A kérdésfeltevések könyvének mondhatnánk Miklya Luzsányi Mónika Te csak tánczolj szépen című regényét, ha nem lehetne éppolyan érvénnyel másnak, például a kísérletek könyvének is mondani. A kérdések természetes elágazásaiként és folytatásaiként vetődnek fel annak a többéves kutatásnak, amelyet a szerző egy korábbi munkájához végzett félmúltunknak a hallgatás konszenzusától évtizedekig kérdezetlenül hagyott korszakáról. E kutatás eredményei azok a 2003-ban megjelent művek (Hogy véget érjen a sötétség, Frontvonal), amelyek a regény közvetlen előzményeinek tekinthetőek. A dokumentumkötet és az életrajzi regény után a Te csak tánczolj szépen kérdezésmódja arra figyelmeztet, hogy az európai ember történetének legnagyobb tragédiája – amelyet a holokauszt szóval illetünk – senkit sem hagy érintetlenül; következményeinek valamennyien részesei vagyunk, a róla való beszéd artikulálása pedig semmivel sem könnyebb az utódoknak, mint a megélőknek és túlélőknek.

A regény két középkorú ember kísérlete annak az alapkérdésnek a megválaszolására, hogy megtalálható-e az identitás. Egy, a történelem által szétszakított család egymást nem ismerő két tagja, egy nő és egy férfi kezd nyomozásba egymástól függetlenül, hogy szembesülve családja múltjával meghatározhassa önmagát. S miközben a módszeres kutatómunka eredményeként, illetve a véletleneknek köszönhetően egyre több hiátus töltődik ki a családi emlékezet lapjain, négy generáció történetdarabkáin keresztül feltárul egy zsidó család, a Lőwyk–Lévaiak sorsa az 1900-as évek elejétől napjainkig.

De ki előtt tárul fel? A két múltjáért küzdő családtagot végig a feladat megoldhatóságának, a történtek rekonstruálásának lehetetlensége nyomasztja, s kételyeiket a szerző is osztja, csak nála ugyanez az elbeszélhetőség, az elmesélhetőség problémájaként vetődik fel. Erre látszik utalni a műtermi motívum emblematikus ismétlődése a nyomozás egyik szálán (a nő jut el apja egyik sorstársának szobrászműhelyébe), egybemozgatva emlékezői, elbeszélői és szerzői szövegeket és nézőpontokat: “István hátrébb csúszott a magas, háromlábú széken, a saját történetét magának kell megküzdeni, a csontok, az idegek, a zsigerek is fájnak a mozdulattól, a vázlatok lüktetve dobolnak a falakon, az angyal meglebbenti szárnyát, hátranéz, a tóratekercsen aranysárgán folynak alá a lángoló betűk, mene, mene tekel ufarszin, Che Guevara leveszi szemüvegét, tara-ta-tam, egy újabb sorozat a kőnek, tenyerén cserepek, szilánkok, az, ami az ütések súlya alatt lefaragódott, ezekből még a negatív formát sem lehet összerakni, nemhogy magát az alakot. Minden élen megtörik a fény, ki tudná megmondani, mi az igaz, mi a képzelet.” S ott az angyalszobor faragásának motívumába valahányszor beidézett arameus szöveg a Bibliából (Dániel 5. 25-27): “Megszámláltatott, megmérettetett, és könnyűnek találtatott.” Nem ez az egyetlen mondat, amelynek jelentésképző lehetőségei éppen a szövegrétegek mozgatásával egyszerre több irányba mutatnak. Mutathatnak a korra, a XX. századi emberre, aki hagyta megtörténni mindazt, ami a “sorstalanságokhoz” és a “múlttalanságokhoz” vezetett, de mutathatnak az emlékező, az elbeszélő, sőt a szerző nehézségeire is: lehet-e elmondani az elmondhatatlant, megírni a megírhatatlant.

