Szabó T. Anna második, Nehézkedés című verseskötetét a Magvető Kiadónál jelentette meg 1998-ban, és azóta is rendre hű maradt kiadójához. Ötödik kötetként 2006-ban látott napvilágot az Elhagy című könyv. A kötetek szembetűnő módon egyre vaskosabbak lettek, és a költőnő arcképe is egyre nagyobb helyet követelt magának a borító belső lapján. Korántsem csak könyvészeti szempontból érdemel figyelmet az utóbbi két körülmény. A Nehézkedés kivételes érzékenysége a látás problémáját előtérbe állító tárgyias versbeszéd mellett nem kis mértékben a könyv szerény kiállításának, alig több mint harminc költeményt magába foglaló kis terjedelmének volt köszönhető, az új kötet viszont mintha már a maga hatvanhat versével, az alkotói portré fokozódó jelenlétével is növekvő költői önbizalomról, a személyesség nagyobb fokú megjelenítéséről tanúskodna.

Úgy vélem, a kötet legjellemzőbb sajátossága éppen a személyesség, illetve a személyességhez kapcsolódóan a gondolatiság. A személyesség és a gondolatiság eltávolodik a kortárs magyar költészet egyik jelentős, játékos-nyelvkritikai vonulatától, amelyet minden bizonnyal Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc neve fémjelez leginkább, ugyanakkor megjelenik mások mellett Kemény István és Térey János szintén 2006-ban publikált köteteiben. Ám míg az utóbb említett két költő versei retorizált-ironizált személyességet és gondolatiságot alakítanak ki, addig Szabó T. Anna jóval közvetlenebb beszédmódot valósít meg. S hogy megelőlegezzem a kötetről alkotott véleményemet, megjegyzem, hogy az említett két tényező sajátos közvetlensége miatt tartom összességében sikerületlennek Szabó T. Anna új verseskönyvét.

A költemények személyessége tematikus szinten is jól megragadható: a kilenc ciklus közül az első kettő (Elhagy, A tanulság) az anyaságot állítja középpontba, a harmadik és a negyedik (Azt mondjuk: tűz, Forró vibrálás) szerelmes verseket tartalmaz, a hetedik (Siralom háza) témája az öregség, a halál fenyegetése. A témák körülhatárolása azért sem tűnik erőszakos értelmezői eljárásnak, mert rendszerint maguk a versek is következtetéseket vonnak le a megköltött vershelyzetekből, a második ciklus címadó szavával: tanulságokat. Nem beszélve arról, hogy a költemények visszatérő motívumai, metaforái (fészek, tűz, láng, ég, föld) többnyire egyértelmű jelentéseket idéznek fel. A versek tehát meglehetős természetességgel szólalnak meg, ritkán támasztanak kételyt az elmondhatósággal szemben – legyen a költői beszéd tárgya akár a lakásvásárlás, akár az Isten. S az sem ingatja meg a költői beszéd magabiztosságát, ha éppenséggel az elhagyást és az elhagyatottságot szólaltatja meg, mint a kötet címadó versében.

