Zsúfolt, eseményekben gazdag évadom volt nekem – és ha már a Jelenkor szerkesztői megtisztelő fölkérésükben jelezték, hogy szubjektív “évadportréra” kíváncsiak, hát élek az alkalommal, mármint a szubjektivitást illetően. A rendszeres színikritikai tevékenységben az ember (én) ugyanis sok mindenről nem beszél, mert az előadásokról beszél. Legföljebb még a színházi szakma égetőnek látszó gondjairól ír olykor.

De az én évadom ennél sokkal tágabb, gazdagabb, sokrétűbb, kivált ez a legutóbbi. És most végignézek rajta.

Először is: huszonnégy év után otthagytam a Színház című folyóiratot. Szépen akartam eljönni, hiszen szépen voltam ott: belepakoltam mindent, amit tudtam. Sok remek munkatárssal dolgoztam együtt, sok nagy “ügyet” harcoltunk végig – és azt gondolom, végigtekintve a szakmai lapok nem túl hosszú során, hogy ideje lenne egy alapos moder-nizálásnak, lépésváltásnak, szemléletváltásnak. Nem többnek és nem nagyobbnak, mint amennyit és amekkorát a világ változott körülöttünk, benne a színházzal. És nem csak arra gondolok, hogy immár több tehetséges fiatal színházi szakembernek, írónak kellene nagyobb és meghatározóbb részt vállalnia e többnyire “egyszemélyessé” vált lapok – köztük a Színház – tevékenységében, hanem arra is, hogy tempót kéne váltani: a színházi élet mögötti kullogás helyett minimum egyidejűnek kellene lenni. Tudom, mi minden gátolja ezt – elsősorban a lapok örökös küzdelme a puszta létért –, de mégsem látom lehetetlennek.

Ha megtörténik – nélkülem történik: nem pusztán önhibámon kívül, hanem minden próbálkozásom ellenére sem sikerült szépen búcsúznom a Színháztól; felmondással jöttem el, a tágas perspektívákkal bíró szabadúszásba. És mindjárt történt valami nagyon jó: tanítani kezdtem a kaposvári egyetemen, leendő újságírókat és színészeket – és ez a munka (amire amúgy régen vártam) remek energiákat szabadított fel és sok örömet ad. Hátha egyszer sikerülne intézményes formában művészetkritikusokat képezni…!

A felszabadult energiákból jut például egy új kezdeményezésben való részvételre: a kibővített tartalommal megjelenő kultura.hu internetes portál kritikai rovatának szerkesztésére. Ez ismét teremtő munka: profil kell és perspektivikus szemlélet, a jó csapat adott, rengeteg tehetséges fiatallal. Ráadásul szeretem benne, hogy tágas: a színház mellett filmről, könyvről, zenéről, képzőművészetről is beszélünk, figyeljük az újdonságokat. Alakulóban vagyunk – és a kezdet mindig nagy felhajtóerővel bír…

Jut idő és energia a gyerekszínházi fesztivál zsűrizésére; a gyerekeknek szóló produkciók színvonalának fontosságáról nem lehet eleget beszélni… És jut egy-egy külföldi színházi előadás megnézésére, nehogy elszokjon másfajta kolorittól is az ember “színházi szeme”. És jut nem-színházi munkákra; köztük például György Péter most megjelent remek kötetének (A hely szelleme) megszerkesztésére; színész-interjúkra, írói beszélgetésekre (ezeknél nagy élmény a közönséggel való nem áttételes, hanem eleven és közvetlen kapcsolat); és jut idő normális életre, kiállításokra, olvasásra – és még filmekről is írhatok…

A színház persze továbbra is folyamatos üzem és munka – a Magyar Narancs “örömzenéje” folytatódik. Örömzene, nagy felelősséggel és szabadsággal; nemcsak arról szól ugyanis, hogy mit írok, hanem hogy miről; és miről még az előadásokon kívül… Hát arról, amiről a szakma éppen szól: a finanszírozási anomáliáról vagy az igazgatóválasztási cirkuszokról.

Ez utóbbiak ismét heveny szakaszba léptek – ezt diktálja a színházi élet szokásos periodicitása, valamint a gazdasági és politikai szcéna is összefogni látszanak ennek érdekében. A fővárosi színházak egyelőre még nem halálos pénzelvonást szenvednek el – nyomukban a vidékiek is –, de máris látszik, hogy lesz következő lépés, és az okozhat brutális változást.

