„You will be reflected

You will be reflected

You will be reflected

You will be reflected, reflected"

(Alice Cooper: Pretties for you, 1969)

A Kontra Ferenc írásaiban gyakran felbukkanó Alice Cooper neve valamelyik web-oldal szerint egy háta mögött fejszét rejtegető, bármikor lecsapni kész aranyos kislány képét idézi. Innen szinte egyenes az út Stephen King Állattemetőjének kisfú főszereplőjéhez, a halottaiból visszatérő Gage-hez, aki a háta mögött tartott szikével fog végezni édesanyjával.

Ha hihetünk Coopernek - aki szerint a média közvetítette erőszak kioltotta a való világ eseményei feletti megbotránkozás érzését (szerinte Marilyn Manson túlságosan komoly) -, egy tudatosan megszerkesztett, önmagában zárt, egyszólamú világot állít közönsége elé; a külvilág torz tükrét.

Ha hihetünk Kingnek - „a jó horror az ember életének középpontja felé mozog, és arra az ajtóra talál rá, amelyről azt hittük, hogy rajtunk kívül senki más nem ismeri" (a borzongatás zárt világában Gage valóban megöli az anyját) -, könyvei egy öntörvényű, különös, de általános jellemzőkkel felvázolható, önmagában zárt világba kalauzolnak.

Ha hihetünk Kontrának, a belső világ és a külvilág, a személyes identitás, a nemzeti-közösségi összetartozás és a „világba vetettség" kérdése az idő múlásával egyre bonyolultabbá válik, s mindinkább meghatározó szerepet kap az ember életében. Különösen így van ez, amikor egy többszörösen zárt - és az eddigi életművet alapul véve szinte folyamatosan szűkülő - világról s annak körüljárásáról van szó. Kontra lényegében majdnem minden írásában - sokszor szó szerint, néha utalások hálózatán keresztül - az előző könyveit idézi és írja tovább. A Gimnazisták - időben pontosan kijelölve az emberi élet egy meghatározó korszakát: Magyarország, elejétől fogva (térbeli meghatározottság, viszonylag tág időbeli korlátok közt) - az élet két egymást átható vetületét vizsgálja; a személyes belső világot és a külvilág berendezkedésével szembeni állandó harcot.

A Horvátországban született, jelenleg Szerbiában élő magyar anyanyelvű író pécsi diákévei ürügyén a kisebbségi létből fakadó hontalanságérzésén keresztül fogalmazza meg a gimnazista korú akkori önmagán, de lehetőség szerint még a mostani írói jelenén is túlmutató „örök emberit". Nem kis feladat. Pontosan érzékelteti a könyv közepe táján, hogy az esetleges - bármilyen konkrétummal kapcsolatos - válasz(ok)hoz először a „Ki legyek én? Mit kell tennem azért, hogy én legyek?" (109. o.) nem egyszerű kérdéseit kellene megválaszolnia. Ugyanakkor a „ki/milyen vagyok most?", a „hová tartozom/tartozom-e ténylegesen valahová?" átgondolása nélkül valószínűleg az előbbiek örök kérdések maradnak. Kontránál nem csupán a kamaszkor „szokásos" identitásproblémái jelennek meg, hanem mindezt átszövi egy általánosabb kérdés; a nemzeti-területi hovatartozás kérdése (a magyar és egyetemes kultúra regénybe szőtt allúziói), amely már az „általános emberi" felé vezet. „Ha mélyen megrendül az ember, és nem tudják lekötni figyelmét a hétköznapok máskor lebi-lincselő apróságai, avagy a saját mikrokozmosza, akkor valami egyetemesebb felé fordul magyarázatért…" - írja már a jóval korábbi Drávaszögi rekviem első mondatában.

Kontrának különös kapcsolata van az emberekkel, a zenével, az írással: az egész őt körülvevő és foglalkoztató (kül)világgal. Saját helyzetét - a körülmények általi meghatározottságát - ambivalensnek, nem tisztázottnak látja és láttatja. Sokszor nem tud/nem akar/nem szeret saját korában, jelenében és környezetében élni; akár „otthon", akár „itthon" van, kisebbségi léte, illetve magyarsága miatt, idegennek érzi magát. Túlnyomó részben saját maga jelöli ki a dolgok (így például a „magasabb művészet", a kisebbségi lét stb.) helyét, funkcióját, szerepét, s legtöbbször nem hagyja, hogy azok önmagukat definiálják. (A kastély kutyáiban például büntetésre ítéli Gombrowiczot - nem olvassa el egyik könyvét - egy neki nem tetsző kijelentéséért; csak azért is mutogatja az A. Cooper kifolyt szemét ábrázoló lemezborítót stb.) A Gimnazisták is magától értetődően, s Kontrától egyáltalán nem szokatlan módon, az emlékezés köré szerveződik. A kétezres évek Kontrája emlékezik vissza a hetvenes évekbeli Magyarországra, középiskolás éveire (Magyarország…), az azt megelőző (laskói évek) és azt követő események (az úgynevezett délszláv háború, majd a vajdasági évek) és főleg érzések tükrében (…elejétől fogva). A mai - érthetően érzékeny - Kontra a kamaszkori emlékekből és élményekből inkább csak fragmentumokat, kidolgozásra váró témákat mutat fel; sorra az általánosra koncentrál. „…Sok érdekes történet csírája, sok érdekes arc felvillanása van meg a könyvben. (…) a műfaj problémája maradt megoldatlan." - mondja a kötetről Márton László (ÉS, 2002. június 7.). Vagy ahogy Kováts Zoltán írja a Holmi 1994. januári számában, még az Ősök jussán című kötettel kapcsolatban: „Maradandó érték születik…, ha a szöveg úgy képes kibontakoztatni a szerzői üzenetet, hogy közben nem sérti az epikum öntörvényűségét, ha az egyénített sorspillanat vagy jelenet esztétikailag zárt szerkezete megmarad" - vagyis amikor az írót „a hétköznapok lebilincselő apróságai" kötik le. A Gimnazisták hétköznapjainak „lebilincselő apróságai" első-sorban a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban és az akkori Asztalos János Fiúkollégiumban eltöltött évekhez kötődnek - a pécsi színhely természetesen bármely nagyobb magyarországi várossal felcserélhető lehetne; „heuréka-élménnyel" és némi fejtöréssel a szereplők és helyszínek azonosításának szempontjából csak a gimnázium életét jól ismerők számára szolgál (a pontos beazonosítást a Nagy Lajos Gimnázium híradójának, a Chronica Ludovici című iskolaújságnak azon számai segítik, amelyekben Kontra versei jelentek meg - például 1976/XII).

Magyarországi tartózkodásának már legelső pillanata szinte traumatikus élmény; visszás érzéseket ébreszt benne, s szinte egyfolytában az általánosításba menekül - úgy tűnik, hogy a cím által sejteni engedett regény(mag) csupán ürügy az általános kérdések felvetésére. A beköltözködéskor kapott kollégiumi sorszám például - egy kamaszkorban lévő fiatalembertől egyáltalán nem szokatlan módon - messzemenő következtetések alapjául szolgál: „Talán inkább a hátunkra kellene írni, mint a raboknak (…) vastag cérnával, amilyennel a rongyszőnyeget szövik (…), hiszen ezek a holmik úgyis szétfoszlanak idővel (…), és amit újra fel lehet használni, abban legalább töröljük meg a lábunkat, lehet, hogy szét is tépnék minden számozott darabot az összes rátapadó emlékkel négy év után, hogy legyen belőle rongyszőnyeg." (21-22. o.) S ez a világlátás - most már állandósulni látszó helyzetéből adódóan is - mit sem változik a már tizedik kötetén is túl lévő írónál. A Gimnazisták középiskolásainak párbeszéde komoly, felelősséggel gondolkodó, már-már a világ súlyát a vállukon hordozó magatartásformára utal. Talán ezért is oly gyakori a szinte hihetetlenül komoly párbeszéd, például a gimnáziumi élettel kapcsolatban: „Nevetséges ez a hatalomgyakorlás, és éppen azért váltja ki az ellenkező hatást, mert ez az igazi, csodálatra méltó hatalomnak csupán a paródiája" - „Pontosan olyan, mint a tornatanár, így édesíti megkeseredett életét. Azért nevezik őket iskolazsarnokoknak, mert erre nincs más terepük" - „És mennyire irracionális a zsarnokságuk! Mintha elfojtott ösztönüket kompenzálnák így. (…) A zsarnokság torzképe ez…" (116. o.) Vagy például egy útmenti ecetfa kapcsán: „Egy napon minden népet arról fognak megítélni, hogy fáival miként bánt." (196. o.) Talán egyetlen esetben villan fel egy másfajta nézőpont lehetősége: „Mert kötelességük lenne gondoskodni rólam, rólunk, ahogy (…) minden nép, amely valamit is ad magára a világ előtt…" - „»No de várj, érni fog még sok-sok csalódás«, tudod, kinek a száma ez? - Én komolyan beszéltem, te pedig ezt elvicceled? - Dehogy. Teljesen igazad van. Attól még ez Beat-rice."(181. o.)

A könyvben megfogalmazott/megfogalmazódó ördögi körből az önazonosság - jelen esetben az írás/„írói lét" - segítségével sem tud kilépni: „…mert választanom kellett: ha a versírás mellett maradok, abból folyton kihallatszanak a rockzene basszusai, a másik út a próza felé vezetett. Kétféle lehetőséget láttam, két egymástól távolodó világot (…), a határok átjárhatatlanoknak tűntek."(109. o.) A külvilág berendezkedésével szembeni alternatíva keresése során is falakba ütközik; ha úgy érzi, hogy nem eléggé kifejező, amit ír, gyakran az emberi beszéd korlátairól szóló, számtalan rétegével és lehetséges olvasataival többek közt „a jelen idő és a halál, a klasszikus értékek és a modern káosz, a verbalitás, a zene és a matematika közötti átjárhatóság átfogó metaforáját kínáló" (George Steiner) könyvhöz fordul: „…elővettem kedvenc regényemet, Hermann Broch Vergilius halálát, de teljesen belevesztem a hosszú mondatokba…" (197. o.) Ám Kontra egész könyvön végighúzódó önmagára figyelése nem a valószínűleg jóval tágabb mozgásteret biztosító önreflexió, hanem a makacsul saját magába záródó önállítás formájában fogalmazódik meg. A Gimnazisták - Magyarország, elejétől fogva alapján valóban úgy tűnik, hogy a határok egyelőre a legtágabb értelemben és a legkülönbözőbb szempontokból is átjárhatatlanok. S ebbe a (remélhetőleg nem végleges) bezártságba valóban nagyon könnyen bele lehet veszni.

(Magyar Könyvklub, Bp., 2002, 240 oldal, 1750 Ft.)