Régóta tervezgetek néhány írást olyan témákról, amelyeket a véletlen hozott elém, többnyire egy-egy antikváriumban meglátott és megvett könyv alakjában. A komoly kutatók, a tudomány emberei szisztematikus munkával ássák elő anyagukat könyvtárak és levéltárak mélyéről. Nyilván velük is sokszor megesik, hogy valami véletlenül, mintegy mellékesen kerül a látókörükbe, egy témájukhoz csupán távolról vagy még úgy sem kapcsolódó szálra bukkannak. Ez azonban náluk mégiscsak a rendszeres feldolgozás sodrásába esik, a tudományos állhatatosság és alaposság hozadéka. A filológusi munkához többen társították már a detektívregények izgalmát, és voltak olyanok is, egyikük éppen Szerb Antal A Pendragon legendában, akik össze is párosították a kettőt, és a filológiai kutatásból valóban regényes izgalmakat csiholtak ki.

Azt is tudjuk, hogy Szerb szenvedélyesen szeretett könyvtárba járni, mámorossá tette a kultúra nagy épülete, mely, mintha csak a történeti tudás tégláiból emelték volna, kézzelfoghatóan boltozódott a feje fölé. A könyvtár könyvekből kirakott falai úgy ölelik körül az ilyen embert, mint Kantot a csillagos égbolt, s a megrendülés és a vigasz hasonló monumentumát kínálják annak, aki szinte a bőrén érzi itt az emberi képzelet, tudásvágy és történelem atmoszferikus nyomását.

Én sajnos nem ismerem ezt az érzést. Megfosztott tőle, hogy a könyvtárhoz számomra, Szerb Antaltól eltérően, nem a nyaralás képzete, az élményekben dúskálás lubickoló öröme társul, hanem a partravetettség érzete; komor intézménye nem az otthonosság, hanem a kedélytelenség és a gyakorlati jellegű bosszúságok terepe. A könyvtári kötetek és közém nemcsak adminisztrációjuk személytelen és hivatali ügymenete emelt falat, hanem a célirányos elmélyülésnek az a merev, szerzetesi kötöttsége, mely az együvé tartozás érzése helyett mindig valami berzenkedést váltott ki belőlem, és idegenné, sőt nyugtalanná tett, mint ahogy a csöndet is mindig megzavarta valami idegen hang, surrogó nesz, motozás vagy köhögés zaja. Annál jobban szeretem az antikváriumokban való keresgélést, amely a könyvtárral ellentétben nem az egyetemes emberi kultúra rendszerezett és nyomasztó méretű könyvfalával szembesít, hanem csupán könyvek esetlegesen összeválogatott, kézzelfogható, belátható és folyton cserélődő halmazával, amelyből az ember kedve szerint kiszakíthat és akár haza is vihet egy-egy darabot. Más kérdés, hogy az antikváriumok sem a régiek már. Rendezettekké és átláthatókká váltak, letisztultak és elszegényedtek polcaik.

A könyvtár rengetegében minden egymáshoz kapcsolódik, ezért aztán szinte kiszabott a felderítés iránya, az, hogy lépésről lépésre kell haladni. Nem azt az érzést kelti az emberben, hogy bármi megtörténhet, hanem hogy minden mindennel összefügg, és még a véletlennek is megvan a maga jelzete. Az antikváriumban éppen a rendszertelenség a vonzó; aki polcai között kutat, a véletlen kegyelmébe ajánlja magát.

Sok mindenbe belebotlottam ily módon az évek során, amivel a könyvtárban aligha találkozhattam volna. Van úgy, hogy az embernek kezébe kerül valami, és egy kicsit más emberré teszi. Valami, aminek addig a létezéséről sem tudott, hirtelen róla kezd el szólni pusztán azáltal, hogy magára vonja az érdeklődését, és irányt szab neki. Ennek nyilván elengedhetetlen eleme a birtoklás és a gyűjtés szenzációja, amit mindig saját egyediségünk felderengő tudata leng körül. Persze az antikváriumi kalandok nem szenvedélyességükben különböznek a könyvtári kalandoktól, csak regiszterük más, testközelibb és önösebb élményeket kínálnak, és mindig van bennük valami személyes belegabalyodás.

 

Kézirat a kézben

Két éve történhetett, hogy egy budapesti antikváriumban néhány, polcokra még be nem sorolt könyvet átforgatva megakadt a szemem valamin. Egy-egy ilyen könyvkupac, amely a beárazás után épp csak kikerül a boltba, mindig különös izgalom tárgya, hiszen még senki sem látta. Ez így persze nem egészen igaz, hiszen először is látta, sőt jól megnézte az, aki a könyvet megvette és/vagy beárazta (a kettő nem feltétlenül ugyanaz a személy), és rajtuk kívül is láthatta bárki az antikváriumban dolgozók közül. Márpedig mindazok, akik látták, megszűrhetik maguknak, barátjuknak, ismerősüknek vagy a boltba bejáró valamelyik állandó vevőnek, akiről tudják, hogy egy adott kötet érdekelheti. A könyveknek ezzel a zsilipelésével és stoppolásával régebben is számolni kellett, de manapság, amikor már a kicsit is speciálisabb könyvek is úgynevezett aukciókon méretnek meg, csupán elvétve fordul elő, hogy egy könyvritkaság csak úgy kikerül a polcra.

De egyelőre még nem tartunk itt. Mielőtt ugyanis kikerülne, van egy pillanat – ami perceket, sőt napokat is jelenthet –, amikor a könyvek még nem találták meg helyüket a polcokon aszerint, hogy hová tartoznak. Ezek a kupacok, mondhatni, esszenciálisan testesítik meg a könyvek antikváriumi létmódját, hiszen egymás mellé, pontosabban egymás tetejére kerülhet itt az ifjúsági regény és a tudományos értekezés, a vers és a lexikon, az új és a régi könyv. Ezért is különleges préda az antikváriumi kószálónak, aki mindig résen van, a szeme sarkából figyeli, ha valami gyanús mozgolódás támad, és efféle könyvek tűnnek fel a láthatáron, hogy aztán alig leplezett izgalommal körözzön, és éhes ragadozóként csapjon le rájuk. E szerencsevadászok és könyvkalandorok valamelyike rendszerint mindig ott is tanyázik a boltban, és kiveszi a kötetek közül, amin megakadt a szeme.

Ott állok tehát egy ilyen könyvkupacnál, és megakad a szemem valamin. Bordó vászonkötésű, vaskos, angol nyelvű kötet, a címe: A Companion to Hungarian Studies (korabeli szóval “A magyarságtudomány kézikönyvé”-nek fordíthatnám, de mondjuk inkább “A magyar történelem kézikönyvé”-nek). A The Society of the Hungarian Quarterly (vagyis az 1936-ban indult angol nyelvű szemle, a The Hungarian Quarterly kiadására létrejött társaság) adta ki Budapesten, 1943-ban, Bethlen István előszavával. Történelmünk korszakait mutatja be a kezdetektől a Monarchia felbomlásáig, továbbá Magyarország földrajzáról, nyelvéről és kultúrájáról közöl összefoglaló tanulmányokat. A történeti részek szerzői közül csak egy-két név rémlik a Magyar Szemléből, a kulturális fejezetek írói azonban nagyrészt jól ismert nevek; a nyelvészeti részt Bárczi Géza, a néprajzit Gunda Béla jegyzi, a magyar zenéről Szabolcsi Bence ír, a magyar irodalomról pedig Szerb Antal. A két utóbbi zsidó származású, ami egy 1943-as, reprezentatív, félhivatalos kiadványban legalábbis meglepő, mint ahogy az egész kiadvány léte is az, hiszen, ha meggondoljuk, célközönsége, Anglia és Amerika ekkor már ellenséges hatalmak, akikkel hadban állunk. Nagyon érdekes. Igazán izgalmas mégis akkor lesz a dolog, mikor észreveszem – és nehéz nem észrevenni –, hogy a kötetbe bele van téve három, egyenként kb. tízoldalas gépelt szöveg. Az egyik egy cím és szerző nélküli dolgozat a filozófiai pluralizmusról, sűrű utalásokkal William Jamesre. (Hogy került ide, és mit keres itt? – még csak találgatni sem tudom, de mintha valaki rám gondolna itt, hogy pont az én kezembe akad ilyesmi, hiszen az amerikai pragmatizmus mestere nekem különösen fontos és kedves szerző.) A másik gépelt irat tetején ez áll: “New Hungarian Literature. By A. Szerb”! De a legizgalmasabb a harmadik. Ennek Hungary in the Older English Literature (Magyarország a régi angol irodalomban) a címe (a továbbiakban Kéziratként említem), fölötte pedig Szerb Antal neve ceruzával van odakanyarítva. Míg a másik kettő vékony másolópapírra gépelt szöveg, ennek a papírja is szélesebb és vastagabb. Magában a szövegben pedig néhány kézírásos betoldás is van. Azt hiszem, találtam valamit.

