“A lágertéma kimerült. Az olvasó unja már a végtelen börtönkommentárokat. Szolzsenyicin után a témát le kell zárni” – sorolja Dovlatov az Európa Könyvkiadónál nemrég megjelent művéhez, A zónához fűzött kommentárja egyikében azokat az érveket, amelyekre hivatkozva a lágertémát a fogva tartók, nem pedig a fogva tartottak nézőpontja felől megközelítő írásának kiadását a szerkesztőségek folyamatosan visszautasították. A kisregény ilyen jellegű szerzői kommentárjait olvasva pedig rögtön felmerül egy lehetséges olvasat: Dovlatovnak ezt a művét, amely a lágerben őrként tevékenykedő szerző saját élményeit dolgozza fel, a kiadók felől érkező kifogások cáfolataként is lehet értelmezni.

Dovlatov ugyanis ebben a kisregényében nem magát a lágertémát változtatja meg, hanem az ahhoz fűzött viszonyt. Az orosz irodalomban már néhány száz éve létező lágerirodalom szerint ugyanis, amely Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című művétől kezdve Csehov egyes művein, Szolzsenyicin Gulagján, Salamov elbeszélésein át egészen Szinyavszkij alkotásáig terjed, a fegyenc szenvedő, sajnálatra és csodálatra méltó alak, a fegyőr pedig szörnyeteg, az erőszak megtestesítője. Szemben az úgynevezett krimi-irodalommal, ahol mindez fordítva van: ott a fegyenc a pokolfajzat, a rendőr pedig a hős, a morál védelmezője.

Dovlatov viszont mindkét nézőpontot elutasítja akkor, amikor a táborban szolgálva elképesztő hasonlóságot vél felfedezni a láger és a szabad élet, az elítéltek és az őrök között. “Nagyon hasonlóak voltunk, sőt mi több, helyettesíthetők egymással” – írja. Olyannyira, hogy művében önmagát többször, hangsúlyosan az egyik legelvetemültebb fegyenc, Kupcov hasonmásának tartja, aki inkább levágja a fél karját, mint hogy dolgoznia kelljen. Dovlatov a lágeréletben ezt a felcserélhetőséget tartja a legfontosabbnak, minden mást csak ez után következőnek: lényegtelennek vél. Ellentétben Szolzsenyicinnel és Salamovval, akik levetik magukról a hőseik iránti felelősség terhét, és azt a rezsimre hárítják, Dovlatov felismeri, hogy a láger pokláért nem lehet a rezsimet okolni, hiszen “a pokol – mi magunk vagyunk”. Így ahelyett, hogy társadalmi igazságtalanságokon, az állam rosszul berendezett jellegén elmélkedne, hősei belső világára összpontosít, és ezzel haladja meg a lágerpróza tematikájának sajátos szűklátókörűségét.

A szabad élet és a láger, az őrök és a fogva tartottak hasonlóságának a felismerésével pedig az állam és a tábor között is párhuzamot vél felfedezni. Nála a (láger)lét – az erőszak, a verés – határozza meg a tudatot. A lágerben mindazt megtalálja, ami egy államhoz hozzátartozik: van itt pártapparátus, kultúra, ipar. A szociológiai jellegű okfejtése mellett pedig a jóról és a rosszról vallott felfogásával egzisztenciálfilozófiai nézőpontból is vitába száll Szolzsenyicinnel és Salamovval. Abban a mondatában ugyanis, hogy “a pokol – mi magunk vagyunk”, az az elképzelése rejlik – és ebben Dosztojevszkijhez áll közel –, hogy a rossz az emberben mélyebben gyökerezik, mint azt a társadalom jobbító szándékú egyedei gondolják, és a közeg egyáltalán nincs sem jó, sem pedig rossz hatással az egyénre.

Amíg ugyanis Szolzsenyicin meg van győződve arról, hogy az az ember, aki képes magában megőrizni Isten szellemét, kitolja magából a rosszat, és amíg Salamov a lágert az erkölcsi züllés, a rosszra nevelés színhelyének tartja, Dovlatov az ember jó vagy rossz mivoltát nem Istentől, és nem is a közeg hatásától eredezteti, hanem szabad választás eredményének véli. A szabad élet és a láger hasonlóságaiból adódóan pedig ez a szabad választás a lágeren belül is működik.

Mindezeket a “cáfolatait” pedig formailag is új köntösbe öltözteti. A zónában ugyanis a szerzői kommentárok és a lágerben tartózkodók életét elbeszélő részek úgy váltják egymást, hogy az intellektuális novelláknak is beillő kommentárok dialogikus viszonyban állnak az elbeszélések egyes részleteivel. Dovlatov A zónája így nem más, mint illusztrációkkal ellátott irodalmi manifesztum.

