Bérczes László: – 2005. november 9-én az igazgató nélkül maradt Bárka Színház színészei, művészeti munkatársai néhány napos gondolkodás, illetve próbaközi, folyosói eszmecserék után találkoztak, és titkos szavazással arról voksoltak, hogy másnap a nevükben kit keressek meg a társulati felkéréssel, azaz kit szeretne a többség a Bárka élén látni. A szavazatok nagy része Alföldi Róbertet nevezte meg, én másnap már egy kecskeméti presszóban üldögéltem veled, akkortájt ott, a Kecskeméti Katona József Színházban rendezted Schiller Don Carlosát. Te meglepődtél, örültél és óvatos voltál.

Alföldi Róbert: – Meglepődtem, mert mindaddig a Bárkához semmi közöm nem volt, örültem, mert egy társulat bizalmának csakis örülhet az ember, és óvatos voltam, mert igazgatói pályázatokon kétszer már megégettem magam.

– Nyilván ezért is nem voltál hajlandó pályázni. Vagy kinevez a fenntartó, a Józsefvárosi Önkormányzat, vagy keressen mást.

– Tiszta sor. Vagy megkapom tőlük is azt a bizalmat, amit a társulattól, és akkor nincs szükség pályázatra…

– …és arra sem, hogy demokráciát játszva előre lefuttatott, formális pályázatokkal becsapják önmagukat és másokat…

– …ahogy engem is becsaptak már kétszer… Szóval vagy kapok bizalmat, vagy úgysincs értelme velük hadakozva, tehát kudarcra ítélve színházat vezetni. Megkaptam a bizalmat.

– Tehát 2006. március 1-től öt éven át te vezeted a Bárkát. Mi pedig elkezdtük nyilvánosságnak szánt alkalmi beszélgetéseinket, és ezek sorra megjelentek-megjelennek a Hajónaplóban, ez a mostani pedig a Jelenkor színházi számában. Számunkra is hasznosak ezek, mert miközben persze naponta szót válthatunk, egyszer-egyszer nagyobb levegőt véve igazgatói munkálkodásod és közös hajózásunk egy-egy megállójánál megvizsgálhatjuk, hol tartunk, tartjuk-e – tartod-e az irányt, megjegyzéseim és kérdéseim apropóján akarva-akaratlan önvizsgálatot tarthatsz, és persze szembesülhetsz az előző állomásokon elmondottakkal. Egy évvel ezelőtt például a következőt mondtad: “És most ki fog derülni, hogy tudom-e csinálni. Nagyon fontos, hogy ez tisztázódjék bennem: tudom-e vagy sem?” Tisztázódott?

– Bekerült az életembe egy új fogalom: a távlat. Korábban úgy képzeltem, hogy az igazgatás olyan, mint a rendezés, egy rád bízott csapattal eljutsz A pontból B pontba. Menet közben kiderült, hogy ez hosszabb távú folyamat. Nem annyi, hogy másfél-két hónapon át betanítod-beidomítod-ráveszed az embereket mindenféle általad elképzelt dologra, többé-kevésbé minden a helyére kerül, és akkor ott a végeredmény, a bemutató. Egy színház építése, vezetése hosszú távon működik, ha működik. Én korábban nem gondolkodtam így. Mindig a mára, a mostra, az éppen aktuális feladatra koncentráltam. Az igazgatás eredményei nem mutatkoznak meg azonnal. Építkezni kell, egymáshoz igazítani a lépéseket, figyelni egyes előadások, egyes színészek és nem színészek pályájára, fejlődésére. Folyamatban kell gondolkodni. Ez új az életemben.

– Nem lehet hamar aratni.

– Sajnos nem. De vannak mindennapos sikerek, a Bárkán nagyon sok apró, jó dolog történt, és ezeket meg kell becsülni. Látni kell ugyanakkor, hogy a pillanatnyi siker vagy kudarc egy nagy egész része. Ez maga a távlat.

– Az a gyanúm, másként kell viszonyulnod az időhöz. “Én a bemutatóra már a főiskolán mindig elkészültem a szereppel” – mondtad első beszélgetésünkben. Mindig jól időzítettél. Most nehezebb időzíteni, illetve igazgatóként soha nem lehetsz “készen”.

– Nem. Nehezebben érzékelhető, ha egyáltalán, az úgynevezett eredmény. Színészként-rendezőként, még ha változik is az idők során a szerep, az előadás, körülbelül be tudod mérni, mit végeztél.

– Mintha egy végtelen folyosón haladnál, ahol újabb és újabb ajtók nyílnak, egy-egy szobában megállunk, beszélgetünk, megpróbáljuk felmérni, hol vagyunk, merre tartunk, haladtunk-e előre – de végeredmény nincs.

– Eredmény az, hogy megszületett bennem a vágy: ott legyek, benn, a Bárkán. Jó ott lenni, mert már otthon vagyok. Egy évvel ezelőtt még idegen vendég voltam a saját színházamban. Ez mára megváltozott. Eredmény az is, hogy szerintem jól átgondoltam, melyik színész hol tart, mit kellene lépnie a következő évadban, azaz a távlatot ki tudtam nyitni a társulat felé is. És az is eredmény, ezt te nem fogod szeretni, mert te másként működsz, hogy elmúlt rólam a megfelelni akarás görcsös igyekezete. A kapkodó erőlködés, hogy mindenki mindig jól érezze magát. “Kinyílt a csipája, és rögtön főnököt játszik” – mondhatnád, de nem erről van szó. Arról van szó, hogy hosszan kínlódtam saját félelmemmel, szorongásommal, mit szólnak-szóltok majd, “ilyen lovat akartatok-e”, jaj, istenem, ő most miért rosszkedvű, a másik miért duzzog a büfében… és így tovább. Ez elmúlt. Én aránylag tiszta lapokkal játszom. Van mihez viszonyulni, és mindenki felnőtt módon eldöntheti: kell ez neki vagy sem, tetszik ez neki vagy sem. Amíg azon igyekeztem, hogy mindenkinek tessék, amit csinálok, sokszor rosszat léptem, rosszul döntöttem.

– Ez a belépésedet követő időszak, a Koldusopera senki által vissza nem sírt próbafolyamata, amiben mindenki, talán te magad is, rosszul érezte magát.

– Rosszul bizony. Megnyerni akartam az embereket, és majdhogynem az ellenkezőjét értem el.

– Nyilván közrejátszott ebben az a hajsza, amelyben rendezőként egyszerre próbáltad a Koldusoperát és az Új Színházban a Romeo és Júliát, illetve színészként a Madáchban a Producereket. Guiness-rekordnak jó, társulatépítéshez nem ideális.

– Nem volt tiszta helyzet, amihez lehetne viszonyulni. Én is szorongtam, a színészek is, én is bizonyítani akartam, ők is, mindennel meg volt verve az a próbaidőszak. Hol szorítottam, hol kiengedtem, parancsolás és engedékenység között csúszkáltam ide-oda, a színészek még azt sem tudhatták magukban megfogalmazni, hogy “Alföldi dögöljön meg!” Tanultam belőle, azóta igyekszem világosan fogalmazni.

– “Na, milyen az új igazgató?” – sokszor kérdezik ezt tőlem. “Nekem jó, mert el tudok igazodni. Sok dologban nem értek vele egyet, az ízlésünk igencsak különbözik, de tudom, mihez tartsam magam” – ezt szoktam válaszolni, ezt is gondolom. Aránylag, te használtad ezt a szót, tiszta helyzet. Tisztátalan helyzetekben megpróbáljuk kitalálni, mit gondol, mit akar a másik, emiatt sokszor tévedünk, hibásan fantáziálunk, és rosszul döntünk.

– Megbeszéljük magunkban a dolgokat, lejátszunk magunkban egy meccset, és soha nem derül ki, mi lett volna, ha egyenesen fogalmaztunk volna. Ezért hát rögzítsük hamar, mielőtt belegabalyodunk: én büszke vagyok az elmúlt másfél évre. Nem, nemcsak magamra, hanem az egészre. Akkor is, ha voltak tévedéseink is. Tévedtünk például a műsortervnél: választottunk egy-két tuti darabot – na, azok nem jöttek be. Ez is eredmény: rájönni arra, hogy az, ami nem valós művészi szándékból, zsigeri akaratból kerül egy színház műsorába, hanem vélt vagy valós “egyéb” szempontból, az nem fog működni. Ez akár független lehet a végeredménytől.

– Például?

– Például a Liliom. Liget, Molnár Ferenc, Józsefváros, jó szereposztás, az előadás is sikerült – valamiért mégsem tudtuk megszólítani a nézőt. Ezután már előre féltem Az arany árától, Bereményi Géza Teleki téri játékától, de úgy tűnik, az megszólal itt, a Józsefváros színházában.

– Szerintem annyi itt a tanulság, hogy nagyon nehéz, sőt lehetetlen előre kitalálni, mi fog “működni”.