 

Fejest ugrok a filológiába

Vajon az antikváriusok meg sem nézték, mi ez, elsikkadt a két másik szöveg között, vagy eszükbe se jutott, hogy valóban az, ami? Nem kezdek el kérdezősködni, kitől vették a könyvet, honnan került a boltba. Nem akarom fitogtatni a szerencsémet, csak rossz fényt vetne rám. Amúgy sem hiszem, hogy sokat tudnának segíteni. Bár a címoldalon ott látható Sőtér István tulajdonosi pecsétje, tehát valamikor az övé lehetett, világos, hogy annak, akitől megvették, fogalma sem volt, mit ad el, és nem is olyan hagyatékból került elő, amely az antikváriust nagyobb körültekintésre inthette. Azt szokták mondani, hogy ahonnan egy ilyen kötet előkerül, ott kell lenni többnek is. A könyvek nem olyanok, mint a macskák, nem szeretnek egyedül sétálni. Ez a Companion viszont (az angol szó nemcsak kézikönyvet jelent, hanem társat is), úgy látszik, mégiscsak afféle kóbor macskaként került a boltba: abban a bizonyos kupacban legalábbis nem akadt társa.

Lehet, hogy mondanom kell: idáig nem gondoltam rá, hogy a régi angol irodalom magyar vonatkozásaival, Bethlen István háború alatti angolbarát politikájának nüanszaival, vagy akár Szerb Antal-kéziratokkal foglalkozzak, most azonban itt volt a kezemben egy (talán három is). Kezdenem kellett vele valamit.

Gyorsan kiderült, hogy “Magyarország a régi angol irodalomban” című írás nem található Szerb mindeddig legteljesebb, háromkötetes tanulmánygyűjteményében, melyet néhány éve adott ki a Magvető. És azon sem csodálkoztam nagyon, hogy még a Companionban megjelent tanulmánynak sem találtam itt nyomát. Mindazonáltal ez az írás eddig sem maradt teljesen ismeretlen. Csak épp nem Szerb Antal kutatói tartják számon, hanem a József Attila-filológia: a költőre vonatkozó passzusa belekerült a Kortársak József Attiláról harmadik kötetébe. Persze ez az 1943-as tanulmány nem sok újat mond a Magyar irodalomtörténethez képest, de aligha ez az ok, ami miatt a kötetből kimaradt. (Ilyen alapon ki kellett volna hagyni például a Don Quijote szerelme című írást is, amely nem más, mint egyik legszebb esszéje, a Dulcinea újrahasznosítása.) Pedig megjelenésének ideje és körülményei, valamint az, hogy angolszász olvasóközönség számára íródott, a szöveg súlyozását és hangsúlyait mindenképpen figyelemre méltóvá teszik.

Az említett Szerb-kiadásnak azonban nem ez az egyetlen hiányossága. Nem szerepel benne például Örkény Félálom című 1937-es, tervezett kötetéről írt lektori jelentése,¹ ahogy az Egyetemes Philológiai Közlönyben megjelent recenziói sem. Azt már korábban, másutt szóvá tettem, hogy a Magyar irodalomtörténet helyreállítottnak mondott kiadása sem éppen makulátlan: az “Ady magyarsága” című fejezet első mondatának most, lassan két évtizeddel a rendszerváltás után is hiányzik az a fele, mely szerint Adyt “a marxi tanok internacionalizmusa nem érdekelte”, és nem került vissza utolsó mondatának, s egyúttal az egész Ady-fejezetnek, a végszava sem, mely hajdanán így hangzott: Trianon.

De vissza a Kézirathoz! Vajon mikor íródott, hova, és miért nem jelent meg? – hamarjában ezek a kérdések vetődnek fel bennem. Mindenekelőtt persze azt kellene eldönteni, ki írta? Mert igaz ugyan, hogy a lap tetején ott olvasható Szerb Antal neve, ami nagyon hasonlít Szerb Antal kézjegyére, de hát hány diákkori ellenőrző tudna mesélni arról, hogy egy nevet végül is bárki odakanyaríthat, ha akar. Ráadásul egy szembetűnő különbség van is az aláírások között. Míg Szerb rendesen egybeírja vezeték- és keresztnevét, a Kéziraton tisztes távolság választja el őket – erre azonban kellő magyarázatot ad, hogy ez itt nem aláírás, vagyis a név itt nem kézjegyként, hanem a szerző neveként szerepel. Ami a szövegben lévő kézírásos betoldásokat illeti, természetesen ezeket is összevetettem a Szerb válogatott leveleinek borítóján látható levél részletével, és nekem azonos kéztől származónak tűntek, akárcsak Áginak, akin grafológiai vizsgálataim eredményét teszteltem. Az igazsághoz tartozik, hogy egyszer emaileztem is a Petőfi Múzeum egyik munkatársának, hogy van egy kéziratgyanús Szerb-szövegem, amit szeretnék neki megmutatni, és a szakvéleményét kérni, de nem kaptam választ. Talán csak eltévedt valahol a levelem, de tovább nem próbálkoztam, megnyugodtam abban, hogy az írásszakértői véleményezés a családban marad.

Mert az, hogy esetleg hamisítvánnyal van dolgom, nem is tűnt számomra komolyan számba vehető feltevésnek. Ki hamisítana ilyesmit, és milyen célból? Nyilvánvalóan azért, hogy valami hasznot húzzon belőle, eladja, értékesítse. Csakhogy esetünkben az anyagi haszonszerzés lehetőségét kizárják azok a körülmények, ahogyan a könyvre és a beléje tett papírokra rábukkantam. Antikváriumi árukba nem volt belekalkulálva a kéziratok esetleges eredetisége, s így eladóik sem kaphattak érte sokat. Persze még sok eshetőségre lehet gondolni: például arra, hogy az antikváriusnak eredeti kéziratként kínálták föl megvételre (akár jóhiszeműen, akár nem), de az nem dőlt be a gyenge próbálkozásnak, és a papírokat teljességgel értéktelennek ítélve egyszerűen hozzácsapta a könyvhöz, vigye, akinek tetszik. Az is lehet, hogy a kéziratok megjárták a PIM-et is, de ott sem kapták be a horgot (ha felveszem velük a kapcsolatot, ez is kiderülhetett volna). Lelki szemeim előtt alakot ölt még egy frusztrált irodalmár is, aki Szerb Antal állítólagos kéziratai mögé bújva bocsátja útjára saját kéziratát. De akárhogy is forgatom, a kérdés teljességgel komolytalan, és az egyedüli eset, amikor a hamisítás ténye értelmet kaphatna, az volna, ha a hamisító én magam lennék. Jelen állás szerint ugyanis csak én vagyok olyan helyzetben, akinek egy efféle próbálkozáshoz bármi érdeke fűződhet. Még ha az iménti frusztrált irodalmár nem is én vagyok, most kétségkívül nekem szolgáltat témát az íráshoz, ha pedig sikerül ráirányítanom a figyelmet, és valódiságát bizonyítanom, egyszersmind az ázsióját is felvertem, s ha úgy tetszik, akár el is adhatom.

És akkor azt még nem is tisztáztuk, hogy egy vagy három kézirat került ilyen szerencsés módon a birtokomba. A másik Szerb nevével jegyzett szöveg hitelességét ugyan semmilyen kézzel írt betoldás nem erősíti meg, ettől azonban még nyugodtan lehet egy kéziratban maradt Szerb-írás, hiszen a hamisítás tényének itt is ugyanolyan nehéz volna értelmet adni, mint a Kézirat esetében. A William Jamest emlegető szövegben viszont vannak kézírásos javítások, s bár ez az írás sietősebbnek és türelmetlenebbnek hat Szerb kézírásánal, kis jóindulattal az övé is lehetne. Márpedig az, ha ennek is ő volna a szerzője, igazi felfedezésnek számítana. Mert míg a magyar irodalmi tárgyú írás aligha tartogat különösebb meglepetést az Irodalomtörténet olvasóinak, és a régi angol irodalom magyar vonatkozásait szemléző Kézirat anyagának egy része is fellelhető Szerb néhány publikált írásában, arról mindeddig nem tudtunk, hogy különösebb figyelmet szentelt volna a pragmatizmusnak vagy William James munkásságának. Bizonyos tekintetben tehát ez a szöveg tűnik a legérdekesebbnek. Ennek ellenére itt csupán a legautentikusabbnak látszó kézirattal, Szerb hungarológiai tárgyú dolgozatával foglalkozom, közölve egyúttal általam készített fordítását. Írásom tehát nem egyéb, mint ennek az eddig ismeretlen tanulmánynak a fel- vagy levezetése.

 

Egy nehezen induló kapcsolat

Hogyan került tehát Szerb szerzőként az A Companion to Hungarian Studies című kötetbe, és hogyan kerültek a szóban forgó kéziratok e könyv egyik példányába? – ezek az első fontos kérdések, még ha eddig jószerével csak arról beszéltem is, hogyan került ez a bizonyos példány az én birtokomba. Ehhez azonban kicsit vissza kell mennem az időben, hiszen természetszerűleg nem minden előzmény nélkül kérték fel a magyar irodalomról szóló fejezet megírására. Balogh József még nem is volt a The Hungarian Quarterly szerkesztője, amikor már cikket kért Szerbtől a lapjába. 1932-ben ugyanis még csak francia nyelvű testvérlapja, a La Nouvelle Revue de Hongrie lézett, s Balogh ennek szerkesztőjeként környékezte meg először szeptemberben, majd a következő év júniusában. Az akkor még fiatalnak számító tudós mindkét megkeresésre kitérő választ adott, az utóbbinál arra hivatkozva, hogy készülő irodalomtörténete minden idejét igénybe veszi, ezért csak szeptemberben állhat a rendelkezésére. Ez, mint tudjuk, nem is volt a részéről üres kifogás, Balogh mégis kicsit indignáltan ezt írta rá Szerb levelezőlapjára: “Ettől nem lehet semmit kapnunk!”² Mintha csak megérezte volna, hogy a szeptemberi ígéretből sem lesz semmi. Azt illetően, hogy a szerkesztő unt-e rá a kilincselésre, vagy Szerb talált újabb kibúvót, a levelezés bizonytalanságban hagy. Mindenesetre amikor csaknem három év múlva újra felveszik a fonalat, Balogh taktikát változtat. Konkrét témajavaslattal áll elő: Berzsenyi centenáriumára kér írást 1936 februárjában az év elején meginduló HQ-ba. “Remélem ezúttal nem adsz kosarat – írja –, sőt azt is remélem, hogy a cikk, melyet hamarosan megkaphatok, alkalom lesz érintkezésünk felújítására.” És Szerb ezúttal valóban meg is írja és elküldi a cikket, de azért a sorsát nem viseli túlságosan a szívén. Erre Balogh 1936. március 31-i leveléből következtethetünk, amelyben arra kéri újdonsült szerzőjét, hogy tanulmányát egészítse ki “egy-két oldallal, beszúrt részletekkel, vagy egy összefüggő alineával”. Mivel pedig tudomására jutott, hogy Szerb ezt a dolgot legszívesebben áthárítaná cikkének fordítójára, akit megkért, hogy emeljen át néhány passzust tetszése szerint a Magyar irodalomtörténetből, és ezekkel duzzassza föl írását, megpróbálja erről lebeszélni: “Nem a fordító, hanem a szerző munkája ez és hidd el a dolog megéri a fáradságot.” A “dolgok” e kis incidens ellenére végül is a helyükre kerültek. “Mint szóval is mondtam: alig tudok nálad alkalmasabb embert magyar szellemi kérdések külföldi ismertetésére, mint te vagy” – írja Balogh az év végén. Ettől kezdve tehát kapcsolatuk zökkenőmentesnek tűnik, noha a szerkesztő, szinte menetrendszerűen, minden újabb cikk esetében arra ösztökéli Szerbet, hogy bővítse ki írását, valamint arra, hogy ne levetett, magyarul már publikált tanulmányt bocsásson a lapjai rendelkezésére, hanem olyat, amit kimondottan külföldi közönségnek írt. Emellett éberen ügyel országimázsunk tisztaságára is: “Bethlen memoárjának francia vonatkozású részeiről is helyes volna egy oldalt betenni a cikkbe és ott, ahol Bethlennek személyi hygiéne-jéről írsz, megemlíteni, hogy XIV. Lajos mosdási viszonyai sem voltak különbek, nehogy a mit sem sejtő külföldi olvasó azt higgye, hogy mi mocskosabbak voltunk, mint a korban más nemzetek” – írja 1937-ben. A következő évben pedig: “Arra kérnélek, hogy Reguly érdekes alakjáról kissé többet, mondjuk kétszer ennyit légy szíves írni és a további öt oldalt, úgynevezett tudományos anyaggal megtölteni, vagyis tájékoztatást nyújtani oeuvre-je egészéről. Azt is kérném, lennél szíves eldönteni, hogy az angoloknak, vagy a franciáknak szánod-e a cikket. Én azt hiszem, az angolokat jobban érdekelné, de akkor némikép (sic!) másként kellene megírni, mintha francia cikk lenne belőle.”³ A szerkesztő udvarias és formális megfogalmazásaiból is kiérezhető valami kimért rosszallás, mintha Szerb nem venné eléggé komolyan feladatát, s nem érezné át kellőképp e lapok külpolitikai és kultúrmissziós tevékenységének jelentőségét.

Pedig ez a szerep az első bécsi döntés, majd a világháború kitörése utáni években egyre égetőbbé és egyre veszélyeztetettebbé vált. Már 1940 végén felmerült annak lehetősége, hogy a The Hungarian Quarterly megszűnik a kormány parancsszavára,⁴ erre azonban végül is csak egy év múlva, a világháborúba való belépésünk után került sor. Bethlen ugyan 1941. november 6-án levelet írt Bárdossynak, melyben a lap további megjelenése mellett érvelt, mivel “ma, amikor hadüzenet az Egyesült Államok és a tengelyhatalmak között nem történt, és a diplomáciai kapcsolatok is fennállnak”, szerinte semmi sem indokolja ezt az intézkedést, és arra kérte a miniszterelnököt, hogy a kormány döntését tegyék újabb megfontolás tárgyává.⁵ Levelének végén annak a reményének adott hangot, hogy amennyiben a HQ a háború végéig fennmaradna, “léte és politikailag szeplőtelen múltja a békekötés idején a magyarság javára fog betudatni”. Vagyis Bethlen mintha már 1941 novemberében azzal számolna, hogy a háborút elveszítjük! Közbenjárása kudarcra volt ítélve, minthogy alig egy hónappal később Magyarország már mindkét említett angolszász nagyhatalommal hadiállapotba került. Ez azonban csak még rejtélyesebbé teszi, ki és miképpen engedélyezhette annak a Companionnak a kiadását, amely expressis verbis a több mint egy éve megszüntetett The Hungarian Quarterly (az 1941 nyári szám volt az utolsó) 1942-es évfolyamának nevezte magát, és hogyan jelenhetett meg ténylegesen is 1943-ban. De ez a rejtély viszonylag könnyen megoldható. Egyszerűen arról van szó, hogy Bárdossyt időközben (1942. március 9-én) a Bethlen emberének számító Kállay Miklós váltotta fel a miniszterelnöki székben, aki legfontosabb feladatának a Nyugattal való kapcsolatok újrafelvételét tekintette. Az év végére a katonai erőviszonyokban is fordulat állt be, és éppen Balogh József kezdeményezésére megkezdték az eljövendő béketárgyalások magyar anyagainak összeállítását.⁶ A kapcsolatteremtés és a propaganda ezen nyugati irányultságú hullámában merül föl a Companion terve, és jut el a megvalósulásig 1943 tavaszán.⁷ Ugyanezzel a lendülettel könyvsorozatot is terveznek, amelyben, mint Balogh József a hivatalos érintkezés körmönfont iróniátlanságával megfogalmazza, “a művelt magyar publikumot angolszász ellenségeinkről szükséges alapvető ismeretekkel próbálnánk ellátni”.⁸ 1943 augusztusában pedig már a Companion második kötete szerzőgárdájának összeállítása van terítéken.

