Ahogy az embert óhatatlanul is furdalja a kérdés: mit gondolnak róla a többiek, milyennek látják mások – ugyanígy a nemzetek is kíváncsiak arra, hogyan tekint rájuk a többi nemzet. Ezért aztán az összehasonlító irodalomtörténet egyik legérdekesebb része az, amelyik a nemzetek egymásról kialakított képével foglalkozik.

Mit tudtak a régi angolok Magyarországról? Mit gondoltak Magyarországról Shakespeare korában?

Ezekre a kérdésekre legegyszerűbben úgy kaphatunk választ, ha felütjük a régi angol földrajzi könyvek Magyarországról szóló fejezeteit. E régi könyvek egy része idegen nyelvből készített fordítás, másik részük pedig angolul íródott, de Magyarországról szóló fejezeteik forrásai ugyanazok, és jobbára a tartalmuk is megegyezik.

Botero Historicall Description of the most Famous Kingdomes and Common-wealths in the Worlde (A világ nevezetes királyságainak és államainak történeti leírása, 1603) című művét olaszból fordították le. Ebben olvassuk, hogy Magyarország lakói “termetre és formára olyanok, akár az angolok, de szokásaik inkább a szegény írekére hasonlítanak; a csatában erősek, bátrak és kitartók.” Botero a következő furcsa és igencsak megmagyarázhatatlan megjegyzést teszi: “A magyarok sohasem harcolnak egymás ellen, sérelmeikért szavakkal vesznek elégtételt, kivétel ez alól a gyáváság vádja, mely mindaddig rajta marad a sértett félen, amíg meg nem öl párbajban egy törököt.”

A holland Joannes Boemus Aubanus The Manners Lawes and Customs of all Nations (A nemzetek törvényei és szokásai) című, 1611-ben Ed. Aston által angolra fordított munkájának adatai nem túl megbízhatóak. A könyvből megtudhatjuk, hogy Magna Hungaria, vagyis a régi Magyarország a Moszkvai Nagyfejedelemség protektorátusa, hogy a magyarok többsége halászatból él, bálnákat, korallokat halásznak, de mindenekelőtt egy Mor nevű halat, amelynek az a különös szokása, hogy felmászik a sziklákra. A magyarok csak a legritkább alkalmakkor veszik le a kalpagjukat, a nők pedig fátyollal fedik el arcukat. A bírósági ügyeket istenítélettel döntik el. Nyelvük a cseh nyelvre hasonlít.

Robert Stafforde The Geographicall and Anthologicall Description of all the Empires (A birodalmak gyűjteményes földrajzi leírása, 1618) című műve úgy tudja, hogy a magyar bortól rögtön részeg lesz, aki iszik belőle, mert kénes források közelében terem. Ez a könyv külön fejezetet szentel Erdélynek. Nincs túl nagy véleménnyel az oláh lakosságról, mely “nyakas, lusta és engedetlen, görög-keleti vallású, jobbról balra haladva ír, és folyton káromkodik, Jupitert és Vénuszt emlegetve”. A székelyekről viszont csak dicsérő szava van, szerinte úgy élnek, akár a svájciak.

A The Microcosmos or A Little Description of the Great Worldben (Mikrokozmosz avagy a nagyvilág rövid leírása, 1621) Peter Heynlyn azt mondja, hogy a magyar férfiak és nők házasságukig nem alszanak ágyban. A könyv továbbá nem fukarkodik a “csodálatos” magyar föld dicséretével, ahol a fű az embernél is magasabbra nő.

Speed munkája, a Prospect of the most Famous Parts of the World (A világ legnevezetesebb részeinek látképe, 1631) Pozsony, Buda, Komárom és Győr látképét tartalmazza, továbbá egy városi elöljáró, egy középnemes, egy városi polgár (kezében fejszével) és egy falusi paraszt, valamint ezek feleségeinek rézmetszetű ábrázolását.

A korszak legjobb földrajzi könyve a holland Mercator és Hondius nevéhez fűződik, melyet 1636-ban Henry Hexam fordított angolra. Adatai többnyire pontosak, s megtudhatjuk belőle, hogy “a székelyek nem tesznek különbséget úr és paraszt között”.

