A recenzens ugyan nem ódzkodik az egyértelmű esztétikai értékítéletektől, mégis szíve szerint két kritikát írt volna Kőrösi Zoltán új regényéről: egy olyat, amelyben lelkendezve számba veszi, mi mindent valósít meg a Milyen egy női mell? poétikai ígéreteiből, és egy olyat, amelyben fenntartásainak ad hangot a be nem váltott ígéretek miatt.

A Milyen egy női mell?, ahogy erre a fülszöveg is hangsúlyosan felhívja a figyelmünket, családregény: a mű a Flaschner és a Vágó család történetét meséli el a “hosszú” tizenkilencedik század utolsó évtizedeitől a “rövid” huszadik század végéig, sőt egészen az ezredfordulóig. A regény egyik központi helyszíne egy közelebbről meg nem nevezett délvidéki városka a Duna partján (feltehetőleg Baja):¹ ide érkeznek meg a Flaschnerek valamikor a tizenkilencedik század közepe táján Morvaországból. A másik központi helyszín Budapest: Vágó (eredeti nevén: Weinand) Péter egy évvel a trianoni döntés után menekül a fővárosba Somorjáról. A két család története aztán annak rendje és módja szerint összefonódik egymással: az első világháborúban hősi halált halt Flaschner János feleségének, Kálovits Ilonának a második gyermeke annak az Orlik Péternek a fia, aki távoli rokona Vágó Péter feleségének, Orlik Ilonának; a második világháború utolsó pillanataiban a munkaszolgálatos Vágó Pétert Bánhidán szállásolják el, ott, ahol Flaschner Gizella férje dolgozik; 1961-ben a legfiatalabb Flaschner-leszármazott, Kövesdi Ilona Budapestre költözik, s innentől fogva sorsa számos ponton érintkezik Vágó Liszi, majd Vágó Ilona sorsával. A szinte áttekinthetetlenül sok szereplőt mozgató, több szálon futó családregény dramaturgiai ívét két jelenet közé feszíti ki a harmadik személyű elbeszélő: a kezdetek kezdetén, a tizenkilencedik század közepe táján, nem sokkal azután, hogy Flaschnerék a délvidéki városkába érkeztek, egy odesszai kereskedő Flaschner nagyanyának ajándékozza azt a karperecet, amelyet a következő másfél száz évben a család nőtagjai adnak tovább egymásnak generációkon át – és amelyet a regény záró jelenetében az utolsó Flaschner-lány, Kövesdi Ilona vet bele a Dunába. (A karperec, jól érzékelhetővé téve a cselekményszálak összefonódását, egy ízben az utolsó Vágó-lány, Vágó Ilona karján is feltűnik.)

A Milyen egy női mell? azonban nem csupán nagy ívű, bár nagy ívéhez képest meglepően kis terjedelmű családregény, hanem (kevés kivétellel) önmagukban is megálló lírai elbeszélések füzére. (Maga a családregény dramaturgiai kezdőpontja, Flaschner nagyanya és az odesszai kereskedő jelenete is csak a második fejezet elején kap helyet.) Méghozzá olyan elbeszéléseké, amelyek nem az érdekes cselekményük vagy a rafinált történetvezetésük miatt válnak emlékezetessé az olvasó számára, hanem a jól megcsinált (Bazsányi Sándor kifejezésével: “már-már a túlcsordulásig szép”²) mondatok miatt. És ezek a mondatok nem kizárólag az elbeszélő retorikai képességeit dicsérik: a harmadik személyű narrátor szólama általában nem válik el a szereplői szólamoktól – mint ahogy az egyes szereplői szólamok sem sokban különböznek egymástól. Eltekintve azoktól a rövid szövegrészektől, amelyekben az elbeszélő szenvtelen hangon, tényszerűen felsorolja, mi minden történt egy-egy szereplővel tíz-húsz év alatt (jellemzően: semmi), eltekintve tehát a jelenetszerű narrációt megszakító bekezdésektől, a narrátor perspektívája egybeesik a fontosabb szereplőkével: annyit tud és mond el a szóban forgó figuráról és az őt körülvevő világról, amennyit maga a szereplő tud és mond el önmagáról és az őt körülvevő világról. A Milyen egy női mell? világa olyan, amilyennek az a szereplők számára megjelenik – és az egyes szereplők számára kedélyállapotuk, élethelyzetük függvényében pontosan ugyanúgy jelenik meg a világ. Mivel a regény fontosabb szereplői csupán aktuális kedélyállapotukban és élethelyzetükben különböznek egymástól, a Milyen egy női mell? szövegvilágából hiányzik a konfliktus. Nem hiányzik viszont a látszólagos “tanulság”: a stilisztikailag emelt, helyenként kissé patetikus prózanyelven megszólaló elbeszélő magával ragadó leírásai (amelyek rendszerint egyszerre jellemzik a természeti környezetet és a szereplők hangulati rezdüléseit) tökéletes retorikai átmenetet nyújtanak az értelmezett emberi sors alapkérdéseivel kapcsolatos vagy nyíltan metareflexív³ szentenciákhoz. Ahogy eltűnik a különbség az elmétől független külvilág és a szereplők belső világa, illetve az elbeszélői perspektíva és a szereplői perspektíva között, ugyanúgy nem válnak el élesen egymástól a regény saját és “újrafelhasznált” mondatai: a szövegbe minduntalan idézetek ékelődnek – és a narrátor nagyon jó ízléssel válogat: az ötödik fejezet elején “kölcsönveszi” a magyar regényirodalom alighanem egyik legjobb kezdőmondatát, A Pál utcai fiúk első tíz sorát, de hosszan sorolhatnánk a vissza-visszatérő, emlékezetes Mészöly-, Yeats- vagy akár Kőrösi-idézeteket.

