Idegen helyen

 

Tartalmukat vesztett tárgyakat – konzervdobozt,

tejfölös flakont –, az emberfolyam hordalékát

rugdalom, s félek, hogy magam is kiüresedem,

mert idegen helyen sötétedik rám. E városban

 

mézszínű az alkonyat, és ragacsos tőle minden:

száguldó kocsit nem látni, pedig már sárgán

villognak a jelzőlámpák, San Marco galambjait

meg földhöz szögezi a megnőtt nehézkedés.

 

Egy bronzból öntött istent bámulok, ki ruhátlan

nimfáját átemeli éppen az ingerküszöbön.

Sejtem: e városnak ez egyetlen büszkesége,

 

az özönvíz előtti, kiszikkadt Velencéből

az utolsó emlék, ahogy a gyermektelen özvegy is

büszkén és türelmetlenül várja havi vérzését.

 

 

Nagypéntek

 

Valaki csengettyűzni kezd a harangokkal,

mint amikor a fenyőfa alatt gúlában állnak

az ajándékok, s a kisgyermekek már egymást löködve

fülelnek az ajtó előtt, várva a jelzést.

Odatódul a katedrális elé a hangra egyszeriben

minden élet – most mind, mind ott akar lenni a Gaddatán,

inni a vízből, melyben Pilátus lemosta önnön

kezéről a vérbűnt, és kórusban kérdezni vele együtt:

mi az igazság? A pap kezéből elfogadják a romolhatatlan

ebédet, s hazafelé egy fröccsöt küldenek Isten után.

Hazatérve megoldják cipőfűzőjük gordiuszi csomóját,

mielőtt folytatnák a kegyelemmel teljes délutánt.

 

Nagyon élni

 

Nagyon akarok élni. Mint amikor

aludni akar nagyon az ember,

és pont ezért nem sikerül, de ha

órákig tartó hánykolódás után

 

végül lehunyja a szemét, a kalauz

hiába kiáltozza az állomások

nevét: ő mindannyiszor átalussza

ébredését, és egy soha nem látott

 

városban tér magához – az Aspalathus

linearis áldott főzete csészéstől

megremeg kezében a hajdani

szőnyegbombázás óta változatlanul

 

hagyott óváros láttán –, retúrjegyét

nem leli, ellopták, elveszett, a gyűrött

térképen pedig e városnak nyoma sincs,

szájából kilóg egy zsoltár vége, de

 

már tudja, hogy ez az ismeretlen

végállomás, melynek lakói idegen

nyelven álmodnak ugyanarról,

ha egyszer majd ők is vonatra szállnak.