Bezártam a vulkánfíber bőröndöt. – Lecsapom a fedeledet papírvulkán, ki sem nyitom többé, most láttuk egymást utoljára, most láttál utoljára belém. Egy kocsi csomagtartójába csempészlek észrevétlenül, az autó karcsú vezetője elsétál valamerre, sötéten előosonok, és évtizedeim holttestét a tágas, puha szőnyeggel bélelt csomagtartóba gyömöszölöm – lezárom a feledés fedelét. Bőröndfedél, csomagtartófedél, jótékonynak mondott homály, reményteli, halványkék jövő. A kék szép – ez állítólag igaz.

Lehet, hogy nem tolok ki ennyire a széplánnyal, a szépség szent titok, a bőröndöt a repülőtérre hurcolom, vagy egy követségi épület elé, gyorsan leteszem, mintha csak megpihennék, közben megpihenek, aztán uzsgyi, és a városképekkel telt bőröndöt a sötétség és a reflektorfény határán hagyom. Kis tankot fognak távirányítóval odaküldeni, macskaköveken döcög a játéktankjuk tele dinamittal. Ők okosak. Nem nézik meg, mi van a bőröndökben. A követségiek és a repülőtériek nem törődnek a rejtett múlttal, a hetedik szoba ajtajával – hama-régbere-pítika-rosszat.

Más érzéssel megyek a partra, jókedvű vagyok, van feladatom, felejteni. Nem a kövezett rakpartra megyek, odébb, egy vízmosta lapályra, ahol a víz is mindenfélét lerak. Most száraz a part. Megállok. Ebből a magasságból kicsit összemosódik a sok apró dolog, a kalózok kincse és a kavics, ami lett belőle.

Leülök egy hófehér fára – Megőszült szegény… – Mit sajnálgatom?!, engem se sajnálgassanak! –, hintázgatok: – Gurul-e a fatörzs?, hát nem. Alatta a megőrzött nedvességben lapos bogarak, erről szó is volt, minden kő alatt ott vannak a többiek. Leguggolok, kicsit forgok, ettől enyhén besüllyedek a partba, most nem kellene abbahagyni a fészkelődést, csak egy helyben forogni tovább, és lassan elsüllyedünk. Ekkor letérdelek.

A sok kavics így együtt puha. Térdcsontjaimmal nem érintkeznek, még nadrágos ember vagyok. De már egyenként szólhatnak hozzám a partra sodródott darabok. Meg tudom különböztetni a hordalék-egyéniségeket. Van bennem tisztelet, bizonyos napokon szétesésig sírok.

Hasra fekszem – meglátom a kő- és vaskavicsok közt az üvegkavicsokat –, az üvegkavicsok régi palackok törmelékei, cserepei –, kevés szín, végtelen sok árnyalat. Nincsenek szélsőségek, csak palackzöldek, de hányféle palack! A Sátorkészítő csak mosolyogna megfigyelésemen. – Mint a szél jöttem – mondaná –, és eltűnök, mint a hab.

*

Az üvegkavicsok ujjbegynyiek, kékek, zöldek és fehérek, mindegyik elhomályosult, egymáshoz súrlódtak évszázadokig. – Csak egyedül vagyunk fényesek – sikoltják kényesen, aztán lassan beletörődve koccannak, nézd, milyen szépen csilingelünk – ezzel vigasztalják magukat.

Mattüveg minden szilánk, tisztán látszanának rajtuk a vetített képek, camera obscurába lehetne szerelni őket. A tenger hullámain úszik a doboztutaj éveken át, falán a világ legkisebb nyílása, kint a szélben még a tenger sem állhat meg egy pillanatra sem, rendre ő se vágyhat, árnyalatokat örökít meg a bárkadoboz – megmenti a fényeket és a színeket. Minden színt és mindegyiknek kiegészítő színét, a színek feleségeit.

A camera obscura-hajók tűhegynyi ablakain lassan szivárog be a fény, az ég tengerkék kavargását, a tenger égkék örvényeit suhanásokban festik az utasokra és az úszó, repülő dobozok falára a lukak. Fölülök a parton, összeszedem körülöttem az üvegkavicsokat. Egy maroknyi összejön, azután fel kell állni és továbbmenni a többi kavicsért.