Balogh és Szerb negyvenes évekbeli levélváltása nem maradt fenn, így a Companion-beli tanulmányra való felkérésről sem tudunk semmi konkrétumot. Ami a Kézirat keletkezésének körülményeit és megírásának idejét illeti, kézenfekvőnek látszik az a feltevés, hogy a Companion tervbe vett második kötetébe íródott, és azért maradt kéziratban, mert ez a kötet végül is nem jelent meg. Csakhogy bizonyíthatóan nem ez a helyzet. Balogh Bethlennek írt leveléből kiderül, hogy a Companion II a jelenkori Magyarország történelméről és társadalmáról adott volna képet, az irodalmi fejezetet Keresztury Dezsővel szándékozták megíratni, de ebben a kötetben egy Magyarország a régi angol irodalomban című tanulmánynak egyébként sem lett volna helye.⁹

 

Forduljon Smithhez

A másik magától adódó feltevés az, hogy Szerb hungarológiai áttekintése még a The Hungarian Quarterlyba íródott, miután más angol nyelvű publikációs fórum nem is igen kínálkozhatott számára. De erre látszik utalni a Kézirat szövegében található kétoldalas önálló betoldás is. Ebben ugyanis a 6. oldal után nem a 7. következik, hanem 6.a., illetve 6.b. jelzéssel az említett két oldal, és a rendes lapszámozás csak ez után folytatódik. Mint láttuk, Balogh minduntalan arra ösztökélte Szerbet, hogy egészítse ki cikkét, írjon hozzá vagy ékeljen bele még néhány oldalt. Könnyen elképzelhető tehát, hogy ez a bővítmény is így született, s ha így áll a dolog, a kikerekített cikk végül a HQ megszűnése miatt maradt kéziratban. Ezt az eshetőséget azonban maga a betoldás, pontosabban annak tárgya zárja ki. Az utólag beékelt két oldal ugyanis egy bizonyos John Smith kapitány magyarországi kalandjait taglalja, márpedig a HQ 1940/41-es téli számában Szerbnek éppen a nevezett kapitányról jelent meg egy tanulmánya. (Ez egyébként utolsó közreműködése a lapban.) A Kézirat Smithre vonatkozó passzusainak túlnyomó része megfelel a HQ-ban közölt írás mondatainak, vagy szó szerint azonos velük. Tehát ha a Kézirat a HQ-ba készült, a betoldás nem születhetett a Smith-cikk megjelenését követően. Nem feltételezhetjük, hogy Szerb a néhány hónappal korábban ugyanitt közölt írásból merítette volna a betoldás anyagát. Ha pedig így van, biztosra vehető, hogy a Kézirat Szerb angol nyelvű Smith-cikkének megírása előtt íródott, ami egyúttal azt is jelenti, hogy hungarológiai tanulmánya nem a lap felszámolása, hanem valamilyen más ok miatt maradt kéziratban. De akkor miért?

Smith kapitány alakja egyébként a Kézirat datálásának kérdésén túlmenően is figyelmet érdemelne. Pontosabban a helyzet az, hogy Smith kapitány ettől függetlenül is sokunk ismerőse, még ha ez a név első hallásra nem is mozgat meg bennünk élénk emlékeket. Smith alakja ugyanis mindörökre összefonódott Pocahontas történetével: ő az a fehér ember, akinek életét a bátor indián lány megmenti. S bár Szerb idejében Pocahontas és vele Smith kapitány még nem vált rajzfilmhősként halhatatlanná, legendájuk már akkor is széles körben ismert volt az amerikai közönség előtt. Egy Smith kapitány magyar kapcsolatairól szóló írás tehát a HQ-ben kitüntetett érdeklődésre tarthatott számot. Mindez talán ezeknek a filológiai szálazgatásoknak is bizonyos érdekességet kölcsönöz, még ha a Kézirat Smith-re vonatkozó betoldásának története itt el is homályosítja magának Smith kapitánynak a történetét.¹⁰

Mindeddig csak Szerb angol nyelvű Smith-cikkéről beszéltem, holott írt róla magyarul is. Az első amerikai Erdélyben címmel jelent meg a Magyar Nemzet 1940. szeptember 12-i számában. Ennek szövege megtalálható A kétarcú hallgatásban, Szerb összegyűjtött tanulmányainak 3. kötetében, bár forrásként, első megjelenésként a HQ-beli cikk van föltüntetve. Ez nemcsak azért érthetetlen és zavaró, mert a magyar változat a korábbi, hanem azért is, mert a kettő szövege korántsem azonos, az angol nem a magyar cikk egyszerű fordítása. Ezt a különbséget alighanem szintén Balogh József szerkesztői rámenősségének tudhatjuk be, bizonyára megint csak ő unszolta szerzőjét arra, hogy írjon az angol-amerikai kalandorról “kissé többet, mondjuk, kétszer ennyit”. Akárhogy is, az angol változat lényegesen hosszabb lett – közli például Smith kapitány Báthory Zsigmondtól kapott állítólagos nemesi oklevelének teljes szövegét –, nagyjából kétszerese a magyarnak. De ennél a terjedelmi különbségnél is fontosabb itt, hogy Szerb a HQ-beli tanulmányban reflektál a Magyar Nemzetbe írt cikkét ért kritikára, az említett oklevél hitelességének és Smith szavahihetőségének kérdésére. Az írás angol változata már csak ezért is későbbi, mint a magyar.

Persze részletkérdés ez is, tudom, a részletkérdés részletkérdése. És mégis úgy érzem, bele kell mennem, végig kell csinálnom, amíg ki nem játszom az utolsó kártyát is, míg utána nem járok a legkisebb, legérdektelenebbnek tűnő ténynek. Belemenni, belecsúszni valamibe, amiből talán már nincs kiút. Hátradőlök tehát. Hagyom, hogy írásomat megrohamozzák és megszállják az elszórt adatok szabadcsapatai, átadom magam a filológia örvényes vonzásának, mely lehúz. Hagyom, hogy ez a kutatás lassan mániaként uralkodjon el rajtam, s egy idő után már el is felejtem, mit keresek. Kötetek sorát forgatom át egyetlen kis adalékra vadászva, úgy turkálok a könyvek között, mintha legalábbis házkutatási parancs lapulna a zsebemben, amelyet bármikor meglobogtathatok. Mint azok a rossz emlékű detektívek, akik egy veszélyesebb korban pörgették át a polcokat, elrejtett valuta után kutatva a lapok között. És ha nem találták meg, feldúlták az egész lakást, felhasogatták a párnákat, a kanapé oldalát, hogy aztán ők maguk csúsztassák bele egy szemérmetlen mozdulattal valamelyik könyvbe a keresett bizonyítékot.

Smith kapitány szavahihetőségénél tartottam. Magyar Nemzet-beli írásának végén Szerb “a tudományos igazság kedvéért” megemlíti, hogy a XIX. század végén egy magyar tudós, bizonyos Kropf Lajos beható vizsgálat tárgyává tette Smith történetét, és arra a következtetésre jutott, hogy nemesi oklevele és címere közönséges hamisítvány, és még “az sem bizonyos, hogy egyáltalán járt Smith erdélyi vagy magyar földön”. Szerb azonban sokkal megengedőbbnek mutatkozik pozitivista elődjénél. “Mi talán ne foglaljunk állást ebben a kérdésben” – írja, hogy aztán utolsó mondatával, mégiscsak letegye a voksát, nagyvonalúan és nagyon tudománytalanul kerülve meg az igazság kérdését: “Mindenesetre érdekesebb elhinni, hogy valóban itt járt, a régi Erdélyben, ez a különös kalandor.” Cikkéhez barátja, Gál István – a Companionba majd ő írja a Magyarország és az angolszász világ című fejezetet – szól hozzá a másnapi számban (vagyis a cikket alighanem még kéziratban olvasta). A hungarológia teljes filológiai vértezetében száll harcba ezzel a játékos engedékenységgel, kijelentve, hogy a tudomány nem adhat hitelt a cikk “sejtelmes beállításának”. Szerb fejére olvassa, hogy csupán Kropf magyar nyelvű tanulmányából idéz, nem ismeri a londoni Notes and Querriesbe írt cikksorozatát, és mellőzi Pivány Jenőnek, az amerikai–magyar kapcsolatok szakemberének vonatkozó vizsgálódásait is. Ráadásul, mint írja, “Kropfnak egy Piványhoz intézett leveléből” az is kiderül, hogy a londoni College of Arms címermesterét, aki Smith állítólagos nemesi levelét “bevezette a regiszterbe”, később okirathamisítás miatt börtönbe csukták. Ez végérvényesen eldönti az oklevél valódiságának kérdését, és Gál szerint azt jelenti, hogy Smith minden erdélyi kalandja is koholmánynak minősül.¹¹

