“Nem varietas, de laktat.”

Parti Nagy Lajos

Vincze János rendezői pályáján kitüntetett szerepe van az Örkény-darabok színrevitelének. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még a Pécsi Nyitott Színpaddal bemutatott Örkény-trilógiája (Pisti a vérzivatarban, Kulcskeresők, Forgatókönyv) tette ismertté, hogy aztán a kilencvenes években immár a Harmadik Színházban megrendezett Tóték és a 2003 decemberében bemutatott Macskajáték az író drámai életművének legjavát színpadra állító, meghatározó jelentőségű Örkény-rendezővé emelje.

Vinczétől nem idegen ugyanannak a darabnak a többszöri megrendezése, megtette ezt már – többek között – az említett Forgatókönyvvel, Harold Pinter A gondnokával, Spiró György Kvartettjével, és a Tótékat is most vitte színre másodszor, az 1995-ös első Harmadik Színház-i premier után. Ez és az akkori bemutató is egy Vincze János által készített sajátos dramaturgiai változatra épül, amely az 1967-ben tizenhárom szereplővel megírt darabból öt szerepet hagy meg, a háromtagú Tót családot, az Őrnagyot és a Postást. Vincze átirata megőrzi a főszerepeket, a dráma két részének dramaturgiai ellenpontját, de több helyütt átszerkeszti Örkény szövegét. Azáltal, hogy a mellékszereplők kikerülnek az előadásból, teljes jelenetek kimaradnak, ugyanakkor a fellépő öt szereplő a kihagyott karakterektől is átvesz bizonyos szövegrészeket (például a lajtostól Tóthoz, a plébánostól Tótnéhoz, a pszichiátertől a Postáshoz kerülnek mondatok), és a kisregényből is elhangzanak részletek (például az előadást záró leltár Tót Gyula hagyatékáról, melyet a produkciót keretező Postás olvas fel).

A Vincze János által készített ötszereplős változat, amely 1996-ban dramaturgiai díjat is kapott, nem csak az ő rendezéseiben jut(ott) színpadra. A kamaradarabbá alakított Tóték szövegváltozatának sikerét az is mutatja, hogy ezt a verziót játszották már Győrött, Temesváron, továbbá Budapesten az Új Színházban és legutóbb a Radnóti Színházban, ahol Gothár Péter rendezte meg az ötszereplős előadást.

A tizenkét évvel ezelőtti pécsi premierrel a mostani bemutató dramaturgiájában és látványvilágában alapvetően rokon, ugyanakkor több egyszerű variációnál. A különbség lényegét és az új bemutató eredetiségét a darab megváltozott környezetéből eredően máshova helyezett rendezői hangsúlyok adják. Mindazonáltal a két előadás óhatatlanul összehasonlításra sarkall, s erre néhány ponton nem haszontalan kitérni.

A korábbi és a mostani változat esetében is az előadás kezdetén percekig ülünk a sötétben. A színpadról női hang szól, háborús slágert énekel az 1940-es évek stílusában. A játék során azután a szereplők többször énekelnek, így Tót végigénekli a Himnuszt, borsóválogatás és dobozolás közben pedig főként a Tót család nőtagjai dalolnak.

A korábbi előadás díszletét Werner József tervezte, a mostaniét Vincze János és Steiner Zsolt jegyzi. A leglényegesebb változás, hogy az első részben látható szobabelsőnek, a kispolgári enteriőrnek ezúttal nincsen mennyezete, s így a látványban is mindvégig jelen van a színháziasság önreflexiós, elidegenítő mozzanata. A szoba berendezése nem sokat változott, most is öltöztetőbábu áll a sarokban (előbb a tűzoltó-, majd az őrnagyi zubbonnyal), a bal és a jobb oldalon, valamint a hátsó falon is egy-egy ajtó, balra hátul vitrines szekrény (a többször kézbe vett és idézett vendégkönyvvel), balra elöl kisasztal állólámpával, hintaszékkel, fölötte kakukkos óra, középütt pedig a családi élet origója, az asztal. A Postás által kedvelt és dicsért szimmetrikus, harmonikus világ.

