Én először akkor voltam híres, amikor elvesztem a tengeren. Nagyon elvesztem, de csak kicsit lettem híres, hozzám képest lettem, én tudom csak, mennyire kicsit, mennyire nem. Volt egy piros úszógumim, méghozzá nagy: azért volt nagy úszógumim, mert én már nagy voltam, a testvéreimnek, akik velem ellentétben nem a nagyok, hanem a kicsik voltak, kicsi volt az úszógumijuk is (gyanítom, hogy tőlem örökölhették azt is, mint mindent), mert ők voltak a kicsik. A testvéreim mindenfélét tőlem örököltek, olyan dolgokat, amiket én máshonnan örököltem, például Joli néniéktől, na, hát ők aztán igazán gazdagok voltak. Amiket tőlük örököltem, azokat sohasem volt szabad felvennem, mert azok voltak az ünneplő ruhák. Volt köztük még nyugatnémet is. Valahonnan örököltek nyugatnémet ruhákat, mert ők gazdagok voltak, de én persze azokat nem húzhattam fel, mert azok ünneplők. A ruhák, a nyugatnémetek. Ünneplők, vagyis a nyugatnémetek ünnepeltek, nyilván állandóan. Mert a gazdagok ruhái ünneplők, hát még ha nyugatnémetek is. És azoknak a gazdagoknak a ruhái is, akik nyugatnémet ruhákat örökölnek, eleve ünneplők a ruháik. Örökölni – látszik tehát – ünnep, pláne ruhát. Most ugyebár kézenfekvő volna azt gondolnom, hogy nálunk nem is voltak ünnepek, mert ha lettek volna, akkor valamikor felvehettem volna azokat a szép kis ünneplő ruhácskákat, amelyeket gazdag öröklőktől örököltünk, de úgy vélem, ez csúsztatás volna. Nálunk is voltak ünnepek, csak nem elég jelentősek ahhoz, hogy felvehettem volna a Joli néniéken keresztül örökölt ruhákat. Meg hogy tőlünk, istenem, ha tőlünk örökölhetett volna valaki egyszer. Rajtunk keresztül. Keresztül örököltünk mi, így mondták, mi rajtuk keresztül örököltünk. Átörököltünk. Olyan jó lenne valamit átörökölni. Nincs már egy rongyom, bárcsak átörökölnék valamit, keresztül. Aki örökölt át, örököljön bét is. Ez olyan volt, olyan nyelvi képtelenség, mint ahogyan mi a boltban viselkedtünk.

Mi ugyanis sohasem vásárolni mentünk a boltba, hanem megnézni, hogy osztanak-e valamit. Ha osztottak, vettünk. Valamit. Persze olyasmit, amit éppen osztottak, mi mást vehettünk volna, az volt, amit éppen osztottak. Ha margarint osztottak, azt vettünk, ha sót, akkor azt, ha kenyeret, akkor pedig azt, persze, ha volt még szabad kenyérjegyünk. Különben a testvéreim sem vehették fel soha az örökölt ruhákat (amelyeket én az azokat öröklő, tehát gazdag Joli néniéktől örököltem), szerintem a húgom azért nem, mert hogy nézett volna az ki, hogy ő pompázhasson (ünnepeljen) egy olyan ruhában, amelyben még nekem sem engedték meg, az öcsém meg eleve nemigen jöhetett számításba, nem mintha nagymamit nagyon izgatta volna, hogy éppen milyen ruhában – fiú- vagy lányruhában – jár a gyerek. Egyrészt mert a gyereknek úgyis mindegy, másrészt mert nagymami főként engem szeretett, és szépen megőrizte az ünneplő ruhákat nekem, nem is szakadt el egyik sem, egy sem, soha.