Szerb nem reagál a kritikára, de a HQ-ben megjelent, kibővített Smith-tanulmányába hallgatólagosan beleszövi válaszát. Amíg ugyanis a Magyar Nemzetben csupán általánosságban utalt Kropf kutatásaira – ezért nem is igen lehet mit kezdeni Gál kritikájának azzal a kitételével, hogy a jeles tudósnak csak a Turulban megjelent tanulmányából idéz –, itt már tud a Notes and Querries-beli sorozatról, kifogástalan tudományos pedantériával még pontos évét (1890) is megadja, sőt kritikusa hivatkozásait meg is fejeli egy American Historical Review-ban megjelent Kropf-tanulmány említésével. Úgy tűnik tehát, hogy finoman fölveszi a tudományosság kesztyűjét, amit Gál (akinek nevét cikkében nem említi) mintegy barátilag az arcába dobott. Előfordulhat persze, hogy ezt a hallgatólagosságot, a dolognak ezt a finom és elegáns kezelését egy rögtönítélő tudományetikai bizottság másképp ítélné meg – olyan határozottan dörgött Gál “nem ismeri”-je –, és afelé hajlana, hogy Szerb csupán most, újólag nézett utána alaposabban Kropf angol nyelvű munkásságának, így mentve azt, ami tudományos jó híréből még menthető. Vajon valóban így áll a dolog? Hogy is dönthetnénk el ezt most már, több mint fél évszázad távlatából? Némi rosszérzést még én sem tudok elhessegetni, bármennyire úgy gondolom is, hogy Szerbtől idegen a tudományos erőfitogtatásnak ez a fajta rituáléja. Ezt az érzésemet látszik egyébként alátámasztani az is, hogy amikor a hamis okiratok miatt bebörtönzött címermester esetét adja elő, ami végleg ráüti a pecsétet az okirat hamisítvány voltára, másképpen fogalmaz. Ebben az esetben egyértelműen jelzi – “ezzel kapcsolatban tudomásomra jutott” –, hogy Kropf Pivány Jenőnek írt levele, amelyre Gál mint perdöntő mozzanatra hivatkozik, új adalék a számára. Nyugodt lelkiismerettel teheti, hiszen korábbi írásának megfogalmazásaiból semmit sem kell módosítania vagy visszavonnia. Mert ha kétségbe vonjuk is a nemesi oklevél eredetiségét – összegzi álláspontját Szerb –, ebből még nem következik, hogy minden, amit Smith állít, hazugság: “ha nem tudjuk is teljes biztonsággal megállapítani, hogy John Smith kapitány valóban járt Erdélyben, még kevesebb alappal állíthatjuk azt, hogy nem járt itt.”¹² Ezzel a HQ komolyságához illő tudományos stílusban lényegében megismétli korábbi frivol megjegyzését, miszerint “érdekesebb elhinni, hogy valóban itt járt Erdélyben ez a különös kalandor”.

(Hogy mi az igazság, máig vitatják. Mindenesetre ha Smith szavahihetőségére a XIX. század végén egy külhoni magyar kutató, Kropf Lajos mérte a döntő csapást, több mint fél évszázaddal később, az 1950-es években egy másik külhoni magyar kutató, Polányi Laura tett legtöbbet azért, hogy bebizonyítsa, “bármennyire hihetetlennek tűnnek is John Smith kapitány ifjúkori kalandjai, elbeszélése igaz”.¹³ Míg világhírű testvérei, Polányi Károly és Polányi Mihály 1919 után hagyták el Magyarországot, Polányi Laura a harmincas években lánya után ment ki Berlinbe, majd egy szovjetunióbeli vargabetű után, az évtized végén New Yorkba költözött. Kutatásainak eredményét 1954-ben, egy amerikai történész által írt Smith-életrajz függelékében jelentette meg. Erről a 31 oldalas tanulmányról Charles Olson, a háború utáni amerikai költészet nagyja a könyvről írt, recenziónak álcázott esszéjében azt mondja, hogy a legfontosabb oldalak közé tartoznak, amit a tudományos kutatás a kalandor saját könyvei óta Smith aktájához csatolt.¹⁴ A Smith szavahihetőségét illető kérdésnek ezt a fordulatát Szerb némi elégtétellel nyugtázhatta volna, de már egy évtizede halott volt, Gál István pedig tudtommal sehogyan sem nyugtázta.)

 

 Szorul a hurok

Kérdés marad viszont, hogy a Kézirat – melynek történetéhez képest Smith kapitány minden kalandja, Pocahontasostul, csupán mellékes adalék itt – hol helyezhető el a Smith-cikk magyar, illetve angol változatához viszonyítva. Láttuk, hogy a Smithre vonatkozó betoldása kizárja annak lehetőségét, hogy a megjelent angol tanulmány után született. Mivel e betoldás tartalmazza a Kropf Piványhoz írt, perdöntő levelére vonatkozó információt, mégpedig a HQ-belivel szó szerint egyező formában, ez az adat pedig, csak magyar cikke megjelenését követően jutott a tudomására, a Smith-betoldás sem lehet a Magyar Nemzetben megjelent cikknél korábbi.

A Kézirat Smith-re vonatkozó betoldása tehát a Smith-cikk magyar és angol nyelvű változata közé ékelődik. Vagyis valamikor 1940. szeptember 12-e után keletkezett, és jóval az 1940/41 téli jelzésű HQ megjelenése előtt, hiszen amennyiben kéziratban maradt írását Szerb ide szánta (és máshova nemigen szánhatta), e betoldás korábbi kell legyen annál, hogy önálló angol Smith-cikkét tervbe vette. Azt sajnos nem tudom, hogy a HQ kérdéses száma pontosan mikor is jelent meg, utána kellene nézni, de egy negyedéves lapnál viszonylag tág időhatárokkal számolhatunk. Ne felejtsük azonban el, hogy ezek az időhatárok, szigorúan véve, csak a kérdéses betoldásra vonatkoznak. Vagyis elképzelhető, hogy a Kézirat törzsszövege 1940 szeptemberénél korábbi. Ezt valószerűsíti, hogy Szerbnek a Magyar Nemzet 1939. december 28-i számában, vagyis háromnegyed évvel az ugyanitt közölt Smith-cikk előtt megjelent egy másik hungarológiai tárgyú írása is. A világ kakasviadala című írás apropóját Gál István cikke adta Pivány Jenő magyar vonatkozású angol könyvgyűjteményéről, amely a lap karácsonyi számában jelent meg. Megint itt van tehát együtt mindenki a hungarológusok megidézett társaságából, csak Kropf Lajos hiányzik! Ehhez a zárt klubhoz való csatlakozási igényét jelenti be Szerb kis írásával, melyben a XVII. századi angol földrajzkönyvekből szemezget ki néhány kuriózumot, mosolyra késztető leírást a magyarokról. A Kézirat törzsszövege hasonló forrásanyagból merít, részben ugyanazokra a művekre is utal, sőt ugyanazokat a passzusokat is idézi.

Mindezek fényében a következőképpen rekonstruálnám a Kézirat keletkezési idejét és körülményeit. Úgy képzelem, hogy Balogh József, a HQ szerkesztője, miután elolvasta Szerb 1939. december végi cikkét, A világ kakasviadalát, valamikor 1940 elején arra kérte Szerbet, hogy írjon lapja számára egy hasonló témájú, de terjedelmesebb tanulmányt a régi angol irodalom magyar vonatkozásairól. Szerb kiegészítette cikkének anyagát, és elküldte írását, vagyis a Kézirat törzsszövegét a szerkesztőnek, s bár ez lényegesen hosszabb volt, mint magyar elődje, Balogh szokás szerint arra biztatta, hogy bővítse ki, írjon még hozzá “egy összefüggő alineát”. Szerb ekkor ékelte be írásába azt a bizonyos két oldalt Smith kapitányról. Vajon azért-e, mert a róla írandó cikkét a Magyar Nemzetbe már amúgy is tervbe vette, vagy ehhez épp a beiktatott két oldaltól kapott kedvet, nem tudni, de a dolog lényegén mit sem változtat. Az biztos, hogy a napilapba írt, gyorsabb átfutású cikk jelent meg előbb, így a Kéziratba betoldott passzusaiban már megemlíthette azt is, ami Gál István másnapi cikkéből a tudomására jutott, nevezetesen Kropf Piványnak írt levelének tanulságát. Így állt össze tehát a Kézirat teljes szövege. De Balogh még mindig nem teljesen elégedett, és új javaslattal áll elő. Olvasta ugyanis Szerb Magyar Nemzetben közölt írását Smithről, és arra kéri, hogy a Kézirat betoldását kibővítve írjon inkább egy hosszabb tanulmányt angolul is a kalandor kapitányról, akinek személyét Amerikában amúgy is egész legendakör övezi, s így életének magyar vonatkozásai fokozott érdeklődésre tarthatnak számot. Így született meg angol nyelvű írása Smith kapitányról a HQ-be, mintegy a Kézirat helyett, mely ily módon afféle köztes, átmeneti szövegnek tekinthető. Mindez természetesen csupán feltételezés, de a körülállások ismeretében nem tudom, hogyan adhatnánk másképp számot a Kéziratba betoldott kétoldalas betétről, illetve arról, hogy Szerb írása végül is miért maradt kéziratban.¹⁵ Ámde ne gondolja senki, hogy ezzel pont került a Magyarország a régi angol irodalomban címet viselő Kézirat körüli kilengéseim végére.