Bizonyos értelmű brutalitásnak egyébként itt az ideje, hiszen a színházi struktúra folyamatos változása-alakulása zajlik, akkor is, ha irányítatlanul, koncepciótlanul, úgymond, spontánul. A társulat mai tartalma egészen más, mint az akár egy évtizeddel ezelőttié, a repertoáré ugyancsak módosult – most már csak azt kellene tisztán látni, mire és mennyire van anyagi kapacitása és szándéka a tulajdonosoknak: az államnak és az önkormányzatoknak.

Az igazgatói pezsgés részint politikai indíttatású – e sorok írása idején gondolja egészen komolyan egy polgármester, hogy pusztán a politikai nézetközeliség okán a magyar színházi élet egyik nagy hakniművésze a legalkalmasabb az igazgatói posztra. Azt, hogy ezt egyáltalán gondolhatja, részint a színházi terület szabályozatlansága okozza: a kinevezésekben a szakmai szempontok attól függően játszanak szerepet, hogy mennyi józan esze és belátása van a helyi önkormányzatnak. A politikai tisztogatás egyébként nem tragikus; a jelenleg is kevéssé alkalmas színigazgatók sora tovább szaporodik…

A kritikusi tevékenység elsősorban mégis az előadásokról szól; a MaNcs-ban hetente többnyire kettőről. Már a válogatás is nehéz – a színházi évad ritmusa szerint különösen zsúfolt októberben és márciusban mindig lemaradok egy kicsit. Főképp persze a jókról igyekszem írni, hiszen szolgáltatásról is szó van, de olykor muszáj a rémesekről is, hogy ne torzuljon nagyon az összkép. Ami amúgy is torzul eleget attól, hogy kevesebb vidéki előadást látok, mint amennyit szeretnék.

Most szerintem elég jó évad van mögöttünk – ezt jelzi az idei POSZT versenyprogramja is, amelyben számos jó előadás szerepel. Semmi huhogás, semmi Kasszandra, még kevésbé Macbeth vészbanyái: talán az utolsó békeév volt ez.

Eger két előadással is jön – kiegyensúlyozottan fejlődő színház ez; a békeévről jut eszembe, a béke szigete… Ellentétben Kaposvárral, amely viharos évadot tud maga mögött, de inkább csak az évadon van túl, nem a viharon; némi szélcsend van most, és talán sikerül az egy évre(!) kinevezett – micsoda kultúrpolitikai és színházi dilettantizmusról tanúskodó önkormányzati döntés ez! – igazgatónak stabilizálni, no nem a színház, hanem a saját helyzetét. A színház ugyanis stabil, együttese nagyon jó, csak a “szólistákból” mutatkozik némi hiány. A Mohácsi testvérek produkciója, a Pécsre is meghívott 56 06 / őrült lélek vert hadak című előadás viszont az évad egyik legjelentősebb előadása, és nem elsősorban az ’56-os évforduló okán.

Amely, mármint az évfordulós ünneplés, önmagában semmire nem elég; ezt példázza számomra a rengeteg vacak alkalmi dráma és előadás, köztük a versenybe beválogatott debreceni Liberté is, amelyek mind nem tudtak túllépni a meghatott és giccses gesztusokon. Egy kivétellel, amelyet viszont érthetetlen értetlenség és tartózkodás fogadott: a Katona Kazamatákja ez, Papp András és Térey János darabja, amely a maga visszafogott tónusával és árnyalt szemléletmódjával nem kellett az önünneplőknek. Sajnos, az ünneplőknek sem eléggé.

És ha már a Katonát említem: a fennállásának huszonötödik évfordulójára készülő műhely különösen erős évadot zárt. A vadkacsa és A karnevál utolsó éjszakája a nagyszínházban, a Trakhiszi nők és a főiskoláról átemelt Goldoni-darab, a Háború a Kamrában mind ott van az évad “best of”-listáján; és nem kell nagy bátorság megtippelni, hogy a kritikusok díjai közül számos jut majd nekik. A társulat jó passzban van; az idei évad legjobb alakításai közt ott van Ónodi Eszteré, Fullajtár Andreáé, Máté Gáboré, Fekete Ernőé, Hajduk Károlyé, Kovács Lehelé, Kocsis Gergelyé.

És ha már erős évad: az Örkény Színháznak is jól jött ki a lépés. A pécsi szemlére a Finitót hívták, Tasnádi István darabját Mácsai Pál rendezésében; jó előadás jó szerepekkel és remek alakítások egész csokrával, bizton számíthat kedvező fogadtatásra. A második rész tévéshow-paródiája egyszerre mély és szórakoztató; ha bármelyik gagyicsatorna illetékese betévedne a nézőtérre, menten elszégyellné magát – mármint ha hinne a szemének.

