A köménymagnak köszönhetően az Árvai-gazdaság megint előbbre lépett. János újból növelt, földet vett, és tovább modernizált. A fűszernövény magját változatlanul kézzel verték ki a bugájából, de a gabonafélék betakarításához és a szemkinyeréshez már kaszálógépet, illetve járgányos cséplőt használt, mert közben azokra is szert tett. A kaszálógépet még ló vonta, és a cséplő járgányába is azt fogtak, de mindkettő komoly előrehaladást jelentett, mert lényegesen lerövidült az aratás ideje, és a mag is gyorsabban jött ki a kalászból, meg munkaerőt is megtakarítottak vele.

A köménymag mindenre jótékonyan, gyümölcsözően hatott. János cserépre cseréltette a zsindelyt az istállón, a csűrön. A patakparton, a feleslegessé vált dohánypajta helyére újabb csűrt emeltetett. Az udvari kemence mellé nyárikonyhát építtetett, nyomókúttá alakíttatta át az udvari gémeskutat. A maga szakaszán kiköveztette a patak innenső partját, hogy áradáskor ne mossa, fogyassza tovább a portáját a víz.

Ám egyszer csak megint megakadt, megtört az újabb lendület. Kifutotta magát a köménymag, lezárult a köménykorszak. Véget ért az újbóli látványos gyarapodás. Hogy egyszer s mindenkorra, arra csak jóval később derült fény. János egyelőre csak azt látta, megint valami más után kell néznie, mert a köménymagnak leáldozott. Lement az ára, lenyomta a kialakult verseny. Uradalmak, nagyüzemek jelentek meg ennek a piacán is, és mindenféle különleges gépekkel felszerelve nagy táblákon, nagy mennyiségben, olcsóbban termesztették, és olcsóbban is adták. Ő erre képtelen, ő ehhez túl kicsi volt. Ezért több eredményes esztendő után úgy döntött, hogy beszünteti az illatos, apró, hegyes magvakkal való foglalatoskodást, és amikor annak az évnek az őszén megint megjelent nála a kereskedő megbízottja, nem írt alá újabb szerződést.

És akkor jött a cséplőgép, a gőzcséplőgép, mert azt találta ki utolsóul. Volt megtakarított pénze, de csak úgy tudta megvenni a lokomobilból és a tulajdonképpeni cséplőgépből álló drága garnitúrát, hogy hitelt vett fel rá. Most azonban már nem csak az eredendő szerzési vágy hajtotta, immár külső indítéka is volt, hogy még ne akarjon megállni, hogy ne érje be annyival, amennyije van. Jobban mondva az az indíték addig is megvolt, de most kezdett igazán kézzel foghatóvá, parancsolóvá válni. A köménymag jegyében eltelt évek során nemcsak a vagyon gyarapodott megint, hanem családja is tovább nőtt, méghozzá riasztó ütemben. Az első öt gyerek után megszületett a következő öt is, újabb két Anna, két Péter és egy Lőrinc. Az Annák az elsőhöz hasonlóan menetrendszerűen elhaláloztak, éspedig ezúttal egyéves korukban, és az első Péter is, ő mindjárt világrajövetele után, de a két szaporulattal, Lőrinccel és a megmaradt Péterrel együtt most összesen már hét gyerek volt. János szorongva gondolt rá, mi lesz, ha egyszer ő meghal, és a gyerekek örökölnek. Annyi felé kell majd osztani a vagyont, ahány gyerek van, földet, jószágot, ingóságot, mindent. És ami így egyben már valami, az külön-külön semmi se lesz, mert felaprózva kevés jut majd mindegyiknek, vagy még a kevésnél is kevesebb, mert az is lehet, hogy folytatódik a gyerekáldás, hiszen javakorabeli ember még, és Teréz se öregasszony, még kívánják egymást. Még több föld kellene, jutott ilyenkor magában mindig a végkövetkeztetésre, nem érheti be annyival, amennyije van. Még kellene hozzá ragasztani, nem is keveset, hogy a fiaira annyi szálljon majd, amennyi a rendes gazdálkodáshoz, a tisztes megélhetéshez kell. Mert azoknak, akárhányan lesznek is, eleve többet szán, és a szokás is azt parancsolja, hogy azok többet kapjanak, a lánygyerekeknek a stafírung meg az egy üszüborjú mellé egy-két holdnál nem ad többet hozományként, zárta le magában minduntalan a töprengést.