 

Ideális hungarológia

Ahhoz, hogy teljes mélységében feltárhassuk Szerb Antal esetét a hungarológiával, sokkal messzebbre kell visszamennünk az időben. Mert bizonyosnak látszik ugyan, hogy a Kézirat 1940-ben született, forrásvidéke egy évtizeddel korábbra tehető. Gál István (már megint ő!) idézi fel egy későbbi írásában,¹⁶ hogy Szerb meghívta magához Múzeum körúti lakásába, mikor megtudta, hogy fiatal barátja angol szakra jár az egyetemen, és “londoni éveiről mesélt, kutatásairól, a közép- és reneszánszkori angol irodalom magyarságképéről”. Ez 1931-ben történt. Ha a “londoni évek” túlzás is, Szerb az 1929/30-as tanévet ösztöndíjasként valóban külföldön töltötte. Gál idézi az Ösztöndíjtanácsnak írt jelentését is, amelyből kiderül, hogy “anyagot gyűjtött ’Magyarország a régi angol irodalomban’ címen megírandó munkájához. Össze is gyűjtött vagy 150 magyar vonatkozású művet a 15. század végétől a 18. századig. A kéziratban elkészült munka azokra a mozzanatokra van tekintettel, amelyek az angol népnek Magyarországról alkotott képzeletét (nem tudását) befolyásolták”. Gál ebben az írásban megpendítette annak lehetőségét, hogy e dolgozat kézirata valahol lappang. Noha az általam talált angol nyelvű szövegnek ugyanez a címe, természetesen nem lehet ugyanarról a tanulmányról szó, de a Kéziratnak mindenképpen ez a korábbi tanulmány a forrása, erre támaszkodik, ebből merít, s ebben az értelemben nem is 1940 táján, hanem egy évtizeddel korábban született. De vajon mi lehet az oka annak, hogy e régi hungarológiai nekibuzdulás után a témát – Gál szavaival – “örökre elejtette” (leszámítva a Kéziratot és néhány itt felidézett későbbi szövegét, amelyek alapján inkább azt mondhatjuk, aprópénzre váltotta). Egyáltalán megírta-e ténylegesen azt a tanulmányt, amely az Ösztöndíjtanácsnak írt jelentése szerint kéziratban elkészült. Volt-e, van-e egyáltalán minek lappangania? Mi volt az, ami Szerbet megfogta a hungarológiában, és miért engedte aztán el ezt a témát?

Az utóbbi kérdés első felére A magyarság mitikus arca című, 1926-os írásból kaphatunk választ. Pontosabban, ha elolvassuk ezt a programnak is beillő korai szöveget, megérinthet bennünket annak a lelkesült érdeklődésnek a távlata, amely Szerbet később ehhez a hungarológiához vezette: “Mit gondol rólunk a világ? Minden első és minden végső kérdésnél erősebben foglalkoztat bennünket ez a kérdés; sokszor éveket adnánk az életünkből, hogy csak egy percre belebújhassunk a mások lelkébe és annyi találgatás, sejtés, félelem után végre szemtől szembe láthassuk a világ legérdekesebb képét: a képet, mely rólunk a mások lelkében él. (…) Mit gondolt rólunk a világ a korok legszebb korában, amikor a föld arca még ragyogó volt, mint amilyennek a tizenhat éves fiú látja, a heroikus századokban, melyeket középkornak szoktunk nevezni? Nem élt-e a magyarság képe is fiatalos fényben, mitikus módon valami végső érték felé növekedve, az égbolttal, mely akkor oly közel volt a földhöz, valami csodás mondafonállal összekötve? (…) Nem tudjuk e helyt egybefűzni a szétszórt és ma még ismeretlen, de bizonyára létező adatokat; a sejtelmet mint sejtelmet, mint intuitív úton megélt valóságot szeretnénk kifejezni és a jövő kutatóitól várjuk hitünk igazolását.”¹⁷ Boltozatos szavak, melyek a képzelet fiatalos nyújtózkodásával emelkednek fölfelé, nagy kérdésekbe és nagy rálátásokba kapaszkodva. Van bennük valami tavaszi ujjongás, igéző jóslat, hit abban, hogy ha egyszer kinyílik előttünk a világ, tükrében magunkra ismerünk. De vajon fel lehet-e nőni ehhez a távlathoz, az ideális hungarológia szédítő magasába? Vajon néhány évvel később a British Museum könyvtárának áhítatos csendjében sikerült Szerbnek idáig emelkednie? Neki még ez is sikerült? És vajon megérintette-e az a másik fajta szédület, mely ugyan nem ilyen emelkedett, de a tudós, a könyvember életében könnyen kiválthatja az öblös szavak lelkesültségét? Ha valaki felüti (hogy ne menjünk messzire) Gál István írásainak nemrégiben megjelent, Magyarország és az angolszász világ című, ezeroldalas, impozáns gyűjteményét, hallani fogja a magyar érdekű adatok, tények és vonatkozások állhatatos és tiszteletre méltó mormolását, és meg fogja érteni, miféle szédületre gondolok.

Nem Szerb volt az egyetlen nagyra hivatott irodalmár ez idő tájt, aki külföldi könyvtárak mélyén magyar vonatkozású adatokra vadászott. Egyik legjobb barátja, Hevesi András a Bibliothèque Nationale-ban szorgoskodik A magyar vonatkozású francia színdarabok bibliográfiája című doktori disszertációján, amelyben az addig ismert harmincnyolccal szemben hetven ilyen drámát sikerült felkutatnia. Könyvtári élményei később helyet kaptak 1936-ban megjelent regényében, a Párizsi esőben. Ösztöndíjasként utazik Párizsba Lovass Gyula Honfitársnőm: Micheline (1942) című kisregényének klasszika-filológus hőse is, és a Bibliothèque Nationale-ba veszi be magát. E könyv első oldalai talán minden más műnél érzékletesebb képet adnak a könyvtári élmények hőfokáról: “Tudós zümmögés duruzsolt a mennyezetig érő könyvespolcok közt, az íves tető alatt, monoton folyásával magával sodorta a magányos olvasót, s valaminő olyan vallásos izgalommal töltötte el, mint a tam-tam-ok kongatása a négert. (…) Ha egy vastag könyvet kaptam a kezembe, valósággal rávetetettem magam, mintha sürgősen meg kellene lelnem benne, amit keresek; most vagy soha, mert különben eltűnik, az adatok, amelyekre szükségem van, olyanok, mint a parfőm, máris illanóban vannak. El tudod képzelni a szenvedélyes filológiát? Óh, nem a történészek veszekedésére gondolok, csak arra, mikor úgy suhansz át a lapokon, csak éppen rápillantva, mintha elolvasni nem lenne időd s mégis biztos vagy benne, hogy ami fontos, azt megtalálod. Idegesen és űzötten tizenkét, tizennégy könyvvel végeztem egy nap néha, – ennyit elolvasni lehetetlen, de ott a szimat s aligha hiszem, hogy valami lényeges nyomot elszalasztottam. Van egy másfajta filológus ámulat is, majdnem az ellenkezője, mikor az adatok, bár semmi közöd hozzájuk s egyet sem hasznosíthatsz, egyszerre leküzdhetetlenül érdekesek és jellemzőek lesznek, nem tudod, hogy mire jellemzőek, de szabadulni sem tudsz tőlük, már órák óta olvasol egy könyvet, melyet kitűzött célod értelmében tíz sor után abba kellett volna hagynod.”¹⁸