De nem szabad az üveglapocskákat láncba fűzve nyakra akasztani, mint a korallokat. A korallról azt hitték, távol tartja a gyerekektől a betegségeket, ha mégis ellenállhatatlanul támadna a rossz, azonnal elsápad a kisgyermek nyakában a vérvörös korall. E kopott, csiszolt hajótörött üvegek már nem sápadhatnak tovább.

Nem érnek semmit ezek az üvegtörmelékek. Mégis, bármely pillanatban lehetnek olyan értékesek, mint a kagylópénzek, kaoricsigák, ez csak rajtunk áll vagy bukik. De nem nagy bukás üvegtörmeléknek maradni és pénzzé nem válni sosem. Elképzelem, amint valaki értünk kap valaki mást, lassan bejárom a partszakaszt, és felszedegetem az üvegdarabokat. Már nem férnek el két összekulcsolt kezemben a kis négyszögek – elém sodor egy nejlonzacskót a szél. Átöntöm a csörömpölő, matt szilánkokat, pénzeszacskóm keletkezik – ebből mit fizethetek, kinek? Keresek egy szép embert, majd üvegdarabokkal fizetünk üvegdara-bokért, buta fekete ember lesz szegény, én meg buta fehér – osztozunk a színes üvegeken, nem akarunk semmi másra költeni.

Készítek egy üvegablakot. Nem otthon, valahol. Nem lesz igazi színes üvegablak, nem lesz szemkápráztató, nem hatol el vakító fénye az agyig, nem fog fájni rajta keresztül kilátni, megnyugtató lesz, csak egy-egy ember fogja nézni, de éveken át sötétedésig, elfelejti, hogy nincs otthona, ott marad a halvány, nyugodt fényben, és álmában otthonra lel.

Így kellett elkészíteni a kiürült palackokból a függönyt. Zenélt, ha finoman ütögették, xilofonoztak rajta – akkor is zenélt volna, ha csépelik. Durva fakeretre voltak madzagokkal felkötözve az üvegek, nyakuk alatt jól meg lehetett csomózni a madzagokat, nem csúsztak ki a hurokból, nyugodtan lehetett ütni őket. A fény átvilágította vékony testüket, a ház falára vetítette lelküket, himbálóztak az ütésektől a zene dallamára, színes árnyaik hullámoztak-repültek a falon, csak le kellett szedni a címkéket, ettől elveszítették nevüket, de megtalálták egyéniségüket – színüket.

A nejlonzacskóban víz maradt az üvegdarabok alatt, közel hajoltam a zacskózenéhez – más volt az üveghang a víz alatt. Nem töltött el külön megelégedés, csak késztetést éreztem a vízbe nyúlni, egymáshoz morzsolgatni az üvegeimet. Már az enyémek voltak, rajtam múlott, mi lesz velünk. Én és az üvegek, a matt, tengerzöld üvegszilánkok világgá megyünk. Kár, hogy lehetetlen, kár, hogy már nincs tovább – ők itt vetődtek partra, én világgá jöttem ide –, más megoldást kell találni. A vízzel együtt zsebre tettem őket – lesz, ami lesz, zsebemben víz lesz. Megszárad a zseb, elfeledem az egészet, felszáradnak emlékeim. Vagy már előbb üvegablakot rakok belőlük valakiknek. Örülhetek, ajándékozni roppant nehéz – az ingyen dolgok gyanúsak.

*

Nyugodtan kiválaszthatnám bármelyik fényképet a bőröndből, a zsebből, de nincsenek meg, megnyugtatóan messzire járnak, itt a közelben, a semmiben, feloldódtak az acetonban, és elillantak a fekete házak, szobáikban a történelemmel, lakóik már nem vesztesek, hanem könnyedek – nem lehet súlyos az, aki ilyen magasan a romok fölött repül.