János hallani már hallott a gőzcséplőről, és látott is egyet működés közben a péterkei Keglevich-birtokon, de az ötletet megint kedvenc lapja, a Magyar gazda adta. Természetesen nem akart visszaállni a búzára, nem kívánta előtérbe helyezni, újrakezdeni, amivel egyszer felhagyott. Nem a maga, nem csak a maga gabonáját szándékozott vele csépelni, hanem a másét is, vagy főként a másét. És azzal is tisztába jött, hogy csak akkor lehet kifizetődő, ha szezononként nagy mennyiséget tud vele elveretni. Utánaolvasott, megérdeklődte, lelevelezte a gyárral, osztott-szorzott, összeadott-kivont. Az lebegett előtte, hogy bércséplést végez majd, hogy házról házra jár. Ha végzett az egyik portán, megy a másikra. Talán még a szomszédos falvakba is, Sirokba, Székre, Füzesre, Péterkére, ha beválik, ha híre megy, ha hívják. Oda már nem maga személyesen, hanem az embere, akit majd felfogad, aki vállalja, hogy csinálja, és intéz mindent helyette. Az irányítja majd a gépészt, a fűtőt és az etetőket is, akik a géppel jönnek. Ő csak fizeti őket, tulajdonosként a háttérben marad, és főként a gazdaságával törődik, mint azelőtt.

Gőzcséplő! A legmodernebb technikával felszerelt, szupermodern, légkondicionált John Deer-kombájnok korában szinte felfoghatatlan, milyen nagy dolog volt ez annak idején. Egy gép, gépegyüttes, amely a maga erejéből kiszedi a kalászokból a szemet, és meg is tisztítja, meg is rostálja, még a szalmát is különválasztja a törektől, pelyvától. És nem kell mást tenni, csak az egyikbe felül beleengedni a megoldott kévéket, és lent a farára kötni, akasztani a zsákokat, és dől beléjük a búza, az árpa, a rozs, a zab. Nem kell többé nyomtatni, cséppel verni, hadarni, gereblyézni, szelelni, forgatni, hetekig tisztogatni, néha a tél beálltáig vesződni-bajlódni vele. És ez a csodamasina egy egyszerű falusi parasztember tulajdonában! Ez a szajlaiak számára legalább olyan elképesztő, szédítő volt, mint maga a sose látott, ördöngös szerkezet, amelynek meghajtó egységét, a lokomobilt nem véletlenül nevezték el tüzesgépnek és hozták összefüggésbe a pokollal, hiszen, miként abban, ebben is tűz égett, és ijesztően sistergett, fújtatott, csattogott.

Mindamellett a gőzcséplő mint műszaki újdonság már nem volt ismeretlen az akkori Magyarországon. Az első példánya külföldről származott, és egy Torontál megyei földbirtokos hozatta be az 50-es évek elején Angliából, történetesen részint a még ott időző emigráns Kossuth közvetítésével. De csak a 60-as éveket követően terjedt el, és jobbára a nagybirtokokon. Az első magyar mezőgazdasági gőzlokomobil, amilyen a cséplőgép meghajtásához is kellett, Röck István pesti gyárában készült, és a 70-es években kezdődött meg a szériagyártása. Ebből és a garnitúra másik főeleméből, a cséplőgépből vett egyet János, amikor a kockázatos, merész lépésre elszánta magát.