E könyvek mindegyike egyetért abban, hogy ha egy magyar harcban legyilkol egy törököt, tollat tűz a kalapjára, így aztán a magyarok annyi tollat viselnek, ahány törököt lemészároltak.

Gyakran tesznek említést Magyarországról a régi angol zoológiai könyvek is. Például Topsel műve, a Historie of Foure-Footed Beastes (A négylábú állatok története, 1607), a híres “Erzsébet-kori állatkert”, említést tesz egy Uncken nevű magyarországi állatról, “amely a föld üregeiben lakik, akárcsak a nyulak, és a menyétre hasonlít… azt mondják, hogy a lehelete, mely az ember arcát éri, dögletes és mérges hatású.” Vajon milyen állatról lehet itt szó? Alighanem a varangyról, amelynek német neve Unke.

Ehhez kapcsolódva idézhetjük Jean Baptiste Merin 1732-ben angolra fordított könyvét. Ez a francia tudós 1615-ben járt magyarországi bányákban, s a bányászokat arról kérdezgette, láttak-e bányadémonokat. Olykor láttak, mondták, kis szerecsen gyerekek képében jelentek meg előttük, de csupán beszélgetni akartak velük, nem bántottak senkit.

Ebben a korban kevés történelmi munkában lehetett olvasni Magyarországról. Ezek közül a legfontosabb Richard Knolles műve, a The Generall Historie of the Turks (A törökök egyetemes története, 1603), mely részletesen ismerteti a magyarok és a törökök háborúskodását (a könyv terjedelme 1151 folio oldal). Ami Magyarországot illeti, fő forrása Bonfini, főképpen pedig Paulus Jovius, akinek a török háborúkról szóló nagyszabású művét először 1546-ban adták ki angolul.

Néhány magyar történelemre vonatkozó adatot találhatunk a The Negotiations of Sir Thomas Roe in his Embassy to the Ottoman Porte from the year 1621 to 1628 (Sir Thomas Roe követjárása az Ottomán portán 1621–1628 között) című műben. E könyv külön érdekessége az irodalmárok számára, hogy Samuel Richardson, a Pamela szerzője nyomtatta ki.

A XVII. század azoknak az értekezéseknek a kora volt, amelyeket “Igaz beszámolóknak” nevezhetünk, mivel az újságírás előtti korok ezen első számú hírforrásainak számító rövid pamfletek, röpiratok címe általában az “Igaz beszámoló…” szavakkal kezdődött. Az “Igaz beszámolók” rengetegében van néhány, amely Magyarországgal foglalkozik: az egyiknek ideírom a teljes címét, remélve, hogy ez mindent el is mond róla: Igaz beszámoló a Horvát Birodalomban, Karlstadtban esett különös és félelmes történésekről, elbeszélése annak, hogyan tűzött a nap, mintha véreső áztatná a földet, mindösszesen kilenc napig, hogyan tűnt föl két hadakozó sereg a levegőégben, és támadott egymásnak, hogyan szüle egy anya csodás módon három fiat, különös és félelmes dolgok jövendöléseként, melyek hamarosan bekövetkezendenek, vagyis mindannak, ami 1605 június tizenkettedikén történt, a múlt esztendőben. A röpiratot hollandból fordították angolra.

Ezzel a műfajjal tartanak rokonságot azok a XVII. századi, egy lapra nyomtatott balladák és politikai versezetek, melyek némelyike szintén említést tesz a magyarokról vagy Magyarországról. A Bagford- és Roxburge Gyűjteményben találunk olyan balladát, amely a kereszténység törökök fölött aratott magyarországi győzelmének dicsőségét zengi; egyik-másik a lázadó Thökölyből űz csúfot, akit a balladák és énekek tory szerzői nemigen szívleltek. A Roxburge Gyűjteményben őriznek egy skót balladát is Nápolyi Johannáról és Magyarországi Andrásról, melynek politikai éle Stuart Mária ellen irányul.

