1.

(Bakáts tér) (augusztus 27.)

Utoljára énekeltem. Kórház, templom, színpad. Jägermeister. Néhány régi terv. Minden tükröt megfaragni. Épül a bikaistálló. Pittyeg az óra.

Cseh Tamás: – Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, és holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés. Tegnap volt még egy kötelezettségem: talán utoljára énekeltem, és épp a Bakáts téren, ahol születtem, ahol kereszteltek. Nagyon gyenge vagyok egy idő óta, mert itt esz valami belül, meg tüdőgyulladásom is volt, utólag derült ki, már Pulán így léptem fel augusztus elején. Szóval tegnap eléggé szédelegtem, ahogy felmentem a színpadra, de ott fenn már ismerős, édes ízt éreztem. Aztán beültünk a barátokkal egy teraszra, ahogy régen, hetek óta nem ittam, de most azért is próbáltam jägermeistereket betölteni magamnak. Nem használt, a kedvem moccanásnyit sem javult, igaz, nem is ártott. A gitárt hazahoztam, jól elraktam. Kicsit izgulok a holnapi nap miatt, mert ilyet még velem nem csináltak. Toporgok a körül, hogy mi várható. Hogy viselem majd. Mondják ezt a hajhullást, ami engem per pillanat nem zavar, de lehet, hogy borzasztóan fog bosszantani. Biztosan nyűgös leszek, meg gonosz a közvetlen környezetemmel. Jó volna, ha nem így lenne. Tegnap találkoztam egy nagyon kedvemre való pappal, a Bakáts téri plébánossal, vele azért szeretnék majd beszélni.

Bérczes László: – Mit akarsz neki mondani?

– Katolikus vagyok, meg akarok gyónni. Nem azért, mert talán közel a halál, amúgy is.

– Mikor gyóntál legutóbb?

– Lehet vagy tíz éve. Szegeden megkereszteltem egy harmincnyolc éves ügyvédet, aki a mai napig barátom. Akkor találkoztam egy ferences atyával, és ott, az irodájában meggyóntam. Hozott egy kis bort is, ittunk, elbeszélgettünk. Gondoltam, de jó, ő lesz az én lelkipásztorom. Én mindig csak kértem az Úrtól, kértem minden előadás előtt, s azt gondoltam, lerovok valamit a sok adósságomból, ha néha az Isten szolgájával is beszélek. Igen ám, de három hónap múlva kiderült, hogy ez a ferences atya beleszeretett egy gyönyörű nőbe, kiugrott a rendből, és azóta Sopron környékén él boldog házaséletet. Ezért jön nagyon kézre nekem ez a Gábor atya ott a Bakáts téren.

Na, ez van most, ezen az augusztusi vasárnapon. Megfürödtem, megmosakodtam, gitárokat elraktam, a családban mindent elintéztem, próbálok arra készülni, hogy hamarosan durvábbra fordulnak a dolgok.

– Mi az a minden, amit el kellett intézni?

– Például ebben a nyomorult életünkben, ahol béték meg számlakönyvek közt lavírozunk, ahol kültag meg beltag meg aláírási jogok… érted, illetve dehogy érted, én se nagyon, de Michnai indián-barátom, mellesleg könyvelő, ezt elboronálta, tehát ha én netalántán hirtelen kilépek az ügyintézésből, szóval ha elpatkolok, akkor Éva is tudja intézni a család ügyeit. Ez a legaggasztóbb az egészben, a család biztonsága. Bori tizenhét éves, András huszonöt, egyedül Éva keres. Ezek ilyen gyakorlati ügyek: bizonyos dossziékra vastag betűkkel ráírtam, hogy “autó”, “lakossági folyószámla”, “biztosítások”, ha Éva majd a fiókokban matat, akkor könnyebben eligazodik. Furcsa, keserű, de hasznos időtöltés volt. Tudod, nekik fogalmuk sem volt a rezsikről, ilyen-olyan számlákról, és akkor még ott vannak a szívünknek kedves dolgok, a kővágóörsi házunk, amelyik a család búvóhelye volt évtizedeken át, és ez fölszaporodott még a bakonybéli bikaistállóval, ami a legkedvesebb csecsebecsém. Azonnal el kell adni Éva autóját, kell valami tartalék. Akárhogyan is, nagyon össze kell húzzák magukat.

– Van végrendeleted?

– Nincs. Végül is mindenem, amim van, a családra hagyom. Egy-két apró tárgyat majd rád, vagy a Másik Jancsira, vagy a Gézára hagyok… nincs miről végrendelkeznem. Megkérdezek azért egy ügyvédet, az a lényeg, hogy a családnak minél kevesebb gondja legyen. Az is átfutott az agyamon, hogy a színház esetleg a temetést magára vállalja. Mit gondolsz? A mamám a székek karfája alá dugdosta a dugipénzt, majd mindig fontoskodva elárulta, éppen hova rejtette. Kérdezem egyszer tőle, inkább csak viccelődve, na, anyuka, és mennyit raktál félre a temetésre. Százhatvanezret, vágja ki büszkén, én meg mondom neki, anyuka, hát az nagyon kevés, gyűjtsél még. Akkor már hallottam valakitől, hogy félmillió alatt nem lehet megúszni. Ma egy családot tönkre lehet tenni egy temetéssel. Az ilyesmiket át kell gondolni. Akkor tudok ezzel a nyomorult betegséggel szembeszállni, ha az intéznivalók felől nyugodt vagyok. Én egész életemben aprólékos voltam. Te ismersz, ha fellépésre mentem, rendje volt mindennek. A gitárhúroknak, a pengetőnek, a hamutartónak, mindennek. Pedáns ember voltam. Link is, szétszórt is, de pedáns is. A dalokat is folyton gyakoroltam, igen, kimondhatjuk, eléggé alapos voltam. Hajmosás, fésülködés, nadrág, cipő, cipőkanál, neszesszer… gondolták, jön ez a vad énekes, és közben a táska mélyén ott bújt szépecskén az úti neszesszer. Most azért kicsit meg vagyok bolydulva, a tegnapi este megbolydított. Annyira jó volt a Másik Jancsival énekelni, semmi búcsúhangulatom nem volt. Átfutott egyszer-egyszer az agyamon, Jézusom, mit is énekelek én most?!: “Úgy alkonyattájt, még mielőtt szétmegy minden… – énekeltük a Keresztbe jégesőt –, utcán láthat nyitott kabátban, ki sír utánam, félthet engem, ahogy futok ott, nyitott kabátban, elém ha áll, én akkor is, gyerünk tovább! – nevetve néztem a közönségre, arra baromira ügyeltem, Isten ments, nehogy valami gyászos hangulat legyen. – …Valaki elpusztul, talán az én leszek, de akkor is, jókedvem lesz!” És tényleg jókedvem volt. Elénekeltem a Micsoda útjaimat is, ezt a fiam javasolta. Végül is, ha úgy van, ahogy most kinéz, akkor ott énekeltem utoljára, ahol születtem, attól a helyszíntől, a kórháztól ötven méterre.