A költemény annak a jelentős költői “vállalkozásnak” a része, amely a magyar költészetben alig támaszkodhat előzményekre: az anyaságot, illetve a gyermek-létet tárgyukul választó versekre gondolok, amelyek már az előző, rögzített mozgás című kötetben is feltűntek. Kétségkívül komoly és lényegi problémáról, kérdésről van szó, amelynek meglátásom szerint Szabó T. Anna versei mégsem képesek költőileg megfelelni. Az Elhagy című költemény szép, finom megoldást választ a gyermeki félelem és kiszolgáltatottság megköltésére: a rövid, pattogó mondatokat az “elhagy” ige zárja (“Elárul és elhagy./Kilök magából és elhagy./Önmagát adja ennem és elhagy./Ringat és elhagy./Talpam simogatja, fenekem törüli,/hajamat fésüli, elhagy”), a szokásos gondolati összegzés is a vers beszélőjének helyzetéhez illően ökonomikus (“Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,/idegen, idegen, elhagy”). Ugyanakkor a költemény második szakaszában, amelyben úgy tűnik, az anya szólal meg (“Ott a világ, lesz más, aki vár! Lesz majd benne, kit elhagyj./Csukd be az ajtót, vissza se nézz:/várni a könnyebb, menni nehéz,/lesz ki elárul, lesz ki elárvul,/mindig lesz, aki vár, aki fél,/mindig lesz, aki vissza se tér,/megszül, és meghal, és elhagy”), a vers az áramló belső és külső rímek következtében üressé és közhelyessé válik, a költemény, ökonómiáját feladva, terjengősségében jóformán már semmit sem mond. Ez a fajta üresség köszön vissza a versek jó részében. Különösen zavaróak a kötet azon darabjai, amelyek valamifajta kozmikus távlatba helyezik az anya–gyermek viszonyt: “Három nap alatt felnő egy gyerek,/mint a mesében. (…) Beragyogja a környező világot/az önmagánál ezerszer nagyobb/izzó lángcsóva, barbár tűzgolyó,/és növekedni fog, és gyarapodni –//üdv néked, új fény, új parancsoló!” (Napkelte); “és megeredt az élet,/és íme, szív lett, szél lett,/feldobogott, a test felett az Isten, teremtő tűz a vízben,/fellobogott” (A kérdés); “Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben,/ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás” (Hangok a várakozásban). Ezek az aránytévesztések különösen az előző kötet megindító, az anya–gyermek kapcsolat méltóságát gyengéden megköltő verseinek fényében teszik hiteltelenné a költeményeket.

Az idézett versrészletek metaforikája igencsak árulkodó. A tűz, a víz, az ég, a föld metaforák által felidézett allegorikus hagyományhoz a versek túlságosan leegyszerűsítve kapcsolódnak, ily módon a képek inkább valamilyen egynemű pátoszt evokálnak, semminthogy az olvasó számára is hozzáférhető különös tapasztalatot tárnának fel. A harmadik és negyedik ciklus szerelmes versei sajnálatos módon szintén nem mentesek a véleményem szerint ürességbe tartó szakaszoktól. Sőt a visszatérő metaforahasználat a kötet költői eszközeinek egysíkúságáról tanúskodik. Példaként a Front című verset említhetem, amely a következőképpen beszél a testiségről: “A testek, mint a felhők, úgy mosódnak/egymásba, lassan, láthatatlanul,/ (…) de az egységet láng hasítja szét,/feltornyosulnak, fény cikázik át/egymásnak feszülő ágyékukon,/és már zihálva liheg a vihar/ahogy hideg és meleg összecsap”. Gondot jelent, hogy a választott természeti hasonlat inkább elvonja a figyelmet a testi kapcsolatról, mintsem fényt derítene annak természetére. A testi szerelemről való irodalmi megszólalásnak olyan hagyományai vannak a magyar irodalomban (e téren alighanem Nádas Péter regényművészete emelkedik ki), amely tarthatatlanná teszi az olyan sorokat, mint: “Forró, forró, forró, forró,/csókolj, csókolj, most jó, most jó”, vagy: “Most kígyó vagy, jer csak, kígyó,/csusszanj beljebb barlangomba” (mindkét idézet a Tangó című, ciklikus versből való).

Nem tartom jobbnak azokat a verseket sem, amelyek valamilyen alkalmi helyzetből kiindulva jutnak el bizonyos tanulság megfogalmazásig, mint például a Lehetne ma, amelyben a tóparti sátorozás élménye vezet a “Lehetne várni, és lehetne élni:/a holnapot a tegnapra cserélni” zárlathoz. De ilyen az Infralámpa című költemény is, amely az infralámpán át szemlélt jelenetet a következő “tanulsággá” absztrahálja: “Hogy kihűl minden. Csak az újszülöttek/és a gyermekek szuszogása forró,/meg az egybeforrott szerelmeseké.” Ezek a versek végeredményben olyan gondtalan harmóniát jelenítenek meg, amely egyfelől nem következik szervesen a versszituációból, másfelől önmagában sem tarthat igényt az olvasó elfogadására. Talán nem jogosulatlan elvárás ugyanis, ha azt várjuk a költészettől, hogy új színben láttassa velünk a dolgokat, akár oly módon, hogy újra szembesít bennünket mindazzal, amit reflektálatlanul már mindig is tudtunk, ám nem azzal, amit már unalomig ismerünk. Szabó T. Annának gyakran nem sikerül elkerülnie, hogy az utóbbiról adjon hírt verseiben.