Valahol még bizton ép valamennyi, valahol meglehet, van még valahol sok-sok gyönyörű nyugatnémet cucc. A nagy, piros úszógumim viszont már rég kipukkadt, amúgy is alig tartanak valamit ezek a gumik. Nem mentem be messze a tengerbe, de nagyok voltak a hullámok, felborultam, pörögtem egy párat, kicsit féltem, inkább úgy emlékszem, hogy generáltam magamban a halálfélelmet, úristen, mi történne, ha én most itt megfulladnék, hogy sírna Anya. De közben tudtam, hogy leér a lábam. Le is ért, ki is evickéltem a partra. Kievickéltem a teljesen ismeretlen partra. Hatéves voltam, azt hiszem, mire kiértem, megvoltam hét is. Vagy fél nyolc. A parton románul beszéltek, olykor Balatonról szalasztott keletnémetül, de az esemény szempontjából ez nem volt különbség. Nem volt ez baj, csak sajnos egy szót sem értettem, az is lehet, hogy nem románul beszéltek, hanem csehül, ezek a csehek, csóválta fejét édesanyám mindig, amikor focizni rohanó fiúk szétzúzták az akkurátusan csepegetett homokváramat. Érdekes, csehet mondott, pedig akkor még csehszlovákok voltak a csehek.

Mindig teleszórták homokkal a joghurtomat, helyesebben a jaurtomat, nagyon finom a homok a román tengerparton. Román, de finom. Milyen lehetett volna? Magyar tenger nem létezett, magyar homok nem létezett, nem volt viszonyítási alap. A román tenger is finom volt, milyen lehetett volna más, amikor azt hittem, hogy elvesztem. Azt már tudtam, hogy nem haltam meg, de a helyzet nem tűnt sokkal biztatóbbnak, amikor kijöttem a partra, és fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, csekély volt vigasznak, hogy élek. Azt hiszem, egy kicsit arra gondoltam, hogy már meg is haltam, de aztán úgy döntöttem, hogy megkeresem Anyát és a testvéreimet. Igen ám, de hol. Hol keresi meg az ember az anyját és a testvéreit, ha egyszer látóföldnyire semmi más nincs, mint lepedőkből összetákolt ezernyi egyforma napozó, homokozó – néhol focizó csehszlovákok, akiket a zsargon miatt ejtettünk per cseheknek – és románok. Mert a tengerparton románok laknak, erre már idejében figyelmeztetett Anya. Egyszer, később, amikor a saját gyerekeimet vittem ugyanoda, lebozgoroztak. Lebozgorozni, vajon hányan értik. Mi is lehet a Bozgor Világ. Egykor úgy hívtuk a Mozgó Világot. Viccből, szigorúan viccből, Anya nehogy megtudja, mi nem viccelünk ilyenekkel. Hogy mi hazátlanok volnánk, mint az oroszországi zsidók, akikre eredetileg ott kitalálták, majd a románok emiatt ránk alkalmazták ezt a szót, bozgor. Azt mondták valamikor nekem: itt van egy szó, amelytől rettegni kell, ha valaki ilyet mond neked, fiam, akkor üss. Ezt apa mondta, jó sokszor, és hangsúlya volt annak, amikor ezt mondta, pedig másban nemigen buzdított ő verekedésre. Nem ütöttem én embert ennek ellenére még sohasem, amikor azt mondták, hogy bozgor vagyok, akkor sem, nem csak, mert nem vitt rá a lélek, félni nem félek, épp csak nem kívántam ütni még. Nem szoktam ütni kívánni, ezt mondhatom el most magamról ennek kapcsán. Nem kívánom az ütést. Kapni sem kívánom, de adni, azt végképp nem. Tudtam én mindig, hogy nem is vagyok jó magyar. A bozgor hát hazátlant jelent oroszul, orosz zsidókra mondták, történelmileg. Meg rám is, némi joggal. Egyik hazám a másikba pofozott. Hazánk időjárása kontinentális. Kontinentális idő van a hazámban, az én hazám kontinentális. Kontinens. Elmentem itt a hazámban (a kontinensen) innen oda, és azt mondták – mit mondták, panaszolták! –, hogy bozgor. Nem én, az, aki velem egy nyelven beszélt. Örültem, hogy nem vették észre az akcentusomat, és vidáman mondtam: én is bozgor vagyok. A gyerekem sajnos nem értette, hogy min röhögök. Aki bozgor akar lenni, pokolra kell annak menni. Így vagyok is bozgor, meg nem is: vagy itt is bozgor vagyok, vagy ott is otthon vagyok, szarjátok össze magatokat. Én hétéves koromban ott láttam először meztelen férfit.

