Hölgyeim és uraim, sírva vígad a magyar! Megtapasztalhatta ezt velem együtt mindenki, aki tavalyelőtt nyáron ott ült a tettyei romok között, ahol Ágoston Zoli jóvoltából, Esterházy Péter társaságában felolvasást tartott Parti Nagy Lajos – többek között az itt látható Dumpf Endre-töredékekből. A kicsorduló könny ott – de beszéljek csak a magam nevében: itt (a szerző felsőtestére mutat) – nem egyszerűen a nevetés fiziológiai mellékterméke volt. Részesei voltunk a meghatódva, sőt a megilletődve röhögés élményének, úgy is mondhatni, vendégei voltunk egy véresen-röhejesen komoly szeánsznak, amihez hasonlónak most Önök is vendégei lehetnek. Meghívást kaptunk ugyanis a képíró és a versíró közös lakomájára, amit valahogy úgy kell elképzelnünk, mint a róka és a gólya vendégeskedését. Mert az önjáró szöveget és a csetlő-botló rajzot bizony más-más apparátussal (eszcájggal) lehet magunkévá tenni, “bírni”, ahogy az angolban mondják találóan az étkezésre. Valami persze hiányzik, mert itt tulajdonképpen kettő plusz egy rétegről van szó. A látható töredék fennen olvasva volna az igazi. “Az ő szájából a mi fülünkbe!”

*

Kerülni szeretném a látszólag legkézenfekvőbbet, a viszony boncolgatását, mert a “képek a szöveghez”, versus “szöveg a képekhez” dilemmája ezúttal egyrészt nem létezik, másrészt fölvetése önmagában is félrevezető. Autonóm minőségekről van szó, közös terítéken. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna érzékelhető valamelyes módszertani hasonlóság a hangzásbeli kapcsolódások (rímek) és a firkálásbeli kapcsolódások (…) között. De nincs értelme rajz és írás (vö. kalligráfia), kép és szöveg (vö. képregény, lettrizmus) közös geneziséről elmélkedni sem, hiszen amiket itt látunk, azok a bomlás virágai. Képzettársítások abszurd televénye. A kép is és a szöveg is úgy működik, mint a kaleidoszkóp: szétesik, és eközben már összeáll. Így azután mindennek legalább két értelme van.

*

Hölgyeim és Uraim, a töredezettség kultusza éppúgy a romantika korának szülötte, ahogy a konstruktív utópiák is, melyekhez az itt bemutatott műveknek tüntetően semmi közük. A töredéket – legyen az képi- vagy szövegtöredék – a képzelet egészíti ki. (Vagy nem.) Gondoljanak csak bele, önmagában micsoda elégtétel lehet lemondani a totalitás igényéről és a vele járó emelkedettségről! A lemondás a leggyönyörűbb dolgok egyike, de csak akkor az igazi, ha nem érezzük a súlyát. Ahogy Banga Ferenc sem állít, hanem kérdez a vonallal. Azt kérdezi, hogy ez még vonal-e? Nem az, mert a formával együtt szétesett. Forgácsai úgy rendeződnek a síkon, mint ahogy a mágnes terelgeti a vasreszeléket a papíron – néha “értelmesnek” tetsző foltokká. A linearitás így, az általa megtestesített “disegnóval” együtt oda kerül, ahová a többi: a totalitás, a pátosz, a konstrukció, a kánon… És ha nem volna elég a jóból, mindezek tetejébe érvénytelenítve van ikonográfia és ortográfia is. (A bennük hallható közös tő, a görög grafein mindkettőt, a rajzot és az írást is jelenti.)

*

Banga mindig képes volt úgy rajzolni, mintha egy előadás, értekezlet (megnyitó?) alatt történne meg a dolog. Az ő képei tipikusan a máshol-lét rajzai, mégis “térképei” az elhangzottaknak. Szabadságuk a gyerekrajzéval, a gyerekíráséval vetekszik. A gyerekkel versenyre kelni pedig: a legnagyobb hübrisz.

Kitérő: vajon képes lehet-e gyerek olyan jó verset írni, mint amilyen jó képet tud rajzolni? Vajon törvényszerű-e, hogy amire megtanul írni, elfelejt rajzolni?

*

A fogcsikorgató, véres komolyság nem idegen a gyerekrajzoktól, melyek egyesek szerint a romlatlanság virágai. Ezek a széplelkek bizonyára tévednek, mint ahogy azok is, akik nem hallják ki a Dumpf Endre/Parti Nagy-szöveget záró Kosztolányi-palimpszesztből a hetykeséggel álcázott rettegést. A kórház ugyanis mindig szürreális közeg: ha a TV-ben kórházsorozatot nézünk, ha a kórházreformról hallunk, ha esetleg újra elolvassuk az igazi Krúdy Purgatóriumát.

*

Parti Nagy – ahogy elődei is tették számosan a világirodalomban – képeket generál. Banga attól lesz partnere, hogy nem ezeket a képeket képezi le, hisz akkor elvenné a játékunkat. Ehelyett inkább ad egy másikat is.

^{* Ez – a vak is látja – egy kizárólag elmondásra (egyszeri hallásra) szánt alkalmi szöveg. “Cikk” csak a legsötétebb időkre emlékeztető szerkesztői nyomásra lett belőle.}