– De muszáj kitalálni. Hisz mégiscsak össze kell rakni a következő évadot, sőt, már össze is raktuk.

– Ne szaladjunk ennyire előre. Visszatérek az eredeti kérdéshez: mi derült még ki számodra? Az kiderült, hogy jó igazgató vagy-e?

– Erre nekem kell válaszolni?

– Nem azt kérdeztem, jó ember vagy-e.

– …Azt gondolom, nem csinálom rosszul.

– Mik az erényeid?

– Ezt nyilván azért kérdezed, hogy a hibáimra is rákérdezhess.

– Nyilván.

– Erényem az, amire már mindketten utaltunk: az aránylag tiszta helyzetek megteremtése. Az is erény, hogy teljes bizalommal fordulok a közvetlen munkatársaim felé, azok felé, akikkel vezetjük ezt a színházat, köztük a gazdasági vezető, a művészeti titkár, a dramaturg, a közönségszervezés vezetője, köztük te magad is. A meghatározott kereteken belül mindenki önállóan dolgozhat. A színészeknél amennyire csak tudok, figyelek az egyes emberekre és azok pályájának tudatos építésére. Ezzel összefügg az előre gondolkodás: tavaly is, az idén is márciusban ki tudtuk rakni, méghozzá szereposztásokkal!, a következő évad tervét. És mielőtt rákérdezel, hibának tekinthető, annak tekinthetik egyesek: nem vagyok hajlandó figyelembe venni, ha a munkatársaim tempója nem azonos az enyémmel.

– Magyarul: lassúbb.

– Hát igen. Sokan azt is hibának tartják, hogy nem beszélgetek eleget az emberekkel.

– Önkritikusnak akarsz látszani, de úgy fogalmazol, mint aki ezeket korántsem tekinti hibának.

– Nem tekinteném annak, de mégiscsak hiányként, hibaként fogalmazódnak meg, tehát annak kell tekinteni őket. És makacs vagyok, az se mindig jó. Arra mindenesetre törekszem, hogy ritkán használjam ki a hatalmat. Vagy ha mégis, hát nyíltan teszem, bejelentem: ez vagy az a döntés nem fog nektek tetszeni, de így döntök, mert így látom jónak, és igazgatóként ezt megtehetem.

– Ez csak csomagolási technika.

– De működik. Az emberek bólintanak vagy nyelnek egyet, és megyünk tovább. Most elsősorban igazgatói döntésekről beszélek. Ennél sokkal izgalmasabb lenne azt tudni, mi van a színészek fejében a próbákon, azaz mennyire közös az a művészi elképzelés, amit képviselek.

– Igazgatóként is, rendezőként is diktálsz.

– Igen.

– A Bárkán jó színészek vannak, ők jól végrehajtják, amit kérsz – és jól csak akkor tudják ezt végrehajtani, ha közben azonosulnak is vele. Más kérdés, hogy eredetileg maguktól talán más irányba indultak volna.

– Biztos, hogy így van. Ezért aztán valószínűleg sok meglepetés érte őket.

– Téged milyen meglepetések értek?

– Önmagában már az meglepetés volt, hogy nekem bizony tanulnom kell az igazgatást. Hogy én azt nem tudom csak úgy, kapásból. Meglepett, hogy mennyire másként kell az emberekkel bánni, mint amikor rendezőként vezetsz egy csapatot. Meglepett, hogy mennyire rosszul viselem, ha emberekre nemet kell mondanom.

– Nem “kellett”, hanem így döntöttél.

– Így döntöttem. De többet kínlódtam a helyzet megoldásával, mit azt előzőleg elképzeltem. Igaz, ez a helyzet egyikükkel életem egyik legszebb beszélgetését hozta.

– És ez nem bizonytalanított el?

– Nem. Meglepett az is, hogy nincs türelmem. Hogy bizonyos dolgokat képtelen vagyok türelemmel végighallgatni. Olyankor azt reflexből áttolom másra, főleg Hegire (Hegedűs Judit, gazdasági vezető – a szerk.), vagy Kiss Katira (művészeti titkár – a szerk.), vagy éppenséggel rád. De ez nagyszerű, hogy van kihez továbbpasszolni azt, amihez nincs kedvem, energiám vagy türelmem. Igazgatóként valószínűleg nekem kéne bizonyos dolgokat lezongorázni, kérdezik is tőlem sokan, “hogy bírod?”, és ilyenkor azt válaszolhatom, hogy megcsinálják a munkatársaim. Ez is meglepetés volt, de kellemes. Egyébként meg tudomásul veszem, hogy igazgatóként bizony vannak olyan feladatok, amelyekhez ugyan semmi kedvem, de a munkakörhöz tartoznak. Amikor például befejezzük ezt a beszélgetést – és már éjfél körül járunk, túl vagyok egy Madách Színház-i előadáson –, a Józsefvárosi Önkormányzat számára még meg kell csinálnom a 2007-es üzleti tervet. Sose gondoltam volna, hogy én “üzleti tervekkel” fogok foglalkozni. De ezzel semmi gond, én akartam, hogy így legyen.