Hétéves koromban láttam először meztelen férfit, na, de akkor aztán jó sokat. Nem úgy, mint amikor meglestem fürdőnadrág-felvevés közben (fecske! – de hogy fecske, ez későbbi kulturális infó, akkoriban azt hittem: csak ilyen létezik) apát, hanem úgy, hogy jöttek szembe. Tucatnyi meztelen román férfi jött velem szembe, mert nem értették, hogy mit keres egy ilyen maszatos, bőgő kislány nagy piros úszógumiban a szegregált férfi nudista strandon. Mintha én tehettem volna arról, hogy félméteres lyukak voltak a strand kerítésén alul, mert a bácsik ott lesték a szintén szegregált néniket. Még jó, hogy befértem a lyukon. Azt azért nem gondoltam volna, hogy a román bácsik olyan szőrösek, olyan nagy nekik, és olyan borzasztó. Az öcsémé teljesen más volt, úgy is mutattam be az öcsém pucukáját a szomszéd kislánynak, hogy az ott a szarvacskája. Hát, eufemizálni már kislány koromban tudtam. Neveltek. Vagy megtanultam.

Tanítottak, hát persze.

Románul nem tanítottak (ráérsz, fiam, az iskolában, megtanulni AZOKNAK a nyelvét), így aztán mondhattak akármit is nagy pucájú román bácsik, csak annyit tudtam, hogy románul van. Hogy most románul kellene kitalálni Anyához, és ha értettem volna, amit akkor mondanak, akkor tán még ma is minden könnyebb lenne. Vagy lehetett volna, legalább akkor. No, de én nem találtam ki románul, ennyi. Aztán valahogy mégis megkerültem – úgy emlegettük mindig, hogy amikor én a tengeren megkerültem, én egy megkerült kislány vagyok –, egyedül találtam meg, hogy hol vagyunk. Vagyis megtaláltam a helyet, ahol vagyunk. Én megtaláltam, hogy hol vagyok. De, sajnos, éppen akkor nem voltunk ott, ahol voltunk, ott, ahol mi voltunk, sajnos éppen egy román néni volt, és megpofozott. Azért pofozott meg a román néni románul, mert Anya őt kérte meg, hogy vigyázzon a testvéreimre, amíg ő engem keresgél, meg bemondat a hangosbemondón, amitől kicsit híres lettem. Úgy lettem híres egy kicsit, hogy egy hangosbemondón kiabálták románul annak a megkerültében felpofozott piros úszógumis kislánynak a nevét, aki nem értette, hogy miről van szó, de aki nyilván én voltam, mert ki más. Összegezve: kiskoromban én egy nagy, piros úszógumis, értetlen, elveszett, megkerült, felpofozott magyar kislány voltam nagypucájú román bácsik között, az ő tengerük partján. És a teljes igazság, most mit csináljak. Persze én úgysem értettem volna meg, amit mondanak – és soká értelmezés nélkül maradt hát ily módon e tartomány –, mert a hangosbemondó is román volt, de – magyarázta el később Anya – más megérthette volna éppen, aki román, és aki éppen megtalált volna. Kislány, hatalmas piros úszógumival. Colac, így hívják az úszógumit románul, akkor megtanultam ezt a szót. A román nénitől, aki megpofozott. Azért pofozott meg, mert kétségbe volt esve. Hogy elvesztem, és nem kerülök meg. Kétségbeesett és ütött. Előfordul mással is, aki néha ütni kíván, ha kétségbeesik. Mert szomorú volt Anya, miattam. Én nem voltam szomorú már akkor: megkerültem, kissé megpofozva bár, de még az úszógumim is megvolt. A piros, colac, románul ez a neve, így hívták a mentőövet egy ismeretlen parton.