A második részben ezúttal a látvány erőse(bbe)n stilizált, a szoba falainak helyén a kulisszák csontváza és szürkésfehér, különböző méretű dobozok sorai és oszlopai állnak. A budi-jelenetben az árnyékszék a színpad jobb oldalán bukkan elő, amikor a dobozokból álló falakat középre tolják. A zárójelenetben aztán két ilyen dobozokból álló fal záródik össze a színpad előterében, középütt ablaknyi nyílást hagyva, amelyben mint családi fénykép vagy tabló jelennek meg Tóték, míg a résbe helyezett újabb dobozokkal teljesen be nem falazzák magukat.

A dobozok méretében ezúttal változatosság mutatkozik. Korábban ugyanolyan méretű egyendobozok készültek, most viszont vannak kicsik, közepesek és nagyok, és a belőlük összerakott falak és oszlopok is különféle térbeli formákat alkotnak. Csalóka ábrándja ez a változatosságnak. Mert az uniformizálódás, az egységesülés (globalizáció) ezúttal nem az egyformaságban, hanem az elbutulásban, a degenerálódásban van.

Örkény II. világháborúba helyezett történetében az ősbemutató időszakát követő évtizedekben a megidézett kor embertelenségét és irracionalitását volt a legegyszerűbb és a legnyilvánvalóbb észrevenni és hangsúlyozni. Aztán a kilencvenes években láthatóvá vált, hogy a darab megírásának időszaka, a hatvanas évek nem kevésbé volt ésszerűtlen, manipulációra épülő és a megaláztatásokban tobzódó, mint a drámabeli korszak. Vincze János mostani rendezése pedig az elmúlt évek uniformizálódással együtt járó elhülyülésének folyamatára helyezi a hangsúlyt.

A darabban Örkény eleve a hülyeség változatait vonultatja fel a fontosabb szereplőkben: Tótban – akinek iszonyú próbatétel kigondolni, hogy ha a margóvágó kicsi, akkor nagyobb kell helyette; az Őrnagyban – akinek vagy a fronton mentek tönkre az idegei, vagy már eleve megvolt benne az őrültségre való hajlam; a Postásban – aki maga mondja el, hogy sokan félhülyének tartják, s aki közösségi státusza és az író nyitó instrukciója szerint a falu bolondja; a Pszichiáterben – akit a községben doktor Süsüként emlegetnek, s aki – szakmai ártalomként – valamennyire hasonult a pácienseihez. A további szereplőkben is jelen van a korlátoltság, ostobaság ilyen-olyan vonása, a fronton harcoló fiában kolbásszal integető vakációzót látó Tótnéban, vagy a család életét fenekestül felforgató, hibbant vendégben az ideális partnert megtalálni vélő Ágikában.

A Harmadik Színház mostani előadásában már nem egy idilli, háborítatlan kisvilágba nyomul be a félelmetes nagyvilág, nem egy ártatlan tuszkulánum válik a vizit nyomán a káosz otthonává, hanem azt láthatjuk, hogy a hülyeség oda áramlik, ahol arra fogadókészség van, ahol könnyen domesztikálják az irracionalitást, az őrületet. Ha pedig az Őrnagy és Tót(ék) világa rokon, nincs szükség és késztetés a szembeszegülésre. Az előadás végén nem hangzik el az Őrnagyot négy egyforma darabba vágó margóvágó három csattanása. Ebben a világban nincsen lázadás. Nincsen kitörés – legfeljebb a budiba tett kirándulás. Az Őrnagy képviselte nagyvilág, amely a kisközösség életébe penetrál, a terjedő globalizálódást példázza, azt, hogy a kisvilágokat, kisközösségeket, családokat szervező szokások, ténykedések e folyamat során önként vállalt kényszerbe, az egykor volt identitáserősítésből az új helyzetben önazonosság-vesztésbe fordulnak.

Hiába lesznek sokfélék a dobozok, a doboz azért doboz marad. A korábban értelmes tevékenység értelmetlenné válik. Az életformát, a napi életritmust, a korábban megvolt szokásokat a külső, nagyobb erők átalakítják, felforgatják, megváltozik mindaz, ami korábban természetes volt, és egy mesterségesen ösztönzött igazodási kényszer következtében az életvitelek és az értékrendek uniformizálódnak. Mindezt természetesen a darab világán belül a szereplők nem ismerik – nem ismerhetik – fel, csak az előadásnak a nézőt megszólító hangsúlyai utalnak e folyamat szemérmetlen végzetszerűségére.

