A mezők kulcsa

Az ablakon túl fával tarkított mező, bordó függönyök adnak keretet hozzá. Az üveg hirtelen szilánkjaira törik, ám a szilánkok magukon hordják az ablak mögötti látványt. A mező most önmagát mutatja, s ha el is tűnik, üvegszilánkok emlékeiben él tovább.

A férfi szájában pipa, ám hatalmas, vaskos orra a pipában végződik, s így amit kifúj, az orra szívja el. A férfi előtt gyertyatartó, melyre könnyedén gyertya tekereg, s a férfi előtt világítva megáll. A férfi kinéz a képből, egyenesen ránk. Na, mi van, min csodálkoztok? Ez egy ilyen világ.

Egy nő tükröt tart meztelen teste elé, hogy fedezze szemérmét, de a tükör elárulja őt, s a hátulján meztelen didergő fenekét mutatja. A nő lesüti a szemét, mintha hosszú évek óta folytatott, különös kapcsolatra derülne fény, melybe a nő lassan törődött bele, de most már benne él.

Furcsa, öblös testek töltik meg a partot. Fémből vannak, mint a mozdonyok, de inkább palackra hasonlítanak. Gondolhatok a legegyszerűbb dolgokra, pohártól a kulcsig, valami mégis azt súgja, hogy a spontán létrehozott formák szintúgy életképesek. Hiszen a tenger kék, az ég vörös, ez van, de más legyen másként.

Deszkapalánk előtt kavicsos föld, a földön vöröslő, lábfejben végződő bakancspár. A női finomság gondolata hirtelen minden oldalról kegyetlen csupaszsággal szegélyezett. A modellt fölfalta az eleven valóság brutalitása, ahogy mezítláb kavicsra lépsz, vagy szálka szalad a lábba.

Az üres kandalló falát füstölő gőzmozdony döfi át, s halad a szoba belseje felé. A kandalló fölött négyzetes tükör, két üres gyertyatartó és egy széles dobozba zárt óra. Háromnegyed egy lett volna két perc múlva, de a mozdony keresztülhúzta az idő számításait.

Széles kőteraszról a hegyeket látni, gleccserek, ormok, havas szikladarabok. A hegy közepén mintha kőszobor törne utat magának, a sziklából egy madár akar kiszakadni, hogy mielőbb elérje a párkány szélén billegő tojásokat. Arnheim aznap ilyen maradt.

Éjszaka van, a felhők holdfényes égen úsznak. A távoli erdő felé földút kanyarog, rajta sorakoznak az éjszaka tárgyai. Óriási szikla nyitja a sort, aztán egy tömör gömb, mintha csiszolva lenne. A kanyarban elhúzott függöny áll a földön, s így folytatódik a sor, mígnem napkeltekor magunkba térünk vissza.

Tágas szoba közepén terített asztal áll, rajta tartóban tojás és kanál, az asztal előtt hím oroszlán várakozva ül. A falvédő burkolat és a padló is barna, akár az oroszlán lobonca. Az esküvő javában tart valahol, a násznép hamarosan jön ide. De hogy kinek fog ízleni az első falat, azt az oroszlán tudja egyedül.

Őszi fákkal övezett allé, a levelek aranysárga koronája kimetszi az égből az út tükörképét. Előttünk széles szökőkút, vízkúpok hasítják egymást. A víz függönyén apró tárgyak rajzolódnak ki, de nem válnak el a víztől, mert vízből vannak, tünékeny lényük kizuhog a világból.

Adrienne Crowet széles, meztelen válla fölött rúzsos ajkakkal mosolyog, szőke haja fejbőrére simítva. A nyak vonalát horizont metszi, a horizonton aprócska tojás áll. Jobbra sötét függöny. Ők hárman a születés, az élet és az elmúlás. Crowet-nak nem hiányzott semmi más?

A parti korlát előtt oroszlán néz a sörénye mögül. Az égbolt narancsszíne alkonyatba vált, távoli háztömbök izzó árnyalakja, mintha emlékek mélyéről merülne elő. A korláton fekete öltönyös férfi könyököl, bámul a végtelenbe, hosszú szárnyai szintén feketék.

Csukott ajtó, átütötték, széles nyíláson a tenger fénye kéklik. Az ajtó mellett szürke bábfigura, s növényből kinövő zöld galambok. Valaminek történnie kell ma, a nap nemhiába jár a horizontra. A vissza nem térő alkalom a tárgyakat is izgalomba hozza. A tárgyak ma elérik céljukat.

A tenger habos hullámokat sodor a partra, zúg és árad, akár a szerelem. A parton szikla, meztelen nő áll modellt a tövén, alul barna, fönt, akár az ég, tiszta és kék. Bal kezében rózsaszín rózsa. Ha tengerre száll, magával visz, hogy többé ne gyötörjön a múlás vagy a visszatérés gondolata.