Egy hét volt még hátra a vizsgámig: eszembe sem volt kórházba menni. Persze, a nővérke egy ragyogó ötlettel állt elő – vidd magaddal a tanulnivalót… Átvillant az agyamon, nem mondom, de csak egy pillanatra.

Nem szeretek csomagolni. Utálom azt az érzést. (Ez a mondat jutott eszembe tegnap, és meg is mondtam Viliamnak. Ő azt felelte, imád csomagolni, olyankor tudja, hogy meglép otthonról.)

Amint említettem, nem szeretek csomagolni. Bár még sose fordult elő, hogy valamit otthon felejtettem volna. A fogkefét vagy más apróságokat. Egy nő a csomagolásra általában hetekig készülődik. Számolnia kell azzal, hogy előre mindent ki kell mosnia, vasalnia és hasonlók. Mindez roppant időigényes.

Most azonban gyorsan kellett összecsomagolni. Reggel óta nem voltam vécén, igaz, nem is ettem semmit, áldottam az Istent, hogy nem kívántam meg a kávét. Veszekedtem anyámmal. Mintha ő tehetne róla, hogy be kell feküdnöm a kórházba. Húzzák-halogatják a dolgokat. Egy hét is eltelhet, míg hazaengednek. Senkit nem küldenek kórházba két napra. És ez felidegesített. Fekete ruhát vettem fel, egy pólót és egy zakót, noha tudom, hogy nem áll valami jól nekem. A Nivyn megörvendeztettem magam egy magazinnal, amit később a kórházban három napig olvastam. Az osztálytársnőm is erre biztatott volna: Ez kijár neked. Állandóan ismételgettem is: Ez kijár neked. Danka, ez kijár neked. Noha egy magazin, sajnos, nem ehető. Mivel nyomulnak már megint? Ez van. Már a troliban elkezdtem örülni a kórház fertőzőosztályának. Biztosan egyedül leszek a szobában, ez a gondolat felvillanyozott. Csak az az egy kívánságom volt, hogy ne kelljen vécére mennem. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban éreztem magam. Ilyen boldog csak zenehallgatás közben vagyok. Unottan bekapcsolom a magnót, és egyszeriben úgy érzem, hogy boldog vagyok. (Az a boldogság mulandó, ám ez a mostani örök.)

Beléptem a kis váróterembe. Kb. hét beteg várt ott. Gőzöm sincs, mi volt a bajuk, csak azt tudom, hogy az egyik férfit a Štrkoveci-tónál megharapta egy kutya. Akkor elegyedett szóba velem, amikor mindketten átizzadtan vártunk a köpenyre. A férfiak mindig akkor a legszebbek, amikor a nőktől, akiket leszólítottak, valóban akarnak is valamit. Szemben velem egy cigánylány ült, a szőrszálait tépkedte az állán. Simogatta, simogatta őket, aztán egyszer csak hirtelen kirántotta. Rosszallóan és undorral néztem rá, úgy tűnt, hogy észre is vette, ám kis idő múlva újrakezdte az egészet. Megkönnyebbültem, mikor egy hozzá hasonló figura jött ki a doktornőtől, akire ráakaszkodott, s még búcsúzóul egy sanda pillantást vetett rám. Pedig tudtam, hogy tetszem neki. A lapban egy kislányról olvastam, aki ismeretlen okokból kiugrott az ablakon. Valaki nyilván kilökte. Ahogy ez már lenni szokott, egész szerető családja gyászolta. És ahogy az lenni szokott, ha valaki meghalt és a lapok is írnak róla, az egekig magasztalták. Halottakról jót vagy semmit, aztán nem derül ki, hogy is volt ez az egész, milyen lány is volt valójában. Csak arra következtettem, hogy abban az életkorban volt, amikor felfedezte a szexet – ez persze gyönyörű kor, csak túl kell esni rajta. A szex nem is olyan nagy felfedezés, sőt, még lelkiismeret-furdalásunk is lehet miatta, fájdalmakkal és mindenféle nemi betegségekkel is együtt járhat. A szexszel jár a hűtlenség is, ami bizony kellemetlen téma. Jobb is, ha elkerülöm.

