“Származásom szerint konstantinápolyi vagyok…”

Én is. Ott született apai (örmény) nagyapám. Akkor, amikor Konsztantinosz Kavafisz huszonkét éves volt. 1885-ben.

Ami Kavafisznak élettényként Konstantinápoly, s ami nekem távoli örökségként Isztambul, az a görög költő autobiografikus mondatait mottóul választó, 1959-es születésű marosvásárhelyi lírikus, Kovács András Ferenc számára Bizánc. Mint metafora.

A Hazatérés Hellászból című, Kavafisz-átiratok alcímű kötetet a Kovács András Ferenc-életmű maga magyarázza. Az ereiben valóban színészvért csörgedeztető KAF korábban nem hagyhatta ki, hogy fekete alapon fehér nyomású, Franz Kafka feliratú pólót öltsön (lásd például fényképét a 2000-es gyűjtemény, a Kompletórium borítóján, és vö. a Franz Kafka Portorikóban című régebbi prózaverssel: “És kafka-kaf, megint csak kafka-kaf…”). Eljátszott az azonos személynév és a formális kicsinyítő képző mókáival. Ugyanígy fel kellett öltenie egy másik Nagy Titokzatos, a három névelemű Konsztantinosz (vagy Konsztandinosz?) P. Kavafisz (angolosan Constantine P. Cavafy) mandzsettagombos ingét.

A költő alakváltoztató, énsokszorozó kedve hovatovább bölcsészegyetemi vizsgaanyag. Felkészültebb diákok, miután a szakirodalomból citálták az örökösen (és indokoltan) ismétlődő pessoai jelzőt, hajlamosak a viszonylag kevésszer felbukkanó versalanyt, Al-Kairuánit és még inkább a “mindegy…” morfondírozóját, Alekszej Asztrovot is az imágók közé sorolni, a “magyarab költeményeket” létrehozó Hadd-el-Kafról viszont elfeledkezni. Ezeknek az alkotott alkotóknak azonban nincs kiteljesedett fiktív oeuvre-jük. (Asztrovnak – a lírikusi műhelyből kiszivárgó hírek szerint – esetleg még lehet.) Inkább vershősök, mint versszerzők.

A KAV-átiratokat megelőzően KAF-nak három olyan költő-árnya vetült ki önálló (virtuális) életre, aki/amely komplett óriumot hozott létre. (Órium: egybefüggő/szétáradó beszéd, mondottság, a ,száj’ jelentésű latin os szónak a holt nyelvből sajnálatosan kiholt származéka.) Jack Cole volt az egyik, Lázáry René Sándor a másik, Caius Licinius Calvus a harmadik.

Jack Cole úgymond 1988 és 1995 között keletkezett negyven dalának megkomponálása mellett (Jack Cole daloskönyve, 1996 – abban a törzsanyag, a Biciklirodeo ciklus) a dalos megkomponálása is mesterien teljesített feladatnak bizonyult. Az átköltő elnevezés identifikációját választó Kovács András Ferenc a poéta Jack Cole[man] születését augusztus 23-ra (1958, Santa Monica, Kalifornia, USA) helyezte. Azaz Románia akkori (mára eltörölt) nemzeti ünnepeinek egyikére. Az átfedő személyességet az (“ön”)életrajz halmozó ironikus szerkezetein kívül a szülők elnevezése is tanúsította. Az oceanográfus, biológus Frank Coleman és az énekesnő Alyson Cash neve Kovács Ferenc irodalmár, dramaturg, rendező, valamint Elekes Emma színművésznő nevére is utalt. A népköltészeti (indián), a burnsi, a bluesos, a beatkonzerváló és más húrokon kívül a villonit így pengette a Pótdal. Picinyke testamentum (természetesen amerikaiul is felcímkézve: Appendix Song. Tiny Testament) 1993/1994/1995-ös datálású, 40 jelű befejező darabja: “Maradnak éjszakák még / Imátlan nappalok – / Nyarakban csonkig égő / Halálban caplatok / Szülők bocsássatok meg / Szótlan Alyson Frankie / Csak álmotok ha voltam / Vak dallam semmi senki”. Finom, fájó átúsztatás, hogy a szülők álma valaki másban ölt testet, aki pedig a világtalansággal és a zene anyagtalanságával foszlatja magát éteri semmivé, senkivé. Hangsúlyozott ő-konkretizáció (a kieszelt Cole-személyiség jellemzésében, az életút dokumentálásában), hangsúlyozott én-dekonkretizáció (a vallomásos ténytömeg mögött is rejtekezés, a pazar rímeikkel – rövidségük folytán – különlegesen csillogó verssorokban): Kovács András Ferenc alakot adhatott annak a kortárs költőfikciónak, aki emblematikus gazdája, daltulajdonosa lett az ifjúság-elmúlás és a szabadságvágy keltette élmény nosztalgikus, szkeptikus, dúdolós költeményeinek. KAF művészi termékenysége és formakultúrája ezzel néhány tehetségtartályt lecsapolt, illetve a Cole-versekkel szinkronban átömölhetett a(z ugyancsak, de kizárólagosan) saját névvel fémjelzett, szétáradtabb jelentésű más lírai szövegekbe.

