Szkeptikusan írom e sorokat. Legutóbb négy évvel ezelőtt kért fel a Jelenkor szerkesztősége arra, hogy a magam tapasztalatai, látásmódja szerint adjak képet a vidéki színházak elmúlt évadáról. Most nincs ilyen tematikai megszorítás – és jó, hogy nincs, mondhatni, nem is lehetne. Aligha létezik ugyanis olyan kritikus, színházi ember – talán a POSZT versenyprogramjának mindenkori válogatóján kívül –, aki annyi vidéki előadást lát egy évadban, hogy nyugodt szívvel vállalhatna egy ilyen feladatot. (A helyzet okozta lelkiismeret-furdalásomat négy évvel ezelőtt írásba is adtam.) Könnyebb a nagy egészről beszélni, abból szemezgetni, alkalmi benyomások alapján teóriákat gyártani – a budapesti színházi kínálat, beleértve a Vidéki Színházak Találkozóját s a független avagy alternatív műhelyek, társulatok, csoportok produkcióit is, bőven ad ehhez muníciót mind a kritikusok, mind a politikusok és tanácsadóik számára. A szinte beláthatatlan mennyiség ez esetben úgy csap át minőségbe, hogy felszabadít az ismeretek hiánya okozta gátlások alól. S jönnek a végeérhetetlen és megalapozatlan struktúra-viták, amelyek valójában pusztán a politika kihátrálásának útját egyengetik a kultúrafinanszírozásból; jönnek a számháborúk arról, sok-e, avagy épp ellenkezőleg, igen kevés a színházak fenntartására szánt költségvetési támogatás. És miközben struktúrán kívüliek és belüliek uszulnak egymásra egy-egy megszorító intézkedés, elvonás nyomán, arról alig esik szó, hogy mi végre ez az egész. Pedig hát valahogy innen kellene elindulni. Ezzel szemben a választások előtt a pártok programjában – már amelyiknek volt ilyenje egyáltalán – a kultúra mint tényező szinte meg sem említtetett. Az önkormányzati választások után pedig a színházak immár leplezetlenül a hatalmi harc közvetlen terepévé váltak: az igazgatói mandátumoknak le sem kellett járniuk ahhoz, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezette önkormányzatok és a Fidesz-rendezvényeken feszítő, avagy a futballpályákon domborító színművészek megtalálják egymást a kiszemelt teátrumok felett osztozkodván. Győrben a Korcsmáros György elmozdítását célzó akció híre s az eredményeként megüresedő (megüresített) igazgatói poszt váromá-nyosainak neve jócskán megelőzte magát az attakot. S ugyanígy a szolnoki, a kecskeméti jelöltek is nevesültek a szakmai köztudatban (utóbbi városban még csak ősszel fogják kiírni a pályázatot), Sopronban pedig úgy esett meg a hirtelen váltás, hogy mire észrevettük, már meg is történt, az új igazgató személye azonban eme egész pályás letámadás keretében legfeljebb annyiban volt meglepő, hogy nem ő, hanem színművész férje ismert a szakmában és a közönség számára. És mindenekelőtt ott van a szégyenletes kaposvári kísérlet, ahol az ország egyik legjelentősebb, legnagyobb hagyományokkal rendelkező színházi műhelyének élére gondolta a helyi önkormányzat megfelelő, pályázásra felkérendő jelöltnek Korognai Károlyt, aki évekkel ezelőtt Szegeden, az akkor fideszes többséggel bíró önkormányzat döntésének eredményeként váltotta fel az igazgatói székben Szikora Jánost, hogy azután még mandátumának lejárta előtt, ciklus közben kelljen új pályázatot kiírni.

Az írásom elején jelzett szkepszist nem is e már megtörtént, illetve előkészületben lévő esetek okozzák. A szegedihez hasonló históriák a rendszerváltás utáni színház történetéből jócskán sorolhatók Veszprémtől Debrecenig, Budapesttől Sopronig és tovább – magam számtalanszor meg is tettem ezt különböző sajtóorgánumokban. Tetemes anyag volna összegyűjthető a szakmai kuratóriumok javaslataival ellentétes döntésekből s azok következményeiről alkotóműhelyek, művészek sorsát illetően. (A szakmai kuratóriumok összetétele egyébként is esetleges, az önkormányzat – a törvényi szabályozás elégtelensége miatt – azt kér fel, akit akar, az elfogulatlanság tehát korántsem biztosított.)