A váróterembe bejött egy korombeli lány az anyjával. Úgy tűnt, hogy mindenki meglepődött, mikor beléptek: ez a váróterem? Sokan vannak Szlovákiában, akik lenézik a kórházat és mindenfajta állami szolgáltatást. Itt minden úgy maradt, ahogy a szocializmus idején volt. Talán egyszer turistautakat szerveznek majd hozzánk, és az idegenvezető mutogatja majd ezeket a különlegességeket, amelyek még a szocializmus (!) idejéből maradtak ránk. A falon fürdőszobacsempék, a székek mintha a trolibuszok ülőkéi lennének, talán egy kopott matrica a bejárati ajtón: Fogyasszanak répát! A lány a radiátor melletti székre ült. Egyik kezét a fűtőtestre helyezte, a másikkal a hasát fogta. Nagyon rosszul nézett ki. Egész éjjel okádott a vécén ülve. Látszott is rajta. Megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe. Egy kis szúrást éreztem a hasamban. Féltem, hogy el is múlik a betegségem. Reggel óta nem volt semmi bajom, s ekkor már majdnem tíz óra volt. A lányt természetesen korábban behívták. Mikor megpróbálta kinyitni az ajtót, s az anyja biztatta, hogy egyenesedjen fel, rossz volt ránézni. Már magam is akartam javasolni az anyjának, de nem tűnt valami fair dolognak. Időközben rájöttem, hogy az a halott közép-szlovákiai kislány felment egy kétes hírű férfi lakására. A magazin egy fotót közöl a koporsóban fekvő lányról, mindenütt fehér virágok, a ravatal körül kisírt szemű osztálytársak. Kihímeztek neki egy kis fejpárnát, hadd legyen nyugodt az álma. Rá se tudtam nézni arra a képre. A szája félig nyitva volt, a fején koszorú. Mellette egy fotó valamilyen kirándulásról, képaláírással, a nevére már nem emlékszem: Hanka, Katka, mindig mosolygósan, ahogy mindenki ismerte. A fotón egyedül ő mosolygott, a barátai komoly képet vágtak. Talán rájött, hogy az jobban illik hozzá, mert kétlem, hogy komoly oka lett volna a vigyorgásra.

A lány meg az anyja bementek. Az ajtó hirtelen nyitódásakor és bezárulásakor már úgy láttam, hogy tolókocsiban ül, pizsamában és papucsban. Már vitték is. Meglepett, hogy az orvosnő nem akart azonnal ott fogni a kórházban. Haza akart küldeni és diétára fogni, pedig már két hete diétáztam. Viliam a tanú rá, aki az undorító rizseket, krumplikat és répákat főzte nekem. Soha azelőtt nem éreztem ekkora ÉHSÉGET. A kórházi tartózkodásom idején az ágyam fölött a lámpán egy tollal írt kérdés világított, amelyet alighanem egy korábbi beteg írt fel: ÉHES?

Az oroszok úgy akartak ártani az ukránoknak a kölcsönös utálat jegyében, hogy az országban mesterségesen ÉHEZÉST idéztek elő. A macskám egyszer az éhségtől kétségbeesetten nyivákolt. Ki mindenki volt még éhes? Štefánik valahol kódorogott az expedícióval, száraz kenyeret ettek, az volt ám csak az ÉHSÉG!

Egy hete még egy férfi orvos volt, ő javasolta, hogy befektet a kórházba. Gyógyszerallergiás vagyok, nem adhatnak nekem csak úgy akármit. Most egy orvosnő van itt, s meg se említi a befekvést. Mikor észrevette, hogy jól megállok a saját lábamon, szóba se akart állni velem. Csak azután vezettek ki a folyosóra. Rájöttem, hogy itt kell várni a köpenyre. S itt találkoztam azzal a pasassal: beszédbe elegyedtem vele, de rögtön meg is bántam. A férfi az első kérdése után – Maga is befekszik? – mélyen a szemembe nézett. Mindeközben egy kevéske illő bizonytalanság érződött a hangján, nem tudván, hogy tegezzen-e vagy magázzon. Ez volt ám a harci kihívás. A másik kérdésre, hogy tehát a köpenyre várok-e, már nem is válaszoltam. Megharapta őt egy rühes dög a Štrkoveci-tónál. Reméli, hogy még találkozunk. Elmegy – valahová. SENKIVEL NE ÁLLJ SZÓBA!

