A monográfia műfajának válsága legalább egy évtizede téma a hazai irodalomtörténeti munkákban is. Az adatgyűjtő, az életművet egységben láttató, sőt gyakran fejlődéstörténeti narratívába rendező, a teljesség illúzióját nyújtó munkák ugyanis egyre kevésbé képesek az irodalomtörténeti folyamatokat, a korszakokat és az irányzatokat kellő körültekintéssel vizsgálni, miközben egyre kevésbé férnek hozzá az egyes művekhez. De a műfaj rossz híre abból is adódott, hogy sokan a monográfia szabályai mögé bújva próbálták elkerülni az elméleti kérdésekkel való szembenézést, melyet a pusztán leíró, adatoló technikák lehetővé is tettek.

Ha tehát monográfián egységes gondolatmenetű, egy életmű egészének leírására vállalkozó könyvet értünk, mely egy életmű egészének áttekintésére vállalkozik, akkor nem is lehet kérdéses, lejárt-e már a monográfiák mint “nagy elbeszélések”, egységbe foglalható folyamatok és végleges válaszok kora. Csakhogy monográfiákra nyilvánvalóan szüksége van az “érdeklődő nagyközönségnek”, mely nagyon is elvárja, hogy egyetlen könyvből tájékozódhasson egy-egy ma jelentősnek tűnő író életművéről, esetleg életrajzáról, sőt művei értelmezésének lehetőségeiről is, ahogy a “szakma” is szívesen fogadja az olyan munkákat, melyek reprezentálják egy adott szerzőről való tudásunkat, összegyűjtik és esetleg értékelik is a szakirodalom legfontosabb eredményeit, avagy javaslatokat tesznek egy-egy életmű irodalomtörténeti távlatú elhelyezhetőségére. Monográfiák tehát továbbra is születnek, sőt a lassan harmincadik kötetéhez érkező Tegnap és Ma című sorozat legjobb darabjai azt is megmutatták, hogy egy-egy életmű kiemelkedő alkotásait lehetséges a kor irodalomtudományos kérdései mentén is értelmezi – még ha ez esetleg az olvasmányosság vagy a tájékoztatás igényének rovására is megy. A keretek egyre lazábbak, és talán épp a műfaj emlékének nosztalgikus fenntartása miatt egyre többféle munkát hívunk monográfiának.

Németh Zoltán azonban egészen meglepő megoldással állt elő. Voltaképp két könyvet írt, egy hagyományos monográfiát, azaz az életmű eseményeit kronologikus rendben követő, nagyrészt a recepció korábbi eredményeit összegyűjtő és visszhangzó szöveget, és ezzel párhuzamosan egy az életművel élőbb és izgalmasabb párbeszédet folytató tanulmánykötetet, mely egy-egy speciális, korábban nem vagy csak érintőlegesen tárgyalt problémát vet fel és dolgoz ki. Az első “könyv” a kötet páros, a második a páratlan oldalain fut.

A páros és a páratlan oldalak különválasztása azonban minden előnye ellenére felesleges kellemetlenségeket okoz, a szem minduntalan áttéved az irreleváns oldalra, és nem is csak a lapozások során – az ebből fakadó zavart talán valamilyen tipográfiai megoldással lehetett volna enyhíteni. A párhuzamos szerkezet legnagyobb csapdáját azonban nem is annyira ez, mint inkább az ismétlések rejtik. Gazdaságtalannak tűnnek az ezeket inkább csak kiemelő belső, lapszéli utalások, melyek egy-egy probléma különböző helyeken való felbukkanását jelzik, de nem adnak igazán új információkat, főleg ahhoz képest, amennyi zavart okoz az ide-oda lapozgatás, az olvasás linearitásának megtörése. Természetesen érthető, hogy a monografikus részben nem lehet megkerülni azokat az eredményeket, melyeket a tanulmányok kínálnak, de talán lehetett volna jobb megoldást találni a kettős beszéd interferenciáinak enyhítésére, a szövegek követhetőbbé tételére. Az előszóban a szerző büszkén jelzi, hogy e megoldások eredményeként a “poligráfia” bárhol elkezdhető, de én mint olvasó ezt egyáltalán nem is igénylem. Annál inkább a következetességet, a körültekintést és a filológiai pontosságot.