– Vezetőként jól kell tudni “használni” az embereket. Ahogyan rendezőként évek óta ezt teszed állandó dramaturgoddal, Vörös Róberttel.

– Pontosan.

– Alföldi, az igazgató jól tudná használni Alföldit, a rendezőt vagy a színészt?

– Valószínűleg igen. Elég pontosan lehet tudni, hogy Alfölditől, a rendezőtől vagy a színésztől mi várható. Van, akinek ez kellett, hívott is, és valószínűleg nem csalódott.

– És Alföldi, a színész és rendező szeretné, ha Alföldi lenne az igazgatója?

– Abszolút! Na, nem gondolom, hogy a bárkás színészek is így gondolkodnak. Ez volt még meglepetés számomra: hogy a társulat tagjai nem mindig tudnak örülni az eredményeknek, legalábbis nem mutatják. Kitalálsz, elérsz valamit, ami X-nek vagy Y-nak vagy az egész társulatnak jó. Elmondod, hogy örüljenek, és akkor jön egy vállrándítás, esetleg egy szolid mosoly, hogy “rendben, jól van”.

– Bizony elmúlt az az idő, amikor vendégként felbukkantál, megcsináltad a trükkjeidet, aztán eltűntél, és mindenki örömmel és hálával gondolt rád. Egy társulat soha nem hálás.

– Nem hálát várok én, hanem örömöt. Különben az a gyanúm, hogy ők örülnek is, de csak azért se mutatják. Az igazgató meg ül a székében, és szomorúan lógatja a fejét.

– Téged, az igazgatót “használ” valaki? Az önkormányzat, a társulat…?

– Nem. Az Alföldi-féle “imidzset”, a “PR-értékemet” persze használjuk, többek között ezért is hívtatok, de ezzel nekem nincs bajom, erre való. Eszembe jut a kerületi közgyűlés, amikor a költségvetésünkről döntöttek. Előtte és közben bizony leizzadtunk, utólag azt mondom, izgalmas játék volt. Ott vettem észre – és remélem, ezt nem olvassák most a képviselők, vagy ha igen, megbocsátják nekem a fogalmazást –, hogy sok mindent meg lehet “színészből” oldani. De ez megint csak csomagolás, mert az azért alapvető, hogy ne legyen tartozásunk, hogy ne kérjünk újra és újra pénzeket, hogy azt mondhassuk, mert igaz, hogy jelentősen nőtt a Bárka látogatottsága, hogy normális, emberi kapcsolatunk legyen azokkal, akik végül is eltartják ezt a színházat… Szóval az aranyos és népszerű “alföldirobi” se működik, ha nincs eredmény.

– “Izgalmas játék”, mondod. A jó politikusok (talán a rosszak is) annak tartják a politizálást.

– Mert az is. Mondtam-mondtam az igazgatói beszámolót a közgyűlésen, és minden mondatnál, minden szónál ott dolgozott a kisagyamban, melyik mondat, melyik szó kinek mit jelent.

– A “PR-értékedet” használjuk, mondod. Milyen hasznot hoztál ezzel a Bárkának?

– Az emberek újra kíváncsian fordultak felénk, és ez a színházi szakmára is vonatkozik. Sikerült támogatókat szerezni. Ez volt kezdetben. De most már azt mondhatjuk, maga a Bárka is PR-értékkel bír.

– Az előző kérdés párját is felteszem: te vetted-e hasznát a Bárkának?

– De hát eddig is erről beszéltem. Tágította a gondolkodásomat, másként viszonyulok az időhöz, távlatokat láthatok…

– Egy évvel ezelőtt a következőket mondtad: “Félig őszintén, félig önvédelemből szoktam mondani, hogy én egy kommersz, populáris rendező vagyok. Így tartanak számon, hát akkor legyen így – miközben ez nekem mérhetetlenül fáj.” Most ez a kommersz rendező készül a Bárkával a POSZT-ra.