Azt remélem, nem mindig ez lesz most már a téma itthon. Beszéltem Évával meg a gyerekekkel erről, szükségem van arra a tudatra, hogy ez a dolog meg van beszélve, el van boronálva. Hogy kinek mi a teendője, hogy vigyázzanak a családra, egymásra, hogy bízzunk a barátainkban. Persze minden csoda három napig tart. Hullott már el mellőlünk jó pár ismerős, láttuk, hogy megy ez. Meghalt a Vajda Laci, a Drunyó annak idején, nemrég Balkay, Bubik, nagyszerű emberek mentek el idő előtt – ki beszél róluk? Nem háborogva mondom ezt. Így van elrendezve, és jól van elrendezve. Nevetni kell, vidámnak lenni, élni. Ez a mostani helyzet leegyszerűsíti a dolgokat. A sallangok percek alatt eltűnnek, a fölöslegességekre: ha valaki többet beszél, fölös szavakat mond, hamisan, álnokul púderez, amit soha nem bírtam, miközben én is éltem ezzel… ezekre idegesen, türelmetlenül reagálok. Ha túlélem, és kikapaszkodok ebből, akkor, tudom én, valószínűleg megint linkeskedni fogok egy kicsit, de ez az emlék, azt hiszem, kitörölhetetlen.

– Az ember nem változik.

– Egy kicsit talán igen. Akire egyszer ráijesztenek… Azt remélem, nem gyávulok el. Ha túlélem, biztosan visszalazulok arra a szintre, ahol eddig is tébláboltam. Kell a könnyedség, hányavetiség, szabadság, hogy az ember ne véresen és a fogát összeszorítva énekeljen, mert úgy szart se ér. De ami most történik, mégiscsak figyelmeztetés, hogy valamicskét megváltozzam. Hogy másképp nézzek a világra. Hogy a dolgok komolyabbak, mint ahogy én eddig csináltam. Ha még írunk dalt, akkor Gézának meg fogom mondani, hogy ezeket a nagyon játékos dolgokat most már énekelje valaki más.

– Te tudod. De például a Presszó, amit tegnap este megrendítően viccesen énekeltetek, az játékos…

– … és véresen komoly dal, ilyet bármikor.

– Akkor jó.

– Persze ez úgyis a Gézán múlik, csak ő tudja megírni. Ő tudja, mi kell egy utolsó levélben.

– Szép volt a tegnap este. Nem a fegyelmezett katonát, nem az összeszorított fogú férfit láttam, aki csak azért is tartja magát.

– Ott volt a katona, de mindenekelőtt az énekes, akinek, úgy látszik, még mindig öröm az éneklés. Ezt valahogy én tudtam, ilyen szinten ezt én tudtam. Mások, sokkal szebb hanggal és hatalmas zenei tudással mást tudnak. Valójában azt akarom mondani, olyat lenne jó énekelni, ha még íratik műsor, amiket nagy kedvvel lehet énekelni. Ezt most csak arra mondtam, hogy ha itt túlélés van, akkor már nem leszek olyan, mint voltam. A tehetségem, remélem, nem veszik el, az érzékenységem, az akaratom talán megmarad. Miközben már volt olyan is az elmúlt években, hogy a gitárt a falhoz akartam csapni. Hogy nyűg volt az egész. Hogy menni kell. Mert nem tudok nemet mondani, ahova hívtak, oda mentem. De egyre jobban gyűlöltem a rákészülést, a ruhavasalást, az utazást, a sztereotip kérdések ezreit, amelyek persze mindenhol a maguk természetességével hangzanak el Győrtől Debrecenig, amikor kijössz az öltözőből, vagy amikor lejössz a színpadról. Tudomásul vettem, hogy a világ ilyen, de egyre nehezebben viseltem. Azt is tudom, hogy ebben a műfajban nem lehet leállni, mert a dal addig van, ameddig hangzik. Vagy folytatod, vagy végleg abbahagyod. Hát, most fönnáll az utóbbi lehetőség.

– Pittyeg a telefonod.

– Ja igen, a gyógyszerem, jelez az óra. Ez egy olyan tabletta, hogy óránként kell bevenni, és állítólag meszesíti azt a gócot itt a tüdőmben, eszi, pusztítja, vagy kéreggel vonja be, én nem tudom, ezt mondják. A nővérem, aki orvos, elmagyarázta, hogy például az a víz, amit felcipeltetek Méry Gabival, mellesleg Éva szerezte be százhúszezerért, érted?, százhúszezerért!, na, az a víz zabálja a rákos sejteket. Viszont megzabálja a gyógyszert is, tehát tegnap hiába vettem be előadás előtt Algopyrint, azt is megeszi.

– Talán a sok jägermeistert is az habzsolta fel az éjszaka.

– Könnyen lehet, mert felhajtottam vagy nyolcat, és utána még hajnali négyig játszottam a számítógépen.

– Előtte meg, a Ráday utcai teraszon, vitted a szót, ahogy szoktad.