A vásárlást személyesen intézte. Pestre utazott, és hogy útközben el ne vegye tőle valaki a sok pénzt, mert elég sok volt az induló önrész, magával vitte Közsüs Pál sógorát, a felesége bátyját. Mielőtt aláírt volna mindent, körülményesen szemügyre vette a gépeket, megkérdezte, mi micsoda, mi melyiknek a kelléke, hova kell akasztani a köteleket, és mire kell ügyelni vontatás, szállítás közben, de a kezelési könyvben lapozgatva leginkább azt magyaráztatta el magának, miként működnek, mit kell rendszeresen olajozni, cserélni, mi szokott leggyakrabban elromlani, meg mikor mi a teendő, mintha ő lenne majd a gépész is. Új szerzeményeit a vasúthoz is kikísérte, és a berakodás kényes műveleténél is jelen volt. Végignézte, miként emelik rá őket a lapos vasúti kocsikra, milyen csigákat, csörlőket, emelőket használnak hozzá. Elégedett volt a látottakkal, csak azt nem tudta elképzelni, hogyan kerülnek majd ismét le a földre. De megnyugtatták, hogy ugyanúgy, ahogy felkerültek, mert a rakodóeszközök velük utaznak, mi több, a gyár megbízásából a gépész is ott lesz megint, várja őket a célállomáson, hogy minden rendben legyen. A fűtő meg az etetők majd akkor mennek, mikor kellenek.

A cséplőgépgarnitúra szerencsésen megérkezett Recskre, mert az volt a célállomás. Abban az évben megnyílt végre a várva várt Kál–Kisterenye-szárnyvonal, és Recsk lett a Szajlához legközelebb eső állomása. A vasútnak Kálban csak annyi dolga volt a szállítmánnyal, hogy rákapcsolták a két kocsit egy arra közlekedő szerelvényre. A neheze azonban aztán következett, mikor a súlyos cséplő és a még súlyosabb lokomobil végre ismét a földön volt. Mármint Jánosra nézve, mert a továbbításukról, hazajuttatásukról már magának kellett gondoskodnia. És az nem volt csekélység. Az út Szajlára a megyének – megyének mondták azt az utat, mert a megye tartotta a karban – kilométerben számolva csak jó öt, legfeljebb hat lehetett, de nem sík terepen vitt, mint Pesten, hanem hegyen-völgyön, és leginkább két nagy hegyen által, tekeregve girbe-görbén és kövezetlenül.

Erre a feladatra csak ökrökkel lehetett vállalkozni. János a maga két ökre mellé elkérte az apósa két ökrét, és Barczai sógor is rendelkezésére bocsátott kettőt. És erős, erejük teljében lévő férfiakat hívott segítségül, főként a rokonságból. De az aratóit is odarendelte, hisz nélküle úgysem arathattak a géppel, mert július volt, és javában zajlott az aratás. Kétszer fordult. Először a lokomobilt húzatta át, aztán a cséplőt. Minden jól ment, az ökrök, mint mindig, ha nagy súlyról, rakományról volt szó, megállták a helyüket, és az emberek is kitettek magukért, de mindkétszer majdnem baj lett. Recskről az első hegyre, Som-májra könnyen feljutottak, meg arról le is az innenső oldalon, és a magasabbat, Pet-kőt is jól vették, de a második előtt, lent a pallagi völgyben, közvetlenül a híd után elsüllyedtek a lokomobil nagy kerekei, mert ott mindig nedves, puha volt az út földje, és több órás küzdelem után csak úgy tudták kiszabadítani a behemót, fekete gépet, hogy mindenki nekifeszült, tolta, besegített az ökröknek. Másodszorra meg, amikor a cséplőt hozták, amely jóval könnyebb volt ugyan, de ingatag, borulékony, mert magas, akár egy kisebbfajta szénakazal, Belső-Rácfalun, Misu gödrénél megbillent a kanyarban, és majdnem felborult, mert kicsúszott a fékezőfa a hátsó kerékküllők közül, és nagyon felgyorsult lefelé a különben enyhe lejtőn, az ökrök meg ahelyett, hogy visszafogták volna, buta módon trappolni kezdtek előtte. A belső kerék legalább félarasznyira felemelkedett a földről, de az utolsó pillanatban aztán szerencsére visszazakkant.

