A jómód nyugalmát ízléses díszletek között élvező, nem ritkán többes kötődésű európai szerzők a harmincas évek elejéig kimondva-kimondatlanul abban a hitben írták műveiket, hogy otthonuk a nagyvilág, pedig csak szívesen látott vendégek voltak mindenhol; emigrációba kellett kényszerülniük, földönfutóvá kellett válniuk ahhoz, hogy ezt felismerjék. Az emigráció jelentette viszonylagos elszigeteltségben vagy országról országra vándorolva érezték meg először igazán, hogy az ember mindenhova magával viszi a beidegződéseit – amitől még sebezhetőbbé váltak. Azt is megtanulták, hogy az írói pályák csak nehezen szakíthatók ki abból a nyelvi-kulturális közösségből, amelyben létrejöttek.

A háború végén Thienemann Tivadar kiharcolta, hogy Belgiumba és Hollandiába mehessen magyar lektorátusokat szervezni (holland nevelt fia már ott volt). Thienemann küldetésének tekintette Magyarország nemzetközi tekintélyének helyreállítását; ebbe a vonulatba illeszkednek szervező tevékenységének más megnyilvánulásai is, például Svájcban segített kiadót találni Szerb világ- és Babits európai irodalomtörténetének, illetve régi ismerősével (még a pécsi évekből), az amszterdami kiadóvá avanzsált Kollár Kálmánnal megjelentette az Erasmus folyóiratot.* 1945–46-ban valószínűleg még (haza-)hazatért, mert rövid curriculum vitae-jében (OSZKK, FOND 152, 9. doboz) azt írja, hogy – a deportálástól tartva, puszta létében is fenyegetve érezve magát (testvérét a háború utolsó napjaiban meggyilkolták) – 1946 telén, svéd vízummal végleg elhagyta Magyarországot. Igaz, távozási szándékáról saját bevallása szerint – nyilván elővigyázatosságból is – csupán egyetlen embernek szólt; nem zárható ki, hogy talán mégis számolt a visszatérés lehetőségével. A következő két évben Belgiumban, Hollandiában és Svédországban próbálta megvetni a lábát; tanított, előadásokat tartott, és több-kevesebb rendszerességgel küldött cikkeket és tudósításokat magyar témákról a Vrij Nederlandnak, Hollandiáról pedig a Magyar Nemzetnek. Legtalányosabb tudósítása Thomas Mann Amszterdamban címmel jelent meg (Magyar Nemzet, 1947. szeptember 14., vasárnap, th. szignóval). Thienemann-nak a vándorévekből viszonylag kevés írása maradt fenn; ezekből jól látszik, hogy szívesen stilizálta magát a Mohács után Magyarországot elhagyni kényszerült humanista-diplomata alakjába, aki menekülés közben arra is gondolt, hol szolgálhatja legjobban a műveltség fennmaradásának, az európai szellem egységének ügyét, s nem pusztán az életét vagy az egzisztenciáját igyekezett menteni. Thienemann, miközben a magyar renomé helyreállításán fáradozott, magához méltó munkát keresett német egyetemeken – de hiába hivatkozott arra, hogy nagy érdemei voltak a német kultúra terjesztésében és az elfeledett német vonatkozású irodalmi emlékek felkutatásában.** Helyzetét 1948 őszén kezdte teljesen reménytelennek látni; lelkiállapotát mutatja (és irodalmi párhuzamnak sem utolsó), hogy Amszterdamban utolsó pénzén felkeresett egy indonéz javasasszonyt, aki megjósolta neki, hogy egy héten belül meghívják Amerikába, ahol nem fog sok pénzt keresni, de boldog lesz. És valóban, a hetedik napon expressz meghívás érkezett egy kis College-ból: német neve alapján, találomra választották ki nyelvtanárnak egy ügynökség listájáról, ahol egyszer régebben leadta az önéletrajzát. (Nyolcoldalas önéletrajz, OSZKK FOND 152, 9. doboz.) Ez megerősíthette abban a meggyőződésében, hogy tervezgetni illuzórikus dolog. Úgyis mindig “az élet technikája győz”, meg kell tanulnunk együtt élni a veszéllyel: az egyetlen orvosság az önismeret, annak tudatosítása, hogy mitől félünk (fekete notesz 1947. decemberi dátummal, OSZKK FOND 152, 10. doboz).