Az erdélyi fejedelmek, a két Rákóczi György, mindenekelőtt pedig Bethlen Gábor nagy szerepet kapnak a politikai beszámolókban, híradásokban és a kor többi kezdetleges sajtótermékében. Ezek tanúsága szerint a XVII. századi angol közvélemény érdeklődve figyelte a magyarországi eseményeket, csodálattal adózott a törökökkel szembeni hősies ellenállásuknak és, protestánsok lévén, az erdélyi fejedelmek nemzeti küzdelmének a katolikus hódító hatalmak ellen. A XVIII. században, amikor Magyarország mint független szereplő letűnt a történelem színpadáról, az angolok érdeklődése mindenestől elenyészik: a XVIII. századi politikai versezetek között mindössze kettőt találtam, amely országunkat említi.

Van egy sajátos XVII. századi műfaj, melynek a “theátrum” nevet adhatnánk: ebben a legkülönbözőbb anekdoták, valamint a világ nagyszerűségét, végtelen változatosságát és nyughatatlanságát illusztráló történelmi és földrajzi adatok kapnak helyet. Ezek a kompilációk igen jellemző kifejezései annak, amit a német szóhasználat nyomán “barokk világérzésnek” mondunk. Az efféle írások legkedveltebbike a spanyol Mexio The Treasurie of Ancient and Moderne Times (Az ókori és modern idők kincsestára) című munkája volt, melyet 1613-ban fordítottak le angolra. Ezt számos hasonló műfajú angol könyv követte, így Beard műve, a Theatre of God’s Judgements (Az isteni ítéletek theátruma, 1648), amely az isteni igazságosság nagyszerűségét állította szembe a megátalkodott bűnösök aprajával és nagyjával, a Clark által összeállított Mirrour or Looking-glasse For Saints and Sinners (Szentek és kárhozottak tüköre, 1648), valamint Camerarius The Living Library-je (Élő könyvtár), amelyet 1621-ben ültettek át latinból angolra. Ide sorolhatók továbbá Robert Burton művei: nemcsak az Anatomy of Melancoly (A melankólia anatómiája), amely Magyarországról nem tesz említést, hanem a Wonderful Prodigies of Judgment and Mercy (Az isteni ítélet és kegyelem csodálatosságai, 1682), valamint az Unparalelled or the Matchless Actions and Passions of Mankind (Az emberiség páratlan és hasonlíthatatlan cselekedetei és szenvedélyei). Mármost ezek a kivonatos művek számtalan különös utalást tartalmaznak a magyar történelemre, és nagyon jól mutatják, hogy történelmünk mely eseményei mozgatták meg valamelyest a nyugati nemzetek képzeletét. Igencsak mulatságos dolog, hogy ezek alapján a régi Angliában a gyulai vár parancsnoka, Kerecsényi László tűnik a leghíresebb magyarnak, aki várát árulással adta át a törököknek, s akit a törökök cserébe szöges hordóba tettek és legurítottak a hegyről. Akkoriban ez igen gyakori büntetés volt: így statuáltak példát az árulókkal.

