Az ostábla az istenek hatalmának megkísértése, és mint ilyen egyike a legszebb emberi időtöltéseknek, mormogja magában a terem sarkában ülő férfi, és lép, pedig tudja, hogy először gondolkodnia kéne. Nem baj. A racionális gondolkodás sohasem tartozott az erősségei közé, középiskolás korában a matematikát is csak mint művészetet szerette, félévente egyszer volt egy ötlete, de csak ha a madarak éneke és minden más előjel kedvező volt, aztán a tanárnő állt egy ideig, összemosolyogtak, és az óra maradék részét azzal töltötték, hogy a többieknek magyarázták a meglátás lényegét. Ma kénytelen leszek levágni egy ökröt az isteneknek, fogadta meg ilyenkor, mert néha szeretett ilyen vulgáris módon igazítani egyet annak a római tógának a redőin, amelyet az iskolában szokása volt hordani, védelmező és kirekesztő póz gyanánt, és persze egyszerű hétköznapi különcködésként is, hiszen tudta, hogy a megfigyelő stratégiája nem mindig a teljes beolvadás kell legyen, hanem néha az, hogy kitűnik a többiek közül, és hogy ezzel a kitűnéssel együtt el is tűnjék látókörükből, mint egy ködfoszlány, amely túl magasra emelkedett és felhővé vált időközben, afféle tudatosan-igyekszem-ösztönösen-cselekedni-felhővé, aki, ha elébe kerül egy a ma estihez hasonló ostábla, még véletlenül sem kezd ócska haditervek kiagyalásába, hiszen egyrészt örül, hogy a szabályokat meg tudta jegyezni, másrészt pedig tudja, hogy a játékban úgysem a győzelem a fontos, hanem a másik ember, az a megismerhetetlenségében is rokonszenves nő, aki vele szemben, illetve a négyszögletű asztal szomszédos oldala mentén ül.

De ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket: ez a történet nem a szerelemről szól. Ki tudja, talán ha arról szólna, akkor a nő a fekete pulóvert és ezüstkeretes szemüveget viselő férfival szemben ülne, sőt talán a kezük is összeérne néha-néha, mindenesetre gyakrabban, mint most, amikor egy-egy érintés szinte baleset-, kataklizma- és mirákulum-számba megy, nem mintha ezt szóvá tennék valamikor is, de a két test véletlen súrlódásaikor mindketten ösztönösen félrehúzódnak, mint aki tiltott területre tévedt, hiszen az égi és földi hatalmak már egyszer s mindenkorra az ostábla négyszer hat háromszögre osztott térszerkezetét adták meg számukra mint világaik egyetlen közös pontját. Ami két felszínes ismerősnek talán kevés lenne, ám ezek itt ketten túlságosan is sokat tudnak egymásról, talán csak egy kávéskanálnyival kevesebbet, mint amennyi egyáltalán megtudható a másik emberről nem egészen fél év alatt, főleg, ha a két fél mással sem töltötte az időt a hónapok során, mint hogy szikével és vattával a kézben a másikat boncolta, nem kisebb kegyetlenséggel és nem kérlelhetetlenebb kíváncsisággal, mint ahogyan a fiatal kisfiúk trancsírozzák a békákat.

Az egyik hallgat, a másik viszont pontosan annyit beszél, mint amennyit hallgat az első, és csak az képes megmenteni őket, hogy a boncolás során mindketten átvettek valamit a másikból, az egyik egy kis csendet, a másik pedig valamennyi közlékenységet. Bár ez a megfogalmazás sem eléggé pontos, hiszen a nő nemcsak beszélt, hanem írt is, sokat és kimerítően: voltaképpen ezek az írások szolgáltak zálogul a kapcsolatuk fenntartásához, valamiféle cserekereskedelem megfoghatatlan értékű tételeiként. A nő úgy tett, mintha besúgó kém lenne, jelentéseket, kimutatásokat készített magáról, kérlelhetetlenül átvilágította vágyainak, szexuális kalandjainak és világnézeti válságainak minden zegét-zugát valamiféle meghatározhatatlan kényszer hatása alatt, ami végpontját és nyomáscsökkentő szelepét a szemüveges férfiban lelte meg, mintha élete minden óráját egy olyan bűnben töltené, amelyet meg kell gyónnia valakinek. A férfi pedig hallgatott, és vállalta annak felelősségét, hogy egyszerre nem csak egy, hanem egy másik életet is kell élnie, aminek persze ugyanúgy megvoltak az előnyei, mint a hátrányai, hiszen valamit fel kellett adnia önmagából is, beengedni ezt a különös világot a sajátjába, a védvonalak, a dohányszelence, a tibeti mintákkal hímzett selyemtasak, a pipaszurkáló és az újratölthető öngyújtó bástyáin túlra.

Talán ez a nő volt az egyetlen ember, aki egy óránál huzamosabb ideig tartózkodott a férfi szobájában. Ebbe az elszigetelt és tárgyakkal telezsúfolt könyvtárba korábban senkit nem engedett be, és a tulajdon anyja is kopogott, mielőtt belépett volna hozzá. Ez a nő viszont úgy hatolt be ide, mintha a természetes élőhelye lenne, használta a férfi írógépét, feküdt a fotelban és olyan biztonsággal válogatott a polcon várakozó könyvek között, mint amilyen biztonsággal házigazdája meg tudta jósolni szinte mindig hívatlan, de tulajdonképpen sohasem váratlan vendége egy-egy kapcsolatának alakulását, mert ha az ostáblában nem is, ebben pontosan értette a stratégiát és a hadicselek gyökérhez vagy lombkoronához hasonlatosan szerteágazó gondolatépítményeit. Mert bár ő maga csak nagy ritkán vett részt hasonló játékokban, mégis idejének nagy részét ennek tanulmányozásával töltötte, embereket hallgatott meg, könyveket olvasott el és a mikrobiológus aggályával figyelte saját reakcióit is az élet legapróbb érintésére, mintha keresne valamit, kutatási naplói pedig ott pihentek kéziratban a kiadók, lektorok fiókjaiban publikációra várva, s ez talán azt is megvilágítja, miért vállalta a férfi olyan nagy béketűréssel a nő magánéletének egyre erősbödő rohamait magányának várfalai alatt.

A férfi végigtekintett a táblán, és meglepődve tapasztalta, hogy egészen jól áll, pedig ez ritkán fordult elő vele, ráadásul aznap este a tavlinak egy nehezített változatát játszották, azt, amelyikben a nő már többször megverte néhány közös ismerősüket. Ezért is ragaszkodott hozzá ma este, a remény miatt, hogy valamiben végre felülkerekedhet a férfin, akit egyébként igencsak nehezen tudott megfogni bármiben is. Márpedig ő hozzá volt szokva, hogy semmi nem állja útját – voltaképpen a barátságuk alapja is ehhez kapcsolódott, tudniillik, hogy ez a hallgatag, szemüveges ember mondott neki nemet életében először, ez a mozzanat pedig felkeltette a nő érdeklődését, mondhatni elkezdett figyelni a játékra, már nemcsak az ostáblára, hanem a férfi szavaira is, lépéseinek és hátracseleinek idegen táncára és a dobókockák csattanására a tábla miniatűr univerzumán.

