Különleges formájú könyv a Líra és modernitás, ritkán látni ilyet a könyvesboltokban. Nemcsak a kötet alakja szokatlan (fekvő téglalap alakú, a rövidebb oldalán kötött kiadvány), hanem a tördelés is: a főszöveg mellett találhatók a jegyzetek a páros oldalakon, a páratlan oldalakon pedig az éppen tárgyalt vers. Ez az elrendezés nagymértékben megkönnyíti az olvasó dolgát, hiszen nem kell folyton visszalapozni vagy a József Attila-kötetben keresgélni.

Bókay Antal érdeklődésének középpontjában az irodalomelmélet áll, “elsősorban az amerikai formalista és posztformalista tendenciák, a pszichoanalízis interdiszciplináris alkalmazása és a poétikaelmélet”. (Idézet a Pécsi Tudományegyetem honlapján található szakmai-tudományos életrajzból.) Több évtizede foglalkozik József Attila költészetével, első kötetét – “Köztetek lettem én bolond…” (1982) – Jádi Ferenc és Stark András pszichiáterrel közösen írta; “sors és vers” viszonyát kutatták a kései József Attila életében és költészetében. A Petőfi Irodalmi Múzeum adta ki az Eszmélet – Tárgyi-poétikai fantázia egy költői életműről című tanulmányát 2002-ben. 2004-ben jelent meg a József Attila poétikái, amelyben kiemelten tárgyalja a Babits-esszét, a Téli éjszakát, az Eszméletet, a Kései siratót és a Szabad-ötletek jegyzékét, s amelynek szubjektív előszavában arról is ír, hogy “az angol nyelvű, elsősorban amerikai költészettel foglalkozás élménye” és “amerikai irodalomelméleti elképzelések” hatására átértelmezte addigi elképzeléseit. Figyelmeztet arra is, hogy könyve ideiglenes, és számos dologról kellene még szólnia.

Ez az ideiglenesség szinte minden irodalomtörténeti munkáról elmondható, hiszen a kutatás során mindig újabb és újabb gondolatok formálódnak, az értelmezés, elemzés folyamatosan bővül, hol új szempontok kerülnek elő, hol pedig a korábbi nézetek felülvizsgálata eredményez változást. Bókay Antal új kötete példa erre, hiszen a József Attila poétikái alapja a 2006-os kiadványnak. A Líra és modernitás szűkebb szeletét vizsgálja a költői életműnek, miként az alcím is jelzi, ezúttal a költő én-poétikájáról, költői-poétikai önkereséséről van szó. A 2006-os kötet sok elemében megegyezik a 2004-essel, bár érzésem szerint a Líra és modernitásban sokkal inkább a pszichoanalízis felől közelít, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az irodalomelméleti, költészettörténeti előzményekre, párhuzamokra.

A kötet három nagy fejezetből áll: A) Líra és (késő) modernitás – József Attila olvasásának poétikai hátteréről; B) A késő modern tárgyias költészet első modellje; C) A késő modern tárgyias költészet kiteljesedése. A bevezetőben Bókay azokat a poétikai elveket és történeti sémákat tekinti át, amelyek értelmezéseit vezetik, végiggondolja a “líra” és a “költészet” fogalmát is. A modern líra poétikai sajátosságainak szemügyre vételében mások mellett Hugo Friedrich könyvére is támaszkodik, Bókay véleménye szerint ugyanis – bár sok megállapítása vitatható – a koncepció kikerülhetetlen. Friedrich tézisét – “a 20. századot domináló költészeti típus Franciaországban született meg a 19. század második felében” – ma már csak féligazságnak foghatjuk fel – írja Bókay, majd hozzáteszi, hogy “a francia szimbolizmus valóban domináló, úttörő költői beszédmódja mellett más költői modernizációs modellek is kialakultak”. Baudelaire mellett Verlaine, Rimbaud, Mallarmé neve kerül elő, akik kiteljesítették a szimbolista programot, s akik poétikai “szótárában” a metafora a központi fogalom.