Van a szobában egy kályha, a sarokban áll, rejtély ezen az égövön. Olyan suta szegény, hogy még dísz sem lehet. Aki téglákból ilyen magasan és ilyen ferdén felrakta, biztosan nem akart versenyen indulni vele. Tágas kapu az ajtaja. Elképzelem, amint agyagot szerzek valahonnan a közelből, és korsókat égetek belőle a kályha parazsa fölött. A szoba falát körben polcokkal szerelem fel, polcnak valót rengeteget hoz-visz a tenger. Csak reggelenként ki kell mennem a partra, és összeszedni a szépen kiázott polcokat. Hófehérek, őszek lesznek a kiszáradt fák a tengervíz után. Majd még egy kicsit tovább szárítom őket a falhoz támasztva mind, addig is elönt az illatuk. Alaposan ledörzsölöm mindegyiket drótkefével, látsszon az erezet. Ezzel is néhány nap elmegy, ha meg sosem hagyom abba a polcok gyűjtését, és minden hajnalban kimegyek értük a partra, lassan véremmé válik a tenger áradása, apálya, felébredésem előtt érzem lüktetését, éjszakai emelkedése-süllyedése lesz álmaim üteme, minden egyes apály és minden dagály, mi elárasztja a sötétben a partot, külön jelentőséget nyer, a látszólag egyforma ritmusú létezés minden üteme saját életre kel, tudás nélkül fogom érezni, mikor kell felébrednem és kinyitni a szemem, vagy csukva hagyni, de felülni az ágy szélén, és félálomban elindulni a part felé.

Lehet a partra sodort deszkaszálakból tutajt ácsolni, és lehet helyben maradni, naponta új meg új polcokat szerelni belőlük a falra, és a polcokat elvágyódásunk jelképeivel telerakni. Mulatnak-dülöngélnek a részeg korsók a polcokon, bennük a sosem megvalósult, egész világokkal felérő napok. Minden egyes rogyadozó miskakancsó egy agglegényélet, agyaglegényélet vagy egy családfa nyughelye – ácsok, agyagművesek, sátorkészítők lehettünk volna, vándorok vagy apák. Ekkor majd elalszom. A jelenben, ami “végül is” megvalósult.

Zavaros lesz az álom, mint az ébrenlét tervezgetései, álmomban végigsimítom a deszkákat, simák, nem megy a tenyerembe szálka, nem hoztam csipeszt, nem tudnék semmi mást utánuk megsimogatni. Nappal nem tudjuk, milyen nap és hányadika van, álmunkban nem tudjuk, hogy álmodunk – egy nap jön, utána egy álom –, És ez így megy huszonegyig! – nevetnek a rosszmájú pingpongozók –, Rakj egy holdat minden álom elé, abból majd láthatod reggel, hogy álom volt az éjszakai utazás, elfelejted az útvonalat, de ott marad előtte a hold.

Egy nap jön, aztán éjszaka, a nappal zavaros vágyakkal, az éjszaka befejezhetetlen álmokkal tele, életed egyik felének sem tudsz rendesen a végére járni, hát akkor legalább törődj bele, izgatottan várd a nappalok zavaros vágyait, és szeresd meg a befejezetlen álmokat.

Elhalványodnak a régi emberek. Már nem szúrnak belénk késeket, eléletlenedtek pillanataik, nyakig a tenger vizében ülünk a kavicson, az áramlatokban lebegve, gyenge hullámzás, már-már azt érezzük, ez az öböl csak a miénk, sosem éltek a véres torzmaszk emberek – egyszerre remegés kúszik belénk és elönti testünket, megragad, kezünk ökölbe szorul, nyakunk megmerevedik, reszketni kezd az összes izom, a borda mintha összeszorítaná a szívet és a tüdőt, a remegés úrrá lesz rajtunk. E pillanatban a legrosszabb emlékek is visszatérnek, és összeszorítanak megint. A nap sugarai kijózanító injekciók e görcsbe rándult testben.

Nem hagy cserben a tenger, csak tehetetlen e szerkezettel – széjjel tudja szakítani, feloldani, jól megtáncoltatni a bábut, és távoli partokra hajtani, de újból működésbe hozni nem, a tenger nem órás és nem szülész, csak olyan dzsinn, mint egy ember, aki bármely távoli parton lerakja a forgó palotát, önállósága legfeljebb a tréfálkozásig vagy a gonoszságig megy el.