Joggal merülhet fel az olvasóban, ha korábban nem is, legkésőbb a regény közepe táján: vajon valóban családregénnyé állnak össze a Milyen egy női mell? elbeszélései? Mi biztosítja a poétikai kapcsolatot az egyes szövegrészek között, mi teszi ezeket regényfejezetekké, méghozzá egy sokszálú, sokszereplős családregény fejezeteivé? Ám a válaszért nem kell hosszan fürkészni a regény szövegét: a laza tematikus kapcsolatokon túl elsősorban az teremt kapcsolatot az egyes részek között, hogy bizonyos mondatok, összefüggő szövegegységek fejezetről fejezetre (és persze fejezeteken belül) változatlan formában vagy variációsan ismétlődnek. Ilyen vándorló szövegegység például a regény első tizenegy sora, egy augusztus végi kánikulai nap leírása (természetesen a regény legutolsó oldalán is ezzel a tizenegy sorral találkozik az olvasó), vagy az a bon mot, amelyet a 22. oldalon Flaschner nagyanya szájából hallunk először (“Nem azért van az idő, hogy túléljük, hanem arra való, hogy újra és újra átéljük”), ám amelyet azután Kálovits Ilona, Harmos úr, egy névtelen cirkuszos ember, Vágó Liszi és Kövesdi Ilona (vagy ez utóbbi két esetben maga az elbeszélő) is megismétel. Az ismétlődés különösen szembeötlő a fejezethatárokon: mindegyik fejezet az előző fejezet egyik utolsó mondatával kezdődik – függetlenül attól, hogy a rákövetkező szövegrészek bármilyen módon kapcsolódnak-e ehhez a mondathoz.⁴

Ám nem csupán a hosszabb-rövidebb szövegegységek ismétlődnek változatlan formában vagy variációsan, hanem a jellemző élethelyzetek és sorsképletek is. Tolnay Veronika negyven éven keresztül szerelmes a férjébe, akivel összességében csupán pár hónapig él együtt, mert a férfi rendszeresen hosszú-hosszú évekre eltűnik – Vágó Liszi negyven éven keresztül szereti Durst Jánost, akivel tíz évig a férfi tanítványaként levelezik, majd közel harminc évig titkos viszonyt folytat, végül az utolsó három évben lelkiismeretesen ápolja a magatehetetlen öregembert – Mária (az egyetlen szereplő, akinek nem tudjuk meg a vezetéknevét) másfél évig él első férjével, első és egyedüli szerelmével, aki mellől anyósa, a váci börtön igazgatója elüldözi. És a felsorolást még hosszan, nagyon hosszan folytathatnánk. A regény női szereplői (a voltaképpeni főszereplők) sorra-rendre hasonló helyzetben találják magukat: a történelem viharai vagy a személytelen sors csapásai elszakítják őket szerelmesüktől, ennek következtében létezésük értelmezhetetlenné válik – rossz kapcsolatokba menekülnek (lásd Kálovits Ilona és Kövesdi Ilona részben párhuzamos történetét), a múltjukban próbálnak vigasztalást találni, természetesen mindhiába, mindennapjaik üresen telnek; ahogy az egyik folyvást visszatérő szövegrészben fogalmaz az elbeszélő: “Hiszen van úgy, hogy a lélek kiröppen a testből, elenyészik, mintha soha nem is lett volna, de a test azért még tovább él, lélegzik, mozog, teszi a dolgát, mert az akarat helyett a zakatoló idő mozgatja már.” (A szerelmétől elszakított, sorsát értelmezni képtelen, magányos nő figurája számos változatban jelenik meg a regény oldalain; ezek közül az egyik legérdekesebb Flaschner Arnold alakja: Arnold, a férfi testbe született nő 1941-ben, majd’ húsz évvel halála előtt veszíti el örökre szerelmét, Dojcsán Milát, a női testbe született férfit, aki egyszerűen nyomtalanul eltűnik a háború forgatagában. Aligha van olyan olvasó, akiben Arnold figurája ne idézné fel a korai Darvasi-novellákat.)