Van itt egy fontoskodó nő, gondolom, betegtologató. Úgy járkál fel és alá a kórházban, szétnyílt köpennyel, mintha doktornő lenne. Nyilván ő is érzi, hogy az azért kissé előkelőbb. Annyira fontoskodva jár-kel itt, noha a munkája csak ebből áll: jól összeszámoltam a fehérneműt, amit a beteg leadott, vagy nem? Van cipője, szandálja, papucsa, retikülje, értéktárgyai? Tetszik neki, hogy a színművészetire járok. Amikor ezt elárultam neki – az adatlap kitöltésekor –, hajfürtjét az ujjára csavarta és unottan megkérdezte, mint szokta: Diák? Aztán figyelmesebb lett, és kedvesen tudakolta: Mit tanul? Tetszett neki, hogy a színművészetire járok. Még sose látott hús-vér színészpalántát. Megpróbálok rámosolyogni.

Sajnálom a nővérkéket. Kár, hogy nők. A szobába állandóan bejött hozzám az egyik, nem egy matyóhímzés, ronda, mint a varangy. Azt képzelte, hogy az ő munkája küldetés, rendkívüli, hogy ő egyszerűen pótolhatatlan. Mindjárt az első nap teát hozott nekem befőttes üvegben, s mikor megkérdeztem, hogy van-e benne cukor, tájszólásban válaszolta: Nincs há’. És még megpróbált nevetni hozzá. Nem tudom, hogy egy ilyen tehénnek van-e fogalma róla, milyen éhes tud lenni az ember, ha két hete már csak répát, krumplit és rizst eszik. És megint az a kérdés, mindig, ahogy felnézek, a mennyezet felé: ÉHES? (IGEN, IGEN!!!). Mondtam neki: csak azért kérdeztem, mert meg nem innám, ha volna benne cukor. Inkább csirkét ennék. A varangy lehiggadt. Hát erre a jelenetre máig emlékszem.

Az ostoba emberek egyáltalán nem tudják, hogy ostobák, nem szabad tréfálkozni velük. Az ostobákat már úgyis megtréfálta a természet.

Már akkor megutáltam, mikor jött, hogy törletet vegyen. Most is nagyon fontoskodónak látszott, nem kevésbé, mint az előbb a teával. Mikor beadta a második infúziót, nem hagyta, hogy vécére menjek, csak nem fogja újraszurkálni az eremet? Ötpercenként járt megnézni, de mikor az utolsó cseppeknél tartottam, egyszeriben eltűnt. Azt hittem, behugyozok az ágyon. Kerestem a csengőt, nyoma se volt. Kénytelen voltam kiabálni neki – nagyon megalázó. Pont akkor, mikor a folyosón már sétálgattak az emberek, akik látogatóba jöttek a rokonaikhoz. Biztosan hallották, ahogy kiabálok. Már a lehető leghangosabban kiabáltam. Ráadásul az az érzésem, hogy valaki elkezdett nevetni. Aztán jött a megkönnyebbülés – a szemölcsös matyó közeledett az ágyamhoz. Mikor kihúzta a tűt az eremből, meg se fogtam a vattát, futottam a vécére, és az egész karom véres volt. Gondolkodtam, vajon páciensként alárendelt vagyok-e a szemében. Fájt a hasam. Mikor visszatértem a vécéről, letöröltem a maradék vért. A szobában egyedül voltam. A székemet az ablakhoz húztam, kinyitottam az ablakot. Az ablakdeszkára tettem a vánkost, és figyeltem, mi történik. Éjjel vonatzakatolást hallottam, itt valahol vasútállomásnak kell lennie. Kint hőség volt, a tetők hőt árasztottak. Elfogott a vágy, hogy elutazzak azzal a vonattal – akárhová. Ezt meg is mondtam Viliamnak, mikor meglátogatott: menjünk valahová vonattal kirándulni. Legutóbb Surányban voltam, három évvel ezelőtt. Viliam két hónappal később elvitt vonattal Szencre, noha ennek már semmi köze sem volt ahhoz a vonatozás utáni vágyhoz. Teljesen más légkörben valósult meg, és egyáltalán nem volt olyan kellemes, mint ahogy az ágyban elképzeltem. Azt gondoltam ugyanis, hogy kiszállok Viliammal a vonatból valamilyen faluban (például Vyšòovóban), ahol senki sem ismer minket, és megfogjuk egymás kezét. Viliam ezt Szencen szerette volna megvalósítani, egy víkendházban, de ez nem volt az igazi. Csak egy pillanatra. Éreztem a keze lágyságát, de kimondottan zavart. Azt hittem, Pozsonyban menni fog, de ott se jött be. Megfogta a kezem, de olyan furcsán kezdte el himbálni, talán azért, hogy mindenkinek a tudtára adja, hogy csak úgy viccből fogja, és hogy nincsenek komolyabb szándékai velem.

