Királyi Fenség c. regényében finom lélekelemzéssel írta le egykoron, miként jár a Fenség rangrejtve a többi halandó között, nyugtalan tekintettel és nyugtalan lelkiismerettel, mert tartania kell attól, hogy felismerik. Erre a nyugtalan tekintetre kellett gondolnom, amikor a múltkor a főutcán felismertem az ismerős arcélt. A háború előtt láttam utoljára, mikor a “harcos humanizmus” védelmében felszólalt. Egészséges arcszíne rácáfol a súlyos betegségre, amin azóta átesett, rácáfol hetvenkét éves korára, sőt az elmúlt évek izgalmaira is, melyek mély barázdákat szántottak minden gondolkodó ember arcára. Ha felismernék, nyilván ugyanolyan csődület támadna körülötte, mint a múltkor, amikor megérkezett az Amstel Hotel halljába, hol a riporterek és fényképészek kara fogadta, talán ugyanolyan sokan voltak a kíváncsiak, mint amikor Eisenhower érkezett vagy Rita Hayworth. Pedig nem csinált történelmet, mint a győztes hadvezér, nem élt a hírverés technikai eszközeivel, mint a diadalmas filmcsillag, de a szellemi előkelőség kitörölhetetlen jegye által mégis magára vonja az emberek figyelmét. Az emberek látni és hallani kívánják azt a német írót, aki művészete által a hitlerizmus egyik legfélelmetesebb ellenfelének számított.

Most boldog inkognitóban feleségével ődöng az amszterdami utcákon. Thomas Mann, a lübecki patricius család gyermeke, némiképp hazajött Amszterdamba. Lübeck mint szellemi életforma c. tanulmányában annyi tárgyilagossággal elemezte önmagát és kifejtette, mi mindennel tartozik a Hansa-városnak, a patricius kereskedő szellemnek, mennyire adósa annak a szellemi, társadalmi életformának, amelybe beleszületett és amelynek gazdag tartalmát sohasem tudta teljesen kimeríteni. De ennek a polgári-patricius szellemnek legnagyobbszerű megvalósulása Amszterdam, ez a kikötő kereskedő város, amelynek hajócsatorna-útrendszeréről Herbert Spencer mondotta, hogy az nagyobb alkotása az emberi elmének, mint Kant filozófiai rendszere, amelynek kereskedő dinasztiáiban olyan nagyszabású kapitalista tervek születtek és valósultak meg, mint Kelet-India meghódítása és gyarmatosítása. A Heeren-gracht palotáinak sorában mennyi a Buddenbrook-ház, ősi előkelő polgárcsaládok székháza, melyeken megfigyelhető a kapitalizmus törvényének, a vagyon porlasztó hatásának könyörtelen beteljesülése. Nemzedékek váltakozása oly szemléletessé teszi itt, miként omladozik az az erkölcsi, szellemi sziklatalaj, amelyre a családok tekintélye és hatalma fölépült. “Hanyatló családok” – mondaná Thomas Mann, a hanyatlás éles szemű pszichológusa.

Az Amstel Hotel-ben, ahová családjával szállott, talán újból találkozhatik egy Menheer Peeperkorn-nal, akit oly jól ismerünk a Varázshegy-ből, talán egy Madame Chauchat-val is, hiszen a gyarmatélet leggyakoribb, gyógyíthatatlan betegsége, hogy elpusztítja azt a polgári-erkölcsi alapot, az európai műveltség jellegzetes életformáját. Thomas Mann valóban itthon érezhetné magát, a grachtok, a szabadszellemű kereskedők és puritánul önérzetes patriciuscsaládok gazdag városában, ahol egykor Descartes és Spinoza is otthonra talált. Talán már megtekintette a Rijks-múzeumban Rembrandt “Éjjeli őrség”-ét, amelyet most restauráltak és melyről a restaurálás során kiderült, hogy nem is “éjjeli” ez az őrség, hanem az amszterdami polgárok fényes nappali fölvonulása: humanizmus és realizmus époly jellegzetesen rá van írva az amszterdami polgárok arcára, amint bele van vésve Thomas Mann műveibe is.