Többé-kevésbé ismerjük azokakat az angol utazókat, akik ellátogattak Magyarországra, és leírták itteni tapasztalataikat. Közülük a legszámottevőbb Edward Brown volt, akinek könyve, a Brief Account of some Travels in Hungaria, Servia, Bulgaria, Macedonia, Thessaly, Austria, Syria, Carinthia, Carniola and Friuli (Rövid beszámoló Magyarországon, Szerbiában, Bulgáriában, Macedóniában, Tesszáliában, Stíriában, Karintiában, Krajnában és Friuliban tett utazásaimról) 1673-ban jelent meg. Szekfű Gyula gyakran hivatkozik rá a Magyar Történet lapjain. Nem ennyire megbízható, viszont sokkal mulatságosabb a skót William Lithgow 1632-ben kiadott munkája, a Totall Discourse of the Rare Adventures and Painfull Peregrinations of Nineteene Yeares Travayles from Scotland to the most Famous Kingdoms in Europe, Asia and Affrica, etc. (Hiánytalan krónikája tizenkilenc évi utazás különös kalandjainak és fáradságos vándorlásainak Skóciából indulva a nevezetes európai, ázsiai és afrikai stb. birodalmakba). Lithgow 1616-ban jutott el Magyarországra. Mint sokan mások, ő is nehezen talál szavakat a magyar föld termékenységének dicséretére, a magyar emberekről azonban nincsen túl jó véleménye. “A magyarok olyannyira megbízhatatlanok, álnokok és kétszínűek, hogy még a testvérek sem bíznak meg egymásban, s a maguk közti hitszegés, valamint elöljáróik vaksága és hamissága voltak legfőbb okai annak, hogy országukat és népüket leigázták a Hitetlenek.” “Számos nagyúr él ebben az országban, akik külföldön sohasem jártak, s még kevésbé ismerik otthon a jó modort, lévén fényűzők és faragatlanok, továbbá átadják magukat a beteges kicsapongásnak, mely a déli országok férfiait megfertőzte.” Lithgow-nak jó oka volt a magyarok ostorozására: itt-tartózkodása alatt kétszer is kirabolták, és kis híján a fogát is itthagyta.

Ám a legszórakoztatóbb és legkevésbé szavahihető utazó kétségkívül John Smith kapitány volt. Smith kapitány azok közé tartozik, akiknek neve az észak-amerikai irodalom történetének kezdetét jelöli. Kalandos életének második felében Smith az igazi kalandokban való aktív részvételét felváltotta e kalandok leírásának passzívabb, de sokkalta jövedelmezőbb tevékenységével. Ekkoriban vetette papírra azt a munkáját – The True Travells, Adventures and Observations of Captain John Smith (Igaz beszámoló John Smith kapitány utazásairól, kalandjairól és megfigyeléseiről, 1630) –, amelyben érdekesen ír Magyarországról.

Az egyes szám harmadik személyben íródott könyv névtelen történészének elmondása szerint John Smith kapitány 1601-ben érkezett Magyarországra, ahol csatlakozott Duc de Mercoeur (akit Duke of Mercuryként, vagyis Higanyként emleget) seregébe, ez a francia nemesember ugyanis a törökök ellen harcolt hazánkban. Smith kapitány több magyar város ostrománál is kitüntette magát az általa feltalált katonai fényjelek sikeres alkalmazásával. Kalandjainak legérdekesebb fejezete azonban Erdélyhez kapcsolódik, ahol felajánlotta szolgálatait Báthory Zsigmond fejedelemnek. A Székely Mózes (könyvünk Moyses Zachelnek mondja) vezette erdélyi sereg régóta Regall várát ostromolta. A törökök, akik már nagyon unták az ostromot, végül is kiüzentek az erdélyi csapatok parancsnokának, “hogy a hölgyek örömére, akik ugyancsak vágyakoztak már valamilyen úri szórakozásra, Turbasa úr párviadalra hívja ki bármelyik kapitányt, akire egy század vezényletét rábízták, s aki merészel vele megvívni életre-halálra.”

Az ostromlók sorsot húztak, és a sors Smith kapitányt jelölte ki. Kapitányunkat nem is hagyta el a szerencséje, és sikerült ellenfelét legyilkolnia, majd, mint afféle trófeát, levágta a török fejét, és odaajándékozta Székely Mózesnek. Ezután megölt egy másik törököt, bizonyos Grualgo nevezetűt, aki, hogy bosszút álljon a basa halála miatt, kihívta párviadalra, majd egy harmadikat is, Bonny Mulgrót, akit viszont ő hívott ki. Székely Mózes egész csapata előtt ölelte keblére Smith kapitányt, és megajándékozta egy felszerszámozott lóval, egy szablyával, vagyis török karddal és egy háromszáz dukátot érő aranyövvel. Mikor pedig Zsigmond, az erdélyiek fejedelme eljött táborukba, hogy megszemlélje dicsőséges seregét, nagy örömmel hallotta, milyen csodálatosan küzdött meg Smith kapitány a pogánnyal, és elismerése jeléül nemesi oklevelet adományozott neki, címerében a három török fejjel, továbbá saját arcképével tüntette ki és háromszáz dukát évi díjat rendelt neki.

