írok Aczél elvtársnak! Anyám, mint említettem, pártaktíva volt, Aczél György munkatársa a Pécsett töltött évek alatt. Nem telt el egy hét, hívatott a dékán. Nagyon udvarias és előzékeny volt. Az első évet elismerték, hetvennégyben végeztem.

– Mikor kezdett etikával foglalkozni?

– 1977-ben Kiss István meghalt. Vereczkei Lajost nevezték ki helyette, aki rám bízta az etikaoktatást. Tizenöt előadás, tizenöt szeminárium. Még mikor az irodalomkövetést végeztem, találtam egy cikket az eutanáziáról. Fölkeltette az érdeklődésemet. Írtam egy közleményt a témáról, és elküldtem egy angol nyelvű folyóiratnak. Nem egészen illik bele lapunk profiljába, válaszolták udvariasan, pedig hát beleillett, csak nagyon primitív írás volt. Hiányzott a kifejezések, terminológiák pontos ismerete, és főleg a rutin. De arra jó volt, hogy az etikaelőadás központi témájául az eutanáziát válasszam. Kötelező óra volt, telt ház, bár leírtam a mondanivalómat, annyira izgultam, hogy remegtem. De a végén óriási tapsot kaptam. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a proletár internacionalizmus ismérvei helyett, amiről addig szó volt, lehet orvosi dolgokról is beszélni. Senki sem ellenőrizte, hogy Blasszauer mit mond etikaórán! Belevetettem magam a szakirodalomba, gyűjtöttem az idevágó írásokat, kiegészítettem a magam gondolataival, szemináriumi témákat állítottam össze. Végül fölkértek, hogy szerkesszek jegyzetet. Akkor írtam az Orvosetika című könyvemet.

– Ami utóbb, jó ideig, minden orvosegyetemen, egészségügyi főiskolán kötelezővé vált.

– Sőt, Pesttől Szegedig bevezették az orvosetika oktatását. Egyre jobban belefolytam a témába, belekerültem a nemzetközi körforgásba. Huszonegy év után, 1986-ban végre útlevelet kaphattam, megengedték, hogy külföldre utazzam.

– Itthon eddigre megjelent A jó halál. Nem hiszem, hogy valaha akkora visszhangja lett volna Magyarországon egy tudományos könyvnek, mint annak. Sorra jelentek meg a méltató recenziók, cikkezett róla számtalan újság, folyóirat, az Új Embertől a Népszabadságon át a Vigiliáig, ön pedig tévéműsorok visszatérő vendége lett.

– Így volt, pedig a későbbi, Eutanázia című kötetemet sokkal jobbnak érzem. Csak nem kapott reklámot. Márpedig az a könyv, amelyikről senki sem ír, hogy stílszerűen fogalmazzak, halálra van ítélve. A jó halál talán azért volt annyira sikeres, mert az első ilyen tárgyú összefoglaló munka volt Magyarországon.

– Beszéljünk kicsit tanár úr nemzetközi karrierjéről. Első útjainak egyik Itáliába vezetett.

– Akkoriban már leveleztem a New York melletti Hastings Centerrel, amely talán a leghíresebb és mindenképpen a legnagyobb etikai központ a világon. Tudtam, hogy nagyszabású kongresszust rendeznek Olaszországban, de nem volt pénzem, hogy részvételi díjat, szállodát fizessek. Majd ők fizetnek, biztattak, csak menjek, tartsak előadást! Beültem tehát az öreg Ladámba, és elindultam Siena felé. Életem egyik legszebb időszakát töltöttem ott. Megismertem a Hastings Center embereit, Dan Callahant, az igazgatót, a másik alapítót, Will Gaylint, és meghívtak az anyaintézetbe, ahová 1987-ben is eljutottam, meg azon kívül még kétszer. Az első alkalommal, egy beszélgetés során Gaylin arról panaszkodott, hogy az ENSZ egyik bizottságában, ahol együtt ülnek Soros Györggyel, mennyi munka van. Gaylinnek fogalma sem volt, hogy a magyar származású üzletember mi mindent tett Magyarországon a nyitott társadalom megteremtéséért. Tudtam, hogy az intézet sokat kampányol, hogy támogatókat szerezzen. Javasoltam, nyerjék meg maguknak Sorost. Így jött azután, hogy Soros György támogatni kezdte a Hastings Center közép-kelet európai programját. Beszállt a walesi egyetem is, rengeteg ösztöndíj odaítélésére, közvetlen meghívásra, folyóiratok beszerzésére kerülhetett sor. Az ösztöndíjasok között elsőként ott lehettem, így töltöttem három hónapot Walesben, hármat a Hastings Centerben. A folyamat nem csak a magyarokat érintette, hanem a cseheket, szlovákokat, NDK-sokat, horvátokat, bolgárokat, oroszokat, lengyeleket is.

– Nyilván mindennek folyományaként kérték föl az első nyugat-kelet bioetikai kongresszus megszervezésére.

