A tizenkilencedik század hetvenes éveiben épült Madarász–Szontágh-, majd Maléter-ház felújításával új múzeum született Pécsett 2006 őszén.¹ Az ismert múzeumok utcájától kissé távolabb eső, a belváros talán kevésbé meghitt, már forgalmasabb részén fekvő képtár két nem művészeti múzeumhoz (néprajzi, természettudományi) is közel található, amelyek ugyan jelenleg kissé porosak, gyéren látogatottak, de egy kis fantáziával, gyűjteményeik kreatív, látogatóbarát bemutatásával élő helyszínekké válhatnának, s így új múzeumi rész születhetne a városban. Az új – magántulajdonból kölcsönzött művekre épülő – képtár létrejötte azért is öröm, mert 1957-től kezdve Pécsett komoly hagyománya alakult ki a privát kollekciók múzeumi elhelyezésének (Gegesi Kiss Pál, Kunvári Bella, Tompa Kálmán), s bár ez a sorozat a nyolcvanas években megváltozó intézményi, gazdasági feltételek közepette megakadt, most ezzel a sikerrel talán újraindul.²

A most megnyílt képtár annyiban új elemet is képvisel e magángyűjteményi-múzeumi láncban, hogy míg a korábban megszerzett kollekciók rendre beépültek a múzeumi állandó kiállításba, most először helyeznek el egy gyűjteményt önállóan.³ Míg az ilyen megoldások kockázata a gyűjtő öntörvényű választásainak túlzott érvényesülése, addig előnye, hogy a művek mellett kirajzolódik a tulajdonos személyiségének rajza is. Pécsett – előrebocsáthatjuk – rokonszenves középút, a szakmai szempontoknak és a személyes preferenciáknak arányos teret biztosító kiállítás született. Köszönhető mindez egy széles összefüggésben gondolkodó művészettörténésznek és egy önmagát a múzeumra nem ráerőltető gyűjtőnek, aki hagyta a szakembert érvényesülni a művek kiválasztásában és csoportosításában. Ez azért is jelentős érdem, mert idehaza sorra nyílnak magánalapítású, finanszírozású vagy részvételű képzőművészeti intézmények, amelyek eddigi működésének meglehetősen ingadozó színvonala (MEO, APA, Kogart – csupán három fővárosi példát említve) zömmel arra vezethető vissza, hogy az alapító, a gyűjteménytulajdonos vagy a menedzser nem hagyja a szakmai döntéseket hozzáértő kurátorra, múzeumi szakemberre.

Az e tekintetben példaértékűnek tekinthető Pécsi Városi Képtár kívülről igényesen, belülről a műalkotások iránti alázattal, bölcs egyszerűséggel renovált eklektikus palotájának lépcsőjén felfelé indulva Mednyánszky László tátrai tájképe adja meg az alaphangot. Az Antal–Lusztig Gyűjtemény klasszikus modern részéből válogatott állandó kiállítás végig hű marad e felütéshez. A tárlat egészében jelentős a befelé forduló, filozofikus művek súlya.⁴ A száz évvel korábban ebben az épületben megnyílt városi múzeum tehát úgy született most újjá Pécsi Városi Képtár néven, hogy az Antal Péter debreceni kollekciójából tartós letétként megkapott anyag jól kiegészíti a pécsi Modern Magyar Képtár kétrészes állandó kiállítását, amely elsősorban az avantgárd programja mentén szerveződik.

A megyei fenntartású múzeum mellé társult új, városi képtár tudatosan nem kel versenyre az elsőrangú avantgárd anyaggal (amelyet csak a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye előz meg az országban), hanem olyan csomópontokat hangsúlyoz a magyar művészetből, amelyek Pécsett eddig kevésbé képviseltettek. A kiállítás rendezője, Várkonyi György – a Modern Magyar Képtár művészettörténésze – eleve így válogatta ki a debreceni ügyvéd kollekciójából a Pécsre kért anyagot, s koncepcióját a pécsi tárlathoz készült leporellón is világosan megfogalmazza. Csak remélhető, hogy mindez kiírva, a tárlatot már előre kontextualizálva megjelenik majd az egyelőre képfeliratokon kívül semmilyen eligazítást nem kínáló terekben, például a kiállítás fogadóterében is.

E nélkül a laikus látogató aligha érti a kiállítás arányait: az alföldi anyag nagy súlyát (főleg Tornyai János és Rudnay Gyula, kiegészítve Koszta József és Fényes Adolf egy-egy festményével) vagy a felső szinten látható grafikai válogatásban is visszatérő Mednyánszky-indítást. A termekben szellősen, ügyes nagyvonalúsággal elhelyezett kisplasztikai merítés is alapvetően Medgyessy Ferenc szobraiból válogat, hangsúlyozva a hagyományos-figuratív alföldi szellem fontosságát.⁵

E koncepción túl azért a kronologikusan haladó kiállítás elsőrangú meglepetés-műveket is tartogat, például Réth Alfréd 1908-as Aktok és lovak, illetve Vaszkó Erzsébet 1942-es Táj lovakkal című munkáját. Mindkét mű elhelyezése is hatásos, és elismerésre méltó, hogy a szűkebb szakmán túl nem igazán ismert két alkotótól került főhelyre egy-egy kép.

Néhány más kiemelkedő kvalitású mű központi elhelyezése ugyancsak előnyére válik a rendezésnek. Bármennyire nem a formalista kísérletezés vagy a társadalmi aktivitás avantgárd programja áll a magángyűjtemény és a gyűjtő “személyiségét” reálisan tükröző kiállítás középpontjában, mégis szinte süt a Nemes Lampérth József-művek ereje, dominanciája, mind a festmények (Szénaboglya), mind a Párizstól Kolozsvárig ívelő grafikák, lendületes tusrajzok között. Vagy talán éppen azért is olyan látványos, a sorba nem illeszthető zseni Nemes Lampérth, mert robbanó ereje elüt a meditatív vagy narratív, más típusú képcsoportoktól? Akárhogyan is, a kiállítás egyik – nyilván szubjektív, más befogadó által alkalmasint nem így megélt – tanulsága, hogy az avantgárd hatás csak kiugrik.⁶

Mindez nem csökkenti természetesen a többi szegmens értékét, például okos, érzékeny ötlet a két kisméretű Nagy Balogh János-festménnyel kialakított lírai sarok. Ez finoman ellenpontozza a Nyolcaknak ugyanabban a teremben elhelyezett műveit (Tihanyi Lajos itt található utcaképe került a kiállítási leporelló borítójára is), hiszen egyazon korszaknak hasonlóan kvalitásos, de egészen más felfogású alkotásairól van szó.

Ugyanilyen jó próba a néhány évtizeddel későbbi teremrészben a bőséges Szőnyi István- vagy Egry József-anyagon merengeni, ahonnan viszont hirtelen és visszavonhatatlan erővel az Ámos Imre-falhoz ragadja a látogatót egy-egy olyan mű, mint az Áhítat (1941), amely mondanivalója és formai sűrítése miatt is talán az egész festményanyag kulcsdarabjának tekinthető. Bár Ámost több Czóbel-festmény, illetve a szentendrei kötődéseket hangsúlyozva egy jól választott korai Barcsay Jenő-tájkép, továbbá egy-egy Anna Margit-kép és néhány más mű is kíséri a teremrészben, az Ámos-képek, különösen az Áhítat messze felülkerekednek a társaikon. Ez egyáltalán nem baj, sőt bizonyára személyes ízlés kérdése is – egyszerűen csak ahhoz kínál a Nemes Lampérth-hoz hasonló, érzékletes példát, hogy a jó rendezés egyszerre igyekezhet megfelelni művészeti folyamatok, korszakok türelmes, lépésenkénti felidézésének és a robusztus erejű képek kieme-lésének.

Nem kevésbé meghatározó Ámos jelenléte a grafikai teremben sem, ahol pedig kitűnő a két Farkas István-akvarell 1943-ból, tanulságos a korai Vajda Lajos- és Korniss Dezső-mű, gyöngyszem a kis Bohacsek Ede-, majd a tenyérnyi Bene Géza-rajz – és mégis Ámostól a Spanyol sapka (más néven: Gondolkodó, 1939) elnevezésű önarckép marad a drámai fókusz.

A terek azonban sajnos nem mindenütt engedik érvényesülni a műveket: Aba Novák Vilmos két nagy méretű képe beszorul a szűk folyosón, és bármilyen szép mindhárom Mattis Teutsch János-alkotás, társak és kapcsolat nélkül árválkodnak a falon. Elsikkad a Dési Huber István- és a Román György-lázadásmunkák ereje, és háttérbe szorul a nem kanonikus választások közül egyébként helyesen szerepeltetett Medgyes László két képe.

Annál örömtelibb, hogy az állandó kiállítás műfajából adódóan idehaza óhatatlanul is csak mérsékelt érdeklődést kiváltó, hagyományos múzeum (látogatásom alkalmával is egyedül voltam az egyébként hangsúlyozottan figyelmes, négyfőnyi személyzet mellett) izgalmas, jó megosztású időszaki kiállítótérrel is rendelkezik, ahol például kortárs művek is helyet kaphatnak, illetve az Antal–Lusztig Gyűjteményből kisebb egységek szerepelhetnek.

A földszinti időszaki tér, az első emeleti festészeti anyag, majd a második szinten elhelyezett grafikai válogatás összességében arányos, kerek egészet ad. Eltitkolhatatlan örömet szerez az a józanság, a piaci folyamatoktól távolságot tartó elegancia is, ahogyan a gyűjtő és a művészettörténész egyetértettek abban, hogy milyen festők művei ne szerepeljenek a kiállításon (például a két világháború közötti dekoratív irányzat).⁷

Annál inkább szükség lesz viszont programokra, életre a Városi Képtárban. Az Antal–Lusztig Gyűjteményből ugyancsak tartós letéti szerződéssel létrejött másik intézmény, a debreceni Modem sikere ugyanis jól mutatja, hogy az állandó kiállítás mellett (főleg) az események vonzzák a látogatókat, sőt a szakmát is ezekbe az új (vidéki) múzeumokba.⁸ S mivel a pécsi helyszínen – a szerényebb méretekből adódóan – a debreceni léptékű időszaki kiállításokra (például Bukta Imre-életműtárlat 2007 telén) nincs mód, a művészeti vagy irodalmi vitaestekre, a gyűjtővel, más gyűjtőkkel, a rendező művészettörténésszel és más kollégákkal folytatott nyilvános beszélgetésekre, egyéb kísérőrendezvényekre alighanem nagy szükség lesz.⁹ Különben egy még oly jó kezdeményezés is csak zárvány marad végül – ahogyan ennek veszélyére az egykor joggal ünnepelt többi pécsi múzeum mai vegetálása, perifériára szorulása felhívja a figyelmet.