Volt azért valami izgalom abban, amikor azt mondták: aztán kilencedikesek lesztek, és akkor katonák is lesztek. Féltem egy kicsit attól, hogy talán nem is leszek kilencedikes, nem vesznek fel, kevés volt a magyar hely a líceumban, arról meg hallani sem akartam, hogy román iskolába járjak, igaz, senki nem is mondta, hogy oda kellene járnom. Nem hozhattam szégyent a családra, hogy románba járok, az tiszta sor, meg hát a román iskolában egészen biztos, hogy nagyon féltem volna, el sem tudtam volna képzelni, hogy ülök a romángyerekek között a romániskolában a románpadban, fogom a románfüzeteimet és a romántollamat, és románul írok meg felelek. Románul kérdeznek, és én románul felelek. Az biztos, hogy egy szó nem jutott volna eszembe soha, és különben sem értettem volna egy szót sem. Mert az más dolog, hogy az ember olvas vagy beszél románul – no de nem szoktunk beszélgetni a termodinamika második főtételéről. Honnan tudjam, hogy hívják a termodinamika második főtételét románul, meg a sejtmagot, reménytelen lett volna, nem vagyok kompetens. Szerencsére szó sem esett arról, hogy románul kellene tanulnom, okos kislány is voltam, jól is tanultam, simán felvettek a rendes magyar líceumba, így lehettem azonnal és egy füst alatt katona is. Román katona, magyar gyerek, a román hadseregben. Szép kék egyenruhánk volt, amolyan románkatona-kék, sapkával, karunkon a haza (a mi hazánk, Románia) emblémáját, vállunkon a fegyvert viseltük. A légfegyvert. Légpuskát, mármint. Azzal kellett lőnünk. Célba.

Kivitt bennünket a busz reggelente a Bácsi-torokba, a kék egyenruhánkban, egyensapkánkban, a zubbony vállán volt egy fül, abba kellett beletenni a sapkát, amikor nem volt a fejünkön. Azt már megszoktuk, hogy a fiúk röhögnek rajtunk, bár nem volt min olyan nagyon röhögni, ők is egyenruhában voltak, az iskolába is egyenruhában jártunk, sötétkék kötényruha, világoskék ing, a szoknya nem lehetett sem hosszabb, sem rövidebb, mint térd fölött tíz centiméter. Hozzátartozott még a set up-hoz a fehér hajpánt, pontosan két centiméter széles, meg a karszám. A karszámot a kabáton kellett viselni, rajta volt az iskola neve, meg hogy hányas számú tanuló, én például az 568-as számú tanuló voltam. Ki tudja, nem vagyok-e ma is még az 568-as számú tanuló, valamennyire biztosan az vagyok, hiszen az 568-as valósággal vonzatává vált a tanuló szónak, ha ezt ejti ki valaki a száján: tanuló, én azonnal mondanám, hogy 568-as. Vagy fordítva: ha 568-ast mond, én tudom, hogy tanulóról beszél. Ha nem volna a szükséges önkontroll. Bizony, így is tartok tőle, hogy én vagyok az 568-as számú tanuló. Vagy katona, ha jobban belegondolok. A kötényruhára is fel kellett varrni a karszámot (a mellünk fölé, de akkor miért karszám, miért nem mell- és karszám), és akkor mi még szerencsések voltunk, mert nekünk legalább piros volt a karszámunk, az egész városban csak nekünk volt piros a karszámunk, persze nem csoda, én pont az 1-es számú líceumba jártam. A cé osztályba, az ába meg a bébe persze a románok jártak. A románok ások meg bések voltak, a magyarok cések. Nem tudom, hogy az ásoknak meg béseknek volt-e varrószerszámuk mindig kéznél, mindenesetre nekünk, céseknek mindig volt tű és cérna a táskánkban. Reggel a kapu alatt felvarrtuk a karszámot, különben a portás nem engedett be a suliba, délben letéptük, másnap kezdtük újra. Voltak még különféle dolgok a táskánkban, például farmernadrág. Nadrágra nem csak azért volt szükség, hogy ne kelljen egyenruhában végigflangálni a városon az iskoláig meg vissza, hanem azért is, mert hideg volt. Így mutatkozott meg a szükséges akkoriban. Hideg volt, de nekünk harisnyanadrágban kellett ülnünk a suliban, legalább addig ne fázzunk, ameddig odaérünk, hát ezért volt nálunk nadrág is, meg hasonlók. Reggel valóságos öltözővé alakult át a Báthori utcai bejárat, nem csoda, hogy ránk szokott a mutogatós bácsi.

A mutogatós bácsi egyébként eléggé jól öltözött volt, és kizárólag a magyar lányokat molesztálta. Persze nem valószínű, hogy etnikai megfontolásból, inkább arról volt szó, hogy csak a magyar osztályoknak volt nulladik órájuk (úgy mondtuk: hétórás órájuk), nekünk héttel vagy nyolccal több óránk volt, mint az ásoknak meg a béseknek, így hétre jártunk iskolába. Akkor viszont nem volt még bent sem a portás-, sem az igazgató bácsi, és szabadon garázdálkodhatott a másik, a mutogatós bácsi.