Ha belegondolunk, az ostábla sokkal archaikusabb játék a sakknál, hiszen a játékosok isteni maszkokban tetszelgő alakjai fölött fellebbezhetetlen és néma hatalomként ott őrködik a kétszer hat oldalú véletlen, mint a görög istenek fölött Diké vagy az egyiptomiak felett Maat, és könnyen meglehet, hogy ezért szerette annyira a férfi ezt a játékot, valahogy igazságosabbnak, reálisabbnak érezte a sakknál, ahol csak magára számíthat az ember, és az égiekre nem. Bár az is lehet, hogy ez irányú véleményének inkább az volt az alapja, hogy szerencséje mindig is több volt, mint képessége a racionális gondolkodásra, melyről azt vallotta, hogy nagy erény, de ha nem párosul megfelelő mértékű tébollyal, csak annyit ér, mint egy mívesen kifaragott hintó paripák nélkül. Ám amikor a férfi – befejezvén az összehasonlító vallástudományba tett képzeletbeli kiruccanását – azon kezdett el gondolkozni, hogy ha tébolyról van szó, neki minden bizonnyal kijutott belőle, nos, ekkor figyelt fel az ostábla fölött lassan elterülő csendre, amely úgy nyújtózott el kettejük között, mint egy elsütött revolver füstje, ha azzal az utolsó bábuval kilépsz, megnyered a játékot, és soha többé nem látsz engem, mondta a nő egy kis idegességgel a hangjában pár pillanattal előbb.

Aha, ez lesz az, gondolta magában a férfi, mint aki végre megtalált egy elkallódott szövőlepkét a rovargyűjteményben, ez okozta hát a fennakadást, hogy el akar hagyni, pedig, ha jól tudom, soha nem is voltunk igazán együtt.

Arra a délutánra gondolt, amikor a város egyik parkjában egy kedves nőismerősének a helyzetet magyarázta, mármint nem ezt, még nem ezt, hanem mindazt, ami ezt megelőzte, a nő ugyanis csak nem nyugodott bele abba az első “nem”-be, amelynek elsőként pusztán testi jellegű felhangjai voltak, legalábbis a férfi interpretációja szerint, hanem személyiségének íratlan törvényeit követve még tovább ment, és felajánlkozását a lelki síkra is kiterjesztette, egyszerűen hagyott egy cédulát a férfinak, hogy “zseretlek” – igen, néha összecserélte a betűket –, és a férfi először nem is értette, aztán pedig elkezdte érezni azt a furcsa csendet maga körül, mint amit most is, mint egy hátbaszúrás, magyarázta a parkban, a tó partján, ahol minden egyszerre borult fel és állt helyre benne. Mert bár a testének semmi kedve nem volt egy ilyen kapcsolathoz, az agya pedig szünet nélkül sorolta számára az ellenérveket, mint egy óangol misztériumjátékban, ahol a figyelő uraságok szeme előtt szekerekre épített színpadokon vonulnak el az üdv- és szenvedéstörténet ismert és látványos jelenetei, tudatában volt annak, hogy mekkora megtiszteltetés hibákkal teli személye felé ez a nyakatekert és suta szerelmi vallomás, és ami azt illeti, a nő írásban valóban vonzó volt, nagyon is vonzó, ezért aztán nem is volt ellenére, amikor az újabb elutasítást követően és a nő szívlángjainak csillapultával újra ott zörögtek levélszekrényében a jelentések, mint egy folytatásos, klasszicista levélregény fejezetei.

Végre hiteles és őszinte emberi dokumentumok, hiszen végső soron mindig is az idegesítette a hús-vér emberben, hogy szerepeket játszik, elvárásai vannak még a véletleneket illetően is, és amikor feltesz egy kérdést, fellebbez, ha nem a kedvére való választ kapja. Így aztán a férfi lelke folytonos libikókajátékban élt, ha olvasta a nőt, odavolt érte, ha beszélt vele, ki nem állhatta. De tudta, hogy egyiket sem küszöbölheti ki hiánytalanul a másik javára, vagyis nem redukálhatja kapcsolattartásukat puszta levelezésre, hogy szerethesse, de nem tagadhatja meg magától a nő- és életillatú papírokat sem, hogy végleg megunja a társaságát. Voltaképpen nem is tudott elsőre pontos és határozott választ adni kedves nőismerőse egyenes kérdésére ott a tóparton, ami valahogy úgy hangzott, hogy mondd csak, te most szerelmes vagy belé?