Becsülöm Viliamot. Viliam azt mondta, hogy becsüli Klaudiát. Azt az undorító, liliputi pofájú, szemüveges, fehér lábú, széles combú nőszemélyt. A térd a női test legrondább része. Viliam azt mondta, hogy ezt a férjezett Klaudiát, akinek megmondtam, hogy úgy néz ki, mint egy patkány, becsüli. És ezt még hangoztatta is. Ennek az érzésnek még valami neve is volt. Az a pöcegödörszagú nő látta, hogy féltékeny vagyok rá, de azt, hogy átölelte Viliamot és sokatmondóan hozzáhajolt, azzal indokolta, hogy neki joga van hozzá, ugyanis tíz éve ismeri őt.

Előre várom azt az időszakot, amikor már nem fognak érdekelni a férfiak. Klaudia korában ez már menne is. Jó negyvenesnek néz ki, de állítólag még csak harminc. Olyan fajta nő, aki mindig bizonygatni akarja, hogy valamit még ér, ha nem is sokat. Ahogy azt valahol olvastam, leggyakrabban a gazdag, ismert férfiak hűtlenkednek, a nők viszont állítólag csak akkor hűtlenek, ha boldogtalan kapcsolatban élnek. Klaudia önmagától boldogtalan, rettentően ronda, neki még az se segítene, ha lenne egy kis esze. Én szép nő vagyok. Viliam lesz a gyerekeim apja. Már nem akarok más férfit keresni, de azért még érdekelnek más férfiak is. Előre várom azt az időszakot, amikor ez elmúlik. El kell jönnie. Nem akarok úgy járni, mint Klaudia. De azzal vigasztalom magam, hogy én sose leszek olyan ronda. Azt, hogy a nő, aki fiatalon szép, öregen is szép lesz, azért ne mondja senki. Mikor láttam Viliam anyjának a fotóját, ugyanolyan élénk szeme, szája, orra volt, látszott rajta, hogy szép nő volt, és most is az.

Az emberek már elkezdték látogatni az ismerős betegeket. Az ablakból ráláttam a gyermekosztályra is. Ismét fütyült a vonat. Nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak volt szerelmemre, Patrikra, nem tudom, mi köze a vonatokhoz. Biztosan ez: mikor harmincegy évesen meghalt, láttam róla egy dokumentumfilmet a tévében, ahol bemutatta, hogyan utazik egy diák a vonaton, hogyan száll fel, hogyan foglal helyet. Ő volt az első fiúm, meghívott egy Cinzanóra, és megpróbált elcsábítani. Megkérdezte, szeretném-e látni a víkendházát… És mi mindenre vagyok még a víkendházon kívül kíváncsi, és aztán bevallotta, hogy mire is kíváncsi ő… Huszonhat éves volt akkor. Vodkát vettünk és kólát (Dankának kindertojást), és máris egy fokkal kíváncsibbak lettünk. Nem tudom, hogy beleszerettem-e, de a felismerés, hogy rám se fütyül, meglehetősen letört. Na, és jött megint egy új férfi, aztán megint új. Akkor azt mondtam magamban: látod, már meg akartál halni, meg se ismerted volna ezt a tökéletes, tökéletes lényt! Még senkivel se bírtam hosszabb ideig, de egyszer még erre is sor kerül.