Mármost a Báthory Zsigmondtól kapott nemesi oklevél hitelességét az utóbbi időkben élénken vitatták. A dolgot egy magyar tudós, Kropf Lajos beható vizsgálat tárgyává tette, és megállapította, hogy az oklevél közönséges hamisítvány. Csakugyan, a laikus is első pillantásra megállapíthatja, hogy ha igaz is lenne, hogy Smith nemességet kapott Báthory Zsigmondtól, nemesi oklevelének szövege, amit könyvében leközöl, semmiképp sem lehet hiteles. Az erdélyi fejedelem sohasem volt Anchard, Salford és Growenda grófja, bármilyen szép és varázsosan hangzó névvel rendelkezzenek is ezek a nem létező grófságok.

De akkor hogyan volt lehetséges, hogy ezt a nemesi oklevelet hitelesnek ismerte el a Térdszalagrend londoni főcímermestere? Ezzel kapcsolatban tudomásomra jutott, hogy Pivány Jenőt, a magyar-amerikai kapcsolatok ismert szakértőjét Kropf arról tájékoztatta, hogy a londoni College of Arms címermesterét, aki a nemesi oklevelet jegyzékbe vette, hamis okiratok kiadása miatt később börtönbe vetették, az általa kiadott igazolás tehát nem tekinthető hitelesnek.

Nem ennyire ismert, de megbízhatóbb a Relations of Sydnam Poyntz (Sydnam Poyntz történetei), melyet a British Museumban található kézirat alapján a Londoni Royal Historical Society adott ki 1908-ban. Sydnam Poyntz 1624-ben érkezett Magyarországra Mansfeld hadseregével, harcolt Wallenstein ellen, foglyul ejtették a törökök, és hat évet töltött fogságban, részben Magyarország törökök által megszállt részein. Mindazonáltal Poyntz elbeszélésének hangütése némiképp regényes-romantikusnak hat.

Eddig csupán olyan írásokról beszéltünk, amelyeknek van bizonyos dokumentumértékük és némi közük a valóságos Magyarországhoz. Nézzük most meg, hogy milyen szerepet játszik Magyarország a szépirodalmi művekben.

Mint azt Yolland professzor valamennyi tanítványa jól tudja, a The Squyr of Low Degree (Az alacsony sorból származó lovag) című középangol verses románc az első angol irodalmi mű, amelyben szó esik Magyarországról. Ennek a verses románcnak, melyet 1520 táján adott ki Wynkyn de Worde, csupán annyi köze van hazánkhoz, hogy főhőse, az alacsony sorból származó lovag a magyar király lánya után epekedik. Magyarország mint afféle távoli birodalom hébe-hóba romantikus epizódok színtereként tűnik fel a középangol versekben. A Torrent of Portyngale (Portugáliai Torrent) főhőse például hazánkba jön, hogy megölje Slongust, az óriást. Országunk igen jelentékeny szerepet játszik a Le Bone Florence of Rome (Florence, az erényes római dáma) című verses románcban. A magyarok királya, Sir Phelyp meghal, és két fiú marad utána, Sir Mylys és Sir Emere. Az utóbbi az, aki kiszabadítja a római császár lányát, a szépséges Florence-t a fogságból és ezer veszélyből stb.

Számottevő hasonlóságot mutatnak ezekkel a történetekkel azok, amelyek a nagy középkori novellagyűjtemények, a Gesta Romanorum és a A hét bölcs angol változataiban találhatók. A Gesta Romanorumban van egy történet Polemus császárról, akinek lányát a magyarok királya akarja feleségül venni, a lány szíve azonban egy közönséges lovagé, akivel annak rendje és módja meg is szökik. Az eredeti latin szövegben a magyar király helyett Apulia királya szerepel – úgy látszik azonban, hogy a korabeli angolok számára Magyarország neve érdekesebben csengett, mint Apuliáé. A hét bölcs című gyűjtemény angol változatában, az úgynevezett Cotton-Rawlinson kéziratban két olyan történet is található, amely Magyarországon játszódik, az Inclusa és a Medicus.