Mindenüket odaadhatják az elvágyódó emberek, rengeteget fizethetnek, nem tudják, hogy nem a tengerért, hanem a visszatérésért fizetik ki tenger pénzüket. Megérkeznek, ott időzhetnek pár álomnapig, és vissza kell térniük. Még csak nem is az ottmaradásért és szabadulásért fizettek. Becsapta őket a tenger: aki végleg őt választja, annak nem kell fizetnie, elég mindenét hátrahagynia a parton. Az utazók a tengernek épp a hátrahagyott holmijukért fizetnek, gyávaságukért, további csalóka vágyakért. A dagály vonalától feljebb, az apró kavicsban fekszem.

Minden felmerülő nevet, minden pontos, meghatározható dátumot igyekszem elhessenteni. Ha most lenne nálam egy napló, egy vakondbőrnotesz, amibe elmúlott életem minden pillanatát felírtam – ilyen végzetesen tökéletes naplóra sokan vágynak –, szemrebbenés nélkül a vízbe dobnám egy karmozdulattal. Nem kellene nagy lendület, a víz itt van közel, pár méterre a kezemtől elkezdődik, és onnan szakadatlan sok ezer mérföldön át – ujjam hegyét összeköti a végtelennel.

Nem is rebbenne meg a szemem, mert a szemhéjak lehunyása után csak pillanatokig tart a remegés, aztán a nap sugarait megszokják izmaink, akármit elhajíthatunk, akármitől megválhatunk, semmi részünk nem fog megmozdulni. Csak az elhajító kéz tesz egy félkört, majd visszahull az apró, tiszta kavicsokra.

Valaki jön. Összecsikordulnak a nedves kövek. Közeledik. Megáll. Végtelen idő telt el, fogalmam sincs, mióta fekszem itt, pár pillanatnyi megtorpanása ekkor szépnek tűnik, úgy érzem, most érkezett meg valahonnan messziről, megáll, minden tökéletes, olyan, mintha álmodna, csak én zavarom kicsit. Elnéz fölöttem, arca átveszi a víz felől érkező szél hőmérsékletét, megnyugszik, és mindent elfelejt, eltűnik mögötte a város, én is nyugodtan fekhetek : már nem vagyok.

*

Azért még megvagyok – legalábbis emlékek úsznak a benti látómezőbe –, a morzsák, delfines parafadugók, sós tengerből kifogott, érdes madzagok, elrozsdált iránytűk is megvannak a télikabát fedeles zsebeiben, csak a madzagok széttekeredtek, az iránytűkből pedig csupán irányok és tűk maradtak.

Ezt hagyom unokám helyett fiamra, ha már apja helyett nagyapja lettem, legjobb esetben napapja – késő bánat, ebgondolat, stop –, majd mondókákra is megtanítom. Mire megszületik, lehet, hogy mind eladom a kedves könyveket is, pedig szívesen magyarázgattam volna belőlük, miközben egymás mellett ülünk a fotelekben, de akkor már a két óriás fotel se lesz meg, eladtam őket, és rég kidobtam az utcára, a hóba a polcokat – valaki szegény már begyújtott vele, meg is melegedett kicsit, felsöpörte a fakérget és a hamut a parkettáról, levette pulóverét, és fáradtan nekidőlt a cserépkályhája falának.

Aki tud, az halad, a tudatlan elmarad, én majd ekkor sem rettenek meg a pusztulás mértékén, semmin sem csodálkozom, mély levegőt veszek, kifújom, mint a fehér bálna, sóhajtásnak érti valaki a közelben, de nem, csak összegyűjtöm maradék benti erőmet. Kézen fogom a gyereket, elindulunk egy egészen más úton, miután szegényes tárgyi hagyatékomat az asztalon hagytuk, a nagyszobában, a sötétben, és rázártuk a szárnyas ajtót. Mutatok majd neki olyasmiket, amik egy fillért nem érnek – de nem is kell őket a hagyatéki leltárba venni, adóznia sem kell utánuk –, elviszem sétálni, és egyszerű, csak itteni, mégis álomszerű helyeket mutatok.