Az egyik bácsi ott van, mikor a másik még nincs ott. A mutogatós bácsit máskülönben leginkább sajnáltam, különösen télen. Furfangos bácsi volt különben, sikerrel küzdött a megszokás ellen, mindig kitalált valami más rejtekhelyet, néha a lyukas fát, másszor hol a Farkas utcai templom pillérei közül, hol a barna vaskapu mögül ugrott elő, széttárta ballonkabátját, és megmutatta ágaskodó farkát. Faszát, pontosabban, semmi eufemizmus, farkuk az állatoknak van, ha embereknek, azt atavizmusnak hívják, és a fenekük fölött nő nekik, szegényeknek. Szegény poszt-ősembereknek. Szinte soha nem néztem meg rendesen, pedig szerettem volna, undorral vegyes tisztelettel gondoltam a bácsik óriási farkára (faszára) azóta, hogy egyszer a tengeren betévedtem egy nem koedukált, férfi nudista strandra. Nem féltem nagyon a mutogatós bácsitól, tudtam, hogy arra vágyik, hogy féljek, sajnáltam szegényt, meg olyan kellemetlen volt, hajnalban a nagy hóban baktatni az iskola felé, és mindig, mindig sikerült megijednem azért. Volt benne egy kis udvariasság is, mint Bambinál. Az őzikénél, aki mindig udvariasan megijedt, amikor huhogott rá a bagoly – és ennek köszönhette népszerűségét.

A Farkas utcai templomban olyankor többnyire szólt az orgona, mindig gyakorolt ott valaki hajnalban, csikorgott a hó, akkor már nem hócipőben jártam, mint az oviban, már negyedikben megkaptam az első bakancsomat, akkor már harisnyacsizmára vágytam, valójában arról volt szó, hogy akkor már harisnyacsizmára vágytam reménytelenül, de nem annyira azért, mint kicsi koromban a bakancsra. Volt már bakancsom, az orrlyukaim mindig befagytak a hidegben, megnéztem a mutogatós bácsit, mentem iskolába. Pénteken nemigen járt arra a mutogatós bácsi, pénteken nem is hétre jártunk, nyolcra, akkor volt a katonaság. Én pénteken katona voltam, akkor karszám sem kellett, hanem a címer, az volt a karomon, a karszám helyén. A régi román címer, aranysárga búzamezők, a tenger kékje és a munkásosztály kiomlott vérének pirosa, így tanultuk, már az óvodában megtanultuk, akkor kábé, amikor nagyon sokat kellett tanulnunk, mert minden éneket újra kellett tanulni. Azért kellett újratanulni az énekeket, mert pont ovis voltam, amikor Román Szocialista Köztársaságra változott Hazám neve Hazám korábbi nevéről, a Román Népköztársaságról, és a szocialista, az több szótag, mint a nép, át kellett írni a hazafias dalokat, majd újra kellett tanulnunk őket, prozódiai okok is voltak, amikor oviba jártam. Pénteken bementem az aranyló búzamezőkkel és a munkásosztály kiontott vérével ékesített ruhámban az iskolába, és ott két lehetőség várt rám. Vagy jöttek a tisztek, vagy nem. Elmondom először, mi történt akkor, amikor nem jöttek a tisztek.

Amikor nem jöttek a tisztek, akkor Gil volt a PAP, vagyis a péápé-oktatónk. A PAP, vagyis a péápé egy mozaikszó, Pregãtire pentru Apãrarea Patriei, azaz Felkészülés a Haza Védelmére. FHV, mondhatnók, de azért sem mondjuk magyarul. Gil valódi neve Vergilius, és ez nem tréfa. Bizonyítja, hogy az öccsét például Ovidiusnak hívják. Kolozsvári román, klasszika–filológián szocializálódott család sarja, amúgy költő és dzsessz-szakértő. Nyolc nyelven beszél és pompásan csókolózik, az érettségi banketten kipróbáltam(-tuk) a liftben, legalább ötször megtettük a nyolc emeletet oda-vissza. Így tudott csókolózni az a klasszika-filológus, világos, hogy neki kellett a péápét oktatnia. Ha tehát nem jöttek a tisztek, és Gil egyedül volt, akkor a következőképpen zajlott az oktatás: vigyázzállás az iskolaudvaron, tisztelgés, jobbra át, balra, üvöltés, fel-vagytok-ké-szül-ve-a- Ha-za-vé-del-mé-re?!? I-gen!!! Tud-já-tok-mer-re-az-is-ko-la-ka-pu?!? I-gen!!!! El-tud-tok-fel-tű-nés-nél-kül-ol-da-log-ni?!? Hát így zajlott, utána azért egy távolabbi kocsmában összefutottunk Gillel, egész jól megtanult tőlünk magyarul, egyszer az egész évi osztálypénzt elittuk együtt.