Ez a fajta könyvtárélmény szinte önálló vonulatot rajzol ki a harmincas évek magyar irodalmában, és ennek a vonulatnak Szerb Antal a reprezentatív írója. (Csupán csak a regényeket említve, Hevesi és Lovass művein túl A Pendragon legenda [1934], Sőtér István Fellegjárása [1939], és mint ellenpont, Remenyik Zsigmond Bolhacirkusza [1932] tartozik ide, sorukat pedig Karinthy Ferenc regénye, a Kentaur zárja, mely ugyan 1947-ben jelent meg, de a harmincas évek végén játszódik.) Szerb írásaiban, legyen az esszé (Nyaralás a könyvtárban), novella (Cyntia, St. Colud-ban, egy kerti ünnepélyen, Gondolatok a könyvtárban) vagy regény, ez a könyvtárélmény (miként Hevesinél és Lovassnál is) nem magyar könyvtárakhoz hanem a British Museumhoz és a Bibliothèque Nationale-hoz kapcsolódik, aligha függetlenül attól a lebegő állapottól, amely lényeges eleme az ösztöndíjaslétnek. Mert az a védettség, amelyet (könyv)falak nyújtanak a könyvtárban, idegenbe szakadva, ismeretlen környezetben csak még erősebb. Ez az a hely, amely ismerős terepet kínál a külföldre vetődő könyvembernek, ahol megvetheti a lábát, afféle biztos pont ez, a kályha, ahonnan aztán el lehet indulni. A könyvtárak mindenütt hasonlítanak egymásra, s így mindenütt megadják az otthonosság érzését, legalábbis annak, aki otthonosan mozog falaik között. Szerb sok helyütt megírta ezt a témát, de ha arra a 1929/30-es évre vagyunk kíváncsiak, amelyet a magyar–angol irodalmi vonatkozások könyvtári búvárlatával töltött, levelei tanúságához kell fordulnunk. Annál is inkább, mert ez az év nem túl terjedelmes levelezésének legjobban dokumentált időszaka.

 

Ideális hungarológia?

Szerb 1929 nyarán, június végén indul útnak, de először nem Londonba, hanem Párizsba megy. Beszámolóiban hungarológiának, angol–magyar kapcsolatoknak jó ideig nem találjuk nyomát, más jellegű kapcsolatainak annál inkább. A levelek többségét is két újdonsült ismerősének írja: Tanay Magdának, akivel a vonaton találkozott Párizs felé, s bár csak Zürichig utaztak együtt, láthatóan mély hatást tett rá, illetve Dionis Pippidinek, a görög származású román klasszika-filológusnak, akivel a Bibliothèque Nationale-ban ismerkedett meg, miután a könyvtárban rendszeresen egy asztalnál ültek. Legjobb “a könyvtárban – írja szeptember 12-én, még Párizsból Babitsnak –, ahol jóformán az egész napomat töltöm. (…) a világ legkényelmesebb nádszékei itt vannak, a széthintett formalinszag a tudományok tisztaságát juttatja az ember eszébe: és hát meg sem próbálom leírni azt a gyönyört, hogy minden könyv megvan, és a legexkizebb első kiadásokat simogathatom. (…) Idén megnyugodva látom, hogy sok jó formájú fiatal fiú és lány is olvas; az előző években ugyanis kétségbeejtett, hogy a könyvtárban folyton százpercentes, fütyülő aggastyánokat, sántákat, aggszüzeket, egyetemi tanárokat, őrülteket, kínaiakat és egyéb hajótörötteket láttam.”¹⁹ A könyvtár levegőjét Szerbnél mindig áthatja valami finoman permetező erotika, mely a könyvek simogatásának gyönyöréről átragad az emberekre, és viszont, úgyhogy a könyvek és emberek kicsit össze is gabalyodnak, keverednek. A könyvtár nemcsak a szenvedélyes olvasás, hanem mindenféle népekkel, férfiakkal és nőkkel való ismerkedésnek is terepe, találkozó-, sőt találkahely. Október végén már Londonban találjuk, de csak átmenetileg, innen írja Pippidinek, akivel életre szóló barátságot kötött: “érzelmi okaim vannak rá, hogy visszatérjek Párizsba” (nov. 11.). Az angol fővárosba végül csak szilveszter után utazik vissza, de itt sem marad társaság nélkül. Felkeresi a londoni individuálpszichológiai egyesületet, ahol nagy sikerei vannak “azon az alapon, hogy tudok németül és filozófia doktor vagyok, azt hiszik, hogy én egy nagy filozóf vagyok hazámban”. Majd hozzáteszi: “Két hét múlva előadást kell tartanom a pragmatizmusról” (jan. 17). Január közepe van, Szerb ösztöndíjas évének a fele már el is telt, és egyelőre híre-hamva sincs a hungarológiának. Úgy tűnik azonban, hogy rábukkantam valami másra. Talán emlékszik még rá az olvasó, hogy a három gépelt tanulmány közül, melyekre a Companion vaskos kötetében találtam, az, amelyen se szerző, se cím nincs feltüntetve, a filozófiai pluralizmusról és William Jamesről szól, és azt mondtam, rejtély, hogyan került a két névvel jelzett írás mellé, és mi köze lehet Szerbhez, akiről ugyan sokan elmondták, kortársak, barátok, hogy “mindent olvasott”, ez irányú érdeklődéséről eddig nem tudtunk. De mintha most itt volna a hiányzó láncszem, amivel ez a kézirat is helyére került. Legalábbis jó okunk van rá, hogy Szerbet tekintsük feltételezett szerzőjének. Hogy említett előadását nemcsak elmondta, hanem előzőleg meg is írta, kellőképpen valószínűsíti január 21-i levele Tanay Magdának, akinek arról számol be, hogy egy hét múlva felolvasást fog tartani angolul. És még egy adalék, mely azt jelzi, hogy a pragmatizmus nem csak erre az alkalomra szóló egyszeri penzumot jelentett számára: néhány hónappal később Szentkuthy Miklósnak fejtegeti, hogy eljutott valamihez, “amit némi eufémizmussal világnézetnek lehetne hívni”, és amihez Bergson, Nietzsche, a preraffaelita esztétaság, a pszichoanalízis és más összetevők mellett járul még “egy kis pragmatizmus, hogy össze ne dőljön” (ápr. 29.).

(Abban a levelében, amelyben a pragmatizmusról tartandó előadását említi, eleven képet rajzol a londoni individuálpszichológusok tarka társaságáról, amelynek a közepébe csöppent: “A társaság szellemi tartalma a pszichoanalízisnek, egy orosz mániásnak és a Dalercze-nak az a sajátos keveréke, ami odahaza Sönzáék, Páczainé vagy Strikter Évi atmoszféráját oly vonzóvá teszi.” Ez a furcsa nevekkel telezsúfolt mondat kicsit olyan hatást tesz rám, mint Szerb Antalra a “Olumpagh” városnév, amit Smith kapitánynál olvasott, s ami után zárójelbe oda írta: “Csak tudnám, hogy mi lehet!”²⁰ S amiképpen mi már megkönnyebbülhetünk, mert Polányi Laurának hála, tudjuk, hogy Olumpagh nem más, mint Oberlimbach, vagyis Felsőlendva,²¹ egyszer talán arra is fény derül, kiket takarnak a “Páczainé” és“Sönzáék”nevek, kicsoda vagy micsoda volt “Dalercze” (már ha nem egyszerűen egy önálló életre kelt sajtóhiba). Ami “Strikter” Évit illeti, szinte biztos, hogy elírással van dolgunk, és Szerb arra a Striker Évára utal, akit oroszmániája egyenesen Sztálin börtönéig vitt, később pedig Zeisel Évaként lett világhírű kerámiaművész, aki tavaly ünnepelte 100. születésnapját New Yorkban. S hogy teljes legyen a kép, ez a Striker Évi nem más, mint Polányi Laura lánya!)

Babitsnak írt szeptemberi levele szerint Szerb régi és új angolokat olvas nagy mennyiségben, és azt tervezi, hogy könyvét a British Museum könyvtárában fogja folytatni, de csak januári leveleiből derül ki egyértelműen, mi is ez a könyv, amelyhez fél éve gyűjti az anyagot. Az angol irodalom kis tükréről van szó, melyet aztán a Magyar Szemle Társaság adott ki Kincsestárában. Ez idő tájt viszont Szerb éppen arról értesül, hogy “az áldatlan kiadói viszonyokra való tekintettel” a tervezett könyvet nem jelentetik meg. Ez a hír kisebbfajta válságba taszítja. Nemcsak azért, mert úgy látszik, fél évig hiába dolgozott, hanem mert, mint írja, elvesztette azt, ami számára “mindennél fontosabb, a programot” (jan. 4.). Kétségbeesésében elhatározza, hogy felhagy a tudománnyal és visszatér a szépirodalomhoz. Pár nap alatt ír is több mint 40 oldalt, de az eredménnyel valahogy mégis elégedetlen. Aztán jön az újabb ötlet, mi lenne, ha egy életrajzi regénnyel próbálkozna, à la Lytton Strachey, amelyben kedvére ötvözheti és adagolhatja az irodalmat és a tudományt, a tényeket és a fantáziát. Választása Stuart Máriára esik, és nagy kedvvel veti bele magát a munkába. “Mary Stuart sötét szépségű élete hallatlanul leköt, és az az érzésem, hogy valami nagyon szépet fogok írni” – lelkendezik január 13-án. És tovább: “Mary Stuart szépen halad, és szeretem” (jan. 21), “a napot a British Museumban töltöm, és Mary Stuart-omon dolgozom, amely századunk legszebb könyve lesz” (jan. 30.).