A másik út: a modernitás metonimikus líranyelve című alfejezetben Bókay a francia szimbolizmussal párhuzamosan kialakult, ám attól igencsak eltérő költői tradícióra hívja fel a figyelmet: A romlás virágaival szinte egy időben jelent meg a Fűszálak (1855), a Walt Whitman nevéhez köthető szimbolista költészet emblematikus kötete. Whitman egészen új módon viszonyult a személyes tér és a társadalom összefüggéseihez, új szelffogalmat vezetett be – állítja Bókay. Később utal arra, hogy a Nincsen apám, se anyám kötet verseinek egy része whitmani hátterű, avantgárd szabad vers. Bókay a magyar irodalomban fellelhető Whitman-hatásra mutat rá, amikor Gáspár Endre, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc fordításaira, Szabó Dezső tanulmányára utal. (A József Attila-versekben gyakori fű- és fűszál-motívumról érdemes volna külön tanulmányt írni, s itt nemcsak a Nem én kiáltok sokat idézett soraira gondolok – “Légy a fűszálon a pici él / s nagyobb leszel a világ tengelyénél” –, hanem például az Imádság megfáradtaknak című versre [“Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, / Csak a kardok, tornyok és ölő igék”] vagy az Elégiára [“Egy vaslábasban sárga fű virít.”].)

Bókay témája szempontjából a már említett költői beszédmódoknál fontosabb a tárgyias költészet, amely az érett József Attila megkülönböztető költői teljesítménye lesz. A szerző részletesen bemutatja e költészet poétikai jellemzőit: elsősorban arról szól, hogy a tárgyias költészet a líra szubjektív monológ-természetét alakítja át: “a valósan vagy fikcionálisan feltételezendő beszélő, sajátos nyelvet használó szubjektum helyett pontosan ellenkező irányból a lírai szöveg (a nyelv vagy éppen a nyelv mögötti konstrukció, logika) pozicionáljon egy hangot, egy következményként rekonstruálható személyes helyet.” Bókay e technikák egyikét – “afféle wittgensteiniánus szelfpozíciót” – látja a Téli éjszakában. (42.) De említi a lírai szöveg énjének pluralizálódását is, és azt, hogy a tárgyias költészet új beszédmódja miatt új problémák kerülnek a középpontba. – A szerző az általános bevezető rész lezárása után rátér annak tárgyalására, miként jutott el József Attila a Tiszta szívvel című versben megmutatkozó poétikai változástól, kiteljesedéstől a tárgyias költészet csúcsverséig, a Téli éjszakáig.

Nem véletlen, hogy a kötet borítóján éppen az 1925-ben írt Tiszta szívvel című vers kézirata látható. Bókay is egyetért azzal a megállapítással, hogy József Attila igazi hangja e költemény keletkezése körül, 1927 áprilisában szólalt meg: “Ekkor jönnek létre azok a formák, amelyek megteremtik, majd kiteljesítik a magyar költészetben a késő modern poétikai beszédmódot, egy olyanfajta vers születik, amely aztán a magyar líra továbbvivő főiránya lehet, és amely teljes mértékben párhuzamos a kortárs nemzetközi tendenciákkal.” (53.)

Azért is érdemes hosszabban idézni Bókay gondolatmenetét, mert így világossá válik, miért is szedi szinte molekulákra az 1929-ben megjelent Nincsen apám, se anyám című kötetet, illetve a kötet címadó versét. A szerző megállapítja, hogy az 1924-es Nem én kiáltok kötet “profetikus üzenetével ellentétben a Nincsen apám, se anyám cím az én, a szelf költői alapításának kérdését teszi a középpontba”. (54.) Ebből a szempontból a kötet ötven versét három nagyobb csoportra osztja: az első a szelf önreflexiójának stádiumairól, fázisairól szól, a második a világ dolgairól ír, a harmadik az én és a másik, a szerelem kérdésével foglalkozik. A versformák is könnyen azonosíthatók Bókay szerint: az egyik a dalszerű, magyaros, népi forma, a másik a whitmani hátterű avantgárd szabad vers.

Helyénvalónak tartom, hogy a mindenre kiterjedő, részletes elemzés nem feledkezik meg a kötet recepciójának ismertetéséről, értékeléséről sem. Németh Andor és Németh László ellentétes véleményét különös figyelemmel követi a szerző, hiszen ezek hosszabb, alaposabb bírálatok, mint például Nyigri Imréé, Kecskeméti Pálé vagy Zelk Zoltáné. (Németh László lekezelő, elutasító Nyugat-beli írása azért is sorsfordító, mert József Attila részben ennek hatására írta meg nevezetes, Az Istenek halnak, az Ember él című Babits-tanulmányát.) Bókay nagyon helyesen mutat rá arra, hogy ezek az 1929-es kritikák “jelzik azokat a recepciós problémákat, törésvonalakat, poétikai és irodalompolitikai pártokat, elkötelezettségeket, amelyek József Attila útját, elkövetkező hét-nyolc évét kísérik.” (60.)