Másszor viszont jöttek a tisztek. Egyszer az egyiknek eladtunk Magyarországról kapott fogamzásgátlót, nagyon örült neki, otthon, Moldovában már az ötödik gyereket szoptatta az asszony, a fogamzásgátló pedig tilos volt, hatalmilag. Tilos és ismeretlen, ez gyakori mellérendelés. Hazavitte boldogan az illegális drogot, majd letörten jött vissza szabadságról, az asszony nagy patáliát rendezett, mondta, hogy csak egy katonatiszt lehet ilyen hülye, hogy elhiszi: egy ilyen kis izét bevesz az ember a száján keresztül, aztán nem lesz gyereke. És még pénzt is ad érte. Hát mi köze a számnak a farkadhoz, ordíthatta magánkívül a tisztné, de ennyire részletesen azért nem mesélte el az ura. A többi tiszt vagy nőtlen volt, vagy nem beszélt a feleségéről. A mi seggünkről beszélgettek többnyire, és álnaivan csodálkoztak, hogy vajon miért menstruálunk mi állandóan hetente. Valamit muszáj volt hazudni, hogy legalább ne mindig a seggünktől akarjanak megragadni, de hiába reménykedtünk, nem sikerült megúsznunk. A gyakorlótéren szögesdrótból font izék voltak, nagy és félelmetes dolgok, mindig fennakadtam rajtuk. Ott lógsz valami szögesdróton, tele vagy karcolással, a búzamezős–munkásosztályvéres kék ruhádban, hasad a vászon és a bőr a combodon, se ki, se be, és akkor jön egy mustárszín zsávolyba öltözött, nagy darab román, szavát sem érted, megfogja a feneked, kicsit a pinádba dugja a markát, úgy emel ki, végezetül még a fenekedbe is belesüllyeszti a kezét, hogy szarabb legyen, aztán mikor elég volt neki, kiemel a szögesdrótból. Nem lehetsz elég ügyes, hogy elkerüld. Megláttam egy románul ordító tisztet, és azonnal fennakadtam valahol. Pedig amúgy egész ügyes voltam ilyesmiben, kerítésmászás, cseresznyelopás, viráglopásban verhetetlen voltam, legalábbis a lányok között. Talán csak Zománcz volt jobb nálam, Zománcz Ildi, de az már nekem sok volt. Amit Zománcz Ildi csinált csupa szeretetből. Nagyon szeretett engem, csakhogy én csúnya voltam, ő pedig szép, ráadásul neki volt melle, nekem meg nem volt. Ő ért a legkorábban a lányok közül (a korosztályos fiúk akkor még labdába sem rúgtak, amikor ő ért), én meg a legkésőbb. Lett nekem is mellem, de csak aztán, és akkor még nem volt tudható, hogy lesz aztán. Én legalábbis nem tudtam. Ildi – Zománcz – nagyon szerette volna, ha rám is buknak a fiúk, és nem tudta, hogy nekem már volt egy igazi lótenyésztőm, igazi magyarországi volt, a kocsárdi állomáson ismerkedtünk meg, tetszett neki a sildes sapkám, hozott egyszer egy magyarországi könyvet, amiben benne volt Bugac, cserébe megkérdeztem tőle, hogy ki az a vitraytamás, akiről hallottam valamit, de én sem böbebabát, sem vitraytamást nem ismertem akkoriban, ez volt a kulturális hátrányom, szerettem volna nem pionír, hanem igazi úttörő lenni, ez persze reménytelen álom, vissza is adtam neki a reménytelenséget, amikor a Fellegváron meg akarta fogni a kezem. Hát az akkora nagy ügy volt, szakítottam is vele, azonnal, be sem mertem volna vallani magamnak sem, ami történt, ráadásul még volt egy másik fiú is, aki levelet is írt, mondván, hogy ő az első pillantástól, na, az végképp kibírhatatlan volt, azt hazudtam neki, hogy azért nem akarom, mert én úgyis kivándorlok Izraelbe, ahol skizofrén zsidó költő leszek. Azután voltak még a kiskatonák, akkor, amikor én híres költő voltam, és egy alkalommal második díjat nyertem egy diákköltészeti versenyen (az első román volt, a második magyar, a harmadik német, ilyen politikaikorrekt volt az a verseny, amibe be sem neveztem, mégis nyertem egy román szinonimaszótárt). A bakák között alighanem terjeszthették azt a diákantológiát, és több levelet is kaptam, a legjobban az a politikailag még korrektebb tetszett, amelyikben egyikük megírta: annak ellenére is szívesen megismerkedne velem, hogy én fekete vagyok, míg ő fehér. Zománcz azonban nem tudott a titkos életemről, amelyben még én is álmodozhattam a fiúkról, persze azért mégiscsak arról, hogy legyen már mellem, mellekről álmodoztam, mint a fiúk, igaz, ők jórészt Zománcz melléről álmodoztak, végképp nem az enyémről. Én csak magamnak szerettem volna, éreztem, hogy onnan kellene kiindulnom. És ezt is tudta, és megbeszélte a fiúkkal, hogy oltsák le az osztályban a villanyt, és akkor ő bemegy. Csakhogy nem ő ment be, hanem belökött engem, hogy egyszer az életben engem is fogdossanak már meg. Csakhogy persze nem a fiúk közé estem, ahogy belökött, hanem a padnak, és elhasadt a bőr a térdemen, bokáig vérben álltam azután, abban az új fehér nadrágomban, amelyet előző éjjel varrt nekem Anya, és akkor én úgy megvertem Zománczot, hogy mit meg nem adnék azért, ha ez nem volna igaz, vagy elfelejteném, de a legjobb az volna, ha soha senkit meg nem vertem volna olyan brutálisan. Olyan őszintén.