Egyszóval tehát a Milyen egy női mell? olyan családregény, amelyből nagyjából-egészében hiányzik a történelem – méghozzá elsősorban a mentalitástörténeti változások sorozataként felfogott történelem. Az utolsó Flaschnerek és Vágók nem gondolkodnak és beszélnek másként, mint az elsők; hiába telik el a háttérben a rettenetes huszadik század, a regény szereplői egyfajta mítoszi jelenben élnek. (Talán egyedül a holokauszt képes betörni ebbe a mítoszi jelenbe – ám itt is a fenti képlet érvényesül: a Linn-házaspár nem tudja értelmezni mindazt, ami velük történt, ezért az öngyilkosságba menekülnek; Orlik Zoltán és felesége rádöbbennek, mi a közös életük értelme a holokauszt utáni világállapotban [“Be kell hoznunk az életet! Mindent be kell hozni!”, 152. oldal], és új családot alapítanak.) A regény szereplői nem saját arccal és idiolektussal rendelkező figurák, hanem ugyanannak a típusnak a variációi, és csupán az egyéníti őket, hogy a narrátor melyik pillanatban emeli őket az elbeszélés középpontjába, mikor mondatja vagy mondja el velük az örök emberi témákkal (öregedés, szerelem, emlékezés, boldogság stb.) kapcsolatos szentenciákat.⁵

Mindennek ellenére Kőrösi regénye egyetlen ponton sem válik didaktikussá. Az ismétlődő motívumok (a kesernyés, mégis édes illat; a legyintés az ég felé stb.) nem hordoznak szilárd metaforikus jelentést, az ismétlődő szentenciák és aforizmák többségéből nagyon nehéz lenne valamiféle világos és ellentmondásmentes filozófiai tanítást kiolvasni.⁶ Kőrösi regénye poétikai értelemben azt ígéri az olvasónak, hogy megmutatja: mi marad a klasszikus, több generáció sorsát nyomon követő, sokszálú családregényből, ha a nagy gonddal felépített szövegvilágból szinte teljes egészében eltűnik a történelem.⁷

És hát a regény ezt az ígéretét tökéletesen beváltja. Mégis érthető, ha az olvasót, miután kikerült a szöveg erős retorikai hatása alól, hiányérzet tölti el: mivel sokáig úgy értette, hogy mégiscsak családregényre szól a meghívás, szerette volna megismerni a figurákat, figyelemmel követni az itt-ott felsejlő, huszadik századi családtörténetet. Nem valamiféle klasszikus realizmusra vágyik, érzékeny és lélektanilag pontos jellemrajzokkal (milyenek is lennének azok?), részletes politikatörténeti, társadalomtörténeti elemzésekkel – csak szeretné megérteni, mi a tétje annak, hogy a Flaschnerek és Vágók története a huszadik században és Magyarországon játszódik. Szeretné megérteni, hogy Kövesdi Ilona a regény utolsó jelenetében miért veti a Dunába a családjában másfél száz éve öröklődő karperecet, hogy miért épp ott ér véget a családregény, ahol véget ér. A Milyen egy női mell? szerethető regény, remek mondatokkal – és ez nagyobb szomorúsággal tölti el a kissé csalódott recenzenst, mint a történelmen kívüli világ értelmetlensége Kövesdi Ilonát.