A faluban gyorsan híre ment, hogy Árvaiék hozzák a gőzcséplőt. Az első fordulókor még csak kiálltak az otthonlévők az útra, a kapuk elé, és onnan nézték a furcsa szerkezetet riadalommal vegyes kíváncsisággal. A másodikkor a férfinem ráérő legénykorú tagjai már eléjük is mentek, a gyerekek meg már félúton, Külső-Rácfalun várták, majd csapatba verődve tisztes távolságból követték őket. Volt, aki mind a két alkalommal kijött, és amikor másodszor is elhaladt a háza előtt a szokatlan menet, vagy izgatottan megtárgyalta a dolgot szintén bámészkodó szomszédjával, vagy nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen nézett utána, és sűrű fejcsóválgatások közepette visszahúzódott az udvarába. Mielőtt az ökrök másodszor is befordultak volna az Árvai-szögbe, a legények szétszéledtek. Nem így a gyerekek. Ők nem tértek ilyen gyorsan napirendre a látványosság fölött. Egészen a bejáratig kísérték a masinákat, és azután sem tágítottak, hogy azok begördültek az udvarba, és célba értek. Megálltak, lecövekeltek a nagykapu előtt, vagy jöttek-mentek, ácsorogtak a kapu előtti térségen, nézdegéltek befelé a kerítés fölött vagy a kapu résein keresztül, miután becsukták a kaput. Némelyikük még a kapura is felmászott, hogy többet, jobban lásson, és csak akkor ugrott le, mikor András többszöri figyelmeztetés után ostorral megfenyegette. Az agyafúrtabbak a patak felőli oldalra mentek kukucskálni, ahol senki nem törődött velük. A mederből kúsztak fel a kerítéshez, bár onnan az ólak, a kazlak közein át kevesebbet vagy jóformán semmit se láttak.

János úgy tervezte, hogy a maga portáján kezdi a cséplést. Tulajdon gabonája elveretését egyúttal afféle bemutatónak, reklámnak is szánta. Nem guríttatta be a cséplőgépet a patak melletti, új csűrbe, de a búzaasztag mellé sem húzatta, mert nem volt még búzaasztag. Nemhogy bent lett volna már a gabonája cséplésre készen, de még le se vágta egészen. Az udvari kút mögé kanyarodtak vele, és úgy állították le Lőrinc háza hátánál, hogy maradt hely mögötte a gőzgépnek is. Aztán letakarták ponyvával, hogy ne ázzon, ha esik. A lokomobilra nem tettek semmit. Annak vasból volt mindene, meg jól bezsírozva, kevésbé ártott neki a víz. Csak felállították hosszú kéményét a szikrafogóval együtt, hogy annyival is előbbre legyenek, ha majd eljön az ideje, és betüzelnek benne. A gépészt András még aznap átvitte kocsival Recskre a vonathoz, mert visszautazott Pestre, de előtte meghagyta, hogy a kazánba milyen szenet, víznek hány literes lajtkocsit vegyenek, meg hogy ne nyúljanak semmihez, még a gazda gyerekei se, még játékból se.

