Caravaggio: Szent Máté és az angyal

Mihez kezdhetnék én a második

világégés lángjaival?

Harminchat évvel utána születtem, már a harmadik

Magyar Köztársaság állampolgáraként lettem ivar-

érett. Egyik anyai dédapám, ki elesett.

A nagypapám, aki túlélte. Négy hónapja nincsen

köztünk. Igen, a legszemélyesebb

háborús veszteségem az, hogy elégett Caravaggio Szent Mátéja Berlinben.

Egy festmény, mely a szélütött

Berlin ostromakor elég.

Fönnáll-e bármiféle összefüggés Isten és égő vászon között?

És ha igen, van-e most az a kép?

Hogyha van, hol? Ahol az Isten?

Hol volt akkor háromszázötven évig?

Ott lógott egy teremben,

lassú tekintetek súrolják, el nem érik –

maradt fenn fekete-fehérben reprodukciója.

Egy szakállas, tagbaszakadt öreg

paraszt olyan üres tekintettel markolja

a lúdtollat, mint egy elmebeteg.

Az angyal kézfeje a kézfején –

és vezeti. Árnyékot vet a karja a papírra,

és Máté bal karjára is, és Máté nagy fejével az angyal fehér

vállát, nyakát, mellét sötétre írja.

A San Luigi templomba, a Contarelli-

kápolnába festette, a Máté elhívatása

s a Máté halála közé. Nem akarták átvenni.

Eladta, festő volt, ez volt a hivatása,

és megfestett egy másikat. El fognak égni.

Akár az emberek. Nem bírják elviselni, nem, nem bírják.

Olyan nekik, akár a tűz.

S kibírják.