Szkepszisem oka, hogy szinte egy az egyben átemelhetnék ide passzusokat a Jelenkorban négy évvel ezelőtt megjelent írásomból az igazgatói pályázatok és kinevezések anomáliáiról, s következtetésként a színházi törvény szükségességéről. Négy év alatt odáig sikerült eljutni, hogy immár azok a jeles kollégák is a törvény hiányáról írnak, beszélnek, akik korábban a sajtó hasábjain vagy informális keretek között velem vitázva melegebb éghajlatra küldtek eme felvetésemért, a színházi szakma azonban még mindig ott tart, hogy vajon mit is kéne törvényileg szabályozni. Az első lépés, a kezdeményezés sem ebből a szférából ered, hanem Hiller István kulturális minisztertől, akinek szándéknyilatkozata e tárgyban nem kis zavart, meglepetést keltett az érdekérvényesítés efféle formáiban kevéssé járatos színháziak körében. Különböző bizottságok, fórumok alakultak, munkálkodnak, beadványok születnek, feltehetően sok-sok részeredménnyel, de ez bizony még csak a tapogatózás stádiumának látszik, miközben a fővárosi önkormányzat megsemmisítő pénzügyi elvonás tervével sokkolta a budapesti színházakat év elején, anélkül, hogy a legcsekélyebb elgondolás, jövőkép mutatkozott volna akár a kultúrafinanszírozás egészét, célját, akár a színházi struktúrát s a színházak működését illetően.

Írásom bevezetője óhatatlanul maga is szimptomatikus: a múlófélben lévő évadban sokkal nagyobb port kavartak a fent említett események, mint az előadások, s erről nem feltétlenül a művészi produktumok tehetnek. Részese ennek jócskán a média, ahol egy-egy színházi bemutató már rég nem hír. Ellenérvként nem kielégítő, mondjuk, a közszolgálati Magyar Televízió Kultúrház című műsorára hivatkozni. A politikai híreket is kiegészítik háttérműsorok, a kultúra terén azonban csak háttérműsor létezik, önmagában a művészi alkotás megszületését, közönség elé kerülését nem érdemesítik arra, hogy legalább hírként kezeljék. Legfeljebb az előadás betiltását látatlanban, politikai okokból követelő feljelentés vagy a botrányos igazgatóváltások számíthatnak a média érdeklődésére. A napilapok rég leszoktak arról, hogy rendszeresen közöljenek kritikát vidéki színházi előadásokról, de még a budapestiekről is alig, e tekintetben inkább hetilapként működnek. S a folyóiratoknak, a színházi lapoknak sem telik arra, hogy a vidéki színházi eseményeket folyamatosan figyelemmel kísérjék; sem a szerző idejét, sem szállását-útiköltségét nem tudják rendszeresen finanszírozni.

Minden tekintetben a célokat kéne tehát mindenekelőtt tisztázni – erre kiváló alkalomnak tetszik a színházi törvény előkészítésének mégoly keserves, hosszadalmas folyamata –, s csak azután hozzálátni struktúra és finanszírozás átalakításához (aminek persze egy átfogó kultúrafinanszírozási koncepcióba kellene szervesen illeszkednie), mert a napi szükség vezérelte intézkedések rövid távon olyan eredményhez vezethetnek, hogy mire megszületik a fennmaradást hosszú távon biztosító törvényi keret, már alig lesz mit szabályozni.