– Nem vittem volna én, hallgatni akartam, de annyira gyászos volt a társaság, mindenki karót nyelten ült, hogy elkezdtem jópofáskodni velük. Tudom én, nehéz “jól” reagálni. “Most csináljunk úgy, mintha a barátunk nem lenne beteg, vagy nagyon is vegyük figyelembe ezt a tényt?” Feladat keletkezett, és ezzel a feladattal én terheltem meg a környezetemet. Nyíltan beszélek erről. A rákról. Az a helyes szegedi újságírólány is felhívott valamelyik nap, “mi újság, hova tűnt”, néha magázódunk. Elkezdtem viccelődni, de közben ment ki a szufla, gondoltam, nem szarozok, mondtam: “Zsófika, van egy kis baj…”, és akkor megmondtam neki. Szegény. Elhallgat ilyenkor a telefon, mély csend, mindenki gondolkozik, mit mondjon. Ez nem könnyű, de nekem sem könnyű, ezért mégiscsak az a legjobb, ha azt mondjuk, ami van. Az indiánok tudták meg legkésőbb, az mégis egy százötven fős tábor, ahol én öreg és tiszteletbeli főnök vagyok, én vagyok a nagyapa, és ha a nagyapa beteg, akkor az egész indiántábor bajban van. Magam sem tudom, hogy kéne. Hát mit hencegek én most ezzel?! Merthogy azért látom a reakciókat, például tegnap a fellépés után odajön egy lány meg egy fiú, és mondják, hogy Erdélyben, Gyimesközéplokon voltak táborban, ahol éjjel-nappal a dalokat énekelték, helyesek voltak, közben odajön egy férfi autogramot kérni, nehéz arcú, gondterhelt férfi. Tudom, mondja bánatosan. A lány kérdőn néz rám, én meg mondom neki, jobb, ha tudod: tüdőrák. Szegény lány, az majdnem elájult. Egy tizenkilenc-húszéves lány, ezt rossz volt nézni. Talán ezért is jópofáskodtam a teraszon. Udvaroltam a János japán nőjének, Évával, a feleségemmel kedveskedtem… Feladatom lett. Azt is lehetett volna, hogy azonnal elsipircelek, de hát nekem ez a tegnap mégiscsak ünnep, netalántán búcsúünnep volt, és a tapsból úgy ítéltem meg, hogy a tehetségem megsegített, az embereknek örömet okoztam. Ebben az örömben pedig jó megfürödni.

– Mik a terveid?

– Jó kérdés, testvér. Örülök, hogy ezt a könyvet kitaláltad. Ezzel persze jólesőn halogathatom, de meddig?, az írást. Mert az íráson morfondírozom egy ideje. Nagyon szerettem írni az indián meséskönyvet, az is kiderült, van hozzá némi képességem. Van egy pár régi tervem, egyrészt a gyerekkori Indiánkönyv, amelynek az első része, a Hadiösvény néhány évvel ezelőtt megjelent, na, annak a folytatását már rég elterveztem, a fejemben megvan a történet. Hogy az a dolog is le legyen zárva. Füst a szemében, ez az én indián nevem, de így neveztem a könyv főszereplőjét is. Ennek az embernek van egy bizonyos sorsa, amely természetesen nem egyenlő az enyémmel, az egy indiáné.

– Ez regény?

– Regény, ami a nyári indiánjátékok haditörténetein alapul. Ez volt az egyik terv. A másik, amivel adós vagyok, összefügg ezzel: ezt az indiánosdit 1961-ben kitaláltam, és ennek azóta is én vagyok az abroncsa mind a mai napig. Meg kellene írni a történetét, mindazt, amire más már nem emlékezhet. Hogyan találtuk meg ezt a földbe süllyedt bakonyi falut, az olajos padlójú kocsmát… Meg kellene írni az 1961-es ántivilágot, azokat a történeteket, amiket ma már senki nem tud. Adósa vagyok az Indiánnak. Meg kellene írni bizonyos kocsisokat, fuvarosokat, akik meghaltak már, a Vince bácsit, Kocsis Pista bácsit, meg azokat is, akik még vannak, Balogh Öcsit, Pallós Tibit, néniket, bácsikat, a Kisfaludy doktort, aki meggyógyította lábunkon az első baltavágásainkat, és csak Uff!-fal köszönt. A rendőrdzsippeket, amelyek néha felbukkantak, hogy csak úgy igazoltassanak, 1968-at, mikor a tankok átmentek a táboron. Akik ma játsszák az Indiánt, azoknak fogalmuk sincsen ezekről az úgymond ősidőkről. Indián voltam meg énekes egyszerre, ez a két dolog volt, amit végigcsináltam életemben. Meg a családomat. Terveim, ha lennének, ezekre vonatkozhatnának. De ha nem törődöm ezzel a könyvvel, a könyveddel, a könyvünkkel, ha nem felelek meg ennek a feladatnak, és nem fecsérlem a szavakat, akkor azt mondom neked, testvér, nincsenek terveim. A legrosszabbra kell felkészülni. Azt hiszem, hogy az lesz. Nem tudom, mi súgja ezt. Talán az orvosok tekintete, a kitérő válaszok, hogy “nem lehet hozzányúlni, nem lehet műteni, mert olyan helyen bújt el ez a nyomorult, hogy nem férünk hozzá…”, áttét is lehetséges, nem mondják, hogy nem. Szóval úgy érzem, ez veszett fejsze, de erről most aztán tényleg csak veled beszéltem. Apám is rákban halt meg, bőrrákban. Várakozás, kínlódás, fájdalom, áttétek sokasága, hol otthon, hol különböző kórházakban feküdt két évig. Azt tudtuk, hogy abban a besötétített szobában fekszik egy félhalott, meg-megcsapott onnan a furcsa, gyógyszeres, izzadságos illat… a francba, én ezt nem akarom. Ha az derül ki, hogy reménytelen, na, akkor kell keménynek lenni. Főnök voltam, a halált is ehhez méltón kell fogadni. Ahogy tanítottak a szüleim. El kell fogadni, ez a rendje. De várjunk még ezzel, még nem tudhatjuk, még lebegjünk kicsit a bizonytalanban. Azt láttam én, hogy az orvos nem hazudik, de nem is mond igazat. Vannak ezek a kegyes orvosi csalások, ezzel bújnak ki, mert ők sem tudhatják. Nem ordíthatok rá, hogy mondja már meg, mert ez olyan, mintha színpadralépés előtt megkérdeznéd tőlem, fog-e ez a koncert sikerülni. Mindent elkövetek, de azt a legvégén tudom csak megmondani, hogy megcsináltam-e vagy nem. És ez az orvosra is éppúgy vonatkozik. Szóval lebegtessük még, akarok kicsit reménykedni.

– Miben?

– Például sajnálnám, ha nem látnám a Borit férjhez menni, ha nem látnám az Andrást sikereiben-kudarcaiban, meg ahogy fiatal főnökként majd a hadiösvényre indul. Egy apának ezek édes történések. Későn nősültem, a gyerekek viszonylag fiatalok, kiforratlan az életük, szóval egy csomó kíváncsiság van bennem. Tudom, gyarlóság részemről, miért akarok én mindent tudni. Mennek ők majd a maguk útján.