– Szakácsnak szoktak volt hívni, de szakácsnak nem mentem. Igen, örülök, hogy a Bárka, és vele én is, ott lehetünk az Országos Színházi Találkozón. Ettől persze nem vagyok se jobb, se rosszabb rendező. Örömet okoz az is, hogy az Aegon irodalmi esteken sorra megjelennek a magyar irodalom nagy bölényei, akiktől rettenetesen szorongtam, Spirótól Parti Nagyig, Bereményitől Esterházyig, és akikkel igenis el tudok úgy beszélgetni a nyilvánosság előtt, hogy az írók is, a nézők is, sőt én magam is jól érezzük magunkat.

– Tartozunk az igazságnak azzal, hogy az Országos Színházi Találkozóra beválogatták már rendezésedet, hiszen úgy emlékszem, éppen én beszélgettem veled egy közönségtalálkozón a Velencei kalmár után valahol…

– Veszprémben. Mellesleg a Haramiák is volt Győrött, de Pécsre először találtak érdemesnek.

– Azért is emlékszem, mert az a beszélgetés nem volt kedvemre való, hiszen tudtam, hogy a Velencei kalmárt “dicsérni kell”, miközben én azt egy felszínes, leegyszerűsített előadásnak tartottam. Ellentétben a Szentivánéji álommal, mely sűrű, gazdag, finom, sokrétegű. Azt is mondhatjuk akár, noha én a pécsi válogatásokat korántsem gondolom igazságosnak, nem is lehetnek azok, hogy nem a Bárkának, hanem rendezői fejlődésednek köszönheted azt, hogy nem szakácsként, hanem rendezőként lehetsz jelen Pécsett.

– A Szentivánéjit megsegítette, hogy túl voltunk már a Koldusopera-féle első találkozáson, felszabadult, boldog próbákon született, immár otthon éreztem magam a Bárkán. A kritikák java része kiemelte a csapatmunkát, és ez nekem nagyon jólesett. Mellesleg mi a bajod a Velencei kalmárral?

– Mi nagyon különbözőek vagyunk, máshogy dolgozunk, más az ízlésünk. Én pepecselek, szöszölök, sokszor feleslegesen elbíbelődöm a kibogozhatatlan apróságokkal – te, magad mondtad egyszer, “nagy, dühös ecsetvonásokkal” festesz, erős, egyértelmű jelekkel dolgozol. Amikor ezek a jelek szájbarágósan csak a felszínt érintik, akkor didaktikus vagy – ilyen volt a Velencei kalmár –, amikor sűrű és kemény vagy, akkor ez expresszíven üt, és szíven talál, ilyen a Szentivánéji álom.

– A két előadás között eltelt tíz év. Hátha többet tudok, mint akkor. Látod, immár a Jelenkornak nyilatkozhatok.

– Az előbb még a Madáchban játszottál egy bulvár marhaságban…

– Bocs, de attól, hogy bulvár, miért lenne marhaság?! Nagy munka volt, és még szeretem is.

– …most meg egy elit folyóiratnak készül veled interjú. Olyan szélesre kell nyitni az olló két szárát, hogy az szinte képtelenség.

– És én ezt imádom! Az Édeskettes hármasbantól a Jelenkorig. Ez jó.

– Visszaugrom hát az írókhoz: hónapról hónapra beszélgetsz egy íróval, költővel, és ezek a beszélgetések tényleg jók. De minden ilyen esten eszembe jut a pofátlan kérdés: olvasod is őket?

– Szerinted? Hogyan beszélgessek egy könyvről, a könyv kapcsán egy emberrel, ha én azt nem olvasom el?!

– Sehogy. Úgy értem, muszáj elolvasni őket. De felsorolom legalább a “nagyját” mindannak, amit az elmúlt egy évben – tudomásom szerint – csináltál: megrendezted a Romeo és Júliát az Új Színházban, a Koldusoperát a Bárkán, a Tartuffe-öt a Nemzetiben, a Szentivánéjit a Bárkán, a Cseresznyéskertet a Vígszínházban; színészként két új főszerepben mutatkoztál be a Madáchban (Producerek, Édeskettes hármasban); rendezőként leforgattál egy tévéfilmet, korábbról három főszerepet játszol (Szolnok, Thália, Bábszínház); felújítottad néhány korábbi rendezésedet; életedben először igazgatsz egy színházat… és akkor nem említem ilyen-olyan tévés megnyilvánulásaidat, nyilvános beszélgetéseidet stb. Hogy lehet így elolvasni, mondjuk, a Fogságot? Mikor?

– Éjszaka. Az éjszaka olvasásra való.

– És mikor készülsz a munkáidra? Egyikből lépsz át a másikba.