De jöhetett volna Dömötör András rendezése is, a Vízkereszt vagy bánom is én… Shakespeare művének “mosodásított” verziója új fényeket vet közismert részletekre – és hát itt is rengeteg jó alakítás volt: Hámori Gabriella, Für Anikó, Csuja Imre, Gálffi László, Pogány Judit, Kerekes Éva, legalábbis a főbb szereplők közül. Ugyanitt mutatták be Szép Ernő két egyfelvonásosát: a Kávécsarnok és a Tűzoltó dupla jutalom, a színészeknek és a közönségnek. Kerekes Éva és Széles László széles skálán, magabiztosan játszik, látható örömmel pengetik a Szép Ernő-i finom vagy épp vaskos húrokat – nagyon-nagyon kellemes este… És ugyancsak itt lehetne Parti Nagy Lajos monodrámává írt Ibusárja, az előadást Pelsőczy Réka rendezte, és Sárbogárdi Jolánt, az operettista vasúti jegyárusítót Bíró Kriszta játssza. A színház előcsarnokában bemutatott előadás – díszlet semmi, legföljebb maga a tér, kellék minimális – egyetlen, gondosan felépített alakításban mutatja a monológ minden komikus és tragikus színét. Miközben úgy érezzük, egyfolytában nevetünk, sok a csönd a nézőtéren. Ez igen jó kombináció.

A Vígszínházban (és a Pestiben) két előadásra emlékszem; a monumentális és hatásos, valamint rétegzett, szép részletekben gazdag Száz év magányra – Börcsök Enikő Ursulája súlyos és sűrű játék, Hegedűs D. Géza Buendíája pedig a megveszekedett, javíthatatlan álmodozó markáns képe, de sok finom alakítás volt még rajtuk kívül is: Harkányi Endréé, Venczel Veráé… A másik Thomas Vinterberg filmjének adaptációja a Pestiben: Az ünnep. Brutális, hatásos és míves előadást rendezett Eszenyi Enikő; a zsarnok (és ha még csak az lenne!) apát ugyancsak Hegedűs D. Géza játssza nagyon jól.

Első új évadát élte a sokat szenvedett Bárka Színház; a lassú lábadozás látszik leginkább. Az Alföldi Róbert rendezte Koldusopera afféle társulatkovácsoló, pedagogikus produkció volt – a munka eredményét a Szentivánéji álom mutatja: komor, mélyen meggondolt értelmezés találja meg rendkívüli és művészileg indokolt formáját. Egy fémmedencében gázolnak a szereplők, melyben színes műanyagmorzsalék nehezíti a mozgást; ebben a közegben fölerősödnek a gesztusok, lehámlanak a viselkedés szocializációs finomságai, és meglehetősen pőrén, nyersen mutatkoznak az érdekvezérelt érzelmek. Az egész bolyongás, keresés, szeretet utáni sóvárgás fölött, mintegy a téren és időn kívül egy bölcs ősanya-Puck ül; Lázár Kati meghatározó alakítása.

Pintér Béla idei előadása, az Árva csillag meglehetős sikert arat a közönség körében – én a kevés számú kivételhez tartozom. Pintér ismert formanyelve – és Darvas Benedek zenéje – most is jól működik; megint előáll a frenetikus humor, a karcos gúny és az érzelmesség sajátos kevercse – de ezúttal úgy éreztem, hogy az alapanyag, a darab szétszalad, annyi irányba kanyarog, hogy fősodra már nincs is neki. Van benne ingatlanpanama, földönkívüliek, rossz alkohol, lecsúszott kisember, osztrák sógor, korrupt rendőr, elvágyódás és elmenés – a kevesebb lett volna több.

A Krétakör a kőkemény Szorokin-adaptációval, A jéggel nyitott – a közönségpróbáló produkció ritkán látható együttes játék, számos gazdag alakítással, az első részben meglehetősen naturális effektekkel, a másodikban egy költői szépségű tablóval. Az évad vége felé pedig Katona József Bánk-bánját mutatta be a társulat – a cím eredeti írásmódja is mutatja, hogy a hangzó szöveg is “csak” Katonáé –, különleges és gyönyörű helyszínen, a Vakok Intézetének dísztermében. A tér és a díszlet olyan súlyos keretet adott az előadásnak, hogy Zsótér Sándor rendezésében a dráma nem mondandójának komplexitásával, hanem a részletek elemzettségével tűnt fel. Intonációja visszafogott, az alakítások ugyancsak – Láng Annamária tűnik ki Gertrudis figurájának friss szemléletű megformálásával.