Pontosabban kellene élni, nem ilyen slendriánul. Tudod, azt hittem, az idő bőségében vagyok, hogy a dolgokat elodázhatom. Nem. Minden tükröt meg akarok faragni, minden dalt meg akarok írni, festeni már nem akarok, az túl hosszú idő, abba belekapni nem szabad. Valamiért, talán mert minden beteg embernek van valami fixa ideája, szinte babonásan kapaszkodom ebbe a bakonybéli bikaistállóba. Ott akarok még a kályha mellett ülni, és talán írni. Nekem ott még ülni kell. Ott lennének mellettem az indián holmijaim, ott lenne a gitár, talán ott laknék. Átmennék néha Balogh Öcsihez, meginnánk egy fröccsöt, ő most már nem iszik, de akkor azért meginnánk valamit. Ma is elővettem a bikaistálló papírjait, azt nézegettem, hol lesz az ablak. Egy öreg paraszt veszett el bennem. Hogy azt a falat még megépítem, azt az árkot ott a kert végében még megásom, mert a víznek ott kell elfolyni.

Bódult álomképek. Fegyelmezem magam, hála istennek magamat is megleptem, hogy viszonylag fegyelmezetten viselem ezt a helyzetet, de azért beleszállingóznak ezek a riadt álomképek. Nem a vad, fékeveszett kacaj fakad ki belőlem. Mélán bámészkodom előre, de valójában csak a holnap reggelig látok el. Tízre kell bemenni, infúzióval adják majd azt az anyagot, ami rombolja a rossz sejteket, de eszi a jókat is. Egész nap nyomják belém. Ha nem tudok utána fölkelni, akkor ott maradok egy-két napig, ha bírom, akkor hazajöhetek. Nem tudom, mi a jobb, nem akarom nyomasztani a családot, a barátaimat, kivéve téged, meg akarom kímélni őket attól, hogy egy ilyen kihulló hajú roncsot kerülgessenek. Az orvos megmondta: maga a következő egy hónapban le fog épülni. Mindenki okos: “terajtad sok múlik, mondogatják, tehát ha te akarod, akkor…” Akkor mi van? Tényleg akarni kéne, de nem tudom, mi ellen küzdjek. Próbálok oda benézni, hogy ott mi van, próbálom néha elképzelni azt a nyálkás valamit, ami ott van bent. Próbálok szóba elegyedni vele, ezzel a hálóját szövögető, ismeretlen pókkal, hogy “te, hagyd már abba, kuss legyen ott benn!, kussolj ott, és gyere ki onnan, állj ide elém, szemtől szembe!” Nemigen válaszol. Na, pittyeg az óra, jól van, testvér, add már ide a vizemet.

 

2.

(királynyíl) (augusztus 30.)

Letüdőzöd? Tánciskola Mimi néninél. Osztálybuli a Kaffkásokkal. Milyen alacsony! Az új osztálytárs. Rákosi lakótelep. Íj az esernyőtartóban. 1956. november 5. Menjünk haza, Tamás! Címerkaszabolás.

– A fenébe, hogy nem gyullad ez az öngyújtó! Neked persze nincs gyufád.

– Hozok a konyhából.

– Kösz.

– Emlékszel arra, amikor legelőször rágyújtottál?

– Emlékszem, a franc egye meg. A Hanságban történt, a Kilián-telepen. Mi, gimnazista fiúk a téefesekkel együtt építőtáborban csapoltuk le azt a drága mocsarat. Katonák őriztek bennünket, mert a határsávban ástunk, az őrtoronytól kétszáz méterre. Harmadikosok vagy negyedikesek lehettünk, erősködtünk, hogy mi is kiásunk annyit, amennyit ők. Az iszap irtózatosan nehéz, ha meglendíted a lapátot, elrepül a kezedből, mert ráragad a súlyos sár. A táborban volt egy kantin, a környékén az összes nagyfiú cigizett.

– 1960 körül járunk.

– Igen, tizenhét éves lehettem. “Rágyújtasz?” – hallottam mindenfelől. “Rá, persze.” Majd’ kiköptem a tüdőmet az elsőnél, keheltem, harákoltam, de szívtam buzgón. Rögtön vettem tíz szál Tervet, legyen nekem is, hogy másnap vissza tudjak kínálni. A Hanságból már úgy jöttem haza, hogy megemberesedtem, legalábbis úgy hihettem, férfi vagyok. A Villányi úton laktunk, itt is elővettem. “Rágyújtasz?” Tudod, ahogy kell, flegmán: “Rágyújtasz?” És szívtam, csak hogy lássák.

– Egyből le tudtad szívni?

– Á, dehogy. De itt, Pesten aztán már le tudtam. Szörnyű kínok között, de megtanultam. “Letüdőzöd, letüdőzöd? Tüdőzd le, baszd meg, tüdőzd le!” Letüdőztem. A Villányi úti fiúkat már én kezdtem fertőzni. Számban a cigi, lezserül, kis hülyék, gyújtsatok rá. Volt egy nagy szerelmem, Edit, egyszer csak előtte is rágyújtottam. “Jé, te dohányzol?” “Hát persze.” Apám is hamar észrevette, ő is dohányzott, akkor még. Anyukánál hamar lebuktam: “Tamáska, csak nem dohányzol? Jaj, ne, ne, nem szabad!” “Dehogy, Anyuka, csak a fiúk…”. De akkor már nem volt mese.

– A Terv végül is a harmadik fokozat: Munkás, Kossuth, Terv.

– Ebből a három gyilkosból az Ötéves Terv a leggyengébb gyilkos. A Munkás rettenetes, azzal nem is próbálkozott egyik diákgyerek sem, attól is, a Kossuthtól is rögtön hanyatt estünk volna. A Terv gyengébb eresztés volt. Rászoktató cigi.

– Tizenhét évesen rászokni a cigire, manapság ez kései kezdés.

– Igen, majdnem megúsztam. Mint a drogokat, mert ugye nálunk akkor nem volt drog. Harmincéves koromban találkoztam vele először. Párizsban voltam, ott tunkolták előttem, azt is úgy, mint a cigit, megkóstoltam, de nagyon szarul éreztem magam. Akkor már volt annyi eszem, hogy ami nekem nem jó, azt ne csináljam. De a cigit erősen akartam. Mindenkinek a szájában lógott egy csikk, főleg falun. Dohányozni kellett, hogy kinézzünk valahogy, otthon, utcán, iskolában.

– Hová jártál?