A szerelmeimre máig emlékszem, noha mindig arra az egy dologra vágytam: a lehető leggyorsabban felejteni. A fájdalom elmúlik, ez a legfontosabb. Csak unalomból emlékezünk, vagy az is lehet, hogy ez csak valamiféle szentimentalizmus. Már öreg vagyok, huszonkét éves, olyan rejtélyes tulajdonságra tettem szert, amely még csak nem is zavar: az embereket, akiket valaha valamelyest becsültem, csak úgy, mellékesen, kitörlöm az életemből. Mondhatni, most csak két barátom van.

Bejött a nővér, vízben főtt rizskását hozott. Itt semmit se főznek tejben.

A nap legszebb része az orvosi vizit volt. Nem olyan előkelő, mint a vakbélműtétem után egy másik kórházban, de azért mégis. Az orvosok meztelenül láttak, és ez imponált nekem.

Az egyik nővérke kedves volt. Nő volt ugyan, de ez most megbocsátható. Mindig színes kardigánt hordott, és hivatását hivatásként fogta fel.

Már kinézett az ablakon az a lány is, aki két napja annyira rosszul volt – kezét a fűtőtestre tette. Egy ideig úgy teszünk, mintha nem látnánk egymást, s mindketten más irányba nézünk, de aztán odaint nekem. Beszédbe elegyedünk. Már lehorzsolta a száját a sok kétszersült. Az apja reszelt répát hozott neki. Na és én? Negyvenhat kiló vagyok, ez így is maradhatna. Mindennap megmérem magam, a súlyom még semmit se változott.

Az a kedves nővér sose szidott meg. Mindent megtett, amire vágytam. A doktor urunk azt mondta, hogy az ilyen szalmonellózisra a legjobb az éhezés.

Minden elképzelhető dolog eszembe jutott. Például az, hogyan fertőtlenítik ezeket a szobákat. Minden percben kezet mostam. Az egész testem kiszikkadt. A víz nagyon klóros volt. Az ágy másik oldalára támaszkodtam, az ablakom körül már idegen emberek közlekedtek, akik látogatóba jöttek, ugyanis látogatási idő volt. Viliam is eljön. Úgy teszek, mintha tanulnék, de folyton az a szerencsétlen közép-szlovákiai lány jár az eszemben. A szülők a cikkben elmondják, hogy a halála előtt előfordult egyszer, hogy este nem jött haza, az anyja barátja pedig elment megkeresni. Nem foglalkoztatta őket ez a kérdés? Hol volt, hol bolyongott? A másik oldalon egy fotón az anyja és a nővére látható. Úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. A nővére kijelentette, hogy száz százalékig biztos benne, a megboldogult nem követett el öngyilkosságot. Egy osztálytársnője is hallatja a hangját. Visszaemlékezik egy napra, mikor a fiúkról beszélgettek. A megboldogult akkor azt mondta, hogy tiszta ostobaság egy férfi miatt öngyilkosságot elkövetni. Rudolf Sloboda is azt mondja egy helyütt: Nem, nem követek el öngyilkosságot, a lányom szégyenkezne miattam. A leányzó esetében tehát az öngyilkosság többé-kevésbé kizárható.

Már jön Viliam. Üdvözöl egy szakállas barátom. Nagyon örülök. Ez eszembe juttatta őt. Holnap felhívom. Nagyon megkívántam. Arról beszél, mi mindent evett ma. Rizst főzött, csirkét sütött. A nővérke almakompótot hozott. Alma műanyag tégelyben. Éhség, éhség, éhség… Viliam észreveszi a céklabefőtt egy cseppjét, és elkezd szörnyen vihorászni. Ezen a ponton kijelentettem, hogy szakítok vele.

Lassan befejezem a kompótevést, otthon hozzá se nyúlnék, ez mind igaz, s ettől elérzékenyülök. Csupa banalitást hordok össze. Banálisabbakat, mint szoktam. Megmértem magam? Nem tudom, már nem is emlékszem… Mért vagyok ilyen? Milyen ilyen? Letört? Tanulok is? Anyu és apu voltak meglátogatni, mikor jönnek? Mi bajom van? Hozzál nekem csirkét. Itt megint azt a nem ide illő vihogást hallom. Ez megaláz. A paplan alá bújok, holott majd meggebedek: menj már.