Az idézett részlet az előzőek mellett felveti a dokumentum és a képzelet, a valóság és a fikció kérdését is. Miklya Luzsányi Mónika maga is szükségesnek tartja jelezni azon a helyen, ahol rögzíti a beidézett szöveges dokumentumok forrásait, hogy regénye “valóságelemekre épülő fikciós mű, ezért a szereplők egy az egyben senkivel sem azonosíthatók”. A könyvet éppen az a folyamat teszi regénnyé, ahogyan a korrajzot hitelesítő tények, dokumentumok és visszaemlékezések valóságdarabjaiból a fikció megteremt egy egészen önálló világot. Ez a világ a szerző képzeletében születik meg, a nyelv és a kompozíció formáló eszközeivel jön létre, és azok egyediségében ölt testet. Mert ha a két Lőwynek, illetve Lévainak nem is képes a maga teljességében megmutatkozni, az olvasónak feltárulhat a múlt és a családi kapcsolatok szövevényes hálója, ha elfogadja a szerző által felkínált utat. S ez az út – a kompozíciónak megfelelően – a kirakójáték-technikáé. Nem véletlen, hogy az egyszerű, szép borítólap puzzle-t ábrázol: a sok-sok saját nézőpontú elbeszélés, levél, naplóbejegyzés, törvény- és interjúszöveg puzzle-darabjait kell az olvasónak egymás mellé illesztenie ahhoz, hogy összeálljon a kép. Ennek megfelelően gyors váltásokra képes nyelvi kaleidoszkóp a könyv, amelynek forgatásával megszólalnak az elmúlt száz év tanúi, méghozzá úgy, hogy mindannyian ugyanazt a történetet mondják, de eltérő látószögekből nézve és más-más beszédmódokat megjelenítve.

Mindebből következően – nem a kronológiát követve – az olvasó megismer egy szegény, négygyermekes zsidó családot valahol a fikció teremtette, de a nyelvi és kulturális utalások alapján jól behatárolható helyszínén a történelmi Magyarországnak. A legidősebb fiúnak, Lacinak az 1920-as numerus clausus miatt Párizsban kell elvégeznie az orvosi egyetemet munka mellett, meglehetősen nyomorúságos körülmények között. Gézát néhány év múlva küldik utána, remélve, hogy apjától örökölt mesterségét, a szabóságot ott nagyobb szerencsével gyakorolhatja. Ő egy francia lányt vesz feleségül, két gyereke születik, de meggyőződéses baloldaliként önkéntesnek jelentkezik Spanyolországba, és meghal a Franco elleni harcokban. Unokája az a férfi, aki a történet egyik szálán kutatja a múltját. Laci megnősül és kikeresztelkedik, ’26-ban már itthon van, és apósa praxisát veszi át egy kellemes, kulturált kisvárosban, Monostáron. Az ő gyermekei András, a másik szálon nyomozó Lévai-lány édesapja, és Lőwy Gábor, akinek az apai hagyatékban megtalált kamaszkori naplója indítja el a nő kutatásait. ’35-ben már Gyuri, a legkisebb fiú is külföldön van: tánctehetsége túlnő az otthoni lehetőségeken, Párizs, majd London színpadai után a budapesti Operaház művésze, amíg el nem viszik munkaszolgálatra. Egyedül Onka, a lányuk marad otthon a szüleivel.

A regényben sokféle elbeszélői magatartás érvényesül, egymás mellett, azonos hangsúllyal, mert egyik sem nélkülözhető a puzzle-elemek összerakásában. Az egyik legmegrendítőbb megszólalási módot azonban minden bizonnyal Róza mamának az 1921 júliusa és 1944 áprilisa között fiaihoz írt és irathagyatékként beidézett levelei jelentik. Ezekből a nyelvileg fésületlen, gyönyörű (eredeti szövegtöredékeket tartalmazó fiktív) levélszövegekből nemcsak a fiúk sorsa követhető nyomon, de a vidéki zsidóság életmódjának a zsidótörvények hatására bekövetkezett alapvető átalakulása és e réteg következetes elpusztításának története is kiolvasható. Ez utóbbi belülről érzékelve, hétköznapiságában megélve és hitelesen rögzítve. Ha van naiv művészet, akkor ez naiv történelemábrázolás. A Róza mamáéval rokon nézőpontot képviselik Lőwy Gabi naplójának bejegyzései: a koszlott kis kockás füzet tartalmának paradox tragédiája a gyermek nyelvével rögzített változata a történelem mindennapokat átalakító hatásának.