Igazság szerint mégis tanultam valamit Zománcztól. Azt, hogy bizony teljesíteni kell. A fiúknál nem volt elég lenni, teljesíteni kellett, mint egy honvédelmi gyakorlaton.

Ilyen volt a honvédelmi gyakorlat, igazság szerint az is csak játék volt. Így játszottak mivelünk. Aztán a fiúkat, akik velünk voltak egyszerre gyerekek, igazából is elvitték katonának, és sokszor véletlenül lelőtték őket a hadgyakorlaton. És még ez volt a jobbik eset. A rosszabbik eset az volt, amikor feltörte a lábukat a bakancs, és végül vérmérgezésben haltak meg. Mi is lőttünk azért a katonaságnál, csúfosan lebőgtem mindig, majd épp nekem való a lövés, életemben nem találtam még bele semmiből semmibe, ez így nagyjából pontos. Semmiből, a semmibe. Nekilátok célozni, és semmi, egyszerűen semmit sem látok, vagy két példányt látok mindenből. Kivittek mégis mindig a Bácsi-torokba, ebbe a röhejes névre hallgató közeli szurdokba, Bács mellé, ember formájú céltáblára kellett lőni, a szívére, az agyára. Annak a papírembernek. Én nem bírom, ha valami antropomorf. És nem él közben. Szerencsére a lényeg az volt, hogy a kilőtt hüvelyeket beszolgáltassuk. Egyszer azért eltaláltam egy céltáblát, a szomszéd lányét. Az érettségi lövészetünk viszont – mert lőnünk is kellett ahhoz, hogy aztán érettségizhessünk – olyan puskával történt, amelyből tényleg jött a torkolattűz. Leszorítottam valahogy a térdemmel, a vállamhoz persze nem mertem fogni, és kilőttem valahogy, amit muszáj volt belőle. Mondták, hogy a nagy megtiszteltetés – hogy valódi fegyvert adnak a kezünkbe – azért adódott, mert aznap temették Titót. Hogy a kettő között mi az összefüggés, sohasem értettem, de egyre jó volt ez: hogy így emlékszem az egészre. Úgy emlékszem vagyis, hogy ezek a dolgok durván mind-mind akkortájt estek meg, amikor meghalt Tito. Durván amikor meghalt.