Élve vagy halva – nincs más lehetőség

(bennszülött közmondás)

Ebben a történetben nincs semmi kitaláció. Jukes egész véletlenül bukkant rá egy falura, amelynek létezéséről ugyan mindenki tud, de ő az egyetlen angol, aki járt is ott. Kalkutta külvárosaiban virágzott valaha egy ehhez hasonló intézmény, és úgy mondják, hogy ha kimegyünk Bikanirba, ami a nagy indiai sivatag szívében fekszik, nem is falut, de egyenesen várost találunk: ott ütötték fel főhadiszállásukat azok, akik nem halnak meg, de nem is élhetnek. S mivel kétség sem férhet hozzá, hogy ugyanabban a sivatagban áll egy mesés város is, ahová a gazdag uzsorások vonulnak vissza mindahányan összegyűjtött vagyonukkal (mely vagyonok oly hatalmasak, hogy tulajdonosaik még a Kormány erős karjára sem merik bízni a védelmüket, s inkább a sívó homokba menekítik őket), ahol pazar, C-rugós, négyüléses hintókon kocsikáznak, szépséges lányokat vásárolnak meg, arannyal, elefántcsonttal, Minton-porcelánnal¹ és igazgyönggyel díszítik palotáikat, szóval ha mindez igaz, akkor nem látom be, miért ne lenne igaz Jukes története is. Jukes foglalkozására nézve általános építőmérnök, akinek igen jó feje van a tervrajzokhoz, távolságokhoz meg effélékhez, s aki bizonyosan nem vesztegetné az idejét képzeletbeli csapdák kitalálására, amikor többet kereshet, ha végzi a rendes munkáját. Mindig ugyanúgy meséli el a történetet, és mindig méregbe gurul és felháborodik, valahányszor csak eszébe jut, milyen tiszteletlenül bántak vele. Először úgy írta le a történetet, hogy csak a csupasz tényekre szorítkozott, de aztán itt-ott kiszínezte és Erkölcsi Észrevételeket is hozzátoldott. Így:

Kezdetben² enyhe lázrohammal indult az egész. A munkámból adódóan szükségessé vált, hogy pár hónapot egy Pakpattan és Mubarakpur között fekvő táborban töltsek: sivár, homokos vidék, ahogy mindenki tudja, akit odavezérelt a balsorsa. A kulijaimmal nem volt se több, se kevesebb bosszúság, mint bármely más hasonló társasággal, s a munkám épp eléggé lefoglalt ahhoz, hogy ne eresszem búnak a fejemet, már ha egyáltalán hajlamos lettem volna az efféle férfiatlan gyengeségekre.

1884. december 23-án egy kicsit lázasnak éreztem magam. Épp holdtölte volt, így aztán a sátram környékén az összes kutya ugatott: kettes-hármas csapatokba verődve csaholtak, és teljesen megőrjítettek.³ Pár nappal azelőtt már lepuffantottam az egyik nagyszájú énekest, és in terrorem⁴ kifeszítettem a tetemét a sátram ajtajától vagy ötven méterre, de a cimborái rávetették magukat, marakodtak rajta, és végül felfalták, utána meg úgy tűnt, mintha újult erővel fújnák hálaadó himnuszaikat.

A lázzal járó szédülés más-más módon hat a különböző emberekre. Az én ingerültségem kisvártatva eltökéltségnek adta át a helyét: megfogadtam, hogy végzek az egyik óriási, fekete-fehér foltos fenevaddal, amelyik egész este a leghangosabb volt a kórusban, és a leggyorsabban szedte a lábát. Szédelgő fejemnek és remegő kezemnek köszönhetően már kétszer is elhibáztam, pedig mindkét golyót kilőttem rá a kétcsövű puskámból, amikor eszembe ötlött, hogy a legjobb terv az volna, ha utánanyargalnék a nyílt terepen, és a vaddisznőölő lándzsával végeznék vele. Ez persze csak egy lázas beteg félig-meddig hagymázas ötlete volt, de emlékszem, hogy akkor kifejezetten gyakorlatias és kivitelezhető elképzelésnek tűnt.

Utasítottam a szolgámat, hogy nyergelje meg lovamat, Pornicot, s hogy nesztelenül vezesse oda a sátram mögé. Amikor a ló készen volt, odaálltam mellé, készen arra, hogy rögtön nyeregbe pattanjak és utánaeredhessek a kutyának, ha megint rákezdi. Pornic egyébként napok óta nem hagyta el a karámot; az éjszakai levegő friss volt és csípős; én pedig különösen hosszú és éles sarkantyúkkal szerelkeztem föl, amelyekkel épp aznap délután bírtam jobb belátásra egy tohonya hátaslovat. Elhihetik hát, hogy amikor kieresztettem a kantárt, Pornic nem habozott: úgy iramodott meg, mint akit puskából lőttek ki, így aztán egy pillanat múlva már messze a hátunk mögött volt a sátor, és nyaktörő tempóban vágtattunk a sima, homokos tájon. A következő pillanatban már elhagytuk azt a nyomorult kutyát is, és szinte elfelejtettem, miért ültem lóra, és miért van nálam a lándzsa.

A lázas önkívület és a szabad levegőn való száguldás okozta izgalom minden bizonnyal elvette a maradék eszemet is. Halványan emlékszem, hogy felegyenesedve állok a kengyelben, és a vadkanölő lándzsát a hatalmas, fehér hold felé rázom, amely pedig oly nagy nyugalommal szemlélte őrült vágtámat; rémlik, üvöltve párbajra hívtam az elsuhanó tevetövisbokrokat. Azt hiszem, egyszer vagy kétszer előrebuktam Pornic nyakába, és a szó szoros értelmében csak a sarkantyúm tartott a lovon – legalábbis erre utaltak a jelek másnap reggel.

A nyomorult pára megszállottként vágtatott a holdfényben úszó, végeláthatatlannak tűnő homokon. Egy hirtelen emelkedőre emlékszem, meg arra, hogy felérve a csúcsra megpillantottam odalenn a Szatledzs vizét; a folyó olyan volt, mint egy ezüst sugárnyaláb. Aztán Pornic nehézkesen előrebukott, és együtt gurultunk le egy láthatatlan lejtőn.

Egészen biztosan elvesztettem az eszméletemet, mert amikor egy puha, fehér homokkupac tetején hasalva magamhoz tértem, halványan már pirkadni kezdett a lejtő pereme fölött, amelyről lezuhantam. Az erősödő fényben láttam, hogy egy lópatkó alakú homokkráter fenekén vagyok, amely az egyik oldalon egyenesen a Szatledzs homokpadjaira nyílik. A lázam akkorra teljesen elmúlt, és úgy éreztem, egy kis szédülést leszámítva az éjszakai zuhanás sem járt káros következményekkel.

Pornic, aki pár méterrel odébb álldogált, természetesen sokkal kimerültebb volt, de egyáltalán nem sebesült meg. Nyerge, a kedvenc lovaspólós nyergem, megviselten csüngött a hasa alá tekeredve. Időbe telt, míg rendbeszedtem, s közben bőséges lehetőségem nyílott rá, hogy tanulmányozzam a helyet, ahová oly ostoba módon odapottyantam.

Vállalva a kockázatot, hogy unalmasnak tartanak, kénytelen vagyok hosszadalmas leírásba bocsátkozni, tekintettel arra, hogy a hely sajátosságainak kellő pontosságú felidézése nagyban segítheti az olvasót az itt következők megértésében.

Képzeljenek hát maguk elé, ahogy korábban már említettem, egy lópatkó alakú, homokos mélyedést, amelyet vagy tíz méter magas, meredeken emelkedő homokfalak karéja vesz körül. (Úgy hiszem, a lejtő hozzávetőlegesen 65 fokos lehet.) A kráter egy körülbelül ötven méter hosszú, a legszélesebb pontján nem egészen harminc méter széles sík területet foglalt magába, közepén kezdetleges kúttal. A kráter fenekéhez közel, úgy egy méternyivel a sík terület tulajdonképpeni szintje fölött, nyolcvanhárom félkör, ovális vagy sokszög alakú nyílás sorakozott körben a falban, mindegyikük szája körülbelül egy méter átmérőjű. Tüzetesebb vizsgálat után kitűnt, hogy odabent mindegyik nyílást gondosan kibélelték ázalékfával és bambusszal, s hogy a nyílások szája fölött fél méternyire kiugró, a zsokésapka sildjéhez hasonló alakú faellenző nyúlt ki a homokból. Az alagutakban az élet legkisebb jele sem volt látható, de az egész amfiteátrumot émelyítő szag ülte meg – dögletesebb volt, mint bármilyen bűz, amivel vándorlásaim során az indiai falvakban találkoztam.

Miután újra felnyergeltem Pornicot, aki hozzám hasonlóan alig várta, hogy visszatérhessen a táborba, odalovagoltam a patkó aljához, hogy kijutásra alkalmas helyet keressek. Mivel a hely lakói, akárkik legyenek is, üdvösebbnek tartották, ha nem mutatkoznak, magamra voltam utalva. Első kísérletem, hogy Pornickal felvágtassunk a homokfalon, megmutatta, hogy a csapda, amelybe kerültem, pontosan úgy működik, mint az, amit a hangyaleső készít áldozatainak. Minden lépéssel valóságos homoklavinát zúdítottam magamra, amely sörét gyanánt kopogott a faellenzőkön. Az eredménytelen rohamok után a homokzuhatagtól fuldokolva gurultunk vissza mindketten a katlan közepére, és kénytelen voltam figyelmemet a folyópart felé irányítani.

Itt minden meglehetősen egyszerűnek tűnt. Igaz ugyan, hogy a homokdombok egészen a partig nyúltak, de rengeteg sekély gázló akadt, amelyeken végigvágtatva Pornickal együtt visszajuthatunk a terra firmára, ha élesen jobbra vagy balra kanyarodunk. Ahogy a kötőfékénél fogva vezettem Pornicot a homokban, váratlanul puskalövés dörrenését hallottam messziről; a folyó túlsó oldaláról tüzeltek, és a következő pillanatban éles zajjal golyó csapódott be Pornic fejéhez közel.

A golyó alapján kétség sem férhetett hozzá: az angol hadseregben használt, szabványos Martini-Henry puskából lőttek rám. Vagy ötszáz méternyire egy indiai hajó horgonyzott a folyó közepén, és az orrából felszálló füst azt is elárulta, honnan részesítettek ebben a finom figyelmességben. Kíváncsi vagyok, volt-e már tisztes úriember hasonló kutyaszorítóban. Az alattomos homokos lejtő lehetetlenné tette a kijutást a katlanból, ahová teljesen akaratlanul jutottam, ha meg a parton sétafikálok, valami eszement bennszülött rögtön lövöldözni kezd rám a hajójából. Attól tartok, igencsak kijöttem akkor a sodromból.

Egy másik golyó figyelmeztetett, hogy hiába is hőbörgök, kár a gőzért, így sietősen visszavonultam a lópatkóba, ahol azt láttam, hogy a fegyverropogás hatvanöt emberi lényt csalogatott elő azokból a borzlyukakból, amelyeket mindaddig lakatlannak hittem. Kíváncsian nézelődő tömeg közepén találtam magam; volt köztük körülbelül negyven férfi, húsz nő, és egy gyerek, aki nem lehetett több ötévesnél. Csak rongyokat viseltek, lazacszínűeket, amiről az embernek a hindu koldusok jutnak eszébe, s az első benyomásom az volt, hogy undorító fakírok⁵ közé kerültem. Leírhatatlanul mocskos és visszataszító volt valamennyi, és borzadva gondoltam arra, milyen lehet az életük azokban a borzüregekben.

Még ekkoriban is, amikor pedig a helyi önkormányzatok már nagyrészt lerombolták a bennszülötteknek a száhibok iránti tiszteletét, hozzá voltam szokva a tisztelettudó viselkedéshez, ha nálam alacsonyabb rendűekkel találkoztam, és a tömeghez közeledve természetesen arra számítottam, hogy valamilyen módon elismerik majd jelenlétemet. Nos, elismerés valóban volt, de korántsem olyan, amilyenre számítottam.

A rongyos csürhe egyszerűen az arcomba nevetett – szívből remélem, hogy soha többé nem hallok ilyen röhögést. Kukorékoltak, ordibáltak, fütyültek és vonítottak, miközben közéjük léptem; voltak köztük olyanok is, akik szabályosan a földön fetrengtek az istentelen gyönyörűség görcseiben. Egy szemvillanás alatt elengedtem Pornic kantárszárát, és mivel éktelenül felbosszantott a reggeli kaland, öklömmel teljes erőből csépelni kezdtem a legközelebb állókat. A nyomorultak úgy dőltek el ökölcsapásaim alatt, mint a tekebábok, és röhögés helyett most kegyelemért esedeztek, miközben azok, akikhez még nem értem hozzá, térdre borulva a lábamat ölelgették, és mindenféle barbár nyelveken kérleltek, hogy irgalmazzak nekik.

A zűrzavar közepén, épp amikor már szégyellni kezdtem, hogy ilyen könnyen hagytam, hogy elragadjon a hév, magas, vékony hang mormogását hallottam a vállam mögül:

– Száhib, száhib! Nem ismer meg? Száhib, Gunga Dász vagyok, a távírászmester.

Sietve hátrafordultam, és szembetaláltam magam azzal, aki megszólított.

Gunga Dásszal (természetesen minden fenntartás nélkül említem a valódi nevét) négy évvel azelőtt találkoztam. A dekkáni bráminok közül való volt, és a pandzsábi kormány adta kölcsön az egyik Khalszia környéki bennszülött államnak.⁶ Akkoriban, távírászmester lévén, egy ottani távíróállomás vezetőjeként dolgozott, és amikor utoljára láttam, joviális, potrohos kormánytisztviselőként szolgált, tekintélyes pocakkal, akinek rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy rossz angol szóvicceket faragjon – ennek a különös vonásának köszönhető, hogy még akkor is megtartottam emlékezetemben, amikor már réges-rég megfeledkeztem a hivatali minőségében nekem tett szolgálatairól. Nem gyakran fordul elő, hogy egy hindu angol szóvicceket gyárt.

Mostanra azonban a felismerhetetlenségig megváltozott. Eltűnt róla kasztjának jele, potroha, palaszürke pantallója, és odalett kenetteljes beszéde is. Egy turbánjavesztett, majdnem meztelen, kiaszott csontvázat láttam ott, csapzott és hosszú hajjal, és mélyen ülő halszemmel. Meg sem ismertem volna, ha nem viselt volna arcán egy félhold alakú sebhelyet, egy baleset nyomát, amelyért én voltam a felelős. De kétségtelenül Gunga Dász volt, egy angolul tudó bennszülött, aki – s ezért hálás voltam – legalább azt elmondhatja nekem, hogy mit jelent mindaz, amin aznap keresztülmentem.

A tömeg hátrált néhány lépést, ahogy odafordultam ehhez a nyomorúságos alakhoz, és megparancsoltam neki, hogy azonnal mutassa meg, hogy lehet kijutni a katlanból. Kezében frissen kopasztott varjút tartott, s mintha kérdésemre válaszolna, lassan felkapaszkodott egy az üregek előtt végighúzódó, széles homokpárkányra, ahol néma csendben hozzákezdett a tűzrakáshoz. Az elszáradt tippanfű, a bogáncsos sivatagi pipacs és az ázalékfa gyorsan elég; némi vigaszt merítettem abból a tényből, hogy közönséges kénes gyufával gyújtott lángot. Amikor a növények már fényesen parázslottak, s a varjú is ott perzselődött gondosan nyársra húzva, Gunga Dász minden bevezető nélkül beszélni kezdett:

– Csak kétféle ember van, uram: az élők és a holtak. Ha az ember halott, akkor halott, amikor meg él, akkor él. (Itt egy pillanatra a varjú kötötte le figyelmét: a tűz felé billent, s ez azzal fenyegetett, hogy szénné ég.) Ha az ember otthon meghal, de mégsem hal meg akkor, amikor a hullaégető ghatokhoz⁷ viszik, hát akkor kerül ide.

Világossá vált előttem a bűzös falu természete; amellett, amit az egykori brámin most elmondott, elhalványult minden groteszkség és szörnyűség, amit valaha láttam vagy olvastam. Tizenhat évvel ezelőtt, amikor először érkeztem Bombaybe, egy örmény világvándortól hallottam, hogy valahol Indiában létezik egy hely, ahová azokat a hindukat viszik, akik balszerencséjükre visszatérnek a merevkórból vagy a hullaszerű transzállapotból. Emlékszem, milyen jóízűen nevettem azon, amit akkor egyszerűen egy világjáró lódításának tartottam. A homokcsapda mélyén ülve a Watson Hotel emléke, a himbálózó punkákkal,⁸ a fehérköpenyes szolgákkal és a pergamenarcú örménnyel együtt olyan élesen tűnt fel lelki szemem előtt, mint egy fotográfia. Hangos nevetőgörcsben törtem ki: túlságosan is abszurd volt az ellentét!

Tisztátalan madara fölé hajolva Gunga Dász kíváncsian fürkészte arcomat. A hinduk ritkán nevetnek, és a körülményei sem voltak olyanok, hogy nevetésre ingereljék. Ünnepélyesen levette a varjút a nyársról, majd ugyanolyan ünnepélyesen fel is falta. Aztán folytatta történetét, amelyet itt az ő szavaival adok vissza:

– Kolerajárvány idején szinte még meg sem hal az ember, máris viszik égetni. A folyópartra érve aztán talán a hideg levegő magához térít egy kicsit. Ha csak egy kicsit kelsz életre, sárral tapasztják be szádat, orrodat, és egyszer s mindenkorra meghalsz. Ha valamivel jobban életre kelsz, még töb sarat raknak rád; ha viszont túlságosan feléledsz, nem égetnek el, hanem elvisznek. Én túlságosan feléledtem, és dühösen tiltakoztam a méltánytalanságok ellen, melyeket elkövetni szándékoztak ellenem. Akkoriban brámin voltam és büszke férfi. Most halott vagyok, és hogy mit eszem? – miközben ránézett a félig lerágott mellcsontra, találkozásunk óta először láttam rajta az érzelem leghalványabb jelét – Varjút, és – és más dolgokat is. Amikor látták, hogy túlságosan feléledtem, kivettek a leplemből, és egy hétig orvosságokat adtak, én pedig életben maradtan. Aztán vasúton továbbküldtek Okara állomásra, ahová elkísért valaki, hogy ügyeljen rám; ott két férfi várt, és éjszaka teveháton idehoztak hármunkat, lependerítettek odafentről, először engem, aztán a másik kettőt, és azóta itt vagyok, immár két és fél éve. Valaha brámin voltam, büszke férfi, most meg varjút zabálok.

– Sehogy nem lehet kijutni?

– Sehogyan sem. Amikor idekerültem, sok kísérletet tettem, ahogy a többiek is, de végül mindig megadtuk magunkat a fejünkre zúduló homoknak.

– De a folyópart – vágtam közbe –, az nyitott, és érdemes megkockáztatni a lövéseket; éjszaka meg –

Ekkorra már kiérleltem magamban egy hevenyészett szökési tervet, de az önzés természetes ösztöne nem engedte, hogy megosszam Gunga Dásszal. Ő azonban már akkor kitalálta kimondatlan gondolataimat, amikor még szinte meg sem formáltam őket, és legnagyobb megrökönyödésemre hosszú, halk, gúnyos kuncogást hallatott – s ami a legfontosabb: ez egy feljebbvaló nevetése volt – vagy legalábbis olyasvalakié, aki velem egyenlő.

– Arra ugyan nem fog elmenekülni – az “uram” már az első mondatát követően lemaradt. – De megpróbálhatja. Én is megpróbáltam. Egyetlenegyszer.

A névtelen rémület érzése, amelyen hiába próbáltam úrrá lenni, teljesen a hatalmába kerített. A hosszú böjt – nem sokkal múlhatott tíz óra, és az előző napi villásreggeli óta egyetlen falatot sem ettem – az előző éjszakai vágta izgalmaival együtt kimerített, és komolyan azt hiszem, hogy néhány percig úgy viselkedtem, mint egy tébolyodott. Újra és újra nekirontottam a homokfalnak. Körbe-körbe rohangáltam a kráter fenekén, hol káromolva istent, hol hozzá fohászkodva. Kikúsztam a sás között a folyópartra, de újra és újra kínzó, ideges rémülettel telve rettentem vissza a mellettem a homokba fúródó lövedékektől; nem mertem vállalni e förtelmes csőcselék között a veszett kutya halálát, így aztán kimerülten és őrjöngve terültem el a kút kávája mellett. Senki nem méltatta a legkisebb figyelemre sem azt a nevetséges magamutogatást, amitől még ma is fülig pirulok, ha eszembe jut.

Ketten vagy hárman, miközben vizet húztak, rátapostak lihegő testemre, de szemmel láthatóan hozzászoktak már az ilyesmihez, és egy percet sem pazaroltak rám. Gunga Dász volt az, aki, miután homokkal betemette a parazsat, vette magának a fáradságot, és a fejemre löttyintett fél pohár poshadt vizet. Figyelmességéért térdre borulva hálálkodtam volna neki, de közben végig nevetett azon az örömtelen, asztmásan ziháló hangon, amellyel első folyóparti menekülési kísérletemet is fogadta. Félájultan feküdtem ott egészen délig. Akkor, lévén én is csak ember, megéheztem, és ezt közöltem is Gunga Dásszal, akire kezdtem úgy tekinteni, mint természetes védelmezőmre. Engedve annak az ösztönzésnek, amely az odakinti világban a bennszülöttekkel való kapcsolat során ivódott belém, a zsebembe nyúltam és elővettem négy annát. Azonnal beláttam az ajándék képtelenségét, és épp vissza akartam tenni a pénzt, de Gunga Dász felkiáltott:

– Adja ide az összes pénzét, különben segítséget hívok, és megöljük!

Egy brit első ösztöne minden bizonnyal az, hogy megvédje zsebei tartalmát; mégis, egyetlen pillanatnyi meggondolás is elég volt, hogy belássam, milyen ostobaság lenne összetűzésbe keveredni azzal az emberrel, akinek hatalmában állt megkönnyíteni az életemet, és akinek segítségével esetleg végül még ki is szabadulhatok a kráterből. Odaadtam neki az összes pénzt, ami nálam volt, kilenc rúpiát, hét annát és öt rézpénzt⁹ – a táborban mindig tartok magamnál aprópénzt, baksisra. Gunga Dász az érmék után kapott, és rögtön eltüntette őket koszlott ágyékkötőjében, miközben körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla: senki nem látott bennünket.

– Most már adok magának ennivalót – mondta.

Elképzelni sem tudom, miféle örömét lelte a pénzemben; de ha örömét lelte benne, nem bántam, hogy oly könnyen megváltam tőle, mert biztos voltam benne, hogy megölt volna, ha nem engedek. Az ember nem protestál a lakók viselkedése ellen, ha vadállatok barlangjába vetődik; márpedig az én társaim a vadállatoknál is mélyebbre süllyedtek. Miközben ettem, amit Gunga Dász elém tett – durva csapatí-kenyeret egy pohár dögletes kútvízzel –, az emberek a legparányibb jelét sem mutatták annak a kíváncsiságnak, ami pedig általában oly bőven tenyészik az indiai falvakban.

Még az is felötlött bennem, hogy esetleg megvetnek. Mindenesetre a legdermesztőbb közönnyel viseltettek irányomban, és Gunga Dász is majdnem ugyanolyan szörnyű volt. Faggatni próbáltam a rettenetes faluról, de válaszai a legkevésbé sem voltak kielégítőek. Amennyire ki tudtam venni a szavaiból, a falu időtlen idők óta létezett – amiből arra következtettem, hogy legalább százéves –, és senkiről nem tudnak, akinek sikerült volna megszöknie (ezen a ponton két kézzel kellett visszatartani magam, nehogy a vakrémület újra elhatalmasodjon rajtam, és újabb ámokfutásba kergessen körbe-körbe a kráterben). Gunga Dász kaján örömmel dörgölte az orrom alá ez utóbbi tényt, és kárörvendőn figyelte, ahogy arcom görcsösen megrándul. Azt semmi módon nem sikerült belőle kiszednem, hogy kik is azok a titokzatos “Ők”.

– Így parancsolták – válaszolta –, és még senkivel nem találkoztam, aki ellenszegült volna a parancsoknak.

– Na, várj csak – vágtam vissza –, amíg a szolgáim észreveszik, hogy eltűntem; garantálom, hogy ezt a helyet eltörlik a föld felszínéről, neked pedig, barátocskám, majd adok egy kis leckét udvariasságból.

– A szolgáit cafatokra tépik, még mielőtt a közelbe érnének; és egyébként is, ön halott, kedves barátom. Na, persze ez nem a maga hibája, mindazonáltal ön halott, és el van temetve.

Mint megtudtam, rendszertelen időközönként élelmet dobtak le a homokfal tetejéről az amfiteátrumba, és az itt lakók vadállat módjára marakodtak érte. Amikor valaki érezte, hogy közeleg a halála napja, behúzódott a vackára, és ott szenvedett ki. A holttestet néha kivonszolták az üregből, és kidobták a homokra, vagy hagyták megrohadni ott, ahol volt.

A “kidobták a homokra” kifejezés szöget ütött a fejemben; megkérdeztem Gunga Dászt, hogy az ilyesmi nem vezet-e járványokhoz.

– Nos – mondta, megint azt az asztmás kuncogást hallatva –, erről hamarosan a saját szemével is meggyőződhet. Bőven lesz ideje megfigyeléseket végezni.

Ezt hallván, Gunga Dász nem kis örömére, megint összerándult az arcom, aztán nagy sietve folytattam a társalgást:

– De hogy élnek itt nap nap után? Mit csinálnak? – a kérdésre csak a megszokott válasz érkezett, s hozzá még az a tájékoztatás, miszerint “épp olyan ez a hely, mint a maguk európai Mennyországa: »Sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek«”.¹⁰

Gunga Dász missziós iskolában tanult, és – mint maga is elismerte – ha “elég bölcs lett volna”, és átkeresztelkedik, elkerülhette volna az élve eltemettetést, ami most osztályrészéül jutott. De azt hiszem, amíg vele voltam, boldog volt.

Hiszen itt volt egy száhib, az uralkodó faj képviselője, aki annyira gyámoltalan, mint egy gyerek, és teljesen ki van szolgáltatva bennszülött felebarátainak. Valami elszánt lustasággal látott neki a kínzásomhoz, mint az iskolás fiú, aki rászán egy elragadtatott félórát, hogy egy felszúrt bogár vonaglását figyelje, vagy mint a vadászgörény, amely a föld alatti üregben ráérősen zárja össze a fogát a nyúl torkán. Társalgása állandóan akörül forgott, hogy a menekülésnek nincs “semmi útja-módja”, s hogy itt fogok maradni halálom napjáig, amikor is “kidobnak a homokra”. Ha lehetséges volna előre tudni, hogyan társalognak az elkárhozott lelkek, amikor új lélek érkezik lakhelyükre, azt hiszem, valahogy úgy beszélnének hozzá, ahogy Gunga Dász beszélt hozzám azon a hosszú délutánon. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy tiltakozzam vagy feleljek; minden erőmet lekötötte, hogy küzdjek a megmagyarázhatatlan rettegés ellen, amely újra és újra azzal fenyegetett, hogy a hatalmába kerít. Semmihez sem tudom hasonlítani azt az érzést, csak ahhoz a leküzdhetetlen hányingerhez, ami a La Manche csatornán való átkelés során lesz úrrá az emberen – csak épp az én kínszenvedésem a léleké volt, és összehasonlíthatatlanul szörnyűségesebb.

Ahogy telt a nap, a katlan lakói lassanként mindannyian előbújtak, hogy jusson nekik a délutáni napfényből, amely ekkortájt kezdett beáradni a kráter falában lévő nyíláson keresztül. Élő csomókba gyűltek, és úgy beszélgettek egymás közt, hogy engem egy pillantásra sem méltattak. Amennyire meg tudtam ítélni, négy óra körül járhatott az idő, amikor Gunga Dász felállt, és egy pillanatra bebújt a vackára, majd egy élő varjúval a kezében jött elő újra. A nyomorult madár megviselt és siralmas állapotban volt, de úgy tűnt, a legkevésbé sem fél gazdájától. Gunga Dász óvatosan, fűcsomóról fűcsomóra lépkedve közelítette meg a folyópartot, míg végül kiért egy homokos, sík partszakaszra, amely a hajóról érkező lövések ideális célpontja volt. A hajón lévők azonban figyelemre sem méltatták. Gunga Dász itt megállt, és néhány ügyes csuklómozdulattal kikötözte a madarat, amely kiterjesztett szárnyakkal hevert a hátán. A varjú természetesen azonnal hangos rikácsolásban tört ki, és karmaival a levegőt markolászta. A ricsaj néhány másodperc alatt magára vonta egy varjúcsapat figyelmét, amely pár száz méterrel arrébb tanyázott a parton, ahol tagjai épp egy hullának látszó valamiről vitatkoztak. Fél tucat varjú rögtön átrepült, hogy megnézze, mi folyik itt, no meg azért, hogy – mint kiderült – nekiessenek a kikötözött madárnak. Gunga Dász, aki egy zsombékra feküdt le, intett, hogy maradjak csendben, bár ez alighanem felesleges óvintézkedés volt. Egy szempillantás sem telt el, és még mielőtt láthattam volna, hogyan történt, az egyik jövevény varjú, amely összeakaszkodott a tehetetlen, rikácsoló madárral, már nem tudott kiszabadulni annak karmai közül. Gunga Dász villámgyorsan kiszabadította, majd kikötözte ezt is szorult helyzetben lévő társa mellé. Úgy tűnt, a kíváncsiság úrrá lett a csapat többi tagján is, és Gunga Dász meg én még szinte vissza sem értünk a zsombékunkra, amikor két újabb fogoly kapálózott a csalimadarak karmai közt. Így folytatódott a vadászat – ha illethetjük egyáltalán ilyen fennkölt megnevezéssel –, amíg Gunga Dász el nem fogott hét varjút. Ötnek ott helyben kitekerte a nyakát, míg a másik kettőt meghagyta esetleges későbbi hadműveletekhez. Igencsak imponált nekem az élelemszerzés eme új módszere, és gratuláltam Gunga Dásznak ügyességéért.

– Semmi az egész – mondta ő. – Holnap magának kell csinálnia helyettem. Maga erősebb nálam.

Nagyon felzaklatott a felsőbbrendűségnek ez a magától értetődő, nyugodt feltételezése, és ellentmondást nem tűrően ráripakodtam:

– Még mit nem, te csirkefogó? Mit gondolsz, miért adtam oda a pénzemet?

– Hát jó – felelte ő –, talán nem holnap, talán nem holnapután, talán nem is azután; de egyszer végül, és aztán majd sok-sok évig, varjúra fog vadászni és varjún fog élni, és hálát ad majd a maguk európai istenének, hogy vannak varjak, amiket megfoghat és megehet.

Ezért legszívesebben kitekertem volna a nyakát, de az adott körülmények között jobbnak láttam, ha magamba fojtom felháborodásomat. Egy órával később már az egyik varjút ettem; és, ahogy Gunga Dász megmondta, hálát adtam az istenemnek, hogy varjút ehettem. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a vacsorát. A kráter egész lakossága ott gubbasztott az üregek előtti kemény homokpárkányon, a hulladékból és száraz nádból rakott parányi tüzek körül melegedve. Úgy tűnt, mintha a halál, aki egyszer már felemelte kezét, hogy lesújtson ezekre az emberekre, itt távol tartaná magát tőlük; a lakosság ugyanis nagyrészt hajlott hátú, megfáradt, az évek súlya alatt szinte kicsavarodott aggastyánokból állt, meg vénasszonyokból, akik küllemre olyan öregek voltak, mint maguk a Párkák. Kis csoportokban üldögéltek és beszélgettek – Isten tudja, miről tudtak itt beszélgetni –, halk, egyenletesen duruzsoló hangon, amely különös ellentétben állt azzal a fülsértő gagyogással, amellyel a bennszülöttek rendszerint elviselhetetlenné teszik a napokat. Időről időre volt valaki, férfi vagy nő, akit hatalmába kerített az a hirtelen düh, amely reggel rajtam is erőt vett; a szerencsétlen ordítva és szitkozódva rohant neki újra és újra a meredek lejtőnek, amíg aztán zavarodottan és véresen vissza nem zuhant a homokpárkányra, immár mozdulni sem bírva. A többiek még a tekintetüket sem emelték fel ilyenkor, olyanok módjára, akik nagyon is tisztában vannak az efféle kísérletek hiábavalóságával, és belefáradtak már a haszontalan ismétlődésekbe. Aznap este négy ilyen kitörésnek voltam tanúja.

Gunga Dász messzemenően üzleti szempontból mérlegelte helyzetemet, és miközben vacsoráztunk – most már képes vagyok nevetni az emléken, de akkor bizony nagyon fájdalmasan érintett –, ismertette a feltételeket, amelyek alapján hajlandó lesz “szolgáltatásokat nyújtani” nekem. Ha napi három annát számítunk – magyarázta –, a kilenc rúpia és nyolc annáért ötvenegy napig, vagyis mintegy hét héten keresztül tud nekem élelmet biztosítani; tehát ennyi ideig lesz hajlandó gondoskodni az ellátásomról. Ezután majd nekem magamnak kell gondoskodnom magamról. További juttatásokért – videlicet, a csizmámért cserébe – hajlandó megengedni nekem, hogy beköltözzem a vele szomszédos üregbe, és biztosít számomra annyi száraz füvet, amennyit nélkülözni tud.

– Rendben van, Gunga Dász – válaszoltam –; az első feltételeket örömmel elfogadom, de mivel semmi a világon nem akadályozhat meg abban, hogy itt helyben megöljelek és elvegyem mindenedet (a két felbecsülhetetlen értékű varjú jutott eszembe), kereken megtagadom, hogy odaadjam a csizmámat, és abba az üregbe költözöm be, amelyikbe kedvem tartja.

Merész lépés volt, és örültem, amikor láttam, hogy elérte célját. Gunga Dász azon nyomban más hangot ütött meg, és váltig esküdözött, hogy lemond minden, a csizmámra irányuló igényéről. Akkor semmi különöset nem találtam abban, hogy én, az általános mérnök, aki tizenhárom éve szolgálta a kormányt, egy hitem szerint átlagos angol, a legnagyobb lelki nyugalommal gyilkossággal és erőszakkal fenyegetem azt az embert, aki – bár ellenszolgáltatás fejében – a szárnyai alá vett.

Mintha évszázadokra hagytam volna el a világot. Amilyen biztos most vagyok a létezésemben, olyan biztos voltam benne akkor, hogy azon az elátkozott településen az erő törvénye volt az egyedüli törvény; hogy az élőhalottak mindenféle jogrendjét sutba dobták annak a világnak, amely kivetette őket önmagából; és hogy túlélésem egyetlen záloga fizikai erőm és éberségem lehet. Csak a Mignonette balsorsú legénységének tagjai¹¹ volnának képesek megérteni lelkiállapotomat. “Jelenleg – így okoskodtam magamban – erős vagyok, és hattal is elbírok ezek közül a nyomorultak közül. Elengedhetetlen, hogy a saját érdekemben megőrizzem mind egészségemet, mind erőmet, amíg eljön szabadulásom órája – ha eljön valaha.”

Ezzel az elhatározással felvértezve annyit ettem és ittam, amennyit csak tudtam, Gunga Dásznak pedig értésére adtam, hogy kettőnk közül én leszek az úr, s hogy az engedetlenség legkisebb jelét az egyetlen rendelkezésemre álló büntetéssel fogom megtorolni: hirtelen és erőszakos halállal. Nem sokkal ezután nyugovóra tértem; helyesebben szólva Gunga Dász ideadott két nyaláb száraz tippanfüvet, amit begyömöszöltem a tőle jobbra nyíló üregbe, majd lábbal előre magam is bemásztam. Az üreg, amely enyhén lejtett, és vagy három méternyire nyúlt be a homokba, odabent jól ki volt támasztva lécekkel. A folyóra néző vackomból láttam a Szatledzs vizét, amely az újhold fényében folyt tova; igyekeztem lecsillapodni, hogy tudjak aludni.

Amíg élek, nem felejtem el annak az éjszakának a borzalmait. Vackom majdnem olyan szűk volt, mint egy koporsó, két oldalát teljesen simára és szinte zsírosra dörgölte a megszámlálhatatlan meztelen test fészkelődése, s ráadásul orrfacsaró bűz áradt belőle. Annyira felajzott állapotban voltam, hogy az alvás szóba sem jöhetett. Az éjszaka előrehaladtával úgy tűnt, hogy az egész amfiteátrum megtelik a part felől odagyűlt tisztátalan ördögökkel, akik a vackaikban megbújó szerencsétleneket gúnyolták.

Ami engem illet, nem túl fejlett a képzelőerőm – a mérnökök közt nem sok olyan akad –, de ezúttal úgy leterített az ideges rémület, mint bármelyik nőt. Vagy fél óra elteltével azért mégis sikerült higgadtan számba venni menekülési esélyeimet. A meredek homokfalakon keresztül természetesen lehetetlen volt kijutni, ahogy erről korábban magam is meggyőződhettem. Annak lehetett halvány, nagyon halvány esélye, hogy a bizonytalan holdfényben talán épségben átverekedhetem magam a hajóról érkező golyózáporon. Számomra ez a hely annyira telve volt rettegéssel, hogy bármilyen kockázatot vállaltam volna a szabadulásért. Elképzelhetik hát, mennyire megörültem, amikor, miután óvatosan kikúsztam a folyóparthoz, rájöttem, hogy eltűnt a pokoli hajó. Még néhány lépés, és vár a szabadság!

Ha kiérek a legközelebbi sekély pocsolyáig, amely ott volt a lópatkó bal oldali száránál, majd átgázolok rajta, balra megkerülhetem a patkó szárát, és visszajuthatok a szárazföldre. Egy pillanatig sem habozva fürgén átvágtam a zsombékokon, ahol Gunga Dász tőrbe csalta a varjakat, aztán elindultam kifelé, a sima, fehér homok irányába. A száraz fű közül kiérve egyetlen lépés elég volt, hogy rádöbbenjek, mennyire tökéletesen reménytelen volt a menekülés: ahogy letettem a lábam, valami leírhatatlan szívó és örvénylő mozgást éreztem odalent a homokban. Még egy lépés, és már majdnem térdig merültem. A holdfényben úgy tűnt, mintha a homok egész felszíne a csalódásom fölött érzett kaján, ördögi örömtől rázkódna. Kikecmeregtem valahogy, s a kimerültség és a rémület verítékcsöppjeiben úszva visszaevickéltem a zsombékokra, ahol hasra vágódtam.

A félkörből való kiszabadulás egyetlen útvonalát futóhomok védte!

Fogalmam sincs, meddig heverhettem ott; végül Gunga Dász rosszindulatú kuncogására ébredtem.

– Hadd tanácsoljam, ó, Szegények Védelmezője – angolul beszélt a csirkefogó –, hogy térjen vissza otthonába. Egészségtelen idelent feküdni. Ráadásul, ha visszatér a hajó, egészen biztosan rálőnek majd uraságodra.

Ott állt fölöttem a hajnal derengő fényében, magában nevetgélve és kuncogva. Elfojtva első ösztönömet, hogy torkon ragadjam a fickót, és kihajítsam a futóhomokra, mogorván felkeltem és követtem az üregek alatti padkára.

Ekkor kiszakadt belőlem a kérdés, amelyről pedig már közben is tudtam, hogy hiábavaló:

– Mondd, Gunga Dász, mi értelme van a hajónak, ha egyébként is lehetetlen kijutni innen?

Emlékszem, hogy még a legnagyobb bajban is homályosan azon járt az eszem, micsoda lőszerpazarlás egy egyébként is tökéletesen védett partszakasz őrzése.

Gunga Dász ismét felnevetett, majd így felelt:

– A hajó csak napközben van itt. És azért van itt, mert van kivezető út. Remélem, sokáig élvezhetjük még kedves társaságát. Meglátja, kellemes hely ez, ha már elég régóta van itt, és elég varjúsültet evett.

Bénultan és tehetetlenül támolyogtam vissza a számomra kijelölt, bűzlő odúba, ahol aztán elaludtam. Vagy egy órával később átható sikolyra riadtam fel – a szenvedő lovak magas, éles sikoltása volt. Akik egyszer is hallották, sosem felejtik el. Némi nehézséggel kikászálódtam az odúból, s amikor kijutottam, láttam, hogy Pornic, az én Pornic lovam, ott fekszik holtan a homokon. Nem is sejtem, hogy ölték meg. Gunga Dász elmagyarázta, hogy a lóhús jobb, mint a varjú:

– “A legnagyobb boldogság a legtöbb embernek” pedig van híres politikai maxima.¹² Mi Köztársaság vagyunk, Mister Jukes, s így önnek is jár a része a dögből. Ha ön is úgy gondolja, szavazást kérek, hogy köszönetünket nyilvánítsuk önnek. Akarja, hogy indítványozzam?

Az volt aztán a Köztársaság! Egy verem fenekén élő vadállatok Köztársasága: ehettünk, alhattunk és harcolhattunk a halálunk napjáig. Nem is próbáltam tiltakozni, csak leültem, és bámultam az elém táruló rettenetes látványt. Még annyi időbe sem tellett, mint ahogy leírom, és Pornic tetemét valami tisztátalan módon már fel is darabolták, a nők és a férfiak odavonszolták a darabokat a homokpárkányra, és hozzákezdtek a reggelikészítéshez. Az enyémet Gunga Dász főzte. Megint hatalmába kerített az a szinte ellenállhatatlan ösztön, hogy nekirohanjak a homokfalnak, és minden erőmre szükség volt, hogy leküzdjem. Gunga Dász pimaszul kedélyeskedett egészen addig, amíg meg nem mondtam neki, hogy ha még egyszer hozzám szól, ott helyben megfojtom. Ettől elhallgatott, de akkor meg a csend vált elviselhetetlenné, és arra kértem, mondjon valamit.

– Maga is itt él majd halála napjáig, mint az a másik feringhi¹³ – jegyezte meg hűvösen, a kezében tartott porcogó fölött rám pillantva.

– Miféle másik száhib, te disznó? Ki vele, és eszedbe se jusson hazudni!

– Ott van – mutatott Gunga Dász az enyémtől balra a negyedik üregre. – Megnézheti a saját szemével. Az odújában halt meg, ahogy maga fog meghalni, és minden itteni férfi és nő meg az egyetlen gyerek.

– Az isten szerelmére, mondj el mindent, amit tudsz róla! Ki volt? Mikor jött ide, és mikor halt meg?

A rimánkodás elhibázott lépés volt. Gunga Dász csak pimaszul méregetett, majd így felelt:

– Nem mondom meg – csak ha előbb ad valamit.

Ekkor eszembe jutott, hol is vagyok, és úgy megütöttem, pont a szeme között, hogy elkábult tőle. Rögtön lehátrált a homokpadkáról, majd hajlongva, hízelegve, könnyezve próbálta átkarolni a lábamat, és odavezetett az odúhoz, amelyre mutatott.

– Én nem tudok semmit arról az uraságról. A maguk istene a tanúm, hogy semmit. Ugyanolyan türelmetlenül akart kiszabadulni innen, mint maga, és lelőtték a hajóról, pedig mi mind próbáltuk visszatartani. Itt találták el – Gunga Dász lapos hasára tette a kezét, és a földig hajolt.

– És aztán? Folytasd!

– Aztán – aztán, kegyelmes uram, bevittük a házába, vizet adtunk neki, nedves rongyokat tettünk a sebre, ő pedig lefeküdt a házában, és kilehelte a lelkét.

– De mikor? Mennyi idő múlva?

– Vagy félórával azután, hogy meglőtték. Visnu legyen a tanúm – ordította a nyomorult –, hogy mindent megtettem érte! Mindent, amit csak tehettem!

A földre vetette magát, és a bokámat ölelgette. Nekem azonban kétségeim voltak Gunga Dász jóhiszeműsége felől, és hiába istenkedett, egy rúgással odébb penderítettem.

– Én meg azt hiszem, kifosztottad mindenéből. De pár perc alatt megtudom. Mennyi ideig volt itt a száhib?

– Majdnem másfél évig. Azt hiszem, megőrült. De én megesküszöm kegyelmességed előtt, ó, Szegények Védelmezője! Kegyelmességed előtt szent esküvéssel esküszöm, hogy soha egy ujjal sem nyúltam hozzá semmihez, ami az övé! Mit tesz velem kegyelmességed?

Derékon ragadtam Gunga Dászt, és odavonszoltam a homokpadkára, az elhagyott üreg elé. Közben szerencsétlen sorstársam elmondhatatlanul nyomorúságos szenvedéseire gondoltam, amelyekben itt volt része e borzalmak közepette, másfél éven át, és az utolsó kínszenvedésre: úgy halt meg, golyóval a gyomrában, mint a vackára menekülő patkány. Gunga Dász, aki azt hihette, hogy meg akarom ölni, szánalmasan vonított. A kráter lakói a lakoma utáni jóllakottságba belerévülve ültek, és mozdulatlanul néztek bennünket.

– Befelé, Gunga Dász! – rivalltam rá. – Hozd ki onnan!

A rettegéstől szinte rosszul voltam és szédültem. Gunga Dász majdnem legurult a padkáról, és hangosan üvöltött.

– De száhib, én brámin vagyok – a legmagasabb kaszthoz tartozom! A lelke üdvére, az atyja lelke üdvére könyörgök, ne tegye ezt velem!

– Mit bánom én, brámin vagy nem brámin! Lelkemre mondom, és atyám lelkére, fogod magad és bemész! – válaszoltam, vállánál fogva begyömöszöltem a fejét a nyílás szájába, majd utánarugdostam a többi részét. Aztán leültem és arcomat a kezembe temettem.

Pár perc múlva motoszkálást és recsegést hallottam odabentről; aztán Gunga Dász hangját, ahogy zokogását elfojtva sutyorog magában; végül tompa puffanást – és elvettem a kezem az arcom elől.

A száraz homok a gondjaira bízott holttestet sárgásbarna múmiává változtatta. Gunga Dásznak megparancsoltam, hogy álljon félre, amíg megvizsgálom. A hulla pecsétes, viseltes, bőr vállpárnás, olajzöld vadászruhát viselt; harminc és negyven év közötti, az átlagosnál magasabb férfi volt, haja hirtelenszőke, bajusza hosszú, szakálla rendetlen és ápolatlan. Felső fogsorának bal szemfoga hiányzott, akárcsak egy kis darab a jobb fülcimpájából. Bal kezének gyűrűsujján arany foglalatú, pajzs alakú kalcedonkővel díszített gyűrűt viselt, a belevésett monogram vagy “B. K.”, vagy “B. L.”. A jobb kéz középső ujján összetekeredett kobrát formázó, erősen megkopott és patinás ezüstgyűrű. Gunga Dász a lábam elé rakott még egy maréknyi apróságot, amit az üregből szedett ki. Miután a zsebkendőmmel letakartam a halott arcát, ezeket kezdtem tanulmányozni. Ideírom a teljes leltárt, abban a reményben, hogy valaki azonosítani tudja majd a szerencsétlent.

1. Kopott és megfeketedett, csipkézett szélű rózsafa pipa, az illesztésnél zsineggel megerősítve

2. Két zsebórafelhúzó; mindkettőnek törött a védőkarikája

3. Teknőspáncél nyelű zsebkés, ezüst vagy nikkel pengével; a névtáblán “B. K.” monogram.

4. Boríték, a bélyegző olvashatatlan, Viktória királynőt ábrázoló bélyeggel. A címzett egy bizonyos “Miss Mon-” (a többi olvashatatlan), lakhelye “’ham-nt-”.

5. Krokodilbőr-utánzat borítású jegyzetfüzet, ceruzával. Az első negyvenöt oldal üres; négy és fél oldalon olvashatatlan írás; tizenöt oldal tele magántermészetű feljegyzésekkel, amelyek főként három személyre vonatkoznak: egy bizonyos Mrs. L. Singletonra (a név gyakran “Lot Single”-ként szerepel), “Mrs. S. May”-re, valamint “Garmison”-ra, aki néhol “Jerry” vagy “Jack” néven szerepel.

6. Kisméretű vadászkés nyele. A penge tőből letört. A nyél szarvasagancsból készült, gyémánttal vágták, a végén forgógyűrű; hozzáerősítve egy darabka pamutzsineg.

Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy ott helyben mindent olyan akkurátusan leltárba vettem, ahogy itt leírtam. Először a jegyzetfüzet vonta magára a figyelmemet, és a zsebembe dugtam azzal, hogy majd később tanulmányozom. A többi holmit a biztonság kedvéért bevittem az odúmba, s ott, módszeres ember lévén, leltárba vettem őket. Aztán visszatértem a holttesthez, és megparancsoltam Gunga Dásznak, hogy segítsen kicipelni a partra. Amíg ezzel foglalatoskodtunk, régi, barna színű töltényhüvely esett ki az egyik zsebből, és a lábamhoz gurult. Gunga Dász nem látta, én meg azon kezdtem tűnődni, hogy az ember, amikor vadászni megy, nem hord magánál használt töltényhüvelyeket, különösen nem “barnákat”, amelyek csak egyszer használatosak. Más szóval ezt a töltényt a kráteren belül lőtték ki. Következésképpen valahol lennie kell egy puskának. Már épp meg akartam kérdezni Gunga Dászt, de aztán mégis meggondoltam magam: tudtam, hogy úgyis hazudna. A zsombékok mellett, a futóhomok szélére terítettük ki a halottat. Úgy terveztem, hogy onnan lelököm, és hagyom, hogy elnyelje a homok – ez volt az egyetlen lehetséges temetési szertartás, ami eszembe jutott. Gunga Dászt elküldtem.

Óvatosan a futóhomokra tettem a hullát, ám eközben – a hasán feküdt – elszakítottam a foszladozott és félig rothadt vadászzekét: a halott hátán rettenetes lyuk éktelenkedett. Korábban említettem, hogy a száraz homok szinte mumifikálta a testet. Már első pillantásra világos volt, hogy a tátongó lyuk golyó ütötte sebhely nyoma, ráadásul úgy lőttek rá, hogy a puska csöve majdnem a hátához ért. A vadászzekét, amely sértetlen volt, utána adták fel a halottra. Biztos, hogy a halál azonnal beállt. Egy szempillantás alatt megvilágosodtak előttem a szegény nyomorult halálának körülményei. A kráter lakói közül lőtte le valaki – feltehetően Gunga Dász – a saját puskájával, azzal, amelyhez a barna töltényhüvelyek tartoztak. Soha nem próbált elmenekülni, szembeszállva a hajóról érkező sortűzzel.

Sietős mozdulattal kilöktem a holttestet a homokra, és néztem, ahogy szó szerint néhány másodperc alatt elnyelte a föld. Elborzadva figyeltem. Kábán, félig öntudatlanul tanulmányozni kezdtem a jegyzetfüzetet. A hátlap és a kötés közé valaki pecsétes és elszíneződött papírlapot illesztett, amely most kihullott, ahogy lapozgatni kezdtem. Ez állt rajta: “Négy kifelé a varjúdombtól; három balra; kilenc ki; kettő jobbra; három hátra; kettő balra; tizennégy ki; kettő balra; hét ki; egy balra; kilenc hátra; kettő jobbra; hat hátra; négy jobbra; hét hátra”. A papír széle füstös volt és megperzselődött. Sehogy sem tudtam felfogni, mit jelenthet. Leültem a száraz tippanfű közé, ujjaim közt egyre csak a papírlapot forgatva, s végül észrevettem, hogy Gunga Dász ott áll mögöttem, s izzó szemmel és kinyújtott karral bámul.

– Megtalálta? – kérdezte lihegve. – Megengedi, hogy én is megnézzem? Esküszöm, hogy visszaadom.

– Hogy mit találtam meg? És mit adsz vissza? – kérdeztem.

– Azt, ami ott van a kezében. Mindkettőnknek segít majd. – Az izgatottságtól remegve nyújtotta előre hosszú, madárszerű karmait.

– Sehogy se találtam – folytatta. – Mindig magánál tartotta valami titkos helyen. Ezért lőttem le, mégsem voltam képes megszerezni.

Gunga Dásznak mostanra teljesen kiment a fejéből a puskalövésről előadott kis meséje. Higgadtan hallgattam. Az erkölcsi érzék kissé eltompul, ha az ember élőhalottakkal trafikál.

– Miről zagyválsz itt? És mit akarsz tőlem elkérni?

– Hát azt a papírt, amit a jegyzetfüzetben talált. Mindkettőnknek segít majd. Hát bolond maga? Megbolondult? Nem érti, mit ér az a papír? Megmenekülünk!

Ekkor már majdnem sikoltozott, és szinte táncolt az izgalomtól. Bevallom, engem sem hagyott hidegen a menekülés lehetősége.

– Úgy érted, hogy ez a papírlap kimenekít minket? De mit jelent?

– Olvassa hangosan! Olvassa! Könyörögve kérem, olvassa fel!

Megtettem, amit kért. Gunga Dász üdvözült arccal hallgatta, és ujjaival szabálytalan vonalat rajzolt a homokba.

– Nézze csak! A puska csövének a hossza, a tok nélkül. Nálam van mindkét cső. Nyolc puskacső kifelé onnan, ahol a varjakat fogtam. Egyenesen kifelé; tud követni? Aztán hármat balra. Hát igen, most már jól emlékszem, hogy mérte ki az utat éjszakáról éjszakára. Aztán kilenc kifelé és így tovább. A kifelé mindig azt jelenti, hogy egyenesen előre a futóhomokon át, északi irányban. Elmondta nekem, mielőtt megöltem.¹⁴

– De ha mindezt tudtad, miért nem szöktél el korábban?

– Tudni nem tudtam. Másfél évvel ezelőtt elmondta nekem, hogy dolgozik rajta, hogy éjszakánként ezt csinálja, amikor a hajó már elment, s hogy biztonságban ki lehet jutni a futóhomok mellett. Aztán azt mondta, hogy együtt megyünk el. De én féltem, hogy itthagy majd egy éjjel, amikor kész van a tervvel, ezért lelőttem. Egyébként sem tanácsos, hogy elmeneküljenek innen azok, akik egyszer idekerültek. Csak nekem szabad, én pedig brámin vagyok.

A menekülés lehetősége visszaadta Gunga Dásznak a kasztját. Felállt, és vadul gesztikulálva fel-alá járkált. Végül sikerült rábírnom, hogy beszéljen értelmesen, és elmondta, hogy az angol férfi hat hónapon át minden éjszakát azzal töltött, hogy centiről centire felderítette a futóhomokon keresztül kivezető átjárót; az angol azt mondta, gyerekjáték megkerülni a lópatkó bal oldali szárát és eljutni egészen addig, amíg vagy hét méterre vagyunk a parttól. Úgy tűnik, ezt a maradék részt még nem fejezte be, amikor Gunga Dász a saját puskájával hátbalőtte.

Majd az eszemet vesztettem az örömtől; arra emlékszem, hogy Gunga Dász és én vadul szorongattuk egymás kezét, miután elhatároztuk, hogy aznap éjjel megpróbálunk együtt kereket oldani. Nagyon lassan telt a délután és a várakozás.