Érdemes a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozatra is külön, lehetőleg a nemzetközi látogatókat megcélzó, magyar művészeti előismeretek nélkül is élvezhető tervekkel készülnie a Pécsi Városi Képtárnak, másként nemzeti művészetünk e válogatása önmagától nem válik érthetővé, befogadhatóvá a remélt külföldi közönség előtt.

¹

A kiállított magángyűjtemény más egységei már négy önálló tárlaton szerepeltek Pécsett: Vajda Lajos művei egy magángyűjteményből. Rejtett kincsek IX., katalógus, Várkonyi György (szerk.), Művészetek Háza, Pécs, 2001., vö. uő: (szerk.) Életművek egy magángyűjteményből: Gulácsy Lajos. Rejtett kincsek XI. (2002) és uő: (szerk.) Életművek egy magángyűjteményből: Rippl-Rónai József és Medgyessy Ferenc. Rejtett kincsek XIII. (2003); valamint Az avantgárd klasszikusai. Fejezetek egy magángyűjteményből 4. Az Antal Gyűjtemény remekművei. Rejtett kincsek XIV. (2004), ez utóbbi katalógus nélkül.

²

P. Müller Péter: “Lakásból képtárba. Beszélgetés Várkonyi György művészettörténésszel, az Antal–Lusztig Gyűjteményből rendezett kiállítás kurátorával”, Echo, 2006/6. 14–16.

³

Bajkay Éva: “Megszületett Pécs új Városi Képtára. Az Antal–Lusztig gyűjtemény”, Új Művészet, 2007/3. (XVIII.), 12–14.

⁴

A gyűjtemény történetéhez: Nagy T. Katalin: “Gyűjteni – nemzedékeken át. Beszélgetés Antal Péterrel”, Műértő, 2000/6. (III.), 11. és Ébli Gábor: “Amiért városok versengenek. Az Antal–Lusztig Gyűjtemény”, Szalon, 2006/5. (X.), 50–57., illetve uő. Magyar műgyűjtemények 1945–2005, Enciklopédia, Budapest, 2005. 13–15.

⁵

Vö. Einspach Gábor: “Az Antal–Lusztig gyűjtemény. A 20. századi magyar művészet tragikus olvasata. Beszélgetés Antal Péterrel”, Art Magazin, 2004/5. (II.), 18–25.

⁶

A klasszikus avantgárd szerepelt már önálló bemutatón is: A Nyolcak és az Aktivisták – Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből, katalógus, Perneczky Géza (szerk.), Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum – Debrecen 2010 Programiroda, Debrecen, 2005. Vö. Rácz Johanna: “»A gyűjtésnek sosincs vége«: Antal Péter”, Manager Magazin, 2006/9. 72–75.

⁷

A Pécsett a kiállítás klasszikus jellegéből adódóan szintén nem szereplő jelenkori művekről: Antal István: “»Látszik-e a gyűjtő?« Kiállítás az Antal–Lusztig gyűjtemény kortárs anyagából”, Új Művészet, 2004/3. (XV.), 12–13. Az anyag kiállítása: Képek, szobrok és dobozok Antal Péter gyűjteményéből. Kortárs magángyűjtemények III. (Budapest: Godot Galéria, 2003.), katalógus nélkül – de a kiállítási megnyitót ld. Ébli Gábor: “Képek, szobrok, dobozok. Antal Péter kortárs gyűjteménye”, Élet és Irodalom 2003. XII. 5 (XLVII. / 49.), 26.

⁸

A két intézményhez ld.: Aknai Katalin: “Északkelet – délnyugati átjáró. Az Antal–Lusztig Gyűjtemény két kiállítása: Modem, Debrecen és Városi Képtár, Pécs”, Műértő, 2006/11. (IX.), 7. Vö. Pataki Gábor: “A Modem-modell. Kilencvenkilenc év – a debreceni új múzeum nyitó kiállítása”, Új Művészet, 2007/3. (XVIII.), 15–17.

⁹

Debrecenben a gyűjtemény állandó kiállítása valójában változik, forog is, a kollekció mindig más-más válogatása látható, körülbelül fél-egyéves ütemezésben. Eddig látható volt Bencsik Barnabás rendezésében: Kilencvenkilenc év. Antal–Lusztig Gyűjtemény I. (Debrecen: Modern Művészeti Központ, 2006.), míg idén április végén nyílik Nagy T. Katalin rendezésében az Antal–Lusztig Gyűjtemény II.