– Hidd el, készülök. Már említettük, hogy márciusra összeállítottuk a jövő évad tervét, és nem hiszem, hogy van másik színház, amelyik ezt megtette volna. De ez nem kapkodás, hanem készülés. Amikor tervezem a jövő évadot, és kiválasztom, mit fogok rendezni, már a darabbal foglalkozom. Mire eljutottunk oda, hogy Spiró György és Másik János vállalták, hogy újraírják az Ahogy tesszük című zenés darabot, addigra már nagyon sokat gondoltunk-gondoltam az adott műről. És két év után pofátlanul újra megrendezem a Don Carlost. A Kecskeméten Don Carlost játszó Makranczi Zalán hozzánk szerződött, és mivel a drámát nagyon fontosnak tartom, ugyanakkor rengeteg hiányérzetem van az első változattal, és mivel a Bárkán ideálisan ki lehet osztani a szerepeket, hát újra belefogok. De már egy felkészült ember kezdi majd a próbákat. A harmadik darab, amit a Bárkán rendezek, a János vitéz. Régi vágyam ez, olyan régi, hogy már-már el is feledkeztem róla. Rágódtunk, mi legyen, és egyszer csak Vörös Robi megszólalt: János vitéz. Hát persze! Valahogy úgy, mint az egykori legendás kaposvári operettjátszás idején, hogy ezt a gyönyörű szerelmi történetet szeresse az operettre vágyó néni és bácsi, de szeresse a távolságot tartó, finnyás elit is. A készülés akkor kezdődik, amikor először kimondod: ezt, és nem azt. A Spiró-darabról már mennyit beszélgettem Vörös Robival, a dramaturggal, veled, akivel először eszünkbe jutott az ötlet – és hol van még az őszi próbakezdés?

– De addig még Bartis Attila Nyugalom című regényéből leforgatsz egy mozifilmet – életedben először.

– Nyáron.

– Forgatás alatt bizonyára nem az Ahogy tesszükön gondolkodsz.

– Forgatás alatt csak a film van. Ha én most mindazon szoronganék, ami rám vár, akkor pillanatokon belül diliházba kerülnék. Ez alkati kérdés: mindig arra koncentrálok, amit éppen csinálok. És most éppen nem próbálok semmit, azaz akár az Ahogy tesszükön is gondolkodhatok.

– Látsz már valamit ilyenkor magad előtt?

– Igen. Pici tereket, apró lyukakba zárt embereket, az emberek közti sűrűséget, egyszerű, szinte jelzésszerű mozgást, szimbolizmus és realizmus furcsa kevercsét… Hogy ez világos-e bárki számára, nem tudom, de engem segít most.

– Miért érdekel ma téged a hetvenes évek fiatal, önmegvalósító, értelmiségi házaspárjának megromlott házassága és zűrzavaros válása?

– A zsákutcába futó életek érdekelnek, azok pedig ugyanazt mutatják, akár 1970-ben, akár 2007-ben vizsgáljuk őket. Illetve ma sokkal durvábban érzékelem, amiről Spiró akkor írt: az értelmiségi vagy nem értelmiségi középrétegek élete ma egy nagy nulla. Az egymásba kapaszkodásnak a halvány esélye is megszűnt. Olyan erősen működik a külvilág, hogy szétszakít, eltapos, ledarál. Nem tudsz kibe kapaszkodni. A hidegben, a fagyban nem bújnak össze az emberek. Dideregnek egyedül, és közéjük zúdul a lavina. És már nem kaparnak a hóban egymás felé.

– Kikaparják magukat.

– Ha tudják. Egyedül. Hát ez érdekel ebben a “poros”, “régmúlt” történetben. Abban bízom, hogy a Bárka mostani csapatával ez jó munka lesz.

– Másodszor használod a szót, “csapat”. Már te is használod.

– Már én is?!

– Korábban a csapatról visszafogottan, kicsit szkeptikusan beszéltél. És valóban, ez a kifejezés sokszor csak a lihegő dilettantizmus zászlójára pingált, üres szó, illetve az elvekkel vagy rutinnal körbebástyázott, belül nem lélegző, összetákolt színtársulat mentőöve.

– Mert nem a mindennapos munka, hanem az elcsépelt szavak tartják össze. De mi itt a Bárkán keményen dolgozunk, tehát “már én is” használhatom a szót.