Társadalom, politika és művészet különösen alakuló viszonya a legpregnánsabban az ’56-os előadások kapcsán mutatkozott meg az elmúlt időszakban. Amilyen eredményesnek tűnik a néhány éve működő Katona József-pályázat, mely kortárs magyar drámák színre kerülését segíti, olyan értelmetlennek és fölöslegesnek tetszett az évfordulós pályázat ’56 ürügyén. A mondanivaló megérlelődése, kikívánkozása aligha köthető kerek évfordulókhoz – ékesen bizonyították ezt a tisztelgő, megemlékező jellegű előadások, amelyek inkább az ünnepi műsor, mint az esztétikum kategóriájába sorolhatók. E központilag generált tematikus vonulatból két előadás emelkedett ki minden tekintetben: a Katona József Színházban még az előző évad végén, tehát szándékosan jóval az évforduló előtt bemutatott Kazamaták, Papp András és Térey János verses drámája (amely 2006-ban a kritikusok szavazatai alapján elnyerte a legjobb új magyar dráma díját), s a Mohácsi István, Mohácsi János, valamint Kovács Márton alkotóhármas nevével fémjelzett 56 06 / őrült lélek vert hadak című opus, a kaposvári Csiky Gergely Színház előadása. A törvénybe iktatása által tisztázottnak vélt történelmi esemény megértésének és megítélésének bonyolultsága gyakorlatilag lekerült a közgondolkodás napirendjéről. Olyannyira, hogy a Kazamaták Gothár Péter rendezte előadását elutasítók fölháborodottan kérték ki maguknak a darab s az előadás humánum vezérelte problémafelvetését, amely nem fekete-fehér képletet állított fel. Nem hős forradalmárokat és pusztulásra érett gyilkos ávósokat vonultatott fel a Köztársaság téren, az emlékezetes vérengzés színhelyén, hanem embereket, akik közül van, aki csapdába került, és nem érti, miért; van, aki érti, és próbálna ésszerűen viselkedni. Vannak a térre sodródott tájékozatlanok és vérszomjas gyilkosok, kíváncsiak és józanok, kegyetlenek és szerencsétlenek. Félelmek és indulatok, “munkahelyi” konfliktusok és spontán önszerveződés. Esendőség és komikum mindkét oldalon. A szerzőknek s a rendezőnek nem történelmi igazságosztás volt a célja, sokkal inkább árnyalt gondolkodásra próbáltak inspirálni. A közönség azonban, úgy tűnik, nem nagyon szereti az efféle szellemi inzultusokat, így az előadást a Katonában szokatlan módon most áprilisban, egy év után érdeklődés hiányában levették a műsorról.

Az ötvenhatos események ellentmondásos voltát fonák módon éppen a dilemmamentes ünneplést megzavaró szélsőjobboldali erők megmozdulásai s az utcai politizálást forszírozó legnagyobb ellenzéki pártnak és szövetségeseinek október 23-án tartott politikai nagygyűlését követő zavargások hozták ismét felszínre. A kaposvári előadás olyannyira frissen reagált mentális közállapotainkra, hogy az 56 06 / őrült lélek vert hadak már ezeket az évfordulós eseményeket is beépítette a maga örkényi fogantatású abszurdjába, amelynek leglényegesebb szemléleti sajátossága, hogy Nagy Imre alakját és szerepét, valamint Kádár János mozgásterét az adott történelmi helyzetben a reálpolitika szemszögéből mutatja fel. Mohácsiék látásmódjának fanyar humora meghökkentően lírai helyzeteket képes teremteni: a kötődés szimbólumaként elejtett töltőtoll miatt meghiú-suló kivándorlás, a lassan leereszkedő vasfüggöny incselkedése a menekülővel a határok lezárásának pillanatában a szükségszerű véletlen szívfájdítóan mulatságos megragadása. Miként a Kazamatákban, itt is megjelenik a gyilkos indulat, itt egy fiatal orvosnő alakjában, akit ugyan nem Tóth Ilonának hívnak a színpadon, de mert története hajaz a valóságos személyére, akit ’56 után gyilkosság vádjával kivégeztek, majd néhány éve rehabilitáltak, és mert a szerepet játszó színésznő egy röpke interjúban utalt a történelmi előzményre, a szélsőjobboldali portálok minősíthetetlen hangnemben kezdték pocskondiázni őt és a színházat, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogászprofesszora pedig az ügyészséghez fordult, megpróbálván betiltatni az előadást addig is, amíg a remélt személyiségi jogi per le nem zárul. Az ügyészség nem indított pert, így az előadás maradt, ám korántsem biztos, hogy ekkora figyelmet sikerült volna kivívnia kétségtelenül meglévő intellektuális, művészi erejével. Ehhez a már említett, botrányokra kihegyezett közérdeklődés kellett, s a társulat veszélyeztetettsége az ősz óta folyamatosan kiélezett belpolitikai helyzetben, hiszen Babarczy László igazgatói mandátumának lejárta a jobboldali többségű önkormányzat szándékai szerint a kaposvári színházi műhely végét is jelentette volna. S a meccs még korántsem lefutott: a társulaton belülről pályázó Znamenák István egy évre szóló kinevezése kizárólag az önkormányzat időnyerését szolgálja, szakmailag nonszensz.