József Attila számára is kiemelt fontosságú vers a Tiszta szívvel, elegendő Horger Antal véleményére gondolnunk, mellyel befolyásolta a költő életútját, vagy arra, hogy az 1934-ben összeállított gyűjteményes kötet címe eredetileg ez, s nem Medvetánc lett volna. A Tiszta szívvel Bókay szerint olyan énvers (szelfvers), amely “programadó vers, meghatározó nemcsak József Attila költői önteremtésében, hanem az egész modern magyar költészet új lírai tematikájának megalapításában is”. (64.) A költemény nagyon lényeges jellemzője, hogy valaminek az elvetéséből, megtagadásából áll, vagyis József Attila “a léthiányt jelöli meg a költői munka létalapjaként (ennek esztétikai fogalma lesz majd a […] »világhiány«)”. (70.)

Bókay aprólékos gonddal ügyel arra, hogy a verset ne az élettörténet keretében magyarázza: a Tiszta szívvel különlegessége az, hogy “nemcsak kidolgoz egy új poétikai hangot (egy sajátos szelfpozíciót), hanem erről a hangról, a szelfről szól”. (92.) Bókay a vers értelmezésekor a modern és posztmodern személyességretorika és a pszichoanalízis segítségét veszi igénybe. A primer és szekunder narcizmus megkülönböztetését és a primer narcisztikus identitás fogalmának bevezetését tartja fontosnak ahhoz, hogy József Attila új szelfképét megértsük. Ez azért is szükséges, mert a szerző vélekedése szerint a Tiszta szívvel modellje alapozza meg József Attila költészetében a szelf központi poétikai konstrukcióját.

József Attila szinte minden kortársánál gyakrabban írta nevét verseibe. Nagyon érdekes ebből a szempontból a könyv A szelf felépítése – megnevezés, név, aláírás, önéletrajz című alfejezete, melyben Bókay Antal a “Lidi nénémnek öccse itt…” kezdetű vers mellett egy Vágó Mártának dedikált kötetben olvasható bejegyzést is értelmez, a “József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek…” kezdetűt (ez nem azonos, csak részben egyezik meg az 1924. őszi József Attila című verssel). Az Örökélet önéletrajzi költemény után a József Attila című, “Vidám és jó volt…” kezdetű sírfeliratról szól a szerző, amelynek kapcsán Wordsworth tanulmányának egyik mondatát is idézi: “a halhatatlanság tudatát jelölhetjük meg a sírfeliratok elsődleges forrásaként”. József Attila tisztában volt kivételes képességeivel, tehetségével, így halhatatlanságának is tudatában lehetett, ami még izgalmasabbá teszi költészetét. Ezt Fejtő Ferenc József Attila költészete című tanulmányának gyakran idézett részletével illusztrálhatjuk: “Egyszer a Medvetánc megjelenése után tréfálkozott velem, hogy tanáros-pedánsan osztályozom a költőket. Igen, mondtam, öt jegyem van: rossz költő, jobb költő, jó költő, kitűnő és nagy költő. – Engem minek tartasz? – kérdezte hamiskásan, elismerésre szomjasan. – Már több vagy mint kitűnő, de még nem vagy nagy – feleltem félig tréfálkozva, félig meggyőződéssel. – Ohó – csapott rám –, nem úgy van ám. Én már most, még ha itt e helyben meghalok is, nagy költő vagyok. (Ne higgyék, hogy hencegve, öntelten mondta ezt; tárgyilagosan, ahogy verseit írta és előadta.)” (Az írás a Szép Szó József Attila-emlékszámában jelent meg 1938-ban.)

Akár szerelmi líráját is értelmezhetjük ennek tükrében, de kövessük inkább Bókay Antal gondolatmenetét. A szerelem mint összeolvadás – az érintés mint énteremtés című alfejezetben a Gyöngy, a Tedd a kezed, a Tószunnyadó című költemények állnak a középpontban, majd a szelf és szerelem, élet és halál jegyében az Áldalak búval, vigalommal, a Klárisok, a Ringató, a Csüngője voltam kerül sorra. Ezekből az 1927–28-ban keletkezett versekből Bókay számára egyértelmű, hogy József Attila “poétikai szempontból a szerelmi költészetet is pontosan azon intenció szerint működteti, amelyet a Tiszta szívvel alakít ki”. (194.)