– A József Attila Gimnáziumba. Ez a hajdani cisztercita Szent Imre Gimnázium, illetve ma újra az. Akkor tiszta fiúgimnázium volt. Hordtuk az egyensapkát, a Bocskay-sapkát, az oldalán egy háromszög, és a rávarrt csík mutatta, hányadéves vagy. Az elsőéves egy aranycsík, a negyedikes négy. De már másodikban mindenkinek fent volt a négy stráfja, mert annyira nagyfiúk akartunk lenni. Ez volt a cigivel is.

– Editnek is így imponálhattál. Ki ő?

– Ott lakott a Villányi úton, azon a lakótelepen, ahol én a szüleimmel. Nagyon helyes lány volt, elsőben jeges hógolyókkal próbálkoztam nála, lett is belőle szerelem. Viszontszeretett, ha jól emlékszem. A pusziig jutottunk el. Úgymond jártunk.

– Akkor ez egy hosszú kapcsolat: jeges hógolyótól a cigarettáig…

– Négy évig tartott, igen, emberesen csináltam én ezt. Ő az Újpestben tornázott, én a BVSC-ben vívtam, edzés után mindig rohantam ki oda, ahol az újpestiek edzettek. Egyszer aztán, a semmiből jött egy mondat: “bocs, ma nem veled megyek haza”. Elsötétült a világ, van valaki más – így ért véget. Ilyen típusnak indultam. Hogy a lányok letekernek majd.

– Ha a napodat fiúgimnáziumban töltötted, hogy kerülhetett egyáltalán sor a hógolyózásra?

– Ő a Kaffkába járt, az tiszta lánygimnázium volt. A két gimnázium közel volt egymáshoz. Lehetett várni a kapuban. Persze csak egy-két merész fiú, a nagy vagányok mertek odadőlni a vaskorláthoz, hogy ők csajt várnak. Állsz ott, a csajok jönnek kifelé, belédbámulnak, vihognak, te meg rezzenetlen arccal adod a flegmát. Olyan is odaállt, akinek nem volt csaja. Mintha lenne neki. De miután Edit arra lakott felénk, nekem elég volt a mi gimink előtt megvárni őt. A fiúk özönlöttek a Körtér felé, és amikor lement a nagy boly, kézen fogtuk egymást, vittem a táskáját, és kísértem hazafelé. Kevés fiúnak volt csaja. Marha nagy volt az irigység, mindenki leplezte, hogy nincs bulája. Ügyetlenek voltunk, még táncolni se tudtunk.

– Pedig ez a klasszikus tánciskolai időszak.

– A nővéremet járatták a szüleim, és én is el kellett hogy menjek vele, legyen a Sárinak biztos partnere. Szép lány volt egyébként, de dacos, durcás. Jártam a Gerlóczy utcába is, a Mimi nénihez. Ott már titokban bejött a rock and roll. Emlékszem, volt egy osztálybuli negyedikben, még fényképem is van róla, hogy ott rock and rollozok Edittel.

– Fiúgimnáziumban buli a lányokkal?!

– Negyedikben az osztályfőnök megengedte, hogy a Kaffkából áthívhatunk egy osztályt, abba aztán Edit is bele lett csempészve. Kunfalvy Rezső volt az osztályfőnök, állati rendes, komoly fizikatudós, nagyszerű ember. Üldögélt békésen valahol, ügyelt ránk, de hát tudta ő, hogy képtelenek vagyunk bármi rosszaságra, egyszerűen suták, gyámoltalanok voltunk hozzá. Kidekoráltuk az osztálytermet, én mint a legjobb rajzos ebben főszerepet játszottam: szendvicset visz a pincér, táncol egy csokornyakkendős férfi…, nagy fekete kartonokra ilyeneket rajzoltam, voltak hozzá lampionok meg girlandok. Az osztályterem egyik sarkában a harminc fiú, rihegtünk-röhögtünk, vártuk a lányokat, be voltunk szarva. Egyszer csak megérkeztek, nem egyenként, hanem csapatban, nyilván ők is libák voltak, buták, félénkek, akárcsak mi.

– Milyen ruhában voltál?

– Ing, nyakkendő, zakó, pantalló, rendesen fel kellett öltözni. Kovács Tamás, a Vívószövetség mostani elnöke, aki akkor osztálytársam volt, hozott lemezjátszót, sőt voltak rock and roll lemezei. Nahát, elképzelheted! Szólt a rock and roll, Kovács Tamás volt az Isten. Volt olyan lemeze, hogy meg lehetett hajlítani. Műanyag lemez! Aztán nagy nehezen rámerészkedtünk a lányokra. Télen hamar sötétedett, hét-fél nyolc körül vége is volt az egésznek. Elfogytak az előregyártott szendvicsek, elfogytak az üdítők.

– Milyen üdítő volt 1960–61-ben?

– Erre nem emlékszem, az biztos, hogy még nem kóla. Valószínűleg málnaszörp. Mindegy volt. Azt csináltuk, amit ellestünk a másik osztálytól, ahol már volt ilyen. Az egészet megdobtuk az én rajzaimmal, egész hatásos volt, mintha egy bárban lennél.

– Te menő fiú voltál az osztályban?

– Nem, de kilógtam, mert ilyen… művészlélek voltam, furcsa fiú. Rajzol. Náci bácsihoz, Nagy Ignáchoz jártam, ő paptanár volt annak előtte. Kiszúrta, hogy a kezem ügyes, behívott a szertárba, és megtanított olajjal festeni, tussal rajzolni. Ezt a többiek nem gúnyolták, mert ez egy képesség volt, jól jöhet az osztálynak egy jó rajzoló. “Kurva jól rajzol a Cseh!” Jó voltam tornából, atlétikából, igaz, a labdát viszont ne adj isten, hogy el tudtam volna találni. Pedig hát minden fiú a focicsapatba akar belekerülni. Egyszer a Gallen Laci, örökké hálás leszek neki, megsajnált: “gyere, Cseh, állj be egy kicsit”. Annyira igyekeztem, hogy rögtön orra estem. Ugyanakkor Ottó bácsi, a testneveléstanár beválogatott a rákóczisok elleni iskolabajnokságra. Gyűrűn, szekrényen, talajon jó voltam, korláton csak ügyes, pedig sokat gyötrődtem a saslengéssel. Futni, tornázni szerettem. Úgy futottam le tíz kilométert, hogy a téefesek két kilométerrel maradtak mögöttem. Nekem ez alkatilag feküdt, élveztem a futást. Már csak azért is, mert majdnem mindig győztem, és az sokat számit, hogy az ember győz. Szóval elfogadtak. De vezér, az nem voltam semmiképpen.

– Egy-egy ested után összeülnek kisebb-nagyobb társaságok – akármennyien is vagytok, mindig te viszed a szót. Az osztályban nem így volt?

– Nem. Ennek az osztálynak nem volt vezére. X-et bírtuk, mert baromi jó volt fizikából; Y-t, mert bokszolt, Z-t, mert vagány volt… Öten-hatan voltak az élen, én nem tartoztam közéjük. Serpa sem voltam, nem lógtam ki semerre. Középtiszt, az voltam én.

– Alacsony is vagy, mondhatjuk, kicsi. Már a tánciskolánál meg a bulinál is ez járt eszemben.

– Hát igen, nem voltam magas. És ez egy fiúosztályban sajnos eléggé meghatározó. Hogy hány centi vagy. Viszont fürge voltam, eszes, színes, vibráló természetű. Negyedik környékén kezdtem nőni még egy kicsit, aztán úgy maradtam. Éltem meg már ilyet, hogy “jé, te ilyen alacsony vagy?!” Ha színpadon állsz vagy a tévében látnak, akkor nincs mihez viszonyítani. És ők azt hitték, hogy akit ők szeretnek, és aki szépen énekel nekik, az biztosan nagy, erős, szép. Aztán kiderül, hogy stöpszli. Na, az azért mégse, mondjuk azt, hogy erősen átlagméretű vagyok.

– “Milyen alacsony!” – ez volt az első reakciója annak a lánynak, akivel néhány napja itt jártam.

– Szép lány. Hát igen, amikor Tordasról elkerültünk, akkor, úgymond, visszaléptem a fejlődésben. Még nem voltam tizennégy. Addig szép rendesen növekedtem, mint egy vidéki jegenyefa, s akkor itt minden leállt. Menthetetlenül jöttek a kisebbségi érzések: falusi fiú Pesten. Ma jöhetsz bárhonnan, nem látszik rajtad, idevalósi vagy-e vagy sem. Régen nem volt ennyi ruha. Egy mackónadrág, és kész. Illetve nekem anyám térdnadrágot vett, jaj, borzasztó volt. Térdnadrág, félcipő, térdzokni. Így vitt be ’56 őszén a nyolcadikos fiúosztályba. Úgy néztem ki, mint valami giccses illusztrációban a Nemecsek. Álltam ott a terem előtt, a mamám fogta a kezemet, de nem jött be velem. “Ez lesz az osztályod, Tamás – ezt az osztályfőnök, Bihariné mondta –, akkor bemutatom az új osztálytársatokat.” S én beléptem térdnadrágban, félcipőben, térdzokniban. Kegyetlen harminc kölyök, ahogy megláttak ebben a mesebeli ruhában, “Kis herceg, húúú!” Lapultam, szemben a harminc farkassal. És akkor a Gallen Laci, akivel aztán a gimiben is egy padban ültem, és minden dolgozatát, amit lehetett, megírtam, mert nem volt jó tanuló, én meg azért az voltam, szóval egyszer csak egy hang, a Gallen hangja: “Ssssszcs, srác, srác, gyere ide!”, sziszegett felém, és kiintett a második padból. Melléültem. A Gallen Lacit a mai napig nagyon szeretem. Egy házmesternek volt a fia, iszonytató csibész, nagy körtéri vagány, bokszolt is. A szárnyai alá vett. Elkezdődött a budapesti életem. A teljes zűrzavar. Művelt, úri fiú voltam, édesanyám engem kikupált, ehhez tartozott a térdnadrág is, de itt, Budapesten elvesztem. Nem értettem semmit, és nem értettem semmihez. Azt se tudtam, mi az a villamos. Láttam én már olyat talán, meg láttam korábban ilyen hülye házakat, lakótelepieket, és elszörnyülködve néztem, hogy abban emberek bírnak élni, de hát fel sem merült, hogy nekem ezekkel még dolgom lehet. A központi fűtés például felfoghatatlan volt. Csodálatos és értelmetlen. Tordason erdő mellett laktam, jó patakok mellett, szabad életet éltem, s ebből egyik napról a másikra át kellett volna lépnem egy vadidegen közegbe. Elkövettem mindent, minden csibészségben benne voltam, lógás villamoson, lógás az ütközőn… De ezekben nem tudtam felvenni a versenyt. Viszont egyszer csak előbújtak Tordas előnyei: akkoriban indiánok lakták a Gellérthegyet is, úgy értem, ott is volt egy csapat, akik azt állították, hogy ők indiánok. Sisa volt a vezérük. A Gellérthegy még hatalmas zöldterület volt. Egy-két ódon, lepusztult villa kivételével benőtt mindent a dzsungel. Ott tanyáztak a Sisáék. A Rákosi-lakótelepen, ahol mi laktunk, volt nyolc-tíz fiú, mi is megalkottuk a csapatunkat…

– Mi az a Rákosi-lakótelep?

– Rákosi építtette, összesen hat ház a Villányi úton. Téglaházak erkéllyel, még nem ez a Békásmegyer-rendszerű, hanem négyemeletes vagy háromemeletes, szóval emberi léptékű. És akkor kiderült, miből csinálják az íjaikat ezek a töketlenek. Ecetfából! Kétszer kihúzod, eltörik. Fegyvermesterré léptem elő, mert mondtam, ez nem jó, a mogyoró a jó. A Gellérthegyen az is volt. Be kellett merészkedni a Sisáék területére, de vágtunk mogyorót, az frissen is hajlik, és ha kihúzod, hatvan vagy akár száz lövést is kibír. Baromi jó íjaink lettek. Kamatoztattam a vidéki tudásomat, és ez jó cserealap volt, megnőtt a respektem. Erdőhöz szokott fiú voltam, nem féltem. A városi gyerekek finomkodtak: juj, ez tüskés! Ki nem szarta le a tüskét!

– Egyszer meséltél az első íjadról, amit apád csinált neked.

– Ott van az ajtó mellett, az esernyőtartóban, kőrisfa. Két évig szárította, még Tordason, nem engedte elővenni a szekrény háta mögül. Most már szúette, de nincs szívem kidobni.

– Ez tehát még az ötvenes években készült.

– Igen.

– És most, 2006 őszén itt áll az esernyőtartóban. Hurcolászod magaddal a világban.

– Ezek szerint. Ez azért tényleg érdekes. Hogy a csodába van ez még itt?! Hány albérletben volt ez velem?! Mert velem kellett hogy legyen, ha egyszer most is velem van. Nemrég tört el, úgy tizenöt éve. Addig működött, jól lőttem vele. Egyszer aztán reccs, eltört. Sisáék ellen is ezt használtam, ez volt a királynyíl. Ezzel arattam. A nyílvesszőhöz is én értettem: veszel egy nádat, mellé egy vastag bodzaágat, levágod három-négy centisre, ráhúzod a nád végére, a bodzának puha a belseje, ezt kitúrod a feléig, belenyomod, ez lesz a nehezék, s ekkor röpül a nyílvessző. Mert ha egy puszta nádat ellövök, az kacsázik a levegőben, és elmegy a bús francba. Én ezt tudtam, ők meg nem tudták.

– Ezen a terepen hazai pályára kerültél.

– Igen, voltak élhető terepek, voltak sikerélmények. Meg szavalóversenyt is nyertem nyolcadikban a Köbölkúti iskolában, nem sokkal azután, hogy felköltöztünk. A walesi bárdokat szavaltam.

– Pontosan mikor költöztetek fel?

– 1956. november 5-én. Dörögtek a fegyverek, a teherautó ülésén anyám folyton nyomott lefelé, le, a műszerfal alá, én meg lestem volna kifelé mindenáron, és lestem is. Ma már nem tudom, hogy én láttam-e, vagy fotókról ismerem ezeket a képeket: halottak az utcán. Hol az anyám, hol a sofőr nyomott le, mert hát a gyerek ne haljon meg. Mentek javában a sorozatok a Körtéren. Hogy ki lőtt kire, fogalmam sem volt. Hú, várj csak, a gyógyszeremről elfeledkeztünk!

– Várok, de a könyvben nem fogunk jelezni minden egyes gyógyszerbevételt.

– Pedig fontos, kérdezd csak meg Évát. Ebben a gyógyszerben olyan anyag van, amit a sejtek esznek, nem tudom, mi az, a feleségem tudja ezt. A rákos sejtek halálra eszik magukat, és fölfordulnak. Ezen úgy elszórakozom néha magamban, de jó, most ezek teljesen vakvágányon zabálnak valamit, nem tudják abbahagyni, mert telhetetlenek, emiatt fölfordulnak, és amikor hugyozok, könyvben nem illendő ilyet leírni, de a vécében mindig nézem, ahogy milliószámra zúdulnak kifelé. A betegtudatomat ez egészségesen befolyásolja. Két hete szedem, mióta kiderült ez a betegség. Ma duplájára emeltük az adagot, szóval hatalmas lakoma van bent a testemben.

– Mi történik, amikor alszol?

– Azt mondják, hogy éjjel is föl kéne kelni, állandóan etetni kéne őket. Mert különben áttérnek másra. Rám. Röhögnek, csámcsognak, és közben nézelődnek, talán már kinézték a májamat vagy a vesémet, hogy majd azokra is rávetődnek. Az lesz az áttét, ha ez megtörténik.

– Tulajdonképpen mi történt két héttel ezelőtt?

– Veszprémben voltunk a kórházban. Kijöttem a cétéből, és az orvos azonnal mondta: “sajnos az, amire gondoltunk, daganat”. Én bizony nem gondoltam semmire. Szemem se rebbent. Évával megreggeliztünk ott egy teraszon, odajött egy veszprémi újságíró, annak rögtön elújságoltam, hogy mi van. Budakeszin tovább vizsgáltak, aztán telefonon arra kértek, menjünk be, inkább személyesen mondják el. Na, akkor már borítékoltam: rosszindulatú. “Rosszindulatú” – kezdte a professzor. Nem a legsúlyosabb, mondta, de nem tudnak hozzáférni, nem tudják műteni. Ezért kemoterápiás módszerrel próbálják izolálni, elkeríteni, kisebbíteni, mit tudom én. Ez kezdődött el tegnapelőtt. Bevittek egy szép szobába, ágy, asztal, mosdó. A nővér betolt egy állványt. Bekötötték az infúziót, délelőtt 11-től este 7-ig csorgatták belém ezeket az anyagokat. Lógsz egy csövön, nem tudsz tőle szabadulni, mert a nővér elment, odarakta a csöngőt a kezed mellé, ruhástól fekszel az ágyon, cipő nélkül, fázik a melled. Közben muszáj volt nyomnom a csengőt, de az az édes nő biztos azt hitte, hogy van még ideje. Nekem meg nem volt, mert úgy rámjött a hugyozás, hogy azt hittem, megőrülök. Indulásra készen ültem, a papucs a lábamon, na, akkor végre jött, és levette, szép alaposan eldugaszolta az infúziót. Férfias léptekkel próbáltam eljutni a vécéhez, a kétszáz méteres folyosó másik végére…. Később a nővér kérdezte, hozzon-e kacsát, én meg kérdeztem, hogy kell azt használni, mert még életemben nem használtam.

– Nem voltál még kórházban?

– Voltam, de soha nem voltam ágyhoz kötött. Se ágytál, se más, ezekkel a méltatlan dolgokkal nem kellett megismerkednem. Magyarázta, hogy működik, én szerettem volna megúszni, de azt is láttam, mennyi bajt csinálok ezzel a folyamatos csengettyűzéssel, végül föladtam, és rá a kacsára.

– Veled azonnal közölte az egyik orvos: rák. Majd a másik: rosszindulatú. Apám is rákos volt, mi az utolsó pillanatig próbáltuk ezt előle eltitkolni. A te apád tudta, hogy rákos?

– Igen, mert meghallotta a tumor szót. Akkor még nem volt szokás, hogy megmondják, de az apám rákérdezett, és akkor megmondták. Sokat jut eszembe, ő is pont ilyen befordulva feküdt, mint én. Mindig így láttam: befordulva fekszik az ágyban, és alszik. Morfiummal kezelték, azért aludt annyit. Emlékszem, az Üllői úton, a Klinikákon feküdt, már hosszú ideje bent volt a kórházban, de akkor hazahozhattam. Gondoltam, jót teszek vele: “apa, teszünk egy kört”, és a sárga 100-as Skodával végigmentem a Petőfi Sándor utcán, meg olyan helyeken, ahol épült egy szálloda, egy üzlet, valami új. Meg hogy a hídról kicsit körülnézzen. Egyszer csak megszólalt, “menjünk haza, Tamás”. Biztos nem akart megbántani, és egy ideig nem szólt, hogy neki tök elege van. Ez úgy nagyon megmaradt bennem. Pedig én jót akartam. Hátul ült, nem szerette, ahogy vezetek, szerinte túl vadul vezettem. Pedig nagyon szelíden mentem, direkt vigyáztam. És akkor: “menjünk haza, Tamás!”

