A következőkben az ízlésemhez képest túl sok lesz a szubjektivitás, az egyes szám első személy, a nem kellően kifejtett állítás. Remélem azonban, hogy magyarázatot nyer, miért van ez így.

Az első olvasás élménye a Minerva búvóhelyéről az volt, hogy ez az első olyan Márton-regény, mely eljárásaiban, megoldásaiban, szerkezetében, nyelvében nem hoz igazán újat. Mint ahogy azt a legtöbb (“hagyományos”?) írótól megszokhattuk: ha nem is pont ugyanúgy, de rögtön felismerhetően ugyanazon a hangon szól másról (más “témáról”), mint eddig. Hogy mi is volna ez a téma, erre a kérdésre elsőre csak valamiféle katalógussal tudtam volna válaszolni, melynek elemei sejthetően (remélhetőleg?) összetartoznak, de ki tudja, hogyan és mennyire.

Ehhez képest meglepetésemre az újraolvasás a vártnál nagyobb tisztaságot hozott. Látszik, hogy mi a (a!) történet, mik a fő motívumok, és mi az összefüggés közöttük. Illetve ez így túlzás: azt látom, hogy milyen irányba kellene elindulni, hogy mindezt fel lehessen fejteni; azonban nem tűnik úgy számomra, hogy ez valóban megérné. Felvázolom az általam látott irányt, és aztán kifejtem, miért elégszem meg puszta vázlattal.

Ami a történetet illeti: meglepően, talán túlságosan is könnyen el lehet különíteni a cselekmény gerincét és a kitérőket, melyek a fő- és mellékszereplőkkel történt egyidejű vagy korábbi eseményeket beszélik el. Az első olvasás során kirajzolódó kaotikus kép csupán a végül is példásan elvarrt fő- és mellékszálak arányainak és ügyes összebogozásának köszönhető. A cselekmény gerince, mely egyetlen nap története, csupa tagadásra épül: Johann B., aki sem nem elítélt, sem nem ártatlan, nem kap engedélyt arra, hogy elhagyja Linz városát. Felesége nem kapja meg a férjének megítélt francia nyugdíjat. Barátja és besúgója, Hafner litográfus nem tud beszélni Johann B.-vel, mert az éppen álmában Minervával találkozik. Nem valósul meg a találkozás Beöthy Ödönnel sem, hiszen ez utóbbi nem is tud a főszereplőről, akit Magyarországon halottnak hisznek, és aki végül a kormányzói palotába sem jut be, ahol pedig talán sorsdöntő megbeszélés várna rá. Bőven lehetne sorolni még a tagadásokat, és persze aligha lehetne kihagyni a szöveget záró napfogyatkozás képének elemzését sem. Azonban úgy gondolom, nem ez a szöveget szervező legfőbb motívum.

A szöveg középpontja, ebben majdnem biztos vagyok, nem pusztán Minerva, hanem Minerva és Arachne vitája. Szőttesén “Minerva egyetlen eseményre összpontosít, melynek ő a főszereplője (…) Ellenben Arachne szétforgácsolta az erejét: ő Jupiter, Saturnus, Neptunus, Phoebus és Bacchus kisebb-nagyobb szerelmi kalandjait szövögette, mint egy képregény kockáit egymás mellé (…)” (134) És nem sokkal később: “Minerva kárpitján éles körvonalak tanúskodnak az isteni világrendről, ellenben Arachne szőttesén (…) úgy tündököl ezernyi szín, hogy mindegyiknek másmilyen a fénye, ám sehol sem észleli szemünk az átmenetet.” (147)

Aligha túl nehéz a megfejtés (ami akár gyanús is lehetne: talán itt valami trükk van – de nehezen tudok elképzelni olyan alapos olvasatot, amely ezt a könnyűséget, s ami vele jár, egyértelműséget kreatívan megszüntetné): a klasszikus, egyetlen középpontra (és ebből adódóan poentírozásra) épülő rend és a beleveszésre csábító, egyértelmű középpont nélküli látvány(osság) ellentétéről van szó. Ez utóbbi nem feltétlenül káosz vagy anarchia: lehet, hogy egy másfajta rend, de ez egyáltalán nem olyan fontos kérdés, legalábbis belülről nézve.