Az Új Színház elmúlt évadában egy boldogságos estém akadt: Racine Phaedráját láttam Valló Péter rendezésében. Sajnálom, hogy a POSZT off-programjába nem fér be… A színpadra épített nézőtér előtti parányi játéktéren óriási drámai feszültség halmozódott föl. Elsősorban Takács Katalin játéka keltette a szenvedély és erkölcs kiélezett konfliktusának fölturbózásával. Nagyon szereti a mostohafiát, és nagyon szenved emiatt, mindkét érzelemben ott tombol a középkorú nő egész élete – és ebbe a magasan tartott érzelmi lángolásba toppan be egy értelmiségi, meggyötört, fáradt Thézeusz (Bálint András testhez álló alakításában), aki nem megérteni, még csak nem is csillapítani akarja konfliktust, csak kikerülni. A kármentésnek ebbe a formájába pedig egy kicsit sokan halnak bele…

A Radnóti Színházban alighanem rövid szériája lesz az évad egyik igen izgalmas bemutatójának: a közönség nemigen vevő a Jane Eyre Zsótér Sándor-féle interpretációjára. Pontosabban valószínűleg nem az értelmezés, hanem a forma közelíthető meg nehezen: a kétszintes dobozszínpadon fél-epikus színház zajlik, számos ponton narrációval, és a lélektani helyett stilizált játékkal. Mindezzel együtt Wéber Kata Jane Eyre-je szenvedélyes, érzelemgazdag szerepjáték. A másik fontos előadás viszont alighanem hosszú szériára számíthat: Bálint András Radnóti-estje valójában elmélyült beszélgetés a közönséggel, melyben az egyik fél – értelemszerűen – leginkább hallgat. Radnóti költészete és ellentmondásos módon megélt, valamint ellentmondások nélkül, brutálisan megszenvedett zsidósága az este két vezérfonala, levelek, naplók és mások “hozzászólásai” hosszabbítják meg egészen a jelenig a “zsidónak lenni” sokszínű jelenségét.

A színházi problémahalmaz egyik kulminációs pontja idén, hogy a frissen végzett színészek képtelenek elhelyezkedni. Az összesen három osztályból (kettő Pesten és egy Kaposváron) ötnél is kevesebb fiatalt vár szerződés – és ez a baljós előjel ismét felülvizsgálatra kényszerít társulat-ügyben. A színházak e pillanatban ugyan még leginkább anyagi nehézségeik miatt nem tudnak fiatalokat szerződtetni, de ez a helyzet egy mélyebb tendencia jele. Lehetséges, hogy a társulati pozíció helyett munkák, egyes szerepek felé kell majd venni az irányt…

A pesti egyetemen lehetett látni Zsótér Sándor rendezésében Brecht Kurázsi mamáját; az Ascher–Novák vezette zenés színészosztály a Rákóczi úti épület kis udvarán és gangjain, folyosóin és lépcsőházában a gondos húzások és kiemelések eredményeképpen összefogott, hatásos és erősen mai előadást hozott létre – még katarzisra is futotta. Olyik jelenetben pedig maga a kis udvar volt a csatamező, a kuka pedig Kurázsi mama kocsija…

Ugyanez az osztály a Merlinben mutatta be Mozart Varázsfuvolájának tömörített változatát; ennek a vidám-szomorú, intenzív produkciónak a legnagyobb erénye, hogy mindenkinek szól: nyolcvan évet fogott át a nézőtér. Sok humor, sok találékonyság jellemzi a Novák Eszter vezényelte osztály játékát, amelyhez alig néhány tárgy kell: létra, szék, például.

Kaposváron a Koldusoperát váltott szereplőkkel mutatja be az egész végzős osztály; a jó és tehetséges villanások egyelőre nem állnak össze, minden Bicska Maxi “nulláról indít”. Akárcsak az életben… Ugyanez a – főiskolán szokásos – szereplőváltásos megvalósítás jellemzi a kaposvári másodévesek Tévedések vígjátéka-előadását; Mohácsi János rendezése igazi tűzijátékos ötletroham, kiváló lehetőség a fiatal színészeknek, akik az összjátékban is “jól mutatnak”. És nekik még van egy évük. Az előadás egyébként a POSZT-on is látható…

Szubjektívnek kétségtelenül szubjektív – teljesnek azonban távolról sem mondható ez az én évadportrém. Vázlat, leginkább…