A Líra és modernitás zárófejezete A késő modern tárgyias költészet kiteljesedése címet viseli. Ennek része a már a József Attila poétikáiban is elemzett Babits-esszéről szóló fejezet, amelyben Bókay megjegyzi, hogy József Attila tárgyi-kritikai tanulmánya nem kapott kellő poétikatörténeti figyelmet, hiszen az értelmezők mindig az életrajzi tényeket, a sértődéseket és csoportharcokat emelték ki. A szerző számára nemcsak azért érdekes és fontos ez a tanulmány, mert találhatók benne poétikaelméleti eszmefuttatások, verselemzések, hanem azért is, mert József Attila megkísérelte átírni Babits egy versszakát, s ez a kritikai stílus nem sértettségből vagy dühből fakadt. Bókay elemzi a Babits-esszé első oldalán olvasható kiérlelt elképzelést is, melynek centrumában a költő azon meggyőződése áll, “hogy létezik egy alapvető emberi szükséglet, a rendbe szedés, a rendezetten látás szükséglete, mert az ember egy végtelen, határtalan káosszal, rendezetlenséggel szemben kénytelen létezni”. (238.)

Hasonlóképpen fontos Bókay gondolatmenetében a Kassák-kritika, a Kassák Lajos 35 verse című, amely a Korunk 1931. szeptemberi számában jelent meg. Mindkét szöveg kétrétegű: “egyrészt van benne egy átfogó poétikai elképzelés, amely élesen kritikus az elemzett szerző verseivel szemben. Másrészt van benne egy hangulati elem… (…) Azaz egyrészt egy költői beszédmód utasítódik el, másrészt egy költői, emberi magatartás.” (246.) József Attila tehát két olyan költő ellen indított támadást, akik a kor reprezentatív figurái, az akkori magyar irodalmi élet jelentős személyiségei voltak. Bókay szerint “kétségtelenül apafigurák”, akik ellen a költőt “az ödipális lázadás heve” vezette. Könyvében azonban nem erre, hanem a két kemény hangú, szemtelen kritika poétikai lényegére világít rá.

Bókay Antal értelmezéseiben gyakran olyan, sokak által idézett, szinte az unalomig ismert gondolatokról fogalmazza meg véleményét, mint például “A líra: logika; / de nem tudomány.” Az e sorokat tartalmazó “Ha lelked, logikád…” kezdetű vers pontos keletkezési dátuma nem ismert, a kritikai kiadás 1933 közepére teszi, de valószínűsíthető az 1936 körüli időpont is. Bókay a közfelfogással szemben úgy gondolja, hogy e rövid szöveg nem töredék, “sokkal inkább a tárgyias költészet rendkívül tömör megfogalmazása”. (255.)

A könyv zárófejezete a Téli éjszaka mint a tárgyias költészet csúcsverse értelmezését foglalja magában, amely a korábbi fejezetekhez hasonlóan precíz és alapos munka. A szerző állítása szerint a Téli éjszakában “megtörténik a költői hang romantikus pozíciójának teljes visszavonása”. (286.) A “Légy fegyelmezett!” felszólítás elemzésénél Paul de Mant idézi, majd a vers szubjektumáról szólva Wittgenstein filozófiai művét, a Logikai-filozófiai értekezést használja segédeszköznek: “A Téli éjszaka pontosan ilyen szubjektivitást implikál: a látótérnek, a létnek a birtokosa nem ismert, csak az aposztrofikus viszonyok megléte (a kérdés és a felszólítás) utal létezésére.” (290.)

A könyv ugyan József Attiláról, énpoétikájáról szól, mégis a költő mintha csak messziről figyelne. Az impozáns elméleti fejtegetések személytelensége eltávolíthatja az olvasót a József Attila-lírától. A hosszú és szerteágazó filozófiai, irodalomelméleti gondolatmenetek ellenére éppen ezért némi hiányérzet maradt bennem, amit valószínűleg a következő Bókay-írások feledtetnek majd, hiszen az irodalomtörténeti munkákra gyakran jellemző ideiglenességet az újabb kutatási eredmények publikálása oldhatja fel.

(Gondolat, Bp., 2006, 292 oldal, 2890 Ft)