A Kazamaták és az 56 06… mindenesetre markánsan bizonyította, hogy a színház visszanyerte azt a funkcióját, amelyet nézetem szerint egyébként sohasem veszített el, csak a rendszerváltás eufóriájába kábultak gondolták a továbbiakban fölöslegesnek: a színház a világról való gondolkodás terrénuma. Ezért lehet kellemetlen, egyszersmind fontos a politika számára: ha azt szeretné, hogy ne csak jelszavai, jelmondatai jussanak el néhány év múlva az emberek többségéhez, de érvei, gondolatai is – ha vannak –, akkor meg kell őriznie az ellentmondások egyszerre intellektuális és emocionális mérlegelésének, feldolgozásának ezt a semmihez sem hasonlítható intézményét.

Erről győzött meg egyébként a Vidéki Színházak Találkozója is, amely lényegesen jobb állapotát mutatta az ország színházainak, mint ahogy az akár a szakmai köztudatban is él. A soproni Petőfi Színház Tizenkét dühös embere a színészi egyenetlenségek ellenére is hat. Csak az a vég, csak azt tudnám feledni! A társait kételkedésre inspiráló 8. esküdtet játszó Selmeczi Roland ekkor megtorpan a kijáratnál, és még egyszer jelentőségteljesen körülnéz, csaknem lerombolván mindazt, amit addig épített: a játszási konvencióktól merőben elütő alakjában nem dominál a szokásos komolykodó, morális felsőbbrendűség-tudat, van viszont benne versenyszellem, taktikai érzék és helyenként indulat, mindaz, ami oly ismerős mindennapi vitáinkból. Az előítéletes gondolkodás legpregnánsabb képviselőjét, a 3. esküdtet játszó Bregyán Péter gyönyörűen mutatja meg ennek az embernek az összeomlását. Az egyetlen méltó ellenfelet, a cvikkeres 4. esküdtet megformáló Ozsgyáni Mihály örömteli felfedezés, miként Sövegjártó Áron nyüzüge 2. esküdtje vagy Varga Gábornak a döntés felelősségénél egy focimeccset jobban preferáló 7. esküdtje. Az pedig egyenesen megható, ahogy a közönség érezhetően drukkol a jó győzelméért, adott esetben az előítéletmentes gondolkodás felülkerekedéséért. Ezt az élményt egy mégoly meggyőző publicisztika vagy egy színvonalasan érvelő vitaműsor sohasem helyettesítheti.

A békéscsabai Jókai Színház Vértestvérek című musicalelőadása abban a hitemben is megerősített, hogy bizony Magyarországon a zenés műfaj is támogatható és támogatandó. (Vidéki város mindent játszó egyetlen színházában persze amúgy is nehezen volna szelektálható a finanszírozás műfajonként, de a Madách Színház zenés előadásairól is ezt tartom.) Nagyon is elképzelhető, hogy sok néző csak e műfajon keresztül szembesül olyan kérdésekkel, amelyeken egyébként akkor sem töprengene, ha nap mint nap az útjába akadnak. (Ilyen volt például két éve a Madách Színház Volt egyszer egy csapat című előadása is, amely fiatal nézők ezreit szembesíthette az ideológiai elvakultság, az intolerancia értel-metlen, végzetes pusztításaival.) Egy tisztességesen megcsinált zenés produkció – és a Vértestvérek ilyen – a műfaj nyilvánvaló korlátai ellenére is többre képes a hatást tekintve bármely szappanoperánál, nem szólva azokról a szakmai követelményekről, amelyeket előadóival szemben támaszt. A békéscsabai Vértestvérek igazi nagy felfedezése Lapis Erika Mrs. Johnstone szerepében. (Tudom, hogy korábban Debrecenben is felfedezhető volt a Boldogtalan holdban, de azt az előadást sajnos nem láttam.) Énektudása, mozgása, a személyiség ereje nagy színésznőt sejtet. És komoly ígéret a vértestvéreket játszó két színművészeti szakközépiskolás, Gulyás Attila és Vadász Gábor, akik a kezdeti sutaságok után képesek hitelesíteni azt a csaknem húsz évet, ami a játék ideje alatt eltelik. Tavaly még ígéret volt kaposvári főiskolásként Pál András (Szép Ernő Tűzoltójában például, amely a POSZT programjába is bekerült), most már bizonyosságnak tűnt talentuma az egyébként dramaturgiailag nem problémamentes pécsi Ördögök Sztavroginjaként. Ahogy a tavalyi pécsi Liliom, Köles Ferenc is megerősítette Satovként a képzetet, hogy igen erőteljes színésszé érett.