E köré az ellentétpár köré elrendezhetők a regény kultúr- és társadalomtörténeti motívumai, valamint képzőművészeti és irodalmi témájú esztétikai fejtegetései is. Hiszen a szöveg szerint éppen abban a történeti pillanatban játszódnak az események, mikor még látszódik a korábbi (Minervával fémjelezhető) korszak, de “minden jel arra mutat, hogy az elbizakodott szövőlányé a jövő” (148). Ezt több alkalommal explicit módon ki is fejtik a szereplők, de nem nehéz összefüggésbe hozni ezzel a korszakváltással egyébként első olvasásra meglehetősen távolinak tűnő jeleneteket sem. Szóljanak akár az éppen zajló technikai felfedezésekről (még a fényképezés, a látványosság végső győzelmének feltalálása előtt), akár a különféle hatalmi pozícióval bíró szereplők elképzeléseiről azt illetően, mit is jelent a politikai, állami rend és annak fenntartása. Nyilvánvalónak tűnik az is, hogy Johann B. és Toldy, illetve a főszereplő által olvasott Vörösmarty ellentéte is ugyanerről szól.

Minerva tehát a klasszikus kor vagy a modernség jelképe – és Arachne a romantika vagy inkább a posztmodern volna? Valami nem látszik itt stimmelni; de valójában a kérdés nem pontos. Ők elvek jelképei, melyek bizonyos korszakokban (a szöveg szerint, úgy tűnik, van értelme korszakokról beszélni) majdnem egyeduralkodók, más, átmeneti időkben pedig egymással konfliktusban állnak. A klasszikus korban Minerva, a posztmodernben Arachne az uralkodó, s a kettő között található a konfliktusos modern kor – igen, ez így nagyon durva és egyszerű képlet, mégis úgy tűnik, hogy a többször hangsúlyozottan jelentéktelen eseményeket elbeszélő regény így valójában éppen azt a hatalmas feladatot tűzi ki maga elé, hogy megragadja ezen átmeneti kor születését.

Ami a művészetet, azon belül az irodalmat, ennél tágabban pedig a nyelvet illeti: nyilvánvaló, hogy nyelv és valóság közötti kapcsolat két elképzelése áll egymással szemben. A klasszikus elképzelés szerint e kapcsolat: leképezési viszony, amely egyértelmű megfeleltetésbe hozza a valóságelemeket a nyelvi elemekkel. A látványosság elve egyrészt tagadja e megfelelést: hiányára utal a fordítás tapasztalata (mindenekelőtt az, hogy különféle nyelvek más- és másképpen tagolják a valóságot, s így például németül bizonyos magyar különbségtételek nem tehetők meg); illetve az, ahogy a nyelv visszahat magára a valóságra. A látványosság elve azonban ennél többet is jelent: a leképezési viszony helyett létező (helyébe lépő?), nevezzük most az egyszerűség kedvéért így: jelölők játékának affirmálását. Ezt az affirmációt a regényben leginkább, vagy legalábbis legnyíltabban a narrátorhoz köthetjük. De ha megtesszük (márpedig nem túl bonyolult megtenni), hogy összekapcsoljuk a problémát a metszetkészítés technikai-esztétikai problémájáról szóló vitával, akkor azt látjuk, hogy nem a vonalak által kirajzolódó, hanem a vonalak között kirajzolódó valóság elvének több híve is van a regény szövegén belül.

A regény narratív problémái közül is jó néhány szintén ugyane kérdésről szól. Csak egy példa: a szöveg elején és végén, valamint közben is számos részletben a narrátor úgy tesz, mintha Linz környékének, illetve a napfogyatkozásnak stb. a leírásához szüksége volna egy valós szereplőre, akinek “szemével” láthat; miközben persze az is nyilvánvaló (és ha nem volna az, a szerző akkor is tesz róla, hogy kiderüljön), hogy e “valós” szereplő, vagy akár a teljes neki tulajdonított szöveg persze fiktív.

Végezetül van még egy poén, nevezetesen, hogy mi is volna Minerva búvóhelye. Ha szubjektív olvasási és újraolvasási élményem kicsit is megfelel annak, amit a regény szövege elvár implikált olvasójától, akkor azt mondhatjuk, hogy az első olvasás mindenképp Arachne elve szerint működőnek mutatta a szöveget, melyben az újraolvasás során fedezhető fel az a meglepően erősen egy középpont köré szerveződő struktúra, melyet Minerva szimbolizál. Minerva búvóhelye ezek szerint: maga a szöveg volna, a Minerva búvóhelye (a régi jó trükk szerint). És a búvóhelyen őt megtalálni annyit tesz: újraolvasni; amiből az is következik, hogy Minerva és Arachne valójában nem “kint”, a világban léteznek, hanem (a világ, a szöveg) értelmezőjében, értelmezésében.

