Nem tudom, miért jár e munkák kapcsán Karinthy egymással játszó két macskája a fejemben hetek óta, az viszont biztos, hogy a kiindulópont, a huszonhét soros, kilenc háromkából, azaz Bertók-haikuból álló vers címe, a Két lepke csapkod nagyszerűen illik a katalógusfüzethez is, a kiállításhoz is. Két nagyon törékeny művészeti ág, illetve műnem, festészet és költészet találkozik e különleges alkalommal, s még inkább két roppant érzékeny, nagyon befelé élő alkotó – bár hogy a lepkék mennyire élnek befelé, őszintén szólva leginkább e képek alapján tudnám megtippelni: nagyon.

Egyébként álmomban két lepke voltam, és csapkodtam egymással.

Hölgyeim és uraim, e kiállítás alkotói a barátaim. Bertókot több mint harminc, Szalai Katát nyolc éve ismerem. Bertók éppen lehetne az apám, én pedig éppen lehetnék Szalai Kata apja, ezt csupán a nemzedéki tájolás végett említem, meg persze azért, mert el kell kezdeni valahogy egy ilyen megnyitót, s jobb azzal, hogy csöppet sem vagyok elfogulatlan, miért is lennék, mindkét művészt sokra tartom és nagyon szeretem. Világuk, vagyis hát a mód, ahogy a világot versekké és képekké sűrítik, a nagyszabású aprólékosságuk közel áll hozzám. Szalai Kata volt szíves még az évezred legelején az én Szódalovaglás-töredékeimből is megfesteni jó néhányat, Bertók pedig – mit mondjak erről pont Pécsett? Legyen elég, hogy én eléggé Bertókon nőttem fel, úgy értve, hogy íróvá. Ha csak e viszonyaimról beszélnék, már az is ki- és túltöltené a megnyitó kereteit, de maradok a tárgynál, mely nem egyszerű.

Mikor Szalai Kata a múlt évezred végén ismeretlenül felhívott, eleve azt mondta, hogy ő ezt a dolgot megmutatni meg tudja, de elmagyarázni nem. Eddig – addig – Weöres-, Vas István- és Garaczi-szövegeket festett, de legjobb, ha megnézem a képeit, és érteni fogom, miről beszél. Ez így is volt, megnéztem, evidens volt, magától értetődő, de elmagyarázni máig nem oly egyszerű, hogy mi is az, amit ő kitalált és egy komoly irodalomértő, zsigeri vershasználó konokságával művel pályája kezdete óta, hol festményben, hol rajzban, hol egészen sajátos művészkönyvben. Szerencse, hogy itt és most különösebb magyarázatra nincs szükség, itt lógnak a képek, jótlógnak magukért, az ember úgyis előbb néz, ismerkedik, silabizál, besorolni ráér később, ha egyáltalán.

Tény, hogy e munkáknak erős közük van az irodalomhoz, mégse irodalmiasak. Még hidat se képeznek irodalom és képzőművészet között, egyértelműen ezen, illetve hát azon az oldalon vannak, a festészetén, miközben olvasható formában verseket ábrázolnak, amennyiben a betű ábra. Mindazonáltal se nem versképek, se nem képversek, ugyanakkor ezek is, meg azok is, de mindenekelőtt festmények. Amiről biztos nincs szó, az az illusztráció. Ez se volna baj, de ezek a képek nem azok.

E körül szokott lenni a legtöbb félreértés és értetlenség. Hogy hát ha nem illusztráció, akkor micsoda? Versplakát? Nem az, noha kétségtelenül van benne valami transzparens, hisz’ verseket nem szoktak ekkorában kiállítani, vagy ha igen, akkor versként, nem pedig festményként – és újra elölről, versnek festmény, festménynek vers, miközben nagyon is elvan egymással. Mit elvan?! Egy harmadik, sosemvolt dologgá erősíti egymást.

A betűt, pláne a vers betűjét leginkább valami szilfid dologként képzeli az ember, ezért meghökkentő, egészen originális látvány, amikor kicsi, bélyegnyi formák egyszer csak megjelennek 140 x 200-as méretben, színesben, szélesvásznúban, ember nagyságú lepkeként, megnövelve ezzel látótávolságot és értelmezési tartományt.

Bertók háromkái nagyon jó helyen vannak itt, genezisüktől, eredeti közegüktől, szokásos megjelenési formájuktól messze. Illetve mostantól ez az eredeti közegük, festménybe dermedtek, kész, innentől minden irodalomtudományi értelmezés, mely e szövegeket tárgyává teszi, elvben kell, hogy számoljon e látvánnyal. Miképpen a szigorúan képkritikusi magyarázat sem tehet úgy, mintha csak formák, kontúrok, árnyékok, foltok lennének a képeken. Nem tehet úgy, mintha nem lehetne elolvasni e festői – tényleg festői – jeleket és jelcsoportokat.

A választás, a szerző és a konkrét irodalmi mű kiválasztása nagyon is hangsúlyos, mi több, végiggondolt. Nem lehet másképp, hisz Szalai Kata nagyjából egyévi munkája tárgyául választotta Bertók huszonhét sorát, vagyis úgy döntött, mert ez azért komoly döntés, hogy egy évig ezekkel a sorokkal él, kel, fekszik, haikut ken fel reggel és haikut töröl le este a festékes ronggyal az ujjairól.

Előbb volt tehát a szöveg, erre és ebből születtek a képek. Ez a kiállítás attól is jó, attól is érdekes, hogy bepillantást enged a műhelybe, a folyamatba, megmutatja, mi történik a vers, illetve a festmény alatt, körül, milyen gesztusok, ritmusok, átfestések, szétesések és rátalálások során dolgozódik föl egy-egy haiku: előbb rajz, olykor meglepően közel az illusztrációhoz, végül a festmény jeltiszta betűi, központozatlan betűsorai, oszlopai, a kinagyított, feldolgozott háromka mint festmény.

Szalai Kata szépen, akkurátusan, mint valami elszabadult címfestő megfesti a szövegeket, három sor, tizenhét szótag, hol rájátszva a Bertóknak oly kedves hármas osztásra, hol nem. Nem az értelmüket festi meg, nem, amiről szólnak, nem a mondanivalót, hanem a nagy nyomtatott betűkből álló sorokat. Elsajátítja, honosítja, használja, viszonyba kerül vele, él vele, mint egy szuverén, tehát nagyszerű olvasó. Addig festi a vers betűjét, míg közel nem kerül a vers, a nyelvi mű szelleméhez. Belefesti a versbe magát s belefesti a verset magába, mert a folyamat, az út a kész, a festői olvasatig legalább olyan fontos, mint a végeredmény, a műtárgy a falon.

Innentől a nézőn a sor, hogy e verstményeket olvassa avagy nézze a sajátjává. Érdemes.

A kiállítást ezennel megnyitom.

Elhangzott 2007. március 21-én a pécsi Városi Képtárban Szalai Kata Két lepke csapkod című, Bertók László “háromkái” ihletésére készült kiállításának a megnyitóján.