Az általam kritikusan bemutatott költői magatartás értelmezése kapcsán bontakoztak ki a kötetről ez idáig megjelentetett kritikák, amelyek meglepően végletes értékelésekre jutottak. Az elsők között megjelent recenzió, Radics Viktória éles hangú írása a versek túlzott idillikusságát, gondtalanságát marasztalja el (Magyar Narancs, 2006/48.), Bedecs László pedig egyenesen giccsesnek, affektálónak, ötlettelennek, hiteltelennek tartja a kötetet, és igazi költői mélypontként utasítja el (Élet és Irodalom, 2007/9.). A könyv méltatói ellenben arra igyekeznek rámutatni, hogy a versekben a látszólagos idillt valójában kétkedés hatja át, az épnek mutatkozó világot veszélyek fenyegetik, a művek az elmúlásról, az egyetemes pusztulásról számolnak be (így Margócsy István [Élet és Irodalom, 2007/9.] és Halmai Tamás [Kritika, 2007. február]). A magam részéről nem gondolom, hogy a kötet egésze súlytalan lenne, ennek ellenére nem tartom igazán megalapozottnak, hogy a versek képesek lennének érvényre juttatni a túlságosan eszményített versvilág fenyegetettségét.

Ebből a szempontból példaértékű A csúcson című vers. Az első strófa idillikussága a kényszeredett családi fényképek sablonosságára emlékeztet: “Meddig akarok itt maradni? Két/kisgyerekkel ölemben, vállamon/választottam kezével, szüleim,/szeretteim körében, nyári erdők/fái fölött, a fényes déli napban?” A harmadik, utolsó versszak azonban kétségeknek ad hangot: “De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik,/milyen görcsösen markolja a földet./Pedig ha soha nem állok fel innen,/ha belekövülök a ragyogásba, akkor is csúszni fogok lefele.” A problémát abban látom, hogy a záróstrófában megnyilvánuló elbizonytalanodás nem íródik vissza előzetesen a versbe, ily módon mintha csupán retorikai, utólagos szólammá merevedne. De ha engedékenyebbek vagyunk, és a verset egy tragikus léthelyzet megnyilvánulásaként olvassuk, akkor sem tűnik megrázónak a költemény, hiszen a kezdőkép mesterkéltsége nélkülözi azt a törékenységet, amelynek veszélyeztetettsége valóban súlyt adhatna a műnek.

Mindazonáltal nem azt tartom az elsődleges kérdésnek, hogy a versek giccsbe hajlóan idillikusak-e, vagy pedig a gondtalannak látszó boldogságot valójában a hanyatlás fenyegetése hatja-e át. Úgy vélem, ennél alapvetőbb problémáról van szó, mégpedig arról, hogy Szabó T. Anna a kötet legtöbb versében éppen saját eddigi költői törekvéseitől tér el, vagy, élesebb megfogalmazásban, saját költői törekvéseihez válik hűtlenné. Az Ingatlan című vers sorait akár ars poeticaként is olvashatjuk: a költői én a megtekintett lakásokat, ingatlanokat körülvevő életekről mondja, hogy “magammá éltem mindegyiket,/mintha lehetne”. A “magammá éltem” kifejezést nagyon pontosnak érzem. Szabó T. Anna verseinek zöme meglehetős erőszakkal teszi sajátjává a dolgokat, a költői én a dolgok helyébe lép, s nem hagy teret számukra: erről is tanúskodik a kötet már többször említett, egysíkú poétikai eszközrendszere. Ez a költői irányvonal az előző kötetekhez képest mindenképpen csalódás. A Nehézkedés és a 2002-ben megjelent Fény kötetek rendkívül magas színvonalon, több igen emlékezetes versben szóltak a látásról, s a látáson keresztül az ember és az embert körülvevő jelenségek érzékeny kapcsolatáról. Ezekben a kötetekben Szabó T. Anna számára még nagyon is kétséges volt a dolgok elsajátíthatósága, a jelenségek a maguk különállóságában még megőrizték tisztaságukat és titokzatosságukat. A költői én elsődleges kérdése az volt, hogy miként kapcsolódhat hozzájuk. A versek nagy erővel álltak ki a látás méltósága, egyúttal törékeny elsődlegessége mellett: “Nincs gyökered, csak a nézés./Üvegre lehelted az arcod./Nincs egyebed, csak a látvány./Szédülsz. A szélbe kapaszkodsz” – szól a Nyírfa című vers utolsó versszaka a Nehézkedés kötetből.