De mi van a hungarológiával, kérdezhetjük most már egyre türelmetlenebbül, mikor pillanthatjuk meg végre a magyarság régi angol irodalomban tükröződő mitikus arcát, mi hír az Ösztöndíjbizottság jelentésében emlegetett százötven magyar vonatkozású műről, mire használják itt egyesek a magyar állam pénzét?

A válaszra február közepéig kell várnunk: “Sík Sándortól kaptam levelet, azt írja, várnak Szegeden, hogy habilitáljanak. Elhiggyem? Van itt egy piarista, az azt mondja, hogy ne csüggedjek, hanem dolgozzak tovább a tanszékem érdekében. Holnap új életet kezdek és nekiülök egy unalmas filológiai témának.” (febr. 14.). Minden jel arra mutat, hogy Szerb hungarológiai munkásságát nem kis részt ennek az ismeretlen piaristának, az ő tanácsának és biztatásának köszönhetjük. Mert természetesen a régi angol irodalom magyar vonatkozásai az az unalmas filológiai téma, aminek ösztöndíjasunk másnap nekiveselkedik. Másnaptól ez lesz a – némi külső segítséggel és noszogatással megtalált – új program. Micsoda kijózanodás, micsoda zuhanás a fellegekből, a Stuart Mária-életrajz tervétől, melyen másfél hónapja lázasan dolgozott, és amelyről azt írta, “századunk legszebb könyve lesz”! És micsoda zuhanás az eksztatikus, az ideális hungarológia fellegeiből (emlékezzünk A magyarság mitikus arca programjára) a reális hungarológia taposómalmába. “Ami engem illet, a British Museumban dolgozom, az angol–magyar problémákon, amelyek csöppet sem érdekelnek” (márc. 10.). A szenvedélyes kíváncsiság, mely néhány éve még efelé a téma felé hajtotta, ezennel átadja a helyét a józan megfontolásnak. A hungarológia pedig életünk elé tartott tükörből kényszeredetten teljesített tudományos feladattá változik.

Nehéz Szerb ekkori hungarológiai kutatásairól véleményt formálni, hiszen a Magyarország a régi angol irodalomban című dolgozatról, amelyről az Ösztöndíjtanácsnak azt jelentette, kéziratban elkészült, csupán egyetlen dolgot tudunk, hogy nem került elő. Azon kívül persze, hogy levelei tanúsága szerint Szerb kedvetlenül, muszájból dolgozott rajta, egy meglobogtatott egyetemi állás reményében. De a szegedi habilitáció végül is elmaradt, pontosabban csak öt év múlva, 1935-ben került sor rá, s így hungarológiai értekezése is okafogyottá vált. Ha elkészült egyáltalán, sokatmondó tény, hogy nem jelent meg és nem is maradt fenn. Megsemmisült vagy maga Szerb semmisítette meg, nem tudjuk. Talán az lett a sorsa, hogy meg sem íródott. Szerb tanulmányának emlékét csupán az a néhány későbbi hungarológiai témájú cikke őrzi, amelyekről itt szó esett.²² És persze az általam talált Kézirat, mely úgy merül föl most a múltból, mint Szerb hungarológiai munkásságának kísértete. A Magyarország a régi angol irodalomban című átfogó tanulmánya ebben a hasonló című Kéziratban éli fantoméletét.

Ehhez a fantomléthez az is hozzátartozik, hogy míg A magyarság mitikus arcában még azt kérdezte, “Mit gondol rólunk a világ?” (és az ösztöndíjtanácsi jelentés is az angol nép “képzeletét (nem tudását)” jellemző Magyarország-képről beszél), a téma tíz évvel későbbi újra felbukkanásakor (akárcsak a Kéziratban) a kérdés így alakul át: “Mit tudtak a régi angolok Magyarországról?” Vagyis a fantázia képlékeny, szabadon alakítható és meglepetésszerű alakzatai a tudás és a tudomány szikkadtabb formáinak adják át a helyet.

A levelekben csupán egyetlen konkrét hungarológiai témáról esik szó, ez viszont módot ad egy korábban nyitva hagyott kérdés megválaszolására. 1930. március 15-én Szentkuthyt kéri meg, hogy nézzen utána, vajon írtak-e magyarul egy bizonyos John Smith kapitányról, aki magyarországi kalandjait igen érdekesen írta meg: „Kropf Lajos foglalkozott vele a kilencvenes években, és több cikket írt róla angol lapokba.” Nem tudjuk, Szentkuthy, aki kimondottan utált könyvtárba járni, utánanézett-e a dolognak. Szerb nem őrizte meg a neki írt leveleket, nem gondolt az utókorra, és egyszerűen eldobta őket, miután válaszolt rájuk. Az azonban idézett szavaiból is világosan kiderül, Gál István alaptalanul állította, hogy Szerb nem ismeri Kropf angol nyelvű publikációit, így aztán az a bizonyos képzeletbeli tudományetikai bizottság is tévedett, ha gyanúsnak találta a Hungarian Quarterly-ban megjelent Smith-tanulmány hirtelen támadt pontos hivatkozásait. Szerb tudományos hitelén tehát nem esett csorba, de aligha a makulátlan tudományos eredmény volt az, amire igazából vágyott. 

Mert a Hétköznapok és csodák szerzőjét a hungarológiában is a csoda vonzotta. Mindaz, amit régebbi századokban az angolok gondoltak rólunk, a kificamodott vélelmek fantasztikumával lep meg bennünket, ahogyan a képzelet csodás kulisszái közt hirtelen rányit valamire, aminek eddig csak köznapi arcát ismertük. Csakhogy ez a csoda, a tudományos kutatások fényében, puszta kuriózummá alakul át, vagy inkább a csodából a kuriózum az egyetlen, ami a tudományba átmenthető. Szerb Antal hungarológiája ilyen mentési kísérlet, a kultúrtörténeti furcsaságok, kuriózumok szórakoztató célzatú előszámlálása.

Hiába lelte azonban kedvét a kuriózumokban, ezt a munkát nem igazán rá szabták, és nem is bírta sokáig. Láttuk, hogy külföldön töltött ösztöndíjas éveiből mindent összevetve három hónapig – február közepétől május közepéig – tartott Szerb Antal kalandja a hungarológiával. „Ami engem illet, az angol–magyar irodalmi kapcsolatoktól tengeribetegséget kaptam, és néhány hete nem csinálok semmit" – írja Dionis Pippidinek Londonból június 4-én, de a levél folytatása, ha lehet, még jellemzőbb: „Ehelyett sokat olvasok, és tanulmányozni kezdtem az Amadis de Gauláról és szerelmeséről, a szép Oriane-ról szóló regényciklust." Mintha itt pontosan megragadható lenne egy új program, egy új program, egy új élet kezdete. Az egyik mondatban a hungarológiai kutatás hátrahagyott, kijózanító valóságával, a másikban a regény történetének kezdetével: mintha fél lábbal már ismét a csoda partján állna. Mintha a hungarológiai kutatásokkal eltöltött három hónap lett volna a mélypont, amit aztán nagy elrugaszkodás, nagy felszabadulás követett, a rátalálás összetéveszthetetlen írói és tanulmányírói hangjára.

Ugyanezt a pillanatot, a tudománytól a regényesség felé való tapogatózás pillanatát rögzíti Cynthia című, töredékben maradt novellájában, az ifjúkori próbálkozások utáni első irodalmi kísérletében, melynek hőse szintén 1930-ban szintén az Amadis-regényeket bújja a British Museum olvasótermében. És ennek a pillanatnak állít szerény tudományos emléket a Kézirat is azáltal, hogy Amadis de Gaula és a Don Quijotéban megidézett többi lovagregény magyar vonatkozásainak említésével zárul. Don Quijotét idézi meg tehát, és vele a könyvember alapélményét, mely szivárványosan ível át a valóság és a képzelet világa felett.