A különböző saját nézőpontú narrációk nem csupán a megtalálhatóság vonatkozásában vetik fel az identitás kérdését. A háború előtti zsidó életformákat tekintve igazán csak a dédszülők (Róza mama és férje, a vidám természetű, kuplékat éneklő szabó) szüleinek a nemzedéke él archaikus zsidó közösségben. A dédszülők ugyan megtartják a törvényt, de a gyermekeknek megadják a választás jogát. A fiúk az asszimiláns zsidó polgári vagy művészi életformát képviselik, az ő utódaikat pedig sok-sok nemzedéktársukkal együtt a holokauszt tette zsidóvá. Róluk is el lehet mondani azt, amit Kertész Imre állapított meg magáról a K. dosszié szerint: “Nem volt identitásom, és ez nem is hiányzott nekem.”

Lőwy Gabiról a nagytiszteletű Grékó Sándor is tudja, hogy nem hisz semmilyen istenben, a párizsi unokatestvér, Péter hithű kommunista lesz, de a legradikálisabb lépést András teszi meg, aki feleségével egyetértésben teljes egészében kitörli a múltját: nemcsak a nevét változtatja meg Lévaira, de orvos apjától örökölt hivatását sem hajlandó gyakorolni: állatorvos lesz. Rokonok nélkül felnőtt lányának – amíg el nem jut a nyomozásban egy pontig – úgy tűnik, apja nemcsak az életét, de a halálát is elvette tőle. Lévai András, a tennyei állatorvos ugyanis elutasítja magától a végtisztesség megadásának minden konvencionális formáját: azt kéri lányától, hogy hamvait szórja a vízbe. Ő ebben a gesztusban találja meg a saját identitását, hamvainak a folyó felett történő szétszóratásában – azok egyik lehetséges válaszaként a megélés és túlélés etikai kérdéseire, akiket valamilyen okból elkerült a teljes megsemmisítés gépezete. (Lévai munkaszolgálatos egységét 1944 telén a nyilasok hármasával lőtték a Dunába. Neki sikerül átúsznia a túlsó partra, s öccsével együtt Grékó egyik budai gyermekotthonába kerül.)

A folyó tehát hívókép, a bevillanó rendhagyó temetési emlékkép is előhív a tudat mélyéről egy régebbit, egy gyermekmondókát, egyikeként azoknak az ismétlődő motívumoknak, amelyeknek olyan fontos szerepük van a regényszerkezet puzzle-elemeinek összetartásában. Az óvodában hencidai nagyapát hazudó kislányának mondja “igaz meseként” az édesapa, suttogja a fülébe a varázsige ősi szabályai szerint, hogyan talál el a felhők között lovagoló nagyapja a tenger mélyére: “Hamuvá lesz, úgy talál el, porrá válik, úgy talál el, pusztai szél felkapdossa, tengeri szél hátán viszi, aranykulcsot neked adja, tied lesznek a kincsei.” A gyönyörű ritmikus próza “hamuvá lesz, porrá válik” metaforája ebben a kontextusban nagyon is egyenes jelentést hordoz, és olyan ráutaló erővel rendelkezik, amely azonnal előhívja az ógörög “holókausztosz” szó eredeti, “teljesen elégett” jelentését.

Lévai András hallgatásának és múltvesztésének okait egy interjúszöveg tárja fel, amelyet az öreg állatorvos Grékó gyermekotthonának egykori lakójaként ad a másik szálon nyomozó Lőwy-fiúnak anélkül, hogy bármilyen sejtésük lenne rokoni kapcsolatukról. A munkainterjú része annak az anyaggyűjtésnek, amelyet a család franciaországi ágának leszármazottja folytat a Grékó Sándorról készülő könyvéhez. A nyers változatban közreadott szöveg egyfelől most is a nyelv által teremt személyiséget, másfelől megformáltságával hordozza az emlékezésnek és a gondolattartalmak közvetítésének nehézségeit: a szerkesztetlenül áradó élőbeszéd töredezett, többnyire hiányos vagy tagolatlan mondatokban rögzül a magnószalagon. Az egyébként is sűrű interjúszöveget tovább sűríti a kérdések kihagyása, s az is, hogy az emlékezet most egyszerre nyit ’44–45 telére, a protestáns lelkész gyermekmentő akcióira, a szülők, Lőwy doktorék Szamos utcai mártírhalálára, Grékó Sándor és háború utáni gyermekállama, Beatenburg sorsára, ’56 és a 302-es parcella kapcsán öccse tragédiájára és későbbi felesége, Tildi történetére. A dokumentálható valóság, a kortanúi visszaemlékezések és az írói képzelet elemeiből összeálló részletek fényt derítenek arra is, miért hallgatott Lévai András a múltról, miért kellett lányának a nagyszülők emléke nélkül felnőnie. (Felesége apja – csak az olvasó tudhatja, hogy nevelőapja – tagja volt annak nyilaskülönítménynek, amely végrehajtotta a Szamos utcai zsidókórház lemészárlását.)

A tudás a múltvesztés okairól azonban nem annak tárul fel, akinek szüksége lenne rá, illetve akinek feltárul, egy másik tudás hiányában nem tud vele mit kezdeni. Mert a Lőwy-fiú saját munkájára adott reflexiói sejtetik, ő maga is tisztában van vele, hogy – mint Róza mama leveleinek és a bennük rejlő tudásdaraboknak a birtokosa – a Grékó-titok kutatása közben voltaképpen önmagát keresi. (A könyv írására vonatkozó reflektálásokat illetően megjegyzendő, hogy a szövegrétegek folytonos szét-, illetve egybemozgatásából adódóan azok is egybejátszanak; nem lehet pontosan azonosítani, melyik megszólalás az elbeszélőé, melyik a szerzőé.)

A regénynek van egy olyan olvasata, amely megengedi az egybevetést a legizgalmasabb oknyomozó történetekkel is – pedig a szálak és az emberi kapcsolatok ilyen módon történő bonyolítása csupán az életet modellálja: áldozatok és gyilkosok, “igazak” és tétlen szemlélők utódainak együtt kell élniük, együtt kell hát megoldást is találniuk a feldolgozhatatlannak látszó feldolgozására. (Grékó Sándor Beatenburgja, amíg a hatalom hagyja működni, erre is mutat példát.) A sok-sok saját nézőpontú elbeszélés életutak és sorsok feltárására szolgáló megannyi puzzle-darab, rejtvény a rejtvényben, amely maga is további szöveg-puzzlekból áll. A különböző elemek, a rájátszások, idézések, célzások (van köztük archaikus népi imádság-parafrázis, héber imatöredék, jiddis–magyar nyelvi környezetet idéző szöveg, dicsőítő- és átokzsoltár-, törvény-, internet-, kuplé- és musicalszöveg, részlet az Énekek Énekéből stb.) egyszerre több irányba nyitják meg a mű határait.

Az egymástól nagyon távoli szövegtípusok összecsúsztatása gyakran eredményez olyan megdöbbentő hatást, mint amilyen a következő részleté: “A tanár úr zavarba jött, idegesen topogott, ez a lány kigombolva hordja a köpenyét mindig, mellei szemtelenül feszülnek keresztül a virágos pólón, Sáronnak rózsája, völgynek lilioma, a mi házainknak gerendái czédrusfák, és a mi mennyezetünk cziprusfa, ha éjjel kopogtatsz, ajtót nyitok, ha hajnallal érkezel is beengedlek én, a zsidók elzárkózása a mindennapi környezettől, valamint faji, érzelmi és szellemi életüknek idegen tényezőket évezredeken át kizáró alakulása okozta azt, hogy idegenek maradtak a népek összességének és külön-külön minden egyes nemzetnek a testében, így a zsidókérdés csak nemzetközi szabályozás útján történhet és a művelt államokra nézve csaknem tökéletes megoldást kell, hogy nyerjen, nem tudott többet asszonyra nézni, de még lányra sem.”

Miklya Luzsányi Mónika Te csak tánczolj szépen című szövegrejtvény-regénye megkerülhetetlen irodalmi dokumentum azoknak a kérdező és választ sürgető kortárs műveknek a kontextusában, amelyek vele együtt állítják: “Oldani kellene a berögzült szájmozgásokat, új hangokat megtanulni, pótolni a hiátusokat, hogy tisztább legyen az artikulációja annak, ami nincs.”

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 204 oldal, 15800 Ft)