Ami az utóbbit illeti, Németh Zoltán, különösen a monografikus részben, nagy hangsúlyt helyez a recepciótörténet ismertetésére, a viták tárgyszerű felidézésére. Az idézetek számából és a szerzőik sokféleségéből látszik, hogy a Parti Nagy-művek recepciójára eddig sem lehetett panasz. Kevés olyan kortárs magyar író van ugyanis, akiről olyan sokszor és olyan sokan írtak volna, mint róla. Ebben nyilván szerepet játszik sokműfajúsága, de talán még inkább nyitottsága, mely persze nem csak befogadni volt képes a posztmodern irodalmiság szinte minden törekvését, de maga is kezdeményezője tudott lenni némelyiknek. Németh dicséretére legyen mondva, hogy a fogadtatástörténetet kiválóan ismeri, a vonatkozó passzusokat gyakran, bár néha túl hosszan idézi is, nem egyszer érdekes összecsengésekre, ellentmondásokra és folytonosságokra mutat rá, ám a vitákat inkább kerüli. Sőt jellemzően egyetértően idéz, ráadásul sokszor differenciálatlanul, egy mondaton belül például Radnóti Sándort és az Irodalom Visszavág című folyóirat kritikusát. Azaz túlságosan is támaszkodik a szemében feltűnően egységesnek látszó recepció eredményeire, ezeket nem igyekszik felülvizsgálni. Pedig a nyolcvanas-kilencvenes évek Parti Nagy-recepciójának meghatározó érvei mára megfakultak vagy jelentőségüket vesztették. Az intertextualitás például alighanem nagyobb hangsúlyt kapott, mint amennyit megérdemelt, ahogy az önirónia sem tűnik ma már olyan központi kategóriának, mint tűnt tíz-tizenöt évvel ezelőtt.

Szintúgy fontos kérdés, vajon miben és mennyiben változott a Parti Nagy-próza a kilencvenes évek eleji kezdete óta, ám Németh válaszai e tekintetben szükségképpen óvatosak. Részben azért, mert a könyv írása idején A fagyott kutya lába még nem jelent meg, részben azért, mert bizony a különbségeket sokkal nehezebb megtalálni, mint a hasonlóságokra rámutatni. Annyit mindenesetre ő is megjegyez, hogy a poétikai változások “egyrészt a test szerepét, másrészt az erotika és a szexualitás irányába elmozduló szövegképzést érintik” (259), ám ezt nem tudja, mert nem is lehet megfelelő szöveghelyekkel illusztrálni, hiszen A hullámzó Balatonhoz képest a test-tematika sem hoz valódi újdonságokat. Az újabb novellák valamivel szikárabb nyelvet működtetnek, és elbeszélőjük láthatóan igyekszik kitörni a rontott köznyelv professzionális használójának szerepéből, amit például az orvosi nyelv vagy a régi magyar irodalom nyelvváltozatainak megszólaltatása jelez, de ez még egyáltalán nem átütő erejű változás.

A Parti Nagy-szövegek egy másik fontos eszköze, a hétköznapi nyelv közhelyes és felszínes elemeinek, illetve a műveletlen és igénytelen nyelvhasználóknak a leleplezése viszont épp a kilencvenes évek elején tűnt izgalmasabb célnak. Parti Nagy az akkor bevezetett nagyszerű ötleteit, eszközeit használja most is, de a nyelvi környezet azóta sokat változott, sokat tisztult, és ezzel párhuzamosan az irónia éle valamelyest megkopott – habár a efféle kritikának természetesen ma is van alapja. Németh Zoltán ezzel kapcsolatban joggal emeli ki, hogy a köznyelv nem csupán a normák és a normákat leíró szabályok között létezik, hanem e szabályokon messze túl is. Sőt ettől a megjegyzésétől jut el a könyv egyik legfontosabb állításáig, miszerint ez esetben tévedés rontott nyelvről beszélnünk, hiszen a Parti Nagy-szöveg mondattani és szintaktikai hibái nagyon is jól kiszámítottak, nagyon is tipizálhatók, azaz retorikusak. Németh megmutatja (70.), hogy milyen rendszerűen követik egymást a létrehozott hibás alakok, leggyakrabban a mássalhangzó-kettőzéssel (“pöttyi”, “pammut”), a magánhangzó-nyújtással (“pőtyös”, “nyáfog”), -rövidítéssel (“fűnyiró” “sziv”) vagy épp helytelen ragozással és hibás igekötő-használattal létrehozott szavak, illetve a képzavarok, szóláskeverések és az eltúlzott életigazságok. Ezzel pedig igazolja, hogy Parti Nagy nyelve nagyon is poétikus, gondosan tervezett, a legapróbb részletekig megmunkált nyelv, melyet nem lehet “rontott”-nak vagy “lebutított”-nak nevezni, akkor már inkább “feltépett”-nek vagy “kényelmétől megfosztott”-nak, ahogy Németh Zoltán teszi is (109.). És még csak az sem igaz, hogy Parti Nagy felhasználja az utca nyelvét, mert ahogy az ő figurái, úgy az életben nem beszél senki. Ez a nyelv tehát minden elemében fiktív, azaz a valósággal való egyezés, mondhatni, csupán a véletlen műve. Nem a villamoson hallott nyelvi szörnyszülemények kerülnek a szövegekbe, hanem a költői invenció azzal csak laza kapcsolatban álló eredményei.

Németh Zoltán azonban egy lépéssel ennél tovább is megy, amikor arra kérdez rá, hogy mi módon és milyen mértékben válnak az efféle hibák a szövegben felismerhetővé, avagy lehet-e például A test angyalának olyan olvasója, aki nem veszi észre a szöveg iróniáját. A nyelvtani szabályok persze azért vannak, hogy megszegjék őket, de ehhez ismerni kell a szabályokat. Észre kell tudni venni, mihez képest rossz, amit rontottnak gondolunk. Ez viszont feltételezi, hogy a hibákat észlelni képes olvasó különbnek érezheti magát a szövegekben beszélőktől, vagy fordítva: akik már olvasnak, pláne egy Parti Nagy-szöveget, azok nem tartoznak ahhoz a nyelvileg is meghatározható társadalmi réteghez, melyet az e szövegekben beszélők reprezentálnak. Hiszen a nyelvi kultúra birtokba vétele nem lehet a kulturálatlan beszélők lehetősége. Ráadásul a Parti Nagy-szövegekbe bele is van kódolva az olvasó efféle kívülállása, hisz a beszélők feltűnően sokszor épp a választékos nyelvhasználat jellemző fordulatait rontják el, épp ezzel próbálkozva produkálják a legmulatságosabb hibákat. Azaz az “alárendelt” szóhoz jut, de csak azért, hogy az elit megmosolyoghassa.