Meglehetősen közismert, hogy az angol reneszánsz és humanizmus kezdetén Sir Thomas More, vagyis Morus Tamás, a nagy humanista írt egy könyvet – Dialogue of Comfort against Tribulation (Párbeszéd a balsorsban való vigasztalásról) –, amelynek van egy fontos magyar vonatkozása. Ezt a keresztény elmélkedést Morus abban az időben vetette papírra, amikor őt magát, akárcsak katolikus hitsorsosait, Anglia-szerte üldözték. A párbeszéd fiktív keretét a törökök sanyargatta Magyarország adja. “Ez a törökök általi üldöztetés – mondja a könyv – nagyban hasonlít azon eretnekek működésére, akik ha valahol megvetik a lábuk, nyomban a többiekre rontanak és fölébük kerekednek.”

Magyarországon játszódó történetek akadnak a reneszánsz novellák között is, például William Painter Palace of Pleasure (A gyönyörök kastélya) című 1575-ös könyvében. A huszonegyedik elbeszélés címe így hangzik: Egy hitvány és rossz hírben álló nemesember beleszeret Annába, a magyarok királynőjébe, és érzelmei királyi viszonzásra találnak. A huszonnyolcadiké pedig ez: Két magyar báró megállapodik, hogy szívüket fölajánlják egy csehországi nemes hölgynek, de nagy szégyenükre és gyalázatosságukra hathatós és csodálatos visszautasításban részesülnek, mire megátkozzák a napot, amikor ilyen bolond kalandokba bonyolódtak. Ez utóbbi novella azért is fontos, mivel Philip Massingernek, a nagy Shakespeare-kortárs drámaírónak szolgált forrásul és ihletőül The Picture (A képmás) című drámájához, amelynek helyszíne következésképpen Magyarország és Csehország.

Massingerrel már ott vagyunk Shakespeare közvetlen közelében. Amennyire tudom, Magyarországot maga Shakespeare két darabjában említi: az egyik a Szeget szeggel:

“LUCIO: Ha hercegünk meg a többi herceg meg nem egyez a magyar királlyal, biz

akkor minden herceg nekiesik annak a királynak.

ELSŐ NEMES ÚRFI: Az ég adjon nekünk békét, de ne a magyar király békéjét.”*

A másik pedig A windsori víg nők, ahol Falstaff** így kiállt fel: “Mint a magyar szarka. Még a csapot is becsapod.”***

Közismert, mit mond Sir Philip Sidney Magyarországról a Deffence of Poetry-ben (A költészet védelmében), ezért itt nem is idézem. Marlowe Tamberlaine-jében fontos szerepet játszik a mi Zsigmond királyunk. Massinger fent említett darabján kívül még több Erzsébet-kori dráma játszódik Magyarországon, ezek szövege azonban elveszett. Van egy magyar tárgyú barokk dráma is, A musztafa (1690), melynek szerzője Robert Boyle, Orrery grófja. Ennek alapjául Scudéry kisasszony regénye szolgált.

Számos lovagregényből is idézhetnénk, melyek sora Amadis de Gaula történetével kezdődik a XVI. században, és egészen a XVIII. századig tart. Az olyan regényekben, mint a Palmerin de Oliva, Graeciai Primaleon, Angolországi Palladine, Don Belianis (e nevek mindegyike ismerősen csenghet a Don Quijote de la Mancha figyelmes olvasóinak) gyakran említik Magyarországot. Hol a magyar király játszik bennük valamilyen szerepet, hol az egyik kóbor lovag, varázsló vagy óriás szülőföldje – de mindennek természetesen semmi köze a valóságos Magyarországhoz. Nevét csak azért emlegetik, mert egy távoli országot idéz, mely az angol fül számára igencsak egzotikusan hangzik.

BECK ANDRÁS fordítása

Jegyzetek