– Az eseményt a Soros Alapítvány tízezer dolláros támogatásával hoztuk Pécsre. De a kapcsolatoknak ezen kívül is volt még hozadéka. Kezdeményezésemre, a walesiek segítségével például háromszáz kötetes bioetikai-filozófiai könyvtárakat ajándékozott egy alapítvány azoknak az intézeteknek, amelyek ebből a szempontból a régió központjainak számítottak: Varsónak, Szófiának, Budapestnek, Moszkvának és Pécsnek.

– A kilencvenes évek elején megalakult a Nemzetközi Bioetikai Társaság. Önt akkor, majd utóbb még kétszer beválasztották a nyolctagú igazgatótanácsába. Erre hogyan került sor?

– Peter Singer volt az alakuló ülés kezdeményezője és vezetője. Akkoriban talán már ismertek annyira, hogy Közép- és Kelet-Európából engem javasoltak. A megbízatás rengeteg utazással járt, Új-Zélandtól Ausztrálián át San Franciscóig sokfelé megfordultam.

– Időközben tanár úr lett a Közép- és Kelet-Európai Bioetikai Társaság alapító elnöke is.

– Egy, a Soros Alapítvány által életre hívott budapesti konferencián kaptam a felkérést. Hatvan kolléga írta alá a szándéknyilatkozatot.

– Köztudott volt, hogy önnek köszönhetők az ösztöndíjak, könyvtárak és így tovább?

– Azt hiszem, ennek is szerepe lehetett benne, igen. A megalakulást megelőzte egy felmérés. Igyekeztünk tájékozódni: ki mit tart a legfőbb problémának, hol gond a korrupció, a hiányos betegtájékoztatás, és sorolhatnám. A felmérés eredményeit közzétettük az alakuló ülésen, Krakkóban. Nem ment zökkenők nélkül, de a társaság létrejött, és ahogy említette, egyhangúlag megválasztottak elnöknek. Nem számoltam vele, de utóbb bebizonyosodott, hogy a tagok nehezen animálhatók. Ha írtam egy körlevelet, válaszoltak, de az önálló munka keservesen akart megindulni. Gondjaink támadtak a bankkal, az ügyészséggel is. Egyrészt mert nem volt tagdíj, hisz örökös nehézség volt, hogyan lesz a levából, kunából, lejből forint vagy dollár. Az ügyészség pedig az alapító okirat jegyzőkönyvét, hiteles magyar fordítását, a tisztségviselők nyilatkozatait, a tagok címét, személyi adatait kérte számon rajtam. Az APEH felvetette, hogy miért nem fizettünk adót? Nem is értettem, hisz a Soros Alapítvány támogatása nem volt adóköteles. Nem érdemes hosszan taglalni, végül átadtam az elnökséget egy szlovák kollégámnak. Sajnos azóta az égvilágon semmi sem történt.

– Említette a Táraság formalizálódását megelőző felmérést. Ha ma készülne ilyen, mit tartana Magyarországon a legfőbb gondnak?

– A paraszolvenciát szokták első helyen említeni, pedig nem lehet teljesen elítélni. Lássunk tisztán: sok orvos csak abból tud megélni. Persze, meg kéne különböztetni a hálapénzt a megvesztegetéstől és a korrupciótól.

– Mit ért ez alatt?

– Például amikor előre kérnek meghatározott összeget valamilyen műtétért, táppénzre vételért, gyógyászati segédeszközért, leszázalékolásért, vagy pénz nélkül szóba sem állnak a beteggel. Paraszolvencia mindenütt van a világon. Még ha nem is a nálunk dívó, borítékos módszer. Habár Ázsiában piros borítékot kap az orvos. Valami jó van benne, nyisd ki lelkesedéssel! A fejlett országokban nem zsebbe dugdosnak, hanem a doktor születésnapjára beállít a futár egy láda whiskyvel, vagy karácsonyra egy lemezjátszót hoz. Amerikában, Ausztriában, Walesben is pénzt kapnak a nővérek, csak közösen használják föl.

A legfőbb gond, azt hiszem, hogy nincs jó kezekben az egészségügy irányítása nálunk. Nagyon régóta nincs. A jelenlegi reformok többsége pedig betegellenes, orvosellenes, emberellenes, életellenes. Vegyük a vizitdíjat. Amerikában és Angliában rengeteg cikk és tudományos felmérés jelent meg erről. Egyértelműen bizonyított hátulütője, hogy az emberek nem mennek orvoshoz. Épp azok, akiknek nagyon kellene. Ha csak egy ember halálát okozza is, akkor sem lett volna szabad bevezetni. Pedig előbb-utóbb okozza, mert aki a rendelkezést hozta, nincs tisztában vele, hogy bizony van, akinek a háromszáz forint is sok pénz.

– Ha jól értem, nem a reform szükségességét vitatja, hanem a formát.