Tíz óra felé – már amennyire meg tudtam ítélni –, amikor a hold épp megjelent a kráter szája fölött, Gunga Dász elindult az odúja felé, hogy kihozza az út kimérésére szolgáló puskacsöveket. A katlan többi nyomorult lakója már rég behúzódott a vackára. Az őrhajó néhány órával azelőtt valamivel lejjebb pöfögött a folyón, és csak mi ketten álltunk ott egyedül a varjúdombon. A puskacsöveket cipelő Gunga Dász kiejtette kezéből a kalauzunkul szolgáló papírszeletkét. Gyorsan lehajoltam, hogy felvegyem, s közben érzékeltem, hogy az aljas dög arra készül, hogy teljes erőből tarkón vágjon a dupla puskacsővel. Túl késő volt megfordulni. Valahol a nyakszirtem körül érhetett az ütés, mert eszméletlenül estem össze a futóhomok szélénél.

Amikor magamhoz tértem, a hold már lemenőben volt; elviselhetetlenül sajgott a tarkóm. Gunga Dász eltűnt, a szám tele volt vérrel. Újra lefeküdtem, és azért imádkoztam, hogy haljak meg minél előbb. Aztán megint hatalmába kerített az az oktalan téboly, amelyet már említettem, és tántorogva megindultam befelé, a kráter falaihoz közeledve. Úgy tűnt, mintha valaki suttogva szólított volna: “Száhib! Száhib! Száhib!” – pontosan úgy, ahogy az egyik szolgám szólongatott reggelenként. Azt hittem, hallucinálok, amíg nem láttam, hogy valaki egy marék port dob a lábam elé. Akkor felnéztem, és egy fejet láttam, amely a peremről az amfiteátrumot kémlelte. Dannú feje volt – ő volt a kutyás fiú, aki a collie-jaimra vigyázott. Miután látta, hogy észrevettem, felmutatott egy kötelet. Még mindig ide-oda tántorogva intettem neki, hogy dobja le. Punka-bőrszíjakból volt összecsomózva, az egyik végén hurokkal. A hurkot a nyakamba és a hónom alá csúsztattam; hallottam, hogy Dannú odafenn nógat valamit; éreztem, hogy fejjel lefele húznak végig a meredek homoklejtőn, és a következő pillanatban, félájultan és a homoktól fulladozva, ott találtam magam a kráter fölé tornyosuló homokdomb tetején. Dannú, akinek a holdfény hamuszínűre változtatta az arcát, kérlelt, hogy ne maradjunk ott, hanem térjünk vissza rögtön a sátramba.

Úgy tűnik, tizennégy mérföldön keresztül követte Pornic nyomait végig a sivatagon, egészen a kráter pereméig; aztán visszatért, és szólt a szolgáimnak, akik kereken megtagadták, hogy bármi módon közösködjenek valakivel, legyen fekete vagy fehér, aki egyszer bezuhant arra a rettenetes helyre, a Holtak Falvába; mire Dannú elvitte az egyik lovamat és magához vett néhány punkaszíjat, visszatért a kráterhez, és kihúzott úgy, ahogy arról beszámoltam.¹⁵

BÉNYEI TAMÁS fordítása

 

^*

“The Strange Ride of Morrowbie Jukes” (1885). The Man Who Would Be King and Other Stories. Szerk. Louis L. Cornell. Oxford University Press, 1988. 3–25. A fordításhoz több helyen átvettem Hajnal Péter 1991-es fordításának megoldásait (A fantomriksa, Budapest: Móra, 1991. 184–212.). Hajnal fordítása nem rossz, sőt, sokszor kimondottan leleményes és szellemes, de egy részletes szövegelemzés számára mindenképpen pontatlan és hiányos, ráadásul számos helyen hozzákölt a szöveghez. A jegyzetekhez felhasználtam Louis L. Cornell és John McGivering (http://kipling.org.uk/rg_jukes_notes.htm) jegyzeteit.

¹

Közép-Anglia fazekasságáról és porcelángyártásáról híres városában, Stoke-on-Trentben, a Minton család gyárában készült drága porcelán. Különösen a viktoriánus korban voltak népszerűek a szokásosnál artisztikusabb Minton-porcelánkészletek.

²

A megfogalmazás (“In the beginning”) a bibliai teremtéstörténet kezdetét idézi.

³

Az eredeti megfogalmazás Shakespeare Julius Caesarjának egyik sorára is utalhat (Brutus mondja Cassiusszal vitatkozva: “I had rather be a dog, and bay the moon,/ Than such a Roman”. Vörösmarty fordításában: “Inkább eb legyek/ S ugassak holdat, mint ily római” – 4.3.27), de az egész kiinduló helyzet egy ismert mondást is felidéz: “Mad dogs and Englishmen will go out in the mid-day sun” (’A veszett kutyák és az angolok a déli verőn is kimennek’). A “Mad dogs and Englishmen” kifejezés állandósult szókapcsolattá vált, ez a címe például Peter Ustinov részben Angol-Indiában játszódó, az angolok szokásait gúnyoló filmvígjátékának.

⁴

In terrorem: elrettentésül. Európában is gyakori szokás volt, hogy a kártevő vadak elrettentésére megölt állatok tetemét függesztették fel a fákra.

⁵

A fakírok eredetileg vallásos mohamedán koldusok, de tévesen a hindu koldusok megnevezésére is alkalmazták a szót.

⁶

Gunga Dász a legmagasabb kasztba tartozik, és a dekkáni fennsíkről, vagyis Közép-India délkeleti részéről származik.

⁷

Folyóparti szakaszok, ahol a hinduk a holttesteket égetik el.

⁸

Kézi erővel működtetett szobalegyező szerkezet.

⁹

Ez meglehetősen nagy összegnek számított az adott körülmények között. Egy anna a rúpia egyhatoda, a rézpénz (“pice”) pedig az anna egynegyede.

¹⁰

Jézus a szadduceusoknak mondja ezt, amikor azok arról kérdezik, hogy egy asszony, aki többször özvegységre jutott, vajon melyik férjéé lesz majd a feltámadáskor. Jézus idézett mondata így fejeződik be: “hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben” (Mt. 22.30). Az elbeszélés témájának fényében természetesen az sem véletlen, hogyan folytatódik Jézus válasza: “A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, a mit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene” (Mt. 31–32).

¹¹

1884-ben történt, hogy elsüllyedt a Southamptonból kifutó Mignonette nevű angol vitorlás. A négyfős legénység egy mentőcsónakon sodródott élelem és víz nélkül. Végül egyiküket meggyilkolták és megették. A túlélőket először halálra ítélték, de később fél év kényszermunkára enyhítették az ítéletet.

¹²

Az utilitarista politikai gondolkodás egyik alapelve, amelyet Jeremy Bentham tett népszerűvé, bár nem ő találta ki; az angol morálfilozófus Francis Hutcheson már 1725-ben leírta.

¹³

Perzsa eredetű szó (faringhi), amelyet a külföldiek, főként az európaiak megnevezésére használnak, és némi pejoratív éllel bír (vagyis ebben az értelemben a “száhib” ellentéte).

¹⁴

Képzeletben többen rekonstruálták már az útvonalat, amely nyilvánvalóan nem vezet sehová.

¹⁵

A korai kiadásokban szerepelt még egy záróbekezdés: “Kár is tovább szaporítani a szót; Dannú jelenleg a személyi szolgám, havonta egy arany mohurt kap – véleményem szerint ez az összeg még mindig túl kevés ahhoz a szolgálathoz képest, amelyet nekem tett. Semmivel nem lehetne rávenni, hogy akár csak megközelítsem azt az ördögi helyet, vagy hogy az eddiginél pontosabban feltárjam, merre található. Gunga Dásznak azóta hírét sem hallottam, de nem is vágyom erre. E beszámoló közreadására egyedül az a remény indított, hogy a fent közzétett részletek és a leltár alapján valaki esetleg azonosítani tudja az olajzöld vadászruhát viselő holttestet.”