– Ez a csapat többek között a Szentivánéji álom próbáin született meg, és a végeredmény tükrözte is ezt. Ezután a Vígszínházba mentél, és ott, nem nulláról kezdve, jó színészekkel megrendezted a Cseresznyéskertet, ami, mondjuk ki: kudarc. Van itt összefüggés? És mindez összefügg-e azzal a ténnyel, hogy a jövő évadban csak a Bárka Színházban rendezel – vagyis itthon, hazai pályán, saját csapatoddal?

– A döntést, miszerint jövőre csak a Bárkán rendezek, hamarabb meghoztam, mintsem eltanyáztam volna a Cseresznyéskerttel. Ilyen értelemben nincs összefüggés. Nem tudom, miért nem sikerült az a munka. A színészek ott is jók, ismerem is őket, dolgoztunk is becsülettel, úgy gondolom, fel is készültem – és mégsem. Valamit nem tudtam kommunikálni. Azóta is rágódom ezen, miért nem, de nem tudom a választ. Mindenesetre ha olyan ugrásokkal haladunk a Bárkán, mint történt az a Koldusopera és a Szentivánéji között, akkor a fene akar másik színházban rendezni. Hiába mondod, hogy a Vígben nem nulláról kezdtem, és ez igaz, nem is olyan rég velük rendeztem meg a Stuart Máriát, talán nem is rosszul – mégsem vagyok ott, nem épülnek egymásra a munkák, nem figyelem napról napra a színészek teljesítményét, állapotát, hangulatát, mindazt, amit a Bárkán, az én színházamban, a mi színházunkban a csapatommal megtehetek. Ennek, a hosszú távú közös munkának meg kell, hogy legyen a gyümölcse. Látod, már megint a távlatok. Na, ez a jó az igazgatásban.

– Micsoda is?

– Hogy nem, nemcsak előadásokban gondolkodsz. És miközben messzire gondolsz, és soha nincs végeredmény, igenis mindennap arathatsz egy kicsit. Örülni tudsz a napi kis sikereknek. Mindig minden a Bárkáról szól. Hogy folyton földszagú, gyakorlati problémákba ütközöm: utcára néző piros oszlopok, új színpadmester, próbaterem, üzleti terv…, és amikor azokat sikerül is megoldani, az nekem mindennapos örömöket okozó sikerélmény. Micsoda elképesztő sikerélmény, hogy amikor majd’ mindegyik színház szenved az elvonásoktól, mi azt mondhatjuk, a Bárka stabilan áll a lábán. Hát hogyne lennék büszke az elmúlt másfél évre! Az elmúlt tíz évemből ez a másfél év volt a legnagyszerűbb. És ez nem egy bizonyos előadásra, egy bizonyos személyre, tényre, hanem úgy, ahogy van, az egészre vonatkozik.

– Tágítsuk ezt az “egészet” tovább: igazgatóként valószínűleg nagyobb összefüggésekre láthatsz rá, nagyobb a “távlatod”, pontosabban megfogalmazhatod a véleményedet a magyar színház egészéről. Mit látsz?

– Azt, amit eddig is. Ebből a pozícióból még világosabban látszik a valós szándék hiánya. Ennek hiányában a színházak többségében nem számít, milyen az, ami készül. Csak készüljön el. Ennyi a szándék. Ez másodlagos, színházellenes szándék. A legkevésbé fontos a lényeg: maga az előadás. Kifogás persze van, és többnyire ugyanaz: nincs pénz. És ez igaz. De ha normális, paraszti ésszel gondolkodsz, akkor nem mondhatsz mást, mint hogy azt oszd el jól, amid van. Kevesebb pénz, tehát kevesebb előadás: ez a lehető legrosszabb válasz. Nálunk jövőre hét-nyolc bemutató lesz, vagyis még többet dolgozunk. Ez lehet az egyetlen valós válasz arra, hogy kevesebb a pénz, és hogy a színház ma látszólag kevésbé fontos. A színház fontosságát csakis munkával és minőséggel igazolhatjuk. Akkor is, ha nem tizenhatmillióból, hanem hatmillióból kell előadást létrehozni.

– Mi eddig is legfeljebb hatmillióból csináltunk.