Lázáry René Sándor az előkép költőfikció. A sokszor újrapublikált LRS-életrajz szerint a teremtmény éppen száz esztendővel KAF előtt született, elhalálozásának adatából azonban nem következik, hogy KAF éppen száz évvel később máris követi majd a szerencsére szép kort megért céhtársat. Mivel Lázáryt a műkedvelő gyanújába keveri a játszi lexikális emlékezés, és mert – a posztmodern utóhatás jegyében – szinte végtelen számú “talált” kézirat nyújthat egyre árnyaltabb képet tevékenységéről, az alig korlátozott tartalmi és formai változatosság medencéjévé válhat verskorpusza. (Hagyatékába akár a gyengébb, de kinyomtatásra méltó KAF-művek is átsorolhatók.) Hosszú ideje komoly szakmai, olvasói várakozás előzi meg a Lázáry René Sándor-kötet közrebocsátását (rajta lesz-e Kovács András Ferenc szerzői neve, mint a Jack Cole-daloskönyvön? – merül fel máris az első kérdés). Az opusz a közeljövőben talán már asztalunkra kerül. Ehhez a biográfiája szerint rég elhunyt, ám magáról folytonosan hírt adó Lázárynak valószínűleg úgy kell (“másodszor”) elhagynia az árnyékvilágot, hogy többé ne fakadjanak nyomában előkerülő kéziratok.

Caius Licinius Calvus az őskép-költő szerepét tölti be a KAF-csarnokban. A közkeletű tévedés ezt a szerzői nevet is fiktív személyhez kapcsolja. Kovács András Ferenc ügyel rá, hogy munkássága megosztott lapjait egymástól különböző szárnysegédekre bízza. Az időszámítás előtti 1. században élt szónok és poéta Licinius Calvustól kevés és kicsinyke költői töredék maradt fenn. Míg Lázáry René Sándor esetében a sugalmazás szerint elsüllyedt versanyag váratlan extenzitással tör elő ismét, a római Caius valóban megképződött és talán végérvényesen megsemmisült műve csak félig-meddig leplezett rekonstrukciót (“fordítást”) kér. Az időmértékes vers – a részben antikizáló kulisszák ölelésében – másfajta próbatétel Jack Cole sokszínű dalkultúrájához, Lázáry René Sándor versformák tömegébe belekóstoló mindenevéséhez képest. A matéria az önálló könyv felé tart: abban kell a versfüzér révén az igazi, versenyképes karaktert elnyernie KAF Caius Licinius Calvusának.

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863–1933) létező személyiség volt, mint Caius is. Épp nemzedéktársa Lázárynak. Versei részint eltűntek (mert ezt részben ő is így akarta), és rendre feltűnnek az új, újrafelfedező, újrarendező kiadásokban. Életművének korpusza a változatosságban is zárt, akárcsak Licinius Calvusé és Jack Cole-é, terjedelmes, mint Lázáryé, magyar olvasó számára teljességében az ezredfordulón izgalmas, ahogy a Cole-daluniverzum.

Bármennyire is közrejátszhatott ihlet és véletlen, KPK-t fel kellett keresnie KAF-nak.