De persze maga a küzdelmesen kiszenvedett válasz nem lehet kétséges, amikor ezen az estén már így látjuk őt az ostábla fölött, nem a nővel szemben, hanem a balján, következésképpen ez a történet nem a szerelemről szól, bár kétségtelen, hogy sokszor felbukkan a háttérben, mint egy izgatott, fiatal színésznőcske, aki akkor is a színpadon akar lenni, amikor a darab sokkal érdekesebb nélküle.

Tehát szakítunk, szögezi le magában a férfi, és az ostáblára néz.

Talán sosem ismerik meg ennyire egymást, talán nem ülnének itt a tábla fölött, talán a nő sohasem vallott volna neki szerelmet, ha azon az éjszakán, amikor találkoztak, nem utasítja vissza, a férfi pedig azon gondolkozott, hogy ha valóban véget akarnának vetni ennek az egésznek, akkor annak egyetlen módja lenne, ha ő így utólagosan igent mondana, és a mostani lehetetlen kapcsolatukat kicserélnék egy teljesen prózai, hétköznapi viszonyra, amelyet aztán annak rendje és módja szerint be lehetne fejezni. De ezt így nem, képtelenség volna, bár persze ez főleg a nőtől függ, mert a kapcsolat addig él, amíg neki van mondani-, mesélni-, írnivalója.

A férfi keze az utolsó bábu fölött lebegett, szemhéja mögött pedig hadseregek, gyalogos- és lövészezredek hadmozdulatait figyelte egy valószínűtlenül magas sziklaszirt tetejéről, azon töprengve, hogy vajon mi fog történni, ha stratégiai érzéke ezúttal cserben hagyja, mi történik, ha mégsem lesz igaza, szövetségesei pedig végleg felmorzsolódnak e végzetes hiba folytán a háború feltartóztathatatlanul őrlő gépezetében, ám a következmények elképzelésére már nem volt ideje, mert a bábu hangosan csattant az asztallapon, kijutott a tábla fojtogatóan zárt légköréből a szabadba. Azt hiszem, a történetnek itt szakadna vége, ha a szerelemről szólna, koppantak halkan a fejében a gondolatok, de lássuk, miben más ez a történet, mint a szerelemé. Mivel pedig a szem a lélek tükre, a különbséget a nő szemében kezdte el keresni, talán azt kellene neki mondania, ha most kilépsz azon az ajtón, soha többé nem szabadulsz tőlem. De ez talán túlságosan is patetikus lett volna, amellett persze lehet, hogy hamis is, ráadásul a férfi tudta vagy tudni vélte, hogy bármennyire is érdekes lenne valami nagy és látványos szakítás, vázák robbanása a becsapott ajtón, sírógörcs, szitkok és vádak tolongása a gyomor és a torok határán, itt nem fog történni semmi.

Visszajön, talán visszajön, hallotta a férfi a saját hangját az üres asztal fölött, és maga sem tudta eldönteni, hogy reménykedik vagy bosszankodik ezen a feltételezett, mi több, megjósolt tényen, melyet kettejük gesztusaiból, kapcsolatuk százezer hadmozdulatából és hátracseléből vezetett le, mint egy hirtelen világossá és egyértelművé váló matematikai képletet az előre adott szabályokból, melyek – legyenek bár egy kapcsolat, egy háború vagy az ostábla sarkított szabályai – ha úgy egyszerűsítik le és modellezik az élet szerteiramló és végtelenbe tűnő akaratát, mint Piet Mondrian az őszi lombsuhogást, akkor a kétszemélyes játékok is minden bizonnyal arra születtek, hogy valami kézzelfogható formába öntsék azt a folyamatos, táguló–összehúzódó áramlást, amit két ember kapcsolatának hívunk. Az ostábla vagy a másik ember megismerése az istenek hatalmát kísérti, és mint ilyen egyike a legszebb emberi időtöltéseknek, bár veszélyessége magától értetődő, mormogja magában a terem sarkában ülő férfi, és ő is kilép az ajtón, pedig tudja, hogy először fizetnie kéne. Nem baj.