A nővérke egy kócos, szemüveges nőt vezetett a szobámba. Szétrakodik. A nővérke felkiált és szájához kap: De hisz maga egyedül akart maradni a szobában. Na, majd valahogy elrendezzük a dolgot. Elmegy, és csak három nap múlva jön vissza. Úgy teszek, mintha tanulnék. Csakhogy nem megy. Szemrehányóan nézek szobatársamra. Úgy nézünk egymásra, ahogy a két macskám. Lina szemrehányóan néz Donnára: Mit keresel az én területemen?

Alena vagyok.

Én Danka.

Tudom, hogy túl kell esnie az első infúzión, utána majd cseveghetünk. A közép-szlovákiai lányt eltemették, jó lenne, ha már békén hagynám. Húúú. Nyugalom, mondom magamnak. De hát nem volt egyedül abban a lakásban. Én azon a nézeten vagyok, hogy az a rühes dög kilökte. A szomszédok között se volt jó híre. Tapasztalatlan lányokat hordott fel a lakására, és ki tudja, mi mindent művelt velük. Odakötözte őket az ágyhoz, akár két napra is. Vonz is ez a történet, de hát a lány már halott. Ezt már egyszer s mindenkorra abba kell hagynom. Alena elaludt. Remek. Kimegyek a folyosóra egy telefonkártyával, felhívom a szakállast.

Szia, itt Danka. Amikor a kórházban voltam, még nem voltunk igazi barátok. Csak úgy barátkozgattunk. Ezért meg is lepődött, hogy felhívtam. Mért éppen őt? Kit hívjak fel? Leo nem veszi. Hallom, hogy egy kicsit restelkedik miattam. Munka közben zavartam – hallom a háttérben a gépeket, nem kapcsolta ki őket. Leülök a kisszékre. A kórházból hívlak. Hát mégis bementél? (Együtt sétálgattunk a városban. Minden lépésnél vécét kerestem.) Egy perc csönd, aztán: Éhes vagyok. Húúú. Éhség. Kíváncsi lennék, mi van az „éhezés" túloldalán. Ha hazamegyek, szafaládét fogok enni. A szakállasnak nincs kedve beszélgetni. Annyit mond csak: Hazamész, és rögtön nekiesel? Megígérem, hogy még jelentkezem, de nem tudom, tartom-e a szavam.

Visszamegyek a szobámba, és látom – Alenának látogatója van. Már épp azon törtem a fejem, hol és miként él, mit csinál tulajdonképpen, erre ő, csak így, egyszerűen feltárja – itt a férje és a kisfia. Nem kel föl az ágyból. Rámosolyog az elkényeztetett Matuškóra, az öreget pedig Mirónak nevezi. Jarko rajzórán van? Igen, ezért nem hozták magukkal. Hoztál vécépapírt is? A francba, elfelejtette. Matuško hempereg az ablaknál. Kétévesnek néz ki, de nem valami bőbeszédű. Ujjacskájával Alenára mutat, és ezt hajtogatja: Jé, anya… hülyegyerek, végképp nem érdekel. Jarko rajzórán van. Tudod, milyen szép teknőcöt rajzolt tegnap? Kitalálta, hogy szeretne egyet otthon is – egy vízi teknőcöt meg halakat is. Alena fekszik az ágyban. Felvette a szemüvegét. Nevet, mosolyog… Miro, hát vedd meg nekik. Matuško elnevette magát, mintha tudná, miről van szó. Jé, anya… Nem megy a fejébe, hogy az isten szerelmére, mit is csinál ott az a nő, akit ő „anyának" nevez.

Este megcsörren a mobilja. – Én nyújtom oda neki, és így a lekötelezettemmé válik. Matuško sír – nyalókát akar. Csak egy napja vannak az anyjuk nélkül, és már nem tudják, mitévők legyenek. Még aznap este el KELL mesélnie az egész élettörténetét, legyen az bármily érdektelen.