– Reformra szükség van, szinte az egész világon. Nagyon kevés helyen olyan jók a mutatók, mint Kubában, Sri Lankán vagy Costa Ricában. Olyan intézkedéseket kellene hozni, hogy elkerülhetőek legyenek a durva műhibák, ne legyenek ellátatlan betegek, ne legyen olyan, hogy a kisgyermek manduláját kiveszik, és belehal, ne legyen feudális intézeti rendszer, ahol megalázzák a beosztott orvosokat, ne legyen indokolatlan várakozás, vagy ha van, legalább az asszisztens kérjen elnézést… Ha nincs is pénz, a magatartásbeli változás sokat segíthetne. Persze, a meg-megújuló orvosi technológia még több és több pénzbe kerül.

– Ágyszámok?

– Valószínűleg nem kell ennyi ágy. De nagyon gondosan föl kellene mérni, és nem esztelen módon odavágni. Vagy beszéljünk a számlaadásról. Minek? Becsült adatok szerint az ágazatra fordítható összegek harmincöt százalékát az adminisztráció viszi el. Ugyanez a szám Kanadában huszonegy százalék, és sokallják. A magyar családorvosok munkaidejének több mint ötven százalékát ma már az adminisztráció teszi ki! Politikai hovatartozástól függetlenül úgy látom, lassan évtizedek óta hiányzik a belső erkölcsi tartás, annak a fölismerése, hogy a mindenkori döntéshozó felelős a rá bízott emberekért, végső soron a magyar egészségügyért.

– Egy korábbi interjúban kárhoztatta a kikényszerített tudományos kutatás gyakorlatát.

– Az esélyegyenlőség teljes hiányát tapasztalom. Egy elméleti intézetben dolgozó orvos, például egy élettanász, naphosszat egyetlen témával foglalkozik, mondjuk, a méhek izomzatát tanulmányozza. A belgyógyász adjunktus ezzel szemben rengeteget oktat, magyar nyelvű képzés, angol tagozat, német tagozat, nővérek, rezidensek satöbbi, és várja egy csomó beteg. Tessék nekem megmondani, hogyan lehetséges emellett elmélyült tudományos munkát végezni? Első az oktatás? Vagy, ahogy mondani szokták, a legfőbb törvény a beteg érdeke? De ha adjunktus vagyok, és szeretném csak megtartani ezt a státuszomat, PhD-t kell szereznem! Ez a rendszer a józan ész ellen való! Arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzbe kerül. Gondoljon az asszisztenciára, kísérleteknél az állatokra, a szükséges berendezésekre, a vegyszerekre, a helyettesítésre és az időre, amit nem a betegekre vagy a hallgatókra fordít az orvos. Ráadásul hozzá kell tennünk: sokszor áltudományos munkák születnek az ilyen erőfeszítések eredményeképp, amelyeknek vajmi kevés a gyakorlati hasznuk. Visszatérek az eredeti kérdéséhez. Összefoglalva úgy látom, hogy nem elkötelezett emberek irányítják az egészségügyet, és nem kellő körültekintéssel kezdtek bele reformokba. Senki sem tudja megmondani, hogy a betegekre ez a most megindult folyamat milyen hatással lesz. A helyzet felmérésére, a valóság megismerésére, a nyilvánosság kontrolljára sokkal több figyelmet kellene fordítani.

– A bioetikusok körében meglepően rövid idő, két évtized alatt világszerte ismertté, elismertté tette a nevét. Az azóta eltelt időben sem veszített szakmai népszerűségéből. Mindent elért, amit szeretett volna?

– Ha nem is beszélhetünk olyasmiről, hogy Blasszauer-iskola, azért tanítványaim elég szép számmal voltak, és sokan ma is annak vallják magukat. Ebből a szempontból nem lehetek elégedetlen. Viszont az életem egy szakaszában olyan esély volt a kezemben, amellyel a pécsi egyetem mellett létre lehetett volna hozni egy etikai központot. Valóban, még nemzetközileg is jelentős lehetett volna. Minden együtt állt: lehetőség, kapcsolatok, pályázatok, támogatók, egyéb források. De voltak gáncsoskodók, féltékenyek, ellenlábasok, ellenzők, ellenségek is. Ők voltak az erősebbek. Azért ezt nagyon sajnálom.

– Úgy érzem, egész életére jellemző, hogy egyszerűbb utakat is választhatott volna az érvényesüléshez.

– Az olyan emberi gyarlóságok ellen küzdöttem, mint a korrupció, az arrogancia, a megaláztatás. De ezen most, hogy már ismeri a történetemet, talán meg sem lepődik. Igyekeztem mindig a kiszolgáltatottak pártján állni, kitartóan hangsúlyozni az emberi méltóság fontosságát. Van néhány nagyon jó barátom, akik nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy még ebben a korban is értelmet és szépséget találjak az életben. Mindent számba véve hiszem, hogy tisztességben öregedtem meg.