A Bizánc-tapasztalat (“az új Róma” tapasztalata) régóta, sokszor kísértette Kovács András Ferencet. A nem különösebben sikerült Bizánci epigramma “a hitek hatalmas hippodromából”, ellenpontozó aktussal fordul a vershez, amely ekként idealizálódik: “…Mint Galateia elefántcsontszínű melle, / Világlik az élők karneol éjszakáin – / Csak úgy, ahogy írni lehet. Csak úgy, ahogy / Élni lehetne… Csak addig, amíg halni / Lehet csak azért, mert élni akarni és / Írni: szabadság”. A “mozdulatlan álom”, a “bölcs birodalmi hagymáz” költeménye, a Cronographia Magna közelebb hajol a históriai térképponthoz, s ahhoz, amit az időben jelent: “Kezdetben vala három város: / Büzantion, Sztambul, Konstantinápoly – / Annakutána pediglen több történelmek / Teremtettek, tiszták valának mind, / Türelmesek, miként össznépi akklamációk, / Szorgalmatos kis és nagy árulások, / Midőn kettős mércével mérhető, / Fontolható, lecsalható a lélek, / S eladható az irha-mirrha egyként…” E vers az utána következő Egy kikiáltó Byzantiumból, Az überallesbadeni bolhapiac, az Anonymus Smyrnaeushoz és a Senkiföldrajz címűekkel belső kis sorozatot képez a Kompletórium 1983 és 1993 közötti műveket egyberostáló Üdvözlet a vesztesnek ciklusában. (Überallesbaden is balkáni arculatú.) Anonymus Smyrnaeus sírja címen találunk majd egy verset a KAV-átiratokban is, melynek Hazatérés Hellászból kötetcíme egy nevezetes Kavafisz-költemény címét visszhangozza.

Különösen akkor nyomatékos az összefüggés, ha az említett kis belső sorozatot nyitó Egy kisázsiai költőre sem marad reflektálatlan. Ennek felütése lehetne kavafiszi is: “Hermész vezessen! Végtelen sok élet / támad tebenned, s védtelen sorokban / elhallgatott vagy / épp csak dünnyögött szavaid / hirtelen elharapott ütemekre feszülten, / miként latrok s legyőzött lázadók, / egy hangűrben: két döccenés között / vérzőn cipelnek téged vállukon…” De nem. A Kavafisz-vers nem így lélegzik. Kép a képre: nem kavafiszi jellegzetesség. A vers – “a semmi rögeszme” – és a “lyra, poesis” körülhatárolása sem.

De Kavafisz szakrális helye nem is Konstantinápoly, hanem Alexandria. Kovács András Ferenc átirataiban is Bizánc és minden utódja a birodalom, viszont Alexandria az urbs. Ahogy a Héliosz hellénjei büszkén sorolja (a Konsztantinosz P. Kavafiszra olyannyira rávalló ismétléseket, halmozásokat rokon lélekkel kiaknázva), a szellemi és sors-szövetséges Naukratisz és Ptolemaisz városa ellenében is szólva: “…Alexandria, melyet még maga Ammón hős, fogadott fia, / Alexandrosz alapított phároszi, védett tengeröbölnél. / Alexandria más – fényes, híres, gazdag és páratlan is. // Másak vagyunk, példátlanul, nagyon másak, / mi, a boldog, a bölcs tudományokkal ragyogó, / csodás kincsekkel, új művészetekkel megrakott / Alexandria büszke lakói mind – görögök, makedónok, / egyiptomi népek, héberek és szírek szent ivadékai, / mind menekültek, mind születettek s elkeveredtek, akik / a hellén Alexandriát belakjuk törzsökösen s idegenként. // Másak vagyunk, hasonlók tán, s nagyon másak…”

“…phároszi, védett tengeröbölnél…”, “bölcs tudományokkal ragyogó…”, “…mind görögök, makedónok, egyiptomi népek”: a prózaibb félmondatok között hibátlanul csengenek, himnizálva zengenek az időmértékes töredékek. Lehetőleg pátosztalanul, romantikátlanul őrzik és igazolják az örök folytatókat.

“…mind menekültek, mind születettek s elkeveredtek…”

A Hazatérés Hellászból szinte ugyanakkor látott napvilágot 2006-ban, amikor Kavafisz válogatott versei (Alexandria örök) a Kalligramnál. A Déri Balázs, Papp Árpád, Somlyó György és Vas István által magyarított, Déri Balázs koncepciója szerint készült kötetről megjelent reflexiók (e hasábokon például: Csehy Zoltán: “Legalább két Kavafisz”, Jelenkor, 2006. július–augusztus) pontosan érzékelték a gyűjtemény jelentőségét. Egyben Déri fordításelméleti megfontolásait is latolgatták. A magyar szóelhelyezés szinte törvényszerűen más, mint amelyre Kavafisz (szerkezetet és nyomatékot meghatározó érvénnyel) törekedett. Zeneisége és – ellenkezőleg – kopogóssága ugyanúgy szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a fordítót, mint a rímek akusztiko-vizuális kettősjátékát sokszor a kettéhasadt görög nyelv (katharevusza – dimotiki) eltéréseibe ágyazó technikája. Déri ajánlata egyben a gyakorlata is: “Kötetbeli fordításaim ezért a rímes vagy rímtelen, változó, de többé-kevésbé szabályos szótagszámú jambikus versek szabadverses átültetései. Sok veszett a réven (vagyis nem veszett: megvan Vas és Somlyó borzongatóan szép és lecserélhetetlen fordításaiban), de még több a nyereség a vámon. Így, együtt olvasva a már ismerteket a lényegileg azonos tematikájú, de szikárabb, érdesebb, merészebb újakkal, valóban közelebb jutunk, magyarul is, Kavafiszhoz. Néha egészen Alexandriába”. Vas István és Somlyó György négy évtizednél régebben végezte munkáját, Déri Balázs a közelmúltban. Már ez is két (vagy három) Kavafisz. (Papp Árpád csekély számú fordítással szerepel. Vas és Somlyó magyarításainak száma hatvan-hatvan fölött, Dérié – az újrafelfedező, kiegészítő ciklusnak köszönhetően – hetven fölött van.)

Az “együtt olvasva” arra utal, hogy immár az életmű nagyjából háromnegyede szólal meg magyarul. (Déri szerint: “Ennyi kell és ennyi elég”.) Kavafisz itt nem részletezhető sajátszerű, takarékos, arisztokratikus publikálási nagyvonalúsága vagy bogarassága elvileg egy maroknyi költemény (két füzet) köré vonná az oeuvre határait. A nyilvánvaló, sokszoros veszteséget kiküszöbölendő az utókor különféle filológiai eljárásokkal újrastrukturálta, hozzáférhetővé tette és kommentálta mindazt, amit a lírikus (legalábbis ezen elrendezésekben) nem kívánt vállalni.

Kovács András Ferenc (akire utószavában Déri is hivatkozik: “Kavafisz költészetének legújabb időkben való hatástörténetéhez Kovács András Ferenc átköltései is hozzátartoznak”) a szabad vers uralomra juttatásával alátámasztja az ókortudós, műfordító (és költőtárs) Déri Balázs fordítói nézeteit, de akarva-akaratlanul is vitázik velük, hiszen – mint arra rögvest kitérünk – a terjedelmesebb, díszítettebb (mondhatni: indázóbb, szecessziósabb) tolmácsolást választja. Amely már átírás, s a pőre logikát a kifejtőbb retorika felé mozdítja.

Mit is foglal magába a Hazatérés Hellászból? Ennek kimondása kissé indiszkrét (mint amikor elmagyaráznak egy bűvészmutatványt), ám recenzióban – minimálisan és óvatosan – kötelező. A Kavafisz-átiratok alcímű kiadvány egyetlen osztatlan tömbben közli KAF műfordításnak is tekinthető (az egybeeséseket illetően Dériéivel speciális versenyhelyzetbe került) szövegeit, valamint a KAV-egót felöltve írott saját verseit. A kétféle versanyagot keverő kontextusban az olvasó nemigen tehet mást (a matéria példás egysége is erre sarkallja), mint hogy önálló (a Kavafisz-életműtől inspirált) Kovács András Ferenc-korpuszként fogadja be az Alexandria örök (a háromnegyed Kavafisz-oeuvre) mintegy kétharmadát kitevő, óriási Hazatérés Hellászból ciklust. A két kötet egybevágásainak feltárása és egymásra olvasása nem mindig könnyű, hiszen – műfordítás esetében ez természetes – akár az Alexandria-gyűjteményben a tartalomjegyzék sorjáztatta címek is eltérhetnek a Hellász-tartalom címeitől. (Öreg hiba, hogy sem az egyik, sem a másik könyv nem siet segítségünkre betűrendes címmutatóval.)