Efféle öröm szinte minden előadásban ért: az egyébként nem éppen jelentősre sikerült miskolci Cseresznyéskertnek kitűnő Lopahinja van Fandl Ferenc személyében, a sok-sok üresjárattól lötyögős szegedi Csaó Bambínóban Borovics Tamás erős személyisége, könnyedsége, sármja hat, Győrben pedig, a Büszkeség és balítélet vizuálisan megkapó, ám kezdetben lassan csordogáló, aztán mégis magával sodró előadásában Mr. Bennetként Rupnik Károly kellemes orgánuma és finoman poentírozó humora adta a legélvezetesebb perceket.

Az egri és a tatabányai színház változatlanul erős műhelynek mutatkozik. Az egriek Téli regéje Máté Gábor rendezésében izgalmas, furcsa mese, amelyben Leontésként Görög László rendkívül árnyaltan és plasztikusan járja meg a kétkedés, a féltékenység, az igazságtalanság, a lelkiismeret-furdalás s a kijózanodás minden poklát, kínját. Nem egymás után, hanem mindezt egyszerre – játéka dinamikáját a domináns érzelmek, indulatok sűrű váltakozása adja. Pazar követője, inspirálója, ellenpontja e folyamatban az élő lelkiismeretét, Paulinát játszó Járó Zsuzsa. Vajda Milán szervilis Antigonusa – akinek szervilizmusánál csak embersége erősebb –, Gál Kristóf talpig becsületes Camillója, Hüse Csaba megnyerő cseh királyfija, Mészáros Sára tüneményes Perditája – a halálra szánt gyermek gőgicsélését is a színésznő adja –, és mind a többiek, Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Mészáros Máté úgy ajándékozzák meg a nézőt e nagyon mai mese élményével s a happy enddel, hogy azért a visszahozhatatlan tudatosodása nagyon fáj.

A tatabányai Jászai Mari Színház Pistipistipistipistije a maga bölcs egyszerűségével hat – Örkény groteszk játéka, úgy tűnik, nem tud veszíteni időszerűségéből. A társulat csapatként rendkívül egységes, amelyből nagyszerű szólók válnak ki, majd simulnak vissza a kórusba: Margitai Ágié, Mucsi Zoltáné, Honti Györgyé, Moldvai Kiss Andreáé, Péter Katáé, Molnár Csabáé.

Az Örkény Színház is ezt az utat járja. Idei legemlékezetesebb előadása számomra a Finito, Tasnádi István verses drámája Mácsai Pál rendezésében. A mai tárgyú köznapi történet s a barokk színpadi keret, valamint a rímes forma disszonanciája rendkívül élvezetes humor forrása, s a színészek minden lehetőséget maradéktalanul ki is használnak. A két Szép Ernő-egyfelvonásos, a Kávéház és a Tűzoltó igazi jutalomjátéknak való színészdarab. Kerekes Éva és Széles László szemlátomást élvezettel fogadják e jutalmat, s adják tovább a nézőnek. (A verses dráma s a nyelv zenéje ismét teret hódítani látszik – ezt is észre kéne venni a nyelvromláson való sopánkodás közepette.)

A Krétakör Színház esetében társulatépítésről nemigen beszélhetünk, minőségről annál inkább. A Mundruczó Kornél rendezte A jég igen erőteljesen demonstrálja a szekták kialakulásának, épülésének folyamatát, gondolkodásmódját, a manipuláció működésének pszichológiáját, mechanizmusát egészen a reklámok világáig, kellő távolságtartással, iróniával kezelve tárgyát. Több krétakörös előadást nem volt módom láthatni, a Hamletet még csak Franciaországban, illetve iskolákban játszották, a Bánk bánra pedig még nem jutottam el a tömbösített játékrend következtében.