– A “haza” a Villányi utat jelenti?

– Igen, 1956. november 5-től mindig azt. Apám egyik kollégájának köszönhetjük azt a lakást. Megsúgta nekünk, hogy disszidálni fog, és a lakás üresen marad. Beköltöztünk, tulajdonképpen lakásfoglalók voltunk. Akkoriban sok ilyen történt. A családunk kettészakadva létezett: a nővérem ide járt gimnáziumba, és a nagynénémnél lakott albérletben a Krúdy Gyula utcában, egyszer majd én is felbukkanok ott egy pillanatra, apám jó ideje Budapesten lakott – én és anyám Tordason. Budapesten lehetetlen volt lakáshoz jutni. Apám az Építésügyi Minisztériumban dolgozott, nagyon jó szakember, kiváló főkönyvelő volt, és ott dolgozott az a kolléga is, aki aztán disszidált. A lakás meg az Építésügyi Minisztérium lakótelepén volt, és jól meg volt csinálva, mert maguknak építették. Így kerültünk ide, szerencsénk volt.

– 1956. november 5-ig Tordason éltél.

– Pontosabban a falutól két kilométerre, a Hangya-telepen. Négy-öt ház, és bennük a családok. A telep és a falu között pedig az erdő. ’56 őszén éjszakánként a mamám mellett feküdtem, odagömbölyödtem hozzá, és közben az apám pilótatőrét szorongattam. Mondták a falusiak, hogy böcölléznek ám: bandák jönnek, fosztogatók. Anyám félt, én ezt láttam, és mellé bújtam az ágyban. Napokon át hallottuk az irtózatos morajt. Tordastól két kilométer Martonvásár, és ott, a régi balatoni úton jöttek fel a ruszki tankok. Morgott, rengett a föld.

– Tordason mit jelentett a forradalom?

– A falu nevetett-kacagott, mindenki más arcát mutatta, mint addig, szürke, búskomor alakokból vidám, közlékeny, nyílt tekintetű emberek lettek, egész más világ köszöntött be. A falusi fiúk fel akartak jönni Pestre harcolni. Ott állt két teherautó, a tanítás rögtön abbamaradt, ki tudja, hányadszor. Engem kiszólított a Pap tanító bácsi, az igazgató: “gyere csak, Tamás, nem olyan, mint más – mindig ezzel szórakoztak –, gyere és vágjad!” Ott állt az egész falu, kezembe adtak egy marha nagy ollót, kiterítettek két magyar zászlót, Rákosi-címerest… “Vágd ki körbe!”

– Képzeljünk tehát magunk elé egy tizenhárom éves kamaszt, aki a falu jelenlétében kaszabolja kifelé a magyar címert…

– Vágtam, kaszaboltam, nagyon igyekeztem, hogy szép legyen a kör, de azt is éreztem, hogy a tömegben egyre nagyobb a türelmetlenség, csak szakadjon már ki az a címer. Az a címer, amit mint valami szentséget, úgy rajzoltunk, festettünk korábban a rajzórákon. Aki emlékszik a Rákosi-címerre, az tudja, elég rohadt dolog volt azt kifesteni. Folyton befolyt a festék a búzakalászba, például.

– Miért festettél te címert?

– Hát ez volt a feladat: lerajzoljuk és kifestjük a magyar címert. Na, ezt vágtam én ki, és amikor megvolt, a falu fölemelte, és kitűzték a teherautó vasrúdjára. Énekeltek, így indultak Pestre. Álltak a platón, nem emlékszem, géppisztoly volt-e náluk, talán igen, és senki nem törődött azzal, szabályos-e a kör vagy sem. Pedig én nagyon izgultam, hogy el ne csesszem. Ahogy körbeértem, kitört az üdvrivalgás, én még nyisszantottam volna, de valaki fölkapta, a zászló már ott se volt. Na, kezdődik a hőemelkedés, alaposan lepusztít ez a kemoterápia, a francba.

– Gondolom, a cigi se tesz jót egy tüdőrákosnak.

– Már te is kezded?

– Bocs. Volt már olyan, hogy le akartál szokni?

– Tavaly nyáron nagyon elhatároztam. A pulai fellépéshez kötődik, de hogy miért, nem tudom. “Augusztus 6-ától nem dohányzom!” Ezt határoztam. De aztán még többet dohányoztam.

– Meddig bírtad?

– Egy óráig se. Egyszer viszont tényleg leszoktam, kábé húsz éve. Három hónapig nem cigiztem. Aztán elmentem osztálytalálkozóra: “Tamás, mit hülyéskedsz, nehogy leszokjál már!” “Leszoktam, fiúk.” “Na, gyújtsál rá!” “Ha akarjátok, itt most elszívom nektek ezt a cigit, oly mindegy, hiszen én már nem dohányzom.” Aznap este elszívtam öt csomaggal. Nikotinmérgezésem lett, hánytam, szédelegtem, a nővérem ápolt. Akkor megcsappant kicsit az önbecsülésem, hát ilyen gyenge ember vagyok én? Szégyenletes kudarc.

– Fiúosztálynak osztálytalálkozó – akkor azzal a bizonyos Edittel se találkozhattál.

– Nem. De láttam később, húsz-harminc év múlva. A férje még akkor is féltékeny volt. Hogy mire föl, azt nem tudom. Ráadásul rendőrtiszt volt.

– Csak nem az, aki edzés után egyszer csak hazakísérte?

– Nem, de rögtön azután jött, és besöpörte az Editet. Szép lány volt sokáig, aztán kicsit elhízott, és ő szégyellte, hogy elhízott. Azt hiszem, butikot nyitott, rendőr férjjel el lehetett érni, hogy ő már idejekorán maszek ruhaboltot nyithasson. Mindegy. Ártatlan, szép diákszerelem volt, jó, hogy volt.

 

Az itt olvasható két fejezet részlet Bérczes László Cseh Tamás. Beszélgetőkönyv című, várhatólag szeptemberben a Palatinus Kiadónál megjelenő kötetéből.