Tudod, mennyire utálom a tévébemondónőket? Nem szereti a piaci cuccokat se. Ócskaságok. Csak úgy csüngök a szavain. Tanulnom kellene, de ő annyira jóságos. Nyers tésztát evett – úgy néz ki, hogy Dalibornak, a kollégájának is szalmonellózisa van. Beleszerettem az érdektelenségébe. Olyan szerény és jóságos. Diszkóba jár, Miro maga küldi. A múltkor egy fiúval még csókolózott is – csak utána mondta meg: Férjnél vagyok. Erre ő: Miii?

Másnap eljön Viliam. De ugyanakkor, amikor Miro és Matuško is. Jarko most se jött. Focizni ment… Viliam csirkét hozott, de ma megint „valahogy furcsa" vagyok. Megalázó válaszolnom. S egyáltalán reagálni. (A szakállas barátom azt mondaná: Danka, téged minden megaláz. Még az is, hogy lélegzel.) Hogy van a Szakállas? Tegnap állítólag együtt ittak. Várj, engem most az érdekel, hogy Jarko mit rajzolt, érdekelnek a halacskák, az akváriumocska, a teknőcök… Matuško az anyjára mutat. Meg akarja érinteni. (Alena ugyanis már az ablaknál áll – ez is azt bizonyítja, hogy az infúzió kész csoda…).

Megmutatom Viliamnak a zoknimat, a zoknit, amit tegnap hozott – neked halványlila gőzöd sincs róla, milyen a méretem… És ismét az a tegnapi vigyorgás. Tudod, mit…

Odaadom Alenának: jó lesz Matuškónak… Inkább talán Jarkónak. Elmeséli, hogyan csalta meg a volt férje. Jarko is tudott róla. Azt mondta: Anya, mi itt voltunk, és ő egy nénit döntött le az ágyra… Alena kijelentése: Azon tűnődöm, milyen életem volt korábban, és most mi van…

ÉS MOST MI VAN?

Jarko átfestette a haját – holnap bejön –, úgy néz ki, mint egy teknőc.

Felhívom a szakállast. Nézem, ahogy fogynak az egységek – csak annyit mondok neki, hogy holnap jelentkezem.

ÉS MOST MI VAN?

Állandóan Alena járt az eszemben. Az élete, és minden, ami körülvette őt. Lényegtelen kérdéseknek tűntek: Mit csinál Viliam? Hogy mondom meg neki? Hogyan sikerül majd a vizsga? Mikor találkozom a tanárommal? Rámosolygok a szakállasra? Veszünk bort és süteményt?

Fontos kérdések: Megveszi Miro a halacskákat? Megveszi a teknőcöt? Megkapják az engedélyt a lakás átépítésére? Alena boldog?

A barátságunk az én számomra kifejezetten lényeges volt. Alena számára valószínűleg nem. Még rá is húztam egy napot – rábeszéltem az orvost. Ugyanazon a napon akartam hazamenni, amikor Alena, szép idő volt, szépen lefogytunk… Be akartam ülni vele a városban egy kávéra, így civilben ez már így teljesen másnak tűnt… De Alena hűvösen viselkedett. Csak annak örült, hogy hazamegy. Csak az akváriumocskának – kis lakásuk van, de pontosan tudja, hova fogják felállítani…

Az életem olyan irányba kezd folyni, amilyenbe nem kéne. Elhagyok mindent, ami az enyém, ez valamiféle rítus, tisztítókúra, de hogyan tovább? Milyen irányba, ha nem ebbe? Oscar Wilde rájött: „Az egyetlen dolog, ami végre bebizonyosodott, hogy a jövőnk valószínűleg ugyanolyan lesz, mint a múltunk, és a bűnt, amit egyszer elkövettünk, méghozzá undorral, valószínűleg még sokszor el fogjuk követni, méghozzá örömmel."

POLGÁR ANIKÓ fordítása

Danka Závadová (1979): prózaíró, forgatókönyvírást tanul, Prágában él. Első kötete 1999-ben jelent meg Tretí deò nede¾a (A harmadik nap vasárnap) címmel. Főleg a fiatal írók lapjának, a Dotykynek a szerzője, az utóbbi időkben egyebek mellett a Romboidban is publikál.