– Persze. Most még kevesebből fogunk. A lényeg az, hogy előadások által közölj valamit az emberekkel. Ha van mit közölnöd. Elemi, zsigeri, személyes mondandó híján csak a pénzt költöd, és mások idejét pazarlod. Mérhetetlenül zavar az az arisztokratikus gondolkodás, amely arra épít, hogy a pozíció, vélt-valós múltbéli érdemek vagy összeköttetések miatt bárkinek bármi is “jár”. Nem jár semmi – csak ha valós alkotói szándék valós eredménye van a követelések mögött. Ehhez többek között ki kell nyitni minden kaput, be kell lépni új terekbe, és be kell engedni ismeretlen érkezőket. Konkrétra fordítva a szót: nálunk-velünk dolgozik a Maladype, belépett hozzánk a Baltazár Színház, jelképes társulati tagunk lett a nyolcvankét éves Kemény Henrik… a következő évadban lépünk a kecskeméti színház felé, és közös produkcióként hozzuk létre a Sirályt, szeretnénk mozdulni az Európai Kulturális Főváros, Pécs felé is, a Jelenkor ezen a nyáron bemutatkozik Pulán, a Művészetek Völgyében, ősszel Bárka-napot rendezünk Pécsett, talán a nemzetközi színházi fesztiválunk kiemelkedő produkcióiba is belekóstolhatnak idővel a kulturális főváros lakói… A nyitásban, a kísérletezésben benne van a kudarc esélye is, de az nem baj. A baj az, ha alkotás ürügyén üzemi termelés folyik. Az kiöli az eredendő kíváncsiságot, és az a színház halála.

– De ha szép csendesen, évről évre csökken a színházak támogatása, az is a halálukhoz vezethet.

– Természetesen. Szánalmasan mulatságos volt, amikor a szerződtetési tárgyalásokon jelképesnek is alig tekinthető fizetésemelésekkel jeleztem valamiféle izzadságos szándékot, és tény, hogy az emberek megalázóan szar pénzért dolgoznak nálunk. Nálunk is. Tudhatjuk, ez a pénz egyhamar nem lesz sokkal több. De miközben mindent meg kell tennünk azért, hogy több legyen, dolgoznunk kell, keményen, mint az állat. Ha egyvégtében dicsérjük a megőrzött színházi struktúrát, és minduntalan a nézőszám-statisztikákra hivatkozunk, még nem igazoljuk létezésünket, még nem emeljük a színházat kihagyhatatlan, megkerülhetetlen tényezővé.

– Van itt még valami: erőt kell felmutatni. A te korosztályod, a fiatalabb Schilling Árpádtól az idősebb Mohácsi Jánosig, Vidnyánszky Attilától Balázs Zoltánig számos nagy tehetségű színházcsinálót képvisel. De valóban képvisel-e? Kíváncsiak-e ezek az emberek egymásra Bodó Viktortól Horváth Csabáig, Zsótér Sándortól Szász Jánosig, Novák Esztertől Alföldi Róbertig…? És a névsor, örüljünk neki, folytatható. De miközben, ahogy mondod, “mint az állat”, dolgoztok, vajon összerakjátok-e az erőtöket, hogy ne lehessen benneteket-bennünket egy laza politikusi fricskával lepöccinteni az asztalról? Attól tartok, költői a kérdés.

– Költői. Nemrég például megpróbáltam felvenni a kapcsolatot egy fiatal, hozzám közel álló, tehetséges rendezővel, és még csak nem is összefogásról meg ilyenekről beszéltem, csak éppen egy kávéra hívtam. A válasz kategorikus “nem” volt. Amikor arisztokratizmusról beszélek, akkor magunkról, saját korosztályomról beszélek, hiszen már nem az öregeknek, akik persze szintén arisztokraták, hanem nekünk kellene összekapaszkodnunk. De kimondhatjuk, ez nem megy. Én úgy látom, nem is fog menni. Együtt kellene erőt felmutatnunk, de mindannyian azt választottuk, hogy egyedül próbálunk erősek lenni. “Így tesszük”, hogy Spirót torzítva idézzem. Egyedül próbáljuk kifúrni magunkat a lavinából. Örülni kell tehát az apró találkozásoknak. Hogy Szász János nálunk rendez, hogy Mundruczó a Bárkát választotta a jövő évadban, hogy továbbra is együtt dolgozunk a Maladypével…

– Beszélgetésünk végén idézek egy beduin mondást, amely a rólad megjelent könyv mottója lett: “Jól gondold meg, hogy mit kívánsz, mert biztos lehetsz benne, hogy teljesülni fog.” Évekkel ezelőtt igazgató akartál lenni, akkor az nem sikerült. Már lemondtál róla, amikor érkeztem a bárkások felkérésével, teljesült a vágyad. Most mit kívánsz?

– Én most nem kívánok mást, mint ami van. Nekem ez most jó. Jó itt, a Bárkán.

– Másfél évvel ezelőtt mi hívtunk téged, és te eljöttél a mi színházunkba. Most mi a te színházadban vagyunk?

– Nem. Most mi a mi színházunkban vagyunk.