Szabó T. Anna korábbi költészetének kiváló értelmezői rámutattak arra, hogy a fokozottan vizuális, a jelenségeket nemritkán több perspektívából láttató versek milyen jelentőségteljesen, és egyúttal milyen visszafogottan költik meg ember és világ mindig bizonytalan, újabb és újabb rákérdezésre szoruló viszonyát. Jóllehet Margócsy István hivatkozott kritikájában Szabó T. Anna verseinek érzéki erejét dicséri, én éppen a korábbi költemények nagyszerű és a legkevésbé sem tét nélküli szenzualitását hiányolom a kötetből. A világ távlatosságát és tágasságát láttatni engedő verspoétika változása alighanem a rögzített mozgás kötetben érhető tetten, akár deklarált formában is: a címe miatt is citálható kötetnyitó költemény, A nézés első versszaka így szól: “Az a jó boldogságban,/hogy figyelni enged:/észrevenni a világban/ritmusát, a rendet.” A vers amellett, hogy túlzó dallamossága miatt hamisan cseng, mintha visszavonná Szabó T. Anna legfőbb költői felismerését: a látás nemességét, amely nem a világ ritmusát vagy rendjét fedezi fel, hanem soha nem be nem fogható gazdagságát. Az új kötet verseit minduntalan átható boldogság – legyen akár gondtalan, akár fenyegetett – inkább bezárni látszik a költői én szemét, semmint felnyitni. A történés és a Jegyzőkönyv című ciklus képez kivételt. Az itt olvasható versek megejtő egyszerűséggel, szemléletesség és hangzás finom összjátékával tűnnek ki (például az Alsóörs ősszel vagy a Mit láttam?), vagy tárgyak leltárba vételével idéznek meg elmúlt életeket és fedezik fel az élet múlását (mint a Lomtalanítás című vers, illetve a kötetzáró 33).

Ezekben és még néhány versben, akár versrészletben a költői szubjektum valóban rácsodálkozik a dolgokra, és ez a rácsodálkozás teszi lehetővé, hogy elidőzzön a jelenségeknél, s ily módon az olvasó is megvilágító erejű metaforákkal vagy leírásokkal találkozzon. Például az Elhagy című versben szép a “Ketrec a karja, de a ház az öle” sor, vagy A mai nap című versnek – amely véleményem szerint a kötet legjobb darabja – a felütése: “Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,/amint utaztam új lakást keresni,/és azon tűnődtem, hogyan tovább,/míg üres szemmel bámultam a boltok/januári, kopott kirakatát, és annyi minden eszembe jutott –//hirtelen tényleg csak a semmit láttam:/a házak közül épp kirobogott/a villamos, a hídra ráfutott,/s a megszokott szép tágasság helyett/köd várt a láthatatlan víz felett –/döbbentem álltam.” Az így kezdődő költemény minden bizonnyal sokkal többet elárul a szerelemről, mint a már idézett, látszólag a szerelem “lényegét” fürkésző, valójában inkább zavaros versek.

Bedecs Lászlóval ellentétben semmiképpen sem gondolom, hogy Szabó T. Anna kötete kiutak nélküli költői mélypont. Alapvető irányultságát mégis tévesnek, Szabó T. Anna megismert tehetségétől idegennek találom. A kötet csaknem tucat verse – amely még nagyobb erővel lehetne jelen egy kevésbé terjedelmes válogatásban – így is bizakodásra ad okot. Egy már megtalált hanghoz, magatartáshoz könnyebb visszatalálni, mint eljutni egy megalkotandó megszólaláshoz. Az elhagyás talán nem végérvényes.