A gépész két hét múlva jött meg ismét, mikorra János behordott. Három embert hozott magával, két etetőt és egy fűtőt. A többi cséplőmunkás a rokonság férfitagjai közül került ki. Nem volt könnyű megnyerni őket. Féltek az emberek a géptől, különösen a nők. Olyannyira, hogy az olyan asszonyi beosztásokba is, mint a kévevágó vagy a törekkaparó, férfit kellett tenni, mert senki nő nem vállalta, hogy felmegy a dobra, vagy olyan közel áll lent a cséplőgéphez, hogy el tudja húzni alóla a töreket. De végül összeállt a banda, kezdve a zsákosoktól a szalmahúzókig. Felfűtötték a lokomobilt, és némi betanítás meg egy próbajáratás után a gőzsíp jelére megindult a munka. Az első órában többször leálltak. Először azért, mert lazának bizonyult az erőátvitelről gondoskodó, nagy meghajtószíj, és minduntalan leesett, míg jól meg nem feszítették. Később meg azért, mert hol az egyik, hol a másik bandatag csinált valamit rosszul, de aztán belejöttek, és délutánra összerázódtak.

Az első nap valósággal valami rendkívüli vásári mutatványhoz hasonlított. Legalábbis ami a közönséget illette. A falu apraja-nagyja ott tolongott az Árvai-szögben. Már akinek volt hozzá mersze természetesen, vagy akinek a kíváncsisága felülmúlta a félelmét. Mert azért számosan, kivált lányok, asszonyok, otthon maradtak, vagy a határba mentek a dolgukra, és valahányszor meghallották, hogy felbúg a távolban a cséplőgép, összerándultak, és sietve keresztet vetettek. Az éltesebbek, főként a bigottak közt olyan is akadt, aki szentül hitte, hogy János az ördöggel cimborál, és a lokomobil első füttyére rémületében elbújt az erdőben, és csak hosszas keresgélés után talált rá és hozta haza a családja. Először Teréz is nagyon félt. Az első nap ki se lehetett csalni a házból, amíg ment a munka. És délben is, mikor pedig állt minden, csak a régi csűrbe merészkedett ki, ahol a cséplőmunkások ebédet kaptak.

A kíváncsiskodók zöme a kapu előtt álldogált, és onnan nézdegélt befelé. Sokan kétoldalt a kerítés mellé húzódtak, és a nyakukat nyújtogatták. A leleményesebbek a tüskéket is vállalva felmásztak a patakparti akácfákra, ahonnan igazi rálátás esett az udvarra. A tartózkodóbbak beérték annyival, hogy bekéredzkedtek a tőszomszédhoz, Árvai Lőrinchez, és annak a portájáról bámultak át. Az igazán szerények meg felhúzódtak Ondrok gödre nyugati lejtőjére, vagy felkapaszkodtak Misku-tetőre, és onnan fentről, biztonságos távolból nézték az ijesztő szerkezeteket, a magasra szálló port, a nagy sürgést-forgást.

A közös nagykapu nyitva volt. De nem azért, hogy akinek kedve szottyan, bemehessen rajta. Ha sokan nem is, de a bátrabbak ezt jó néven vették volna. János azért tárta szélesre, hogy a kint összesereglettek jobban lássák szerzeményeit, és azt, hogy segítségükkel milyen gyorsan fogy az asztag, hogyan nyeli el egymás után a kévéket a gép, hogyan telnek meg a zsákok, és miként növekszik a szalmakazal. Mindamellett bejönni is szabadott az udvarba. De nem akárkinek. Csak gazdáknak, és azok közül is főként olyanoknak, akik valódi érdeklődést mutattak az új cséplési mód iránt, és potenciális ügyfeleknek számítottak. János az ilyeneket szívesen látta, rájuk időt is szakított. Nemcsak a legelső napon, hanem másnap is, meg azután is, a más portáján is, mikor már eltűntek az érdektelenül bámészkodó felnőttek, és csak gyerekek maradtak nézőknek. Élelmes üzletember módjára készségesen elmagyarázta, megmutatta nekik, mi micsoda, hogyan működik, hol megy be a kéve, hol jön ki a szalma, a pelyva, hogyan tisztul, hányféle rostán megy át a szem, és így tovább. Vagy elmagyaráztatta a gépésszel, ha olyasmit kérdeztek tőle, amire nem tudott válaszolni. Az erősebb idegzetűeket még a lokomobilhoz, a cséplőhöz is odavezette. A biztonságuk érdekében felhívta figyelmüket a rájuk leselkedő veszélyekre, és hagyta, hogy kísérő nélkül nézelődjenek, ácsorogjanak a közelükben egy darabig. Még azt is megengedte nekik, hogy odamenjenek a cséplőgép farához, és maguk nyúljanak bele a töltés alatt álló zsákokba, és kivegyenek belőle egy-egy marék szemet, és tüzetesen megnézzék.