Mindez meglehetősen ismerős, némiképp száraz és persze: unalmas is ebben a formában. Azt hiszem azonban, azok számára, akik olvasták a Minerva búvóhelyét, felismerhető lesz, hogy a regény számtalan eseménye pontosan vagy majdnem pontosan beilleszthető ebbe a sémába. Ez az a munka, aminek az elvégzése természetesen érdekes tanulmányokat eredményezhet (és bizonyos részeit már el is végezték); de amiből nem számítok semmi igazán érdekes esztétikai eredményre.

Az volna tehát a problémám, hogy Márton László e könyvben semmi újjal nem gazdagítja a posztmodern (poszt-akármi) gondolkodás tárházát? Nem; Márton korábbi könyvei sem azért voltak nagyszerűek (szerintem legalábbis azok voltak), mert nagyban gazdagították volna filozófiai vagy korszakdiagnosztikai tudásunkat. (Leszámítva talán az Árnyas főutcát, amely, fogalmazzunk erősen: megrázó gondolatokat tartalmazott a holokauszt és az elbeszélés-elbeszélhetőség kapcsolatának etikai vetületéről.) Azért voltak nagyszerűek, mert egyrészt rengeteg minden egyebet tartalmaztak még a posztmodern gondolatokon túl, és mert e gondolatok olyan elbizonytalanító eljárásokkal épültek be a szövegekbe, hogy státuszuk kérdésessé lett, s csak leegyszerűsítések árán voltak a szerzőnek tulajdoníthatók.

Elbizonytalanító eljárásokban persze most sincs hiány; most mégis sokkal nagyobb biztonsággal volnék hajlandó a szöveg szerzőjének tulajdonítani a fent vázolt gondolatrendszert. Ugyanis ez nem csak bizonyos, a narrátornak vagy egyes szereplőknek tulajdonítható eszmefuttatásokban jelenik meg, hanem a mű teljes motívumrendszere megfejthető e szerint. Márpedig a motívumrendszer felépítése definíció szerint a szerző dolga (mármint narratológiai értelemben éppen azt nevezzük szerzőnek, akinek ilyesféléket tulajdonítunk); ez alól nem lehet kibújni, és ilyen-olyan narrátoroknak meg szereplőknek átadni a felelősséget. Óriási a poétikai különbség aközött, hogy egy (egyébként bizonyára érdekes belátásokat is tartalmazó) nagyesszét fiktív lények szájába adunk, vagy inkább szájai között osztunk szét – és hogy motívumrendszerré írjuk át. Ez utóbbi sajnos jóval kevésbé izgalmas.

Másrészt pedig az egyébbel, tehát a nem vagy nem csak a gondolati vázhoz tartozó részletekkel is gondok vannak e regényben. Túl sok a rossz poén, a rossz jelenet, a szerencsétlen megoldás.

El tudom képzelni, hogy a következő túlfeszített mártonizmus más olvasókat nem zavar, csak engem: “Így tehát az olvasónak nem szükséges aggódnia sem a szereplő, sem a valóság miatt.” (261) De a következő bekezdés még egy Márton-paródiában is rossz lenne: “Ez volt a vidra neve, Pukkants. Elismerjük: nem szép a szerzőtől, nem valami kedves dolog, ha egy mellékszereplőnek akkor ad nevet, amikor az illető – legyen ember vagy állat – éppen eltűnni készül a jelenetből, melyben az olvasó találkozik vele. De hát némelyik mellékszereplő már csak erre való. Utánahajítjuk a nevét, mint valami kavicsot vagy göröngyöt, és hallgatjuk a puffanást. Pukkants!” (231) (A Pukkantsról jut eszembe: engem a “pliccs, placcs, planibú”, többször elsütött hangutánzó találmány is rettenetesen idegesített [83].)