Ődöngve megáll és sokáig nézegeti az egyik könyvkereskedés kirakatát, a város szellemi életének ezt a sűrített kivonatát. Persze ez érdekli az írót a legjobban. Tudjuk, mit keres az író szeme önkéntelenül a könyvkereskedés kirakatában. Sajnos, hiába. Német könyv alig kerül holland könyvkirakatba, de ha kerülne, akkor valószínűen kinn volna a kirakatban az ő legújabb regénye is, a Dr. Faustus, de a svéd korona drága és Hollandiának most másra kell a deviza. Csak Franz Kafka munkáinak amerikai kiadását tették ki, most leginkább ez képviseli az európai szellemű német irodalmat. A könyvkirakat sarkában egy kis tábla: “We speak English”, “Nous parlons francais”. És svájci zászlóval enyhítve egy harmadik fölírás: “Wir verstehen ihre Sprache”, vagyis értjük a nyelvüket, ami körülbelül azt akarja mondani: nekünk ugyan beszélhet németül, megértjük, de ezen a nyelven nem kívánunk válaszolni. Figyelem a nagy Rangrejtettet. Belép a könyvkereskedésbe.

Do you speak English, kérdezi udvarias mosollyal, kissé bizonytalan hangon a kiszolgáló kisasszonytól, aki valószínűleg kitűnően tud németül, amint itt a nyelvi hasonlóság alapján általában mindenki tud németül, de a könyvkereskedő kisasszony, mint a többi hollandus, ügyesen titkolja, sőt szégyenli ezt a régebben szerzett tudását. Nem tudom, mit beszélgetnek, de a távoli szemlélő csak egyet érthet ebből a könyvkereskedési találkozásból: író nem emigrálhat soha! Jól tudta ezt a szegény Stefan Zweig. Az író elhagyhatja hazáját, amint Thomas Mann is elhagyta Németországot azokban a förtelmes napokban, mikor az egyetemeken tüntettek ellene, mikor üldözték és könyveit elégették – a világ közvéleménye helyeselte elvonulását, tapsolt hajthatatlanságának és írói tekintélye kényszerű menekülése által csak megsokszorozódott, de a vihar elvonulása után az írónak vissza kell térnie hazájába, ha továbbra is a nemzet szóvivője akar lenni. Ám cseréljen hazát, de akkor cseréljen nyelvet, cseréljen lelket és cseréljen irodalmat is, amint ezt megtette Emil Ludwig, aki amerikai íróvá lett. A kaliforniai Thomas Mann többé nem lehet a német ifjúság szellemi irányítója.

Valamikor “nyugtalan lelkiismeretű polgárnak” mondotta az írót. Most fogadta a holland sajtó képviselőit és sajtónyilatkozataiban tanúságot tett erről a nyugtalan lelkiismeretről. Sok minden szépet és nyájasat mondott Hollandiáról, de szavai ezúttal nem hatottak a vitathatatlan igazság meggyőző erejével. Megköszönte mindenekelőtt azt a nagylelkűséget, hogy szabad németül beszélni (de mi mást várnának a Nobel-díjas német írótól), de ő mégis inkább angolul beszél, nehogy a jogos holland érzékenységet sértse. Nem tér vissza Németországba, mert amerikaivá lett családja nem engedi (ez érthető emberi szempontból, de nem mentség az írói hivatás szempontjából), csodálja Hollandiát, amint elöljár a béke újjáépítésnek nagy művében (ez se nagyon időszerű kijelentés az indonéziai fegyveres viszály legkritikusabb napjaiban), utoljára 1939-ben járt Hollandiában, egy noordwijki strandszállóban akkor bevezetést írt Anna Karenina egy amerikai kiadásához (vagyis már akkor az orosz-amerikai közeledésen fáradozott, de nyilván nem ebben leledzik az ő írói jelentősége), az orosz írók is fordítások útján tettek egyetemes hatást a világirodalomra (igaz, de szegény Sárközi Györgyünk lett volna a megmondhatója, hogy Thomas Mann finom stílusparódiái, pl. az öreg Goethe nyelvének utánzása már eleve lefordíthatatlan). Mélységesen szégyenli a német nép eltévelyedését (ezt el is hiszik, de kivonhatja-e magát német író az egész német irodalom kollektív bűnhődése alól?), hogy a mai Németországban vannak ugyan biztató jelek, de a német irodalom terén semmi figyelemreméltó, a német ifjúság, levelekből tudja, teljes szellemi anarchiában él (vajon a kaliforniai nézőpont alkalmas-e ennek megítélésére). Az amerikai hatóságok olcsó tömegkiadásokat készíttetnek műveiből a megszállt övezetek számára. (Thomas Mannak más írói sikert kívánunk). Hiába, a minden ízében német írónak nem Kalifornia a hazája.