Amszterdami tudósításában Thienemann azt sugallja, hogy Mann szélárnyékba, alkotói válságba került. A tudósító előbb látja meg Mann témáit Amszterdamban Mann-nál, sőt Mann életében is előbb veszi észre az író “magányosságra ítéltetett, de az életet megérinteni vágyó” hőseinek groteszk kalandjait – a bemutatás során pedig ő jár el úgy, mint egy regényíró (a hihetetlennek ható, később mégis beigazolódó szerzői jóslat vagy az alany “elsikkasztásának” eszközét Manntól kölcsönözte; a könyvesbolti jelenet valóságos kis műremek). Az írói eszközök átvétele mögött nyilván az a meggondolás húzódik, hogy saját művei világába belekerülve Mann hirtelen váltással újra képes lehet kívülről látni önmagát. Mindenképp idekívánkozik két megjegyzés. Egyrészt Mann-nal szemben általában éppen az fogalmazódott meg kritikaként, hogy művészetében is megnyilvánuló páratlan tudatossága az alkotás rovására megy. Másrészt a tudósítás gondolatmenete eleve fikcióra épül – Thienemann abból indul ki, hogy Mann ihlete elapadt, művészete megrekedt, miközben tudósításában maga is megemlékezik a Faustusról. A közéleti szerep megingásának nem oka és nem is következménye az alkotói válság. Az, hogy mit csinálnak vagy mit nem csinálnak a műveivel, legfeljebb áttételesen befolyásolja egy író művészetét, sohasem önmagában hat.

Thienemann nem engedi olvasóját – ahogy Mannt sem – sokáig magába merülten, szórakozottan bámészkodni: amint elfogy a kommentár, már ugrunk is tovább a következő képhez. Az amszterdami tudósításban az a legkülönösebb, hogy Thienemann mintha nem is annyira lehetséges olvasóit akarná meggyőzni arról, amit Mann-nal kapcsolatban felismer – inkább Mann-t kívánja hozzásegíteni a rá vonatkozó felismeréséhez. Thienemann úgy mutatja be (és nem utolsósorban kommentálja) a látottakat, hogy abból, ami vele történik, Mann-nak is rá kellene ébrednie arra, ami a tudósító számára evidensnek tűnik: “író nem emigrálhat soha!” Csakhogy, miután a német írót elvezette ennek a felismerésnek a küszöbéig, Thienemann továbbfűzi a gondolatot: “a német írónak haza kell mennie, ha továbbra is a német ifjúság szellemi irányítója kíván lenni”. Ez a tétel viszont – bármilyen torz is a nép nélküli nemzetnevelő szerepe, és erős az a beidegződés, hogy az anyanyelvükön alkotó szerzők közül csak azokat veszik írószámba, akik a hazájukban élnek – már közel sem hat a vitathatatlan igazság meggyőző erejével, hiszen nem általános érvényű felismerés, hanem mélyen az adott nép vagy vidék hagyományában gyökerezik, akár a magányában naggyá nőtt, a közösséggel való végzetszerű összeforrottságát megélő hőshöz kapcsolódó német preromantikus elképzelések nem is olyan távoli echója, akár az egyik magyar protestáns hagyományé.