A kötet első kisregényéhez, A zónához képest a kötet második fele, A bőrönd című elbeszélésgyűjtemény teljesen más jellegű alkotás. Amíg ugyanis A zóna megírását a szerző szinte kötelezőnek érezte, a személyesen átélt lágerélmények mindenképpen kikívánkoztak belőle, addig A bőrönd “mindössze” egy életérzés, az emigráns írók és költők szimbolikus életérzésének, a bőröndbe pakolásnak az átélése és ennek a szüzsének a továbbvitele. Amíg A zóna a nyerseségével, a durvaságával ragad meg, A bőrönd sokkal kellemesebb, otthoni, csendes olvasgatásra szánt alkotás.

A bőrönd elbeszélései már a címükkel is azt a hatást keltik, mintha a szerző a külföldre magával vitt bőröndjéből, ruhadarabjaival együtt, egyesével húzná elő őket. Miközben mindegyiket átitatja az emlékezet szentsége. Csakhogy az emlékezés folyamán az emigráns szerző olyan múlttal folytat dialógust, amelyet már az idegen haza levegője is formál. Ezért lehetséges az, hogy minden emigráns orosz író, bár ugyanazt az országot, Oroszországot hagyja el, mégis, a visszaemlékezés során mindegyiküknél más-más szülőhaza-kép keletkezik. Mindegyikük egy saját Oroszországot húz elő a bőröndjéből, saját nyelvvel. A szerzők “magánhazái” az emigrációban így csak az emlékezet területén élnek.

A saját hazára való emlékezés pedig olyan történelemmé alakul, amelyben a múltból önkényesen őrződnek meg a dolgok, fontosságuktól, jelentőségüktől függetlenül. Funkciójukat ugyanis nem a fontossági elv alapján töltik be, hanem az alapján, hogy felelevenítésük mennyire képes az idegen világban megőrizni a szerzői ént, aki a “száműzetésben” talajtalannak érzi magát. Anonimnak, már-már nem létezőnek. De ha magára ölti a bőröndből előhúzott vastag ingjeit és zoknijait, s azok mindegyike eszébe juttat egy történetet, a külföldön láthatatlannak tűnő szerző ismét láthatóvá válik. Láthatóvá válását pedig az első látásra egyszerű, egyenes vonalú történetek mélyén rejlő drámaiság biztosítja igazán.

Dovlatovnál ugyanis A finn kreppzokni története az első sikertelen szerelem történéseinek ábrázolása is egyben. A Fernand Leger kabátja című elbeszélés a gazdagok és szegények közötti különbség története, a szociális igazságtalanságot és az emberi hitet boncolgató alkotás. Mindegyik történet az egyszerűnek, sőt önfeledtnek tűnő érzésvilág érzékeltetése mellett folyamatosan “csöpögteti” a melankóliát. Miközben folytatja, kiegészíti, s néhol válaszol is a korábban megírt történetekre. Azaz Dovlatov a bőröndből előhúzott holmik kapcsán nemcsak olyan történetekről számol be, amelyekhez az emlékezet szükséges, hanem olyanokról is, amelyekhez épp az emigráns emlékezés tud újabb szálakat hozzáfűzni. Tehát, Alekszandr Genisz szavaival élve, Dovlatov ezekben az írásaiban a korábbi keréknyomait is elmélyíti. A puplingben például az Ezek vagyunk mi című alkotása után ismét a nőkhöz fűződő viszonyáról ír. De most sokkal nyíltabban, már-már karamzini módon szentimentálisan. A tiszti derékszíj A zónát idézi fel. Az elzártak nézőpontjából megélt életet. Vagyis az emigrációba vitt bőröndben ott a börtön is. Kitörölhetetlenül. Az elegáns kétsoros öltöny pedig nyilvánvalóan a magyarul szintén olvasható Kompromisszumból nő ki: a főhős ebben is eladja magát az államnak, s fizetsége, az elegáns kétsoros öltöny helyenként Gogol Köpönyegének abszurd fontosságát idézi fel bennünk. A téli sapka és a Fernand Leger kabátja pedig az Ezek vagyunk mi szüzséjét variálja.

A történetek tehát bőröndbe igen, börtönbe viszont egyáltalán nem zárhatók. Folytathatók, variálhatók, az új “haza” levegőjével is átitathatók. Ezt az 1990-ben, New Yorkban elhunyt Szergej Dovlatov tudta a leginkább.

(Ford. Goretity József és Szőke Katalin. Európa, Bp., 2006)