A Vígszínház évada gyengébbnek tűnt a korábbiaknál, pedig nagy vállalkozások voltak benne. A Száz év magány Forgács Péter rendezésében csak néha csillantja meg azt az életteliséget és rejtelmességet, ami a regény sajátja, és bár jó Venczel Verát, Papp Verát újra színpadon látni, s Börcsök Enikőt is mindig öröm, most igazán csak Hegedűs D. Gézának sikerül lírát és iróniát vegyítve folyamatosan fenntartania a néző érdeklődését, amíg ki nem iktatódik a játékból. Az Alföldi Róbert rendezte Cseresznyéskertet pedig agyonnyomja a díszlet, a gigantikus méretű üzem, a színészi alakításokkal együtt. De azért Eszenyi Enikő tekintete, ahogy lassan bejárja, végigsimogatja a nézőteret, a színházat, a cseresznyéskertet – felejthetetlen. És igen emlékezetes Varju Kálmán borbélya a Harmóniában, s formátumos Epres Attila Sosiasa az Amphitryonban. A Radnóti Színház általam látott előadásaiból A csodagyerek című, Molnár Ferenc fordította bohóság divattervezőjét, Irént (aki férfi) játszó Karalyos Gábor alakítása elementáris a maga következetesen kidolgozott gesztusrendszerével, tökéletes ritmusával.

A Pintér Béla Társulat idei bemutatói, a Korcsula és az Árva csillag élvezetesek, szellemesek, mívesen kidolgozottak ugyan, mint mindig, s az utóbbiban a Vígszínházból ebben az évadban átigazolt, de a társulattal már tavaly is eredményesen együtt dolgozott Szamosi Zsófia mellett két új kitűnő játékos is feltűnik: Bárdos Andrea és Csatári Éva, ám nem olyan elementárisak sem a dramaturgiát, sem a zenei anyagot tekintve, mint Az anyám orra vagy a Parasztopera volt. Amiből természetesen semmiféle messzemenő következtetés nem vonandó le.

Azon már érdemesebb elgondolkodni, miért, hogy a Nemzeti Színház mind markánsabban megmutatkozó, számomra rendkívül szimpatikus szellemi arculata nem tud igazán erőteljes előadásokban testet ölteni. Az ötödik pecsét csak némi hiányérzetet keltett bennem (elsősorban dramaturgiailag), a Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horváth-darabból készült, Keszég László rendezte előadás azonban a tisztességes szándék ellenére is elhibázottnak tűnt.

Az elmúlt évadnak volt még egy sajátossága: három színház is műsorára tűzte Shakespeare Szentivánéji álom című művét, amelynek mesterember-jelenete mindig alkalom a színház számára az önreflexióra.

Három variáció ugyanarra. A pragmatizmus kérdezhetné: ugyan minek? S a józan ész azt válaszolhatja: három különböző helyszín, három különböző út, három különböző gondolkodásmód, három különböző olvasat: nézzük őket és okuljunk belőlük.

A Budapest Bábszínház előadása a cseh Josef Krofta rendezésében csupa játék, csupa bolondság, színház a színházban, amelyben van még egy színház, a mesterembereké, akik itt csetlő-botló bohócok, szomorú, ügyetlen, szeretnivaló clownok Schneider Jankó, Ács Norbert és Pályi János megformálásában. Alföldi Róbert rendezésében a Bárka Színházban Puck meglett asszonyként, piszkosrózsaszín kombiné fölött ócska bundát viselve jelenik meg Lázár Kati megrendítően szép alakításában, s nézi rezignált mindentudással, szkeptikusan a fiatalok még reménytelinek hitt szerelmét. Az érzékek vezérelte vonzalom Szorcsik Kriszta Hermiájának és Nagypál Gábor Lysanderének táncában mindennél többet mond e kapcsolat természetéről, miként Egyed Attila (Théseus) és Varga Anikó (Hyppolita) plasztikusan koreografált, néma viadala is az övékéről. A mesteremberek itt uniformizált szürke ruhákba bújtatott, különös karakterek, akiknek egyike, a Thisbét játszó Dudás a nagy átélésben elfelejt eltorzított, magas hangon beszélni, s csaknem leszúrja magát.

A szolnoki, Szikora János rendezte Szentivánéji álom mesteremberei a freskókat meszelik le éppen Théseus újjáépítés alatt álló palotájában az előadás kezdetén. A hatalom viszonya a művészethez nem kétséges: fölöslegesnek tartja. Az egyébként maguk sem nagyon pallérozott mesteremberek aztán az előadás végén mind csüggedtebben konstatálják a hatalmi elit nézői reakcióiból, hogy az égvilágon semmi szükség nincs rájuk, csak unalmat és megvetést vált ki buzgalmuk a gyorsan lerészegedő barbár társaságban.