A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején többen is megkockáztatták azt a kijelentést, hogy Mann írói alkata és közéleti szerepe a kényszerű emigrációban rímel a legfrappánsabban egymásra, ebben a helyzetben lehet a legtermékenyebb kívülállás s részvét feszültsége. Thienemann nyilván másként gondolkodott Mann életének erről a szakaszáról, hiszen tudósításában végig azt hangsúlyozza, hogy Mann-nak “a vész elmúltával” haza kell térnie. Másrészt álláspontját – bármilyen vitatható is – semmiképp sem lehet összemosni azokéval, akik Mann fejére olvasták, hogy az emigráció előnyeit élvezte, míg ők kitartottak hazájukban, hiszen Thienemann elismerte, hogy a német író kénytelen volt távozni Európából “azokban a förtelmes napokban” (bár “a belső kényszer”-ről hallgat…). Akik ezzel az érvvel próbálták menteni háború alatti magatartásukat, el sem tudták képzelni, hogyan menthetné meg éppen “egy amerikai világpolgár üzengetése” a német fiatalságot morális válságából. Némi rosszallás mégis kiolvasható Thienemann szavaiból. Mann alakításait elnézve azok is furcsán érezhették magukat, akik az idegen környezetben nem tudtak tőkét kovácsolni kirekesztett helyzetükből és németségükből – például Thienemann, aki csak egy volt a sok német professzor közül, és akire a gyanú árnyéka vetült, mivel pusztán külsődleges szempontok alapján az en bloc nácinak minősített Horthy-rendszer kegyeltjének könyvelték el (hogy később bizonyos nosztalgiával gondolt vissza a Horthy-korszakra, és haszonélvezője – is – volt az akkori rendszernek, más kérdés). A tudósításból kiderül, Thienemann tudott róla, hogy Mannt erősen bírálták a holland lapok, mivel az író egyik felolvasása előtt – amikor ráadásul azzal próbálta elnyerni a hollandok bizalmát, hogy hollandul (csak sajnos hibásan) szólította meg a hallgatóságát –, elnézést kért, hogy tapintatból nem németül, hanem angolul fog beszélni. A könyvesboltban – azzal, hogy nyomatékosan nem németül szólal meg – ismételten eljátssza a “jó német” szerepét, mintegy nyilvánosan vezekel a németség bűneiért, mintha csak ezen az egy módon tudna kirakatban maradni. Thienemann írása azonban nem merül ki a Németországot nagy ívben elkerülő, de hazájával szakítani képtelen, az otthon maradtaknak bizonyítani akaró íróval való – vitára ingerlő – perelésben. A magyar professzor csak félszívvel hirdeti a kiállás, önigazolás, felelősségvállalás feltétlen szükségességét.

A könyvesbolti “találkozás” leírása ugyanis egyértelműen megidézi a Tonio Krögernek azt a fejezetét, amelyben a jó nevű író hazalátogat a szülővárosába, és – maga sem tudja egész pontosan, hogyan – szülőháza előtt találja magát. Tonio ugyanolyan öntudatlan, lebegő állapotban sétál szülővárosában, mint Mann Amszterdamban. Hazafelé tart, de – mint azt homályosan sejti is – kiábrándító élményben lesz része. A szülői ház első emeletét Népkönyvtárrá alakították át – márpedig Tonio azt gondolja, hogy ott semmi keresnivalója se a népnek, se a könyvnek. A terembe belépve Tonio úgy érzi, némi magyarázattal tartozik, azt mondja: “Nem vagyok ismerős ezen a helyen.” Jogosultságát jelző mondatával rögtön a különállását is tudatosítja. A könyvtáros azonban kijózanító választ ad az írónak, aki féltékenyen őrizné idegenségét: “Tessék… bárkinek szabad.” Igaz, tájékozódásul rögtön felkínálja neki a könyvtár katalógusát – ezt elhárítva Tonio ismét nyeregben érezheti magát. Mindazonáltal félre kell vonulnia egy könyvvel, és csak annak sorait ízlelgetve talál magára ismét – egyébként mulatságosan hamar. Mann és a könyvesbolti kisasszony “találkozását” ennek mintájára is lehet értelmezni. A nem annyira ellenséges, inkább csak közömbös környezetben a jövevényen áll, hogy emigráns módjára akar-e élni, pontosabban belső emigrációba akar-e vonulni (egyenjogú polgárnak tekintik). Mann képes is lesz művészként elismertetni magát, hiszen meg is előzheti azokat, akik esetleg kirekeszthetnék a művészek köréből – például azzal, hogy hangsúlyozza a származását.

Amszterdamban ha lassan is, de kezdett felengedni Thienemann monadikus individualizmusa: ennek dokumentumaként, “a mereveket mosolyogva meggyúró isten” (Huizinga) erejének bizonyítékaként is olvasható az amszterdami tudósítás, melynek “hőse” egy, a valóság sokszínűségére, a lehetőségekre vak embertársait megcsúfoló, ha nem is egyértelműen rokonszenves figura. A megújulást segítette, hogy Thienemannban éppúgy megvoltak Mann jellegzetes tulajdonságai.

A szövegben meghagytam a korabeli helyesírás következetlenségeit és a sietség nyomait is.

Jegyzetek