A mostani előadás színészi összhatása homogénebb, de egyben szürkébb is, mint a tizenkét évvel ezelőtti itteni produkcióé. Abban az előadásban igen sok volt a burleszk, bohózati elem, főként az akkor Tótnét játszó Vári Éva és a Tótot alakító Helyey László játékában. Ezúttal sem Nagy Adrienne (Tótné szerepében), sem Németh János (mint tűzoltóparancsnok) nem ad túl sok okot a nevetésre, s bár a darab helyzetkomikumai és a karakterek groteszk vonásai megőrződnek, az előadás és az alakítások mélyén ott érződik valami nyugtalanítóan kellemetlen. Az előző verzióban az Őrnagyot játszó Rancsó Dezső volt a legfiatalabb színész, aki ezt a szerepet valaha alakította. Most Fillár István korban egybevág a szereppel és a szerephagyománnyal. Fillár nem túloz és nem karikíroz, magától értetődő természetességgel hajtja végre az őrültnél őrültebb lépéseket, és úgy viselkedik, mintha az Őrnagy mindig, mindenütt ugyanilyen volna. A rendkívüliség, hihetetlenség kiiktatásával az ő játéka is azt hangsúlyozza, amit az egész előadás, hogy ez és ilyen a világ rendje, s ebbe jobb beletörődni.

A Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal közös produkció szereplői között két dunaújvárosi közreműködő is van, az Ágikát játszó Rárósi Anita és a Postás szerepében Kiss Attila. Rárósi inkább gyereklánynak, mint fiatal nőnek mutatkozik, mozdulatai és hangsúlyai inkább csitrisek, s ezért váratlan és meglepő, amikor végül a mellén a ruhát széthúzva felkínálkozik az Őrnagynak. (Varga Szilvia anno a szerepben pontos fejlődési ívet rajzolt meg.) Kiss Attila Postása nem annyira az alakítás, mint alapvetően a megírt szöveg alapján mutatkozik hibbantnak, a szerephez kapcsolódó poénok is szinte kizárólag a darabból jönnek, Kiss joviális alkata nem hozza felszínre azt a tétovaságot és szorongást, amely Barkó György alakítását tizenkét éve jellemezte.

Az előadás játéktere a színpadnál tágasabb, az első rész kezdetén a Postás a nézőtér jobb oldala mellett végighaladva jut fel a színpadra, a darab végén pedig az Őrnagy a színházterem bal oldalon nyíló ajtaján át érkezik vissza Tótékhoz a prolongált nyaralásra és az újabb dobozolásra. A produkció két idiótája tehát szinte a nézők közül lép be a Tót család világába, onnan, ahonnan és ahova az előadás kiindul és visszatér. Mert ne áltassuk magunkat, a Vincze János-féle önismereti színház – mint amilyen ez is – a közönségről, mirólunk szól, még akkor is, ha ez a mostani Tóték kínálta énkép egyáltalán nem harmonikus és egyáltalán nem rokonszenves.

De hát miért is lenne az, amikor az idő (az életút) eltöltésének egyre értelmetlenebb és korlátoltabb példái vesznek bennünket körül, olyanok, amelyek egyenértékűek a valamikor hobbinak tűnő, majd előbb külső – és aztán belső – kényszerré vált dobozolással? Dobozok nézésével, dobozok tartalmának elfogyasztásával, dobozok válogatásával, dobozokba való beköltözéssel és bennük lakással, dobozok dobozolásával telik el az életünk. Ezek a ténykedések lényegüket tekintve természetesen semmilyen változatosságot nem nyújtanak, hiába a méret, a szín, az ár vagy a program, de mindazonáltal megadják a jóllakottságnak, a vágybeteljesítésnek – és az ezzel járó értelmes, igazolható létnek – a fogyasztói és érzelmi élményét.

Világ dobozolói, egyesüljetek!

Örkény István: Tóték. Díszlet: Vincze János, Steiner Zsolt, jelmeztervező: Várady Zsóka, Rendező: Vincze János. Szereplők: Fillár István (Az Őrnagy), Németh János (Tót), Nagy Adrienn (Tótné), Rárósi Anita (Ágika), Kiss Attila (Postás).