Először nem viszem túlságosan messzire, még kicsi, majd megmutatom neki a konyhában szegekre akasztott, százaz fűszernövényeket, milyen szép kis labirintusok. Itt vannak a közelben, elérhetően, mégis vannak titkaik. Oldalról esik a villanyfény a csombor, a kakukkfű és a bazsalikom illatos ágbogába – azt mesélik, a bazsalikom magvából, ha elég sűrűn vetik el, egyszer kakukkfű, máskor csombormenta nő. – Látod, milyen kedvesek ezek a hiedelmek? – nevethetsz is rajtuk, és neki is láthatsz sűrűn bazsalikomot vetni.

A szegekre függesztett fűszernövényeket nézve nyugodtan elengedjük magunkat – fogom mondani jókedvűen, egyszerre emlékezve és tanácsot osztva öregesen –, megérezzük a varázslatot, nem az átváltozás csodája ez, inkább az álom pontos megfigyelése – megállunk késő éjszaka a konyhában, a bazsalikom ágszövevénye mögött égő fénypontja világít, világa el sem jut a szemközti falig, közelebb kell lépni, orrunkat, szemünket az ágak erdejéhez közelíteni, várakozni türelmesen, máris az illatos ágak hálójában állunk, akármerre elindulhatunk. És meg fogunk állni, orrunkat a szárított fűszerek közé nyomjuk, boldogok leszünk – örökségnek talán ez is valami, lehet rá emlékezni, és illatában mindig újraélni ezt a pillanatot.

Egész parányi útvesztők is vannak körülöttünk, amikről még csak nem is álmodnánk – kacagunk valahol, és már rég eltévedtünk ott, csak még fogalmunk sincs róla. Egy életünket legombolyító útvesztőt nagynak gondolunk, és éppen ez a csapda, e labirintus kapuja maga a nemtudás, a kicsi dolgokat nem vesszük komolyan – aztán orrunk hegyét beleütjük a legutolsó pillanatba, és nem is nézünk az óra számlapjára.

Boldogok vagyunk, nem tudjuk, mi történik velünk, a szokatlan dolgok idegennek tűnnek, mint egy kínai. Hallod őket, a fal túloldalán játszanak, idegenek, de közeliek, köszönünk egymásnak, kicsit meghajolunk, néha becsöngetnek, és ajándékokat hoznak, valami ünnepük van aznap, ezért kávét hoznak, cirokpálinkában oldott zöldborsókivonatot és virágmintás pizsamát.

Fogalmunk sincs arról, merre járunk, rég a fűszernövény ágain lépdelünk. Órán alig mérhető rövid időnek gondolunk egy ilyen utazást, valójában életünket éltük le a bazsalikombozótban, melyet mi magunk akasztottunk a konyha falára – hisz sosem tudhatjuk, egy pár centis ághálót szívünk milyen beleélésével érzünk egy pillanatra végtelen őserdőnek, annyira, hogy többé nem felejtjük el. Egy álomban jegyeztük meg örökre, de még annak sem voltunk tudatában, hogy álmodunk. – Tudod, olyanok vagyunk ilyenkor, mint az ösztönös tolvajok, akik nem is tudják, mi minden lopott, fényes dolgokat rejtettek otthon el. Lefekszenek este aludni – lehetőleg korán, mert, jegyezd meg, az éjfél előtti órák duplán számítanak! –, valami megcsörren az ágy alatt, éjszaka ismeretlen bádog vekkerórák ketyegnek, távoli egzotikus madarak ugranak ki láthatatlan faliórák odújából, hajnalban kibogozhatatlan a függöny mintája a szürke félhomályban, hideg és nagy a bohócpapucs az ágy mellett, a keleti szőnyegről tátott szájú, szögletes rombuszfej ásít felénk.

A nappal fénye és zsivaja szétszakítja az álmot – itt kegyelettel én is szünetet tartok –, ha nem tudja elpusztítani, elnyomja halkabb hangjait, halványabb színeit, de a benti álom azért pereg tovább, mint a film, és ugyanúgy hat ránk, mintha látnánk, csak nem tudunk róla.

Néha meghalljuk e rejtett dallamokat. Ilyenkor, a legszebb pillanatokban megmagyarázhatatlan boldogságot érzünk, könnyedek leszünk – hétköznap van és nappal, mégis álomban élünk, mely csodálatos módon a nappalban folytatódott tovább. Hogy ezt legalább megpróbáltam elmondani, kicsit én is könnyedebb leszek.

Az évek többségének összes napjai alatt nappali, álomtalan életet élünk, a napfényben is továbbélő benti világ életünk legnagyobb részében észlelhetetlen, pasztell színárnyalat csupán az erős fehérben. Így, szokás szerint, elvágyódunk onnan, ahol éppen élünk, mindenhonnan, bárhol élünk, valahova máshová – te még kicsi vagy, ezt még nem tudod, és ahogy rád nézek, elgondolkodom, mikor is kezd az ember mindenhonnan hűtlenül elvágyni. Az az elvágyódás már nem gyermeki álom, nem olyan, mint amikor te egy játékvár tenyérnyi kapuján lépsz be gondolatban a régi vár udvarára, leülsz a fal árnyékában, és a benti tömeg zsibongó életébe merülsz, itthagyva a lakást, és benne minket. A te vágyad nem elárulása e kopott nagyszobának, szőlőmintás cserépkályhának és a titokzatos, félhomályos előszobának. De a felnőttek elvágyódása más, szeretetképtelenség, álomképtelenség, vacak kis árulás. Sajnos azt kell mondanom neked, ez maga a felnőttség. De most ne nézz rám ilyen csodálkozva, azért szerencsére elég sokfélék az emberek, talán még van remény. Az emlékezetem rettenetesen rossz, a jövőt nem sejthetem, és látod, ezeket a mostani dolgokat is milyen nehézkesen mesélem el neked, ügyetlenségem talán azt jelenti, reménytelenségem is csak tévedés.

Képzeld el, hogy akármilyen jó is bárhol, akárhol, mi elvágyunk, és ha valahol valaki mindezt megelégeli egyszer, eljön a forgószél, felkap a dzsinn, repülő szőnyegére ültet, és gúnyosan kacagva teljesíti kéréseinket. Ő már tudja, hogy mi történik vágyaink földjén velünk, megérkezünk a ragyogásba, és győztes érzéssel összedörzsöljük tenyerünket. Közben fogalmunk sincs, mi mindent jegyeztünk meg álmainkban olyan erővel, hogy otthagyhatatlanok, mert nem tudjuk elfeledni őket. És áradatukat nem tudjuk megállítani, el fognak önteni az idegen helyen, elérhetetlenek lesznek, ráadásul elfelejthetetlenek, a dzsinn meg röhögni fog, kivillannak fogai – Ez itt nem gumisakk, de nem ám –, mondja mosolyogva, de távolról sem viccesen, mától fogva itt kell élni, és a tengerparton napozni kell, és régi emlékeken körhintázni.

Képzeld el, hogy elhagyjuk fűszernövényeink varázslatát, már nagyon messze, idegen országokban járunk, a szomszéd kínai gyerekek nevetése sem hallatszik el odáig, Lí lí és Zhang Hao tűhegynyi pontok valahol otthon, a falra akasztott bazsalikomok, csomborok, kakukkfüvek bódító illata lassan elenyészik, új helyen élünk.

Még annyi ismerősünk, barátunk sincs, mint eddig, az a pár ember se köszön nekünk, lehet, hogy rég nem él a vicces fülű, mosolygós szabó, a kirakati bábun már poros a bohóczakó… most aztán végleg megérkeztünk oda, ahová vágytunk. Felkészültünk, hogy elveszítünk mindent, amit otthagytunk ezért, hát el is veszítettük az egész életet annak rendje és módja szerint, de ezzel még egyáltalán nem zártuk le a számlát, nem ez a legrosszabb az egészben, az majd a kellemetlen meglepetés lesz, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk elfelejteni.

Egyre gyakrabban látjuk majd nappalokban is az éji álmokat, mint az érthetetlen régi boldogságok idején – láthatóvá válik mindaz, mit végleg megjegyeztünk. Harsány neonszínekre vált az összes pasztell árnyalat, a vágyott jövőben már nem eufória, hanem kín lesz az álmok felmerülése, belső szemünket nem tudjuk lehunyni a vakító régi fény elől – az emlék megvakít.

Távoli tengerpart napsütötte fövenyére álmodtuk magunkat, fekszünk a tűzforró homokban, úgy tűnik, megoldódott minden – nincs, nincs, nincs is semmi baj, míg nyugton maradunk, csak felforrósodunk. – Feküdj ide mellém, és ne izegj-mozogj, engedd el magad, ne fecsegj, napozz, hunyd be a szemed. Elárulom, hogy a kezdeti nyugalom után hamar jönnek a gondolatok, tervek, egy idő múlva újból elindulnánk valamerre. Ám ekkor egy kéz lenyom, ott tart fekve.

Nem mozdulhatunk tovább idegesen, nem futkoshatunk feledést vadászva körbe az új helyen, ott kell feküdnünk a homokban mereven. Az idő vánszorogni fog, hetek-hónapok múlnak a homokban el, lassan besüllyedünk, tágra nyitjuk, majd behunyjuk szemünket, mit se számít, odabent vad táncot jár elhagyott életünk, ájulásig szédít, végül megöl az emlékek napszúrása. – Örülj, hogy most még nem utazunk sehová, csak itt, a konyha fűszernövényei között állunk.

Majd megpróbálom ezt még egyszer, talán érthetőbben elmesélni – Lesznek még történeteim! –, ha máskor is kijövünk a fűszernövények közé, vagy leülünk bent a két nagy fotelben, ha isten úgy adja, és születésedig nem kell eladnom őket. Hallom, azt mondod, nem létezel – jegyezd meg, szívem, nem kell mindig létezni, mindent-mindent részletezni. Máris túl sokat árultunk el magunkról, ahogy a régi író mondta, arra vágytunk, hogy nyitott könyvként álljunk mások előtt. Nem árt óvatosnak lenni, az emberek mindannyian nyomozók és ügynökök. Szégyellik magukat, ezért nincs bennük megbocsátás egy szemernyi sem. De ezen még ne törd a fejed, lesz még rá elég időd. Most a szegre akasztott bazsalikomból tenyeredben összemorzsolhatsz egy adagot, és beletesszük ebbe az édes-sós paradicsomlevesbe.

*

A hatvanféle értelmezés az énekek hatvan királynője – az egész világ nem lenne elég tágas, hogy egy pillanatunk összes értelme elférjen benne, végül megint a tengerparton állok, és csak annyit tudok róla mondani, hogy végtelen, pedig közben megint futott egy kört az életem. Egészen egyszerűen nevetséges számára az a pár évnyi változás, ennyiért nem adja meg magát. Még itt akar maradni, ismeretlenül. – Én csak addig vagyok itt, amíg nem ismernek, gondolja magában, és sóhajt egy hullámhegyet. E rezgés körkörösen tágulva bejárja a világot, ha akarja, de most korlátozza magát, megtorpan, habzik a partokon, lábam elé helyez finoman két tarisznyarákot. A tenger most végtelen, napsütötte mező, a part üres, csak egy láthatatlan menet halad felfelé a domboldalon.

Ezer kapu, ezer ablak legyen rajtam, és mégse ismerjen senki. Csak a marokkójáték pálcikái számára akarok ismerős lenni, nekem táncoljanak, zuhanásukkal táncolják el sorsomat. Szellőztetek, odakint a park fái egy varázslatos pillanatra jelentésekkel bírnak, aztán jön egy szellő, a világ egy másik hangulata, és ha nem figyeltem volna, már messzire járna az üzenetem. Még nincs veszve minden, mindaddig élni fogok, míg éjjelenként felkelek, és állok az ablakaink előtt. Addig hallgat rám a park. Mindaddig megvan, édesem, a kinti táj. Ne félj, aludj tovább, megvagy nekem, neked Te is, lesz még reggeled, reggelünk, sétálni indulunk a parkon át.

(Részlet a szerző Holdvilágképű utas című, készülő kötetéből.)