Az összevetéstől lassan elszakadva annyit még jegyezzünk meg: Déri Kavafiszának kötetszerkezete KAF-osabb, mint a KAF-Kavafisz építkezése. Dérinél a következő fejezetekkel találkozunk: Versek (1905–1915); Versek (1916–1918); I. Függelék (1897–1904); II. Függelék (1897, 1908); Versek (1919–1932); Függelék (1933?); Az ismeretlen Kavafisz (s ehhez még az utószó és a bő, kitűnő jegyzetelés is két újabb fejezetet kitéve kötődik). Kovács András Ferencnél – 240 oldalnyi verset követően – az Évek Kavafisz életéből című krónika-portré kért helyet, továbbá egy tájékoztatás: A versek eredeti helye Kavafisz életművében. Amennyiben feltétlenül különbséget óhajtunk tenni KAV-vers és KAF-vers között, ez utóbbit rá kell vetítenünk a tartalomjegyzékre, mivel az “eredeti hely” és a kötetbeli hely különbözik. A Megtagadott versekből (1892–1900), Az Elismert versekből (1911–1929) és A Hátrahagyott versekből (1892–1923) anyaga voltaképp átfogja és átvilágítja (noha nem teljességében és nem kristálytisztán) a pályát, a Két athéni füzet (1901–1933) pedig – 1901–1916 és 1919–1933 bontásban – két terjedelmesebb füzettel (42, illetve 29 verssel) rímel Kavafisz hajdani saját füzeteire (“könyveire”): “2001 elején egy londoni magánkönyvtár, az ún. »Blacksmith-gyűjtemény« fölbecslésekor (a Kavafisz-kutatók lehető legdöbbenetesebb meglepetésére) előkerül a titokban teleírt és több mint fél évszázadon át titokban is tartott, teljességgel ismeretlen költeményeket tartalmazó Két athéni füzet – tudjuk meg. – […] Kezdeti bizonytalanságok, fölzúdulások és kételkedések után a Kavafisz-szakértők és íráselemzők részéről is egyhangú megállapítást nyer, hogy a két füzet valóban és minden kétséget kizáróan magától a költőtől származik, vagyis a lírai életmű negyedik rétegének és verstömbjének tekinthető.”

A KAF írta két füzetnyi vers minden kétséget kizárón a többi verstől (a Kavafisz-versekre való ráérzésből) származik, azaz valóban magától a költőtől származik. Míg Jack Cole és Lázáry René Sándor személyének és művének életre hívásakor a szétíró tennivalója mindenestül Kovács András Ferencre hárult, Caius Licinius Calvust megszólaltatva pedig a költeményeket felemésztő történelmi idő végezte az alkotói helyzet fikcionáláshoz szükséges preformációt, a Kavafisz-életmű labirintikusságát a mai költő készen kapja a régi költőtől. A szálat abban az útvesztőben kell gombolyítani, a falat abban az építményben kitapintani, amely az előd keze, szelleme munkája. A szerzői név – Kovács András Ferenc – újabb feltöltése (s egyben letöltése) tehát ezúttal nem a szerzői szabadság fokozása-kiterjesztése közepette, hanem a szerzői szabadságról való majdnem teljes lemondás állapotában történik. KAF KAV-kalandjának (kafkalandjának) újdonsága, hogy most nem a senkiföldjét fedezi fel, nem a valakiföldjét szántja-veti, hanem őföldjét veszi birtokba. (Bizánc – Alexandriát.) Nem átok: áldás ül ezen a földön. Egyszeri áldás.

Miközben a Kavafisz-magatartás és -tradíció ezernyi elegáns, vibráló intellektuális játékot engedélyez, önmérsékletre és fegyelemre is tanítja az eddig nem e téren legerősebb Kovács András Ferenc-i szubjektumot. KAF nem csupán egy névbe (név mögé) húzódik vissza (vonja mögéje, bele a maga nevét), hanem abba az osztott, ám homogén tárgyba is, amely Kavafisz klasszikus modernségét a klasszicitás modernné avatásával teremtette meg (nem messze a szabad vers fémjelezte avantgárd zónájától). Kavafisznál a megköltött antik világ ritualizált mítosza és maga a költészet sokszor egybeesik. A kettő együtt alapvető alkotóelem a tárgyiasságától, primer ismertetőjegyeitől nagyrészt megfosztott, mégis személyes és markáns jelenben. Kovács András Ferenc költészetbe igázott világa már nem egy bizonyos kor(szak) és a korszakkal többé-kevésbé azonos szóművészet. Nála Kavafisz versvilága jelöli mindazt, ami e versvilág tárgya. Így a költészet (KAF lírája) áttételesebb pozícióba kerül, mint amilyenben Kavafisz egyébként meglehetősen áttételes, rejtélyes költészete volt. A görög költő egy számára ideált, menedéket ígérő (mégis enyhén ironikus) mitikus univerzumot idézett meg ezernyi, önmagát szavatoló tulajdonnévvel. Ezek az átlagos műveltségű olvasó számára részben érthetőek, beszédesek (Dareiosz, Apolló stb.), részben kevéssé jelentésesek (Aemilianus Monaé, Diktünna stb.). Kovács András Ferenc a személy- és helynevek tulajdonnévi garmadájával olyan önmagát elrejtő világot ábrázol (gyakorta az intertextusokkal, intarziákkal is), amely már nem beszéli el többé-kevésbé evidensen a saját történeteit, s amely még a Kavafiszénál is sokkal nehezebben enged belépést a kései halandónak. A KAF-vers bizonyos értelemben rendre tragikusabb, mint a KAV-vers. Ez nem minőséget, hanem jelleget bélyegez, s tanúskodik arról is, mennyire más lehetőségekkel bírt a lírai terrénum bemérése száz esztendővel ezelőtt, mint manapság.

Kovács András Ferenc tökéletesen elsajátította a historizáló, a periferiálisnak tetsző, a rögtönzéslátszatú, a hétköznapiasan alkalmi és egyéb karakterű Kavafisz-versek megképzését. Tudatosan részletezőbb, mint (nem pusztán a magyarításokban, főleg a Déri-fordításokban) a “mester”. A bőbeszédűbb (epikusabb?) kifejtés (és a képzőművészeti-színházművészeti ráhangolódás) a KAF-líra előzményei alapján vélelmezhető volt. Lötyögössé azonban nemigen válnak a textusok, mert a mai lírikus az ismétlésformákban is otthonos, s az ismétlések átkötéseinél általában mintha lezárna és újraindítana a vers, vagyis mindenképp ráfeszíti magát tárgyára. (Elgondolkodtató viszont például, hogy a Déri által huszonhat sorban visszaadott A gyalog KAF-nál harminckilenc sor [A Gyalog], s a végén a vezér és a királynő szavak közelsége zavart is kelt a “sakkversben”.)

A régi dicsőség, a halotti áldozat, a dolgok elhalasztása, a jó szerencse és más Kavafisz-témák a parafrázisokban, a KAF/KAV-költeményekben a variációnál gazdagabban fogalmazódnak újra. Egyedül az érzékiség versei nem érnek az erotika (homoerotika) kavafiszi hidegizzásának közelébe (s ez lényeges színhiány). A szükségképp elvesző ritmusmozzanatok, szerkezeti összetevők, rímek pótlására bőven rendelkezik eszközökkel Kovács András Ferenc. Például A Hátrahagyott versek közül, 1893-ból való A Lagida vendégszeretete – készségesen modern, rímtelen szonettnek mutatva magát – a dinamikus alliterációk, a kisakkozott szósorok mellé beiktatja a mina – minő rímszerű, bújtatott nyelvi inzultusát: “Hajdanán a szofista földhözragadt szegényen éldegélt / a romlott Rómában, s egész életművét eladni vitte föl / egy hatalmas úrhoz ő. »Ezért a szócséplő locsogásért / kapsz egy minát, s elégedett lehetsz, csak tartsd a szád!« – / »Ó, minő inzultus! Mekkora sértés! A végtelenség / stúdiumába zártam magam s az érzemények szenvedélyes lángjait, / mondhatni a szívemet is beleraktam a papiruszba…«”

Mélyen monomán líraként lép a Kavafisz-líra örökébe a Kovács András Ferenc-i, most épp Kavafisz-átirati líra. De dialógusra hívó energiája ennek is nagy. Mint egy sírfeliraté. “Itt nyugszom, vándor, én…” – ennél letisztultabb, filozofikusan megindítóbb párbeszéd nem egykönnyen képzelhető el (Anonymus Smyrnaeus sírja). Olyannyira, hogy a Cole-t, Lázáryt, Licinius Calvust, Kavafiszt – Hadd-el-Kafot, Asztrovot, másokat – író Kovács András Ferenc egyik ars poeticája is belefér: “Én fekszem, vándor, itt, hol minden névtelen, / s névtelenebbül űri önmagamnál elönt a csönd, / betölt a végső, teljes névtelenség”.

Név és névtelenség párbeszéde?

Egy költőé és egy másik költőé?

Két költőé és az olvasóé?

A jelen nem lété – s a benne megjelenített intenzív jelenlété?

…………

Konstantinápolyé és Alexandriáé.