Csakhogy ez a probléma két másik, Németh által e szövegvilág központjába helyezett kérdést is érint. Az egyik az “alacsony-” és a “magaskultúra” párbeszédének igénye, a másik a plurális, illetve a liberális szövegpolitika területe. A Parti Nagy-szövegek egyik fontos elkötelezettsége ugyanis a könyv szerint az lenne, hogy elvetnek mindenféle stílusdiktatúrát és elitizmust, és a demokratikus kánonok, illetve az értékek pluralizmusának igényét demonstrálják. Németh Sárbogárdi Jolánt például mint radikális irodalomtörténészt láttatja, aki provokatív örömmel idéz operettslágereket, reklámszlogeneket és ponyvaregényeket, mellyel tehát a kánonok egyoldalúsága, a tömegkultúra kirekesztése, azaz az irodalmiság határai ellen dolgozik. A Németh által a “pluralitás posztmodern poétikájá”-nak nevezett szövegalkotási elvek ugyancsak a populáris- és az elitirodalom konvencióinak a felszámolását jelentenék, azaz végső soron e két kategória értékegyenlőségét, a köztük lévő hagyományos hierarchia felszámolását. Parti Nagy művei eszerint teljes fegyverzettükkel vennének részt a kultúra hatalmi harcában, ráadásul a “gyengébb”, az “alárendelt” oldalán, a tolerancia és a szolidaritás jegyében. A kérdést tovább bonyolítja, hogy Németh az “írói munkásság” részeként kezeli a publicisztikákat, a nyilatkozatokat és a különféle kiáltványokat is, amivel különösen kényes területre téved. Próbál ugyan visszafogott állításokat tenni, például az Írószövetségből való kilépést deklaráló híres nyilatkozatot stilisztikai jegyei alapján elemezni (201.), ám ezzel nem kerülheti el a politikai állásfoglalások minősítését, ami még akkor sem vezethet messzire, ha tudjuk, egy irodalmár elméleti és kritikai gyakorlata sem lehet értékrendjében semleges, protokolljait tekintve áttetsző. Nem érzem tehát indokoltnak és pláne szerencsésnek a szépirodalmi és a publicisztikai munkák összemosását. Még akkor sem, ha a “tolerancia és a másság elfogadásának kultúrkritikai attitűdje” kézelfoghatóbban jelenik meg az utóbbi szövegekben, mint például a politikai értelmezéseket úgyszólván kihívó Hősöm terében. A legfőbb probléma ugyanis éppen az, hogy a Parti Nagy-művek pluralizmusa és egalitarizmusa nem olyan egyértelmű, mint az az író magánemberi megnyilatkozásaiból gondolható. Én inkább Zsadányi Edittel értek egyet, aki A test angyala kapcsán azt írja, hogy Parti Nagy ebben a művében (is) ugyanazokat a női hangot elnyomó nyelvi formulákat használja, mint a korábbi kanonikus művek szinte mindegyike: “A játékos nyelvhasználat arra ösztönzi az olvasót, hogy belefeledkezzen az előadásba, így nem veszi észre a szöveg háttérbe szorított részeit, elhallgatásait. Ilyen értelemben a textualitásnak ez a poétikája folytatja a női alakot háttérbe szorító nyelvi-kulturális tradíciót, mintegy a cinkosa lesz ennek a hagyománynak.” (Menyhért Anna [szerk.]: Egytucat, Bp., 2003., 234.) A szövegek eszerint ugyanabban a hatalmi sémában mozognak, mint elődeik. És bár az irónia árnyalja a képet, a szövegek kedvezményezettjei ugyanazok: a fehér, művelt, európai férfiak.

A nyelvi pluralizmus problémájának efféle kétarcúsága ellenére az ettől elválaszthatatlan, Németh által “nyelvhús-paradigmá”-nak nevezett poétikai és nyelvszemléleti elkötelezettség következetesnek és termékenynek mondható. A monográfia szerzője “nyelvhús”-on a nyelv azon legsűrűbb, legérzékletesebb részét érti, melyet az író a leggyakrabban használ, azaz a “nyelvi megelőzöttség, a legszabadabban értelmezett intertextualitás, a szétszedhető, összerakható, tetszés szerint gyúrható, »mancsolható« nyelv poétikáját” (49), egy felszabadító költészetfelfogást, melybe a fiktív szerzői maszkok cserélgetése, a dilettáns versbeszéd parodizálása és a fragmentáció, sőt mindennek nyelvkritikai aspektusa is belefér. Németh szerint mindezt a nyelv esendőségének felismerése és elfogadása hívta elő, és ugyancsak a rögzült hierarchiákat eltörölni, illetve a marginális szövegeket helyzetbe hozni igyekvő politika motiválja, melynek legfőbb eszköze az irónia és a paródia. A magyar nyelv játékosságának és ezáltal újrafeltöltésének teret nyitó poétika a posztmodern térnyerésével párhuzamosan vált egyre elismertebbé. Németh Zoltánnak alighanem abban is igaza van, hogy az ebben rejlő nyelv- és irodalomfelfogásban ragadható meg leginkább a Parti Nagy-költészet hatása és ezzel párhuzamosan a kortárs kánonokban elfoglalt helye. Meglátása szerint ugyanis a kilencvenes években indult költőgeneráció legjobbjai szinte egyként használták fel a Parti Nagy-líra eredményeit. Németh ebben a sodorban látja Orbán János Dénes és Varró Dániel, Karafiáth Orsolya és Lövétei Lázár László, sőt Térey János költészetét is.