Jól számított. Mire elverette a magáét, jobb híre lett a gőzcséplőnek. Sokan győződtek meg róla a tulajdon szemükkel, hogy gyorsan és jól dolgozik. Apadt a kezdeti bizalmatlanság, vonakodás, és alig álltak egy hétig tétlenül, nemcsak hogy jöttek a jelentkezők, de úgy megnőtt az érdeklődés, annyian akartak felhagyni a nyomtatással, a cséppelveréssel, hogy beosztást kellett készíteni, sorrendet felállítani, mikor kihez menjen a gép. Mert úgy még nem lehetett csinálni, hogy egyik porta jön a másik után, ahogy következnek egymás után a faluban, ahogy a sok felesleges vontatást elkerülendő célszerű lett volna. Ahhoz azt kellett volna, hogy mindenhová hívják, de ott még nem tartottak, még nem adta be a derekát mindenki.

A rokonság előnyt élvezett. A rokonok voltak az első cséplőmunkások, és aztán is együtt, bandában maradtak, hogy Jánosnál végeztek, egészen addig, míg kölcsönösen el nem csépelték egymás gabonáját. Mikor a többi gazda is sorra került, valamelyest módosult a kalákarendszer. Ahol két vagy több csépeltető lakott egymás mellett, ott a nem rokon szomszédok is betársultak, vagy tisztán azok álltak össze, ha a rokonság nem tudott egyetlen használható munkaerőt sem kiállítani. A kaláka tagjai értelemszerűen ingyen dolgoztak. Pénzt a gazdák csak Jánosnak adtak a gőzcséplő használata fejében. Az idegen gépésznek, a fűtőnek és az etetőknek szintén fizetség járt, de azt már János állta, mert azok neki dolgoztak, ő alkalmazta őket.

Ez a rendszer egy szezont ért meg. Egy évre rá János változtatott. Előbb, mint tervezte, bérbe adta a gőzcséplőt egy vállalkozónak, egy baktai embernek. Kénytelen volt, mert nem ment másképp. Be kellett látnia, hogy egyéb teendői mellett egyszerűen nincs ideje, ereje mások gabonájának cséplésére, képtelen felügyelni, kézben tartani a munkát, az egyik portáról a másikra való állandó, időrabló húzatgatásról nem is beszélve. Azt meg végképp nem engedhette meg magának, hogy a szomszédos falvakat is járja, idegenben háljon, kosztoljon, hogy a falujától, családjától, földjeitől, az állataitól tartósan távol legyen. A vállalkozóval aztán megszabadult a gondok nagy részétől. Azontúl az járt a gőzcséplővel portáról portára, később faluról falura. Az szerződtette a négy szakembert, gondoskodott a húzatáshoz szükséges igavonó állatokról, üzemeltetésről, karbantartásról. Az a kalákázásnak is véget vetett. Állandó bandával, úgynevezett részesekkel dolgozott, akiket több faluból toborozott, és akik, miként nevük is jelezte, természetben, gabonában kapták a bérüket. A mindenkori csépeltetőre az utóbbi kimérésén és a vállalkozó kielégítésén kívül csak annyi hárult, hogy, miként szokásba jött, egy kiadós ebéd erejéig vendégül látta őket, és árgus szemekkel vigyázta a gyümölcsfáit, hogy ha le is eszik az összesről a termést, legalább ne tegyék tönkre a fákat, mert a részesek állandóan éhesek voltak, szabad prédának tekintettek minden fát, és kíméletlenül letördelték az ágakat is.