Bizonyos állandóan vagy legalábbis többször ismétlődő jelenetek vagy megoldások közé minduntalan becsúszik valami, aminek nem kéne. Így például a fordításokkal, különféle nyelvű megfelelőkkel való játék legrosszabb pillanata a következő: “(…) ez az egyetlen hangból álló szó, hogy I…, tulajdonképpen felszólítás, ugyanis latinul azt jelenti: menj! Említettük azonban, hogy Johann B. többnyire nem az anyanyelvén, hanem inkább németül gondolkodott. Isten ezen a nyelven Gott, vagyis G…, ami szintén felszólítás, szintén azt jelenti, hogy: menj! Akármelyik nyelven hagyja is üresen a név helyét, neki mindenképp mennie kell.” (211) Az az ötlet, hogy egy szereplő egy névbe szeret bele, csak kétszer szerepel, de így is sok. Főleg, hogy ilyen mondatokat olvashatunk Gabriele B. szerelméről: “Ami németül úgy hangzott, és tulajdonképpen úgy hangzik most is, hogy: Willibald… Willibald…” (75) És egy példa igen rossz szójátékra, egy anekdotacsattanó: “(Íme a különbség szavalat és szavazat között.)” (181)

A ragyogó ötleteiről ismert Mártonhoz képest igen átlátszó, és nem csak ehhez képest nyúlik el túl hosszan a “játék” a Minervával találkozó Johann B.-vel, és az őt éppen meglátogató és álomba merülve találó Hafnerrel. Ahhoz a Mártonhoz, aki ebben a könyvben nem csak Beöthy nagyszerű alakját, hanem a hozzá tartozó, róla beszélő anekdotázó narrátori nyelvet meg- és újrateremti, méltatlan például Hafferl bántóan közhelyes alakja.

Gabriele B. ez utóbbihoz igyekezve hirtelen az Anschluss idejében találja magát. Azonban vessük csak össze ezt a Jacob Wunschwitz hasonló jelenetével, amely hirtelen az NDK-ba viszi a főhőst. Nem arról van szó, hogy ez utóbbiban van funkciója, az előbbiben pedig nincs e megmagyarázhatatlan ugrásnak: a Wunschwitzban e funkció korántsem nyilvánvaló, hanem zavarba ejtő és izgató rejtély – míg a Minervában annyira kilóg mindenből, hogy legfeljebb külsődleges, konceptuális és nem poétikai funkciót tudok neki adni, ha nagyon muszáj. (Nyilván a renddel, a hatalommal és hasonlókkal lehetne kapcsolatba hozni – de annyira nem élményszerű, nem poétikai e kapcsolat, hogy olvasóként nincs hozzá kedvem, legfeljebb tanulmányíróként tudnám rávenni magam.)

Két (majdnem) magányos mondat az, ami még a leginkább izgatóan rejtélyes ebben a regényben, melyek, ahogy hagyományosan mondani szokás, az életanyaggal kapcsolatosak. Az egyik ez: “Végre megértette, hogy minden ember Betzlein.” (262) (Betzlein az a mindeneslány, akibe Johann B. a 36. oldalon, mondjuk így: beleszeret, noha az arcát nem is látja.) Nyilvánvalóan ez lehetne a regény katartikus csúcspontja, de nem az, két okból: az egyik, hogy a szerző igen gyorsan, már-már feltűnő sietséggel visszaveszi és eltávolítja; a másik, hogy sajnos korántsem világos, hogy pontosan mit jelent ez, de nem az izgató rejtélyesség, hanem a bosszantó tisztázatlanság okán. (Tudom persze, és ez a korábbiakra is vonatkozik: az e kettő közötti különbség a lehető legnehezebben argumentálható, ha egyáltalán.)

A másik mondat még társtalanabb: “Itt játszódott – hogy színházi jellegű hasonlatot vegyünk igénybe [ó jaj, ez miért kell ide? – RA] – Johann B. drámájának tizenkét hónapig tartó utolsó felvonása, melynek utójátéka a történetünkben összesűrűsödő, huszonkilenc esztendei sivár unalom.” (110) Mi a köze az unalomnak ahhoz az intrikákkal, félreértésekkel és meddő filozofálgatással teli világhoz, melyet a regényben látunk? Hogyan képes egy történetben “összesűrűsödni” az unalom? (Mit jelent ez “sűrűsödés” a történetre és az unalomra nézve?) Mi köze az unalomnak a rendhez, a látványossághoz, a hatalomhoz stb.? Ha újraolvasnám a Minerva búvóhelyét, ilyesféle a kérdésekre keresném a választ – de tartok tőle, hogy nem találnám.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 272 oldal, 2100 Ft)