De dicsérnem kell még a könyv nyitottságát, amely nem lezárni, hanem inkább felnyitni, játékhelyzetbe hozni igyekszik a vizsgált szövegeket. Németh számára ugyanis nem kérdés, hogy az irodalom története nem objektív entitás, mely feltárásra szorul, hanem az értelmezői nyelvek sokszínű játéka, melynek lehetnek konszenzusos eredményei, de végeredménye sohasem. Ugyanakkor a monografikus részben láthatóan számol egy olyasfajta közvetítő pozíció kialakításának lehetőségével, mely nem csak a “laikus” és a “professzionális” olvasó, de a kritikai és a szaktudományos érdeklődés közötti párbeszéd lehetőségeire is nyitott. Eszerint a páros oldalakon futó monografikus rész értelmezési javaslatai töltenék be a tájékoztatás funkcióját, a páratlan oldalon olvasható tanulmányok pedig az újabb kérdések felvetését, az életmű egy-egy részének alaposabb vizsgálatát végzik el. A könyv Parti Nagy-képe ugyanakkor nem látszik markánsan újnak, sőt a monografikus rész, mely gyakran enged az aktuális kritikai metaforák sematizmusának és az egymást kizáró esztétikai elvárások (és kánonok) leegyszerűsítő gyakorlatának, kifejezetten a “közmegegyezés”-t igyekszik megfogalmazni, a legfontosabb, legmarkánsabb értelmezéseket továbbgondolni.

Németh ezzel is meg tud győzni arról, hogy Parti Nagy benne él napjaink nyelviségében és irodalmiságában, hogy mondatai szállóigékké és köznyelvi fordulatokká lettek, azaz miután dekonstruálta a köznyelvet, az visszavette Parti Nagy szövegeiből mindazt, ami az övé. Arról ugyan keveset tudunk meg, milyen előzményei voltak a Parti Nagy-műveknek, miből táplálkoztak, mit írtak tovább, arról azonban annál többet, ki mindenkire hatottak, hogyan formálták és formálják a kortársak munkáit. A könyv Parti Nagy Lajos művészetének jelentőségét a nyelvhasználat újszerűségével magyarázza, közelebbről a nyelvhús-metafora kidolgozásával, a magas és alacsony irodalom határainak ironikus felszámolásával, az intertextualitás új lehetőségeinek felismerésével. Németh meggyőző érvekkel igazolja, hogy a Notesz című József Attila-parafrázis, a Rókatárgy alkonyatkor és az Őszológiai gyakorlatok néhány darabja a kortárs magyar költészet legjelentősebb művei közé tartoznak, a Hősöm tere kapcsán viszont például a szöveg belső ellentmondásaira, üresjárataira és didaktikusságára hívja fel a figyelmet, azaz a regényt végső soron nem tartja többszöri újraolvasására méltónak. A prózával egyébként is távolságtartóbb, mint akár a drámákkal szemben, a ’90-es évek elején írt Se dobok, se trombitákat például óvatos kezdésnek tartja, ahonnan sikertelenség esetén vissza lehetett volna hátrálni a költészetbe.

Thomka Beáta, Szirák Péter, Pécsi Györgyi, Görömbei András és Tolcsvai Nagy Gábor mellett immár Németh Zoltán is két monográfiát jegyez a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma című sorozatából. Jelentős filológiai munkával, megbízható elméleti felkészültséggel, a Parti Nagy-művek alapos és mély ismeretével írt egy a mai magyar irodalom folyamatainak megértése szempontjából is fontos könyvet, melyből kitűnik, hogy Parti Nagy Lajos a kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen, hatásában is jelentős szerzője. De Németh emellett azt is jelzi, hogy a gazdag kritikai fogadtatás ellenére joggal fogalmazható meg hiányérzet, főleg a prózaíró Parti Nagy Lajossal szemben. Miközben tehát a kiemelkedően gazdag recepció hangja az életmű sikerét visszhangozza, többen, köztük Németh Zoltán is, még mindig a “nagy mű”-re várnak.