Pályi András Képzelet és kánon című kötete negyven év irodalmi munkásságát öleli fel, esszéi, könyv- és színikritikái a hatvanas évek közepétől 2001-ig követik hűséggel a magyar irodalom alakjait, eseményeit és magukat a műveket. A nyolc fejezetre osztott könyv nem külső kronológiát, hanem egyfajta belső időrendiséget követ, „belső színpadon" játszódik. A kötet elején Az Újhold körül című írás áll, mellyel a szerző, bár nem tartozott az „újholdasok" köréhez, mintegy kijelöli szellemi otthona határait. Az az eredendően „ismerős" érték, ami az Újhold eszmeiségében megragadja Pályit, nem más, mint a művek irodalmi-gondolati értékeinek primátusa, lényegileg a babitsi tradíció, a művészet autonómiájába vetett hit. Egy olyan „irodalmi haza" eszménye, melyben mindenkinek helye van. Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, Sziveri János, Vörös István, Székely Magda, Eörsi István, Polcz Alaine, Határ Győző, Rónay György, Sőtér István, Márai Sándor, Konrád György, Végel László, Tolnai Ottó, Kornis Mihály, Esterházy Péter, Mándy Iván, Örkény István, Kerényi Grácia műveinek elemzésén, Rektenwald Zsóka festő, Vidovszky László zeneszerző, Jeles András filmrendező, valamint az Újhold és a Vigilia bemutatásán keresztül rajzolódik ki e szellemi otthon. Állandó kísérőként pedig Hamvas Béla szellemisége tűnik fel újra meg újra a kötet lapjain.

A könyv három tartópillére mégis három olyan szerző, kiknek Pályi nemcsak itt, de saját életében is külön fejezetet szentel: Pilinszky János, Nádas Péter és Mészöly Miklós. Tartókövek ők nemcsak Pályi kötetében, hanem a huszadik századi magyar irodalomban is, hiszen, mint a szerző fogalmaz: „műveikkel képesek ellent mondani az időnek". A kő a szépíró Pályi András írásaiban visszatérő motívum (lásd Kövek és nosztalgia kötet). A Provence-i nyárban így bukkan fel: „…a keletkező szimmetria örömével ajándékoz meg, mintha isten lennél, aki egyszerre érzi a teremtés érzéki és szellemi gyönyörét. Az állandóság is, a kaland is bele van írva a kőbe, amelyen járunk." (268. o.). Keletkező szimmetria, a teremtés érzéki és szellemi gyönyöre, aszkézis és a szenvedélyes gondolatiság, a személyi és írói integritás védelme - Pilinszky, Nádas, Mészöly műveinek egyaránt sajátja. És az újra meg újra fölvetődő kérdésre adott, az írói megvalósításban különböző, de legbelül mégis közös válasz: hogyan lehet írni még a mai szekularizálódott világban? A személyesség és egyfajta teljes érzéki nyitottság nyelvén. Nem véletlenül izgatja a kritikus Pályit is e kérdés, hiszen nem tud és nem is akar kibújni szépírói bőréből.

Elemzései, kritikái érdekessége és egyben erénye is az az állandónak tekinthető szemlélet- és megközelítési mód, melyet - s ez az írásokból egyértelműen kitűnik - az 1989-es politikai fordulat sem befolyásolt. Már első recenzióiban is (Tandoriról, Mészölyről, Esterházyról) kész és felkészült elemzőként jelentkezik, ezen írások törés nélkül mentik át a mára már múlttá váló egykori jelent. Miben rejlik e maradandó jelleg? Egyrészt olyan, az írásokban visszatérő, időtől, tértől, tárgytól független kérdések körüljárásában, mint a hallgatás, az elhallgatás, a csönd, a magány, a szellemi érintések és érintkezések jelenvalósága és művekre gyakorolt hatása, valamint a misztikus tapasztalat megszólaltathatósága és a belső hang iránti érzékeny-ség problematikája. Hiszen, mint ahogy Pályi állítja, a misztika nem a vallásos tudat „kisiklása az erotika felé", hanem eredendően érzéki tapasztalat (A közöny és a dráma). Másrészt abban a gesztusban, ahogyan a művekhez, az irodalomhoz és irodalmunk alakjaihoz fordul. A könyv első mondatával: „Egy személyes emlékkel kezdem…" - üti meg azt az alaphangot, mely az egész kötetet jellemzi, s mely egyúttal a kötet tudatos és remek megszerkesztettségét is bizonyítja.

Mit jelent a személyesség? Mindenképpen a tárgy élményszerű megragadását. Mindez azonban még nem elég egy jó elemzés vagy kritika megírásához. Pályinál a tárgy élményszerű megragadása a tárgyról való alapos és korrekt tudással, illetve egyfajta „személytelen" dimenzióval is párosul. Érzések és szellem összjátékáról van szó. Azt a tudást jelenti, hogy a „kollektívből" nincs semmilyen átjárás a „szentbe", csakis a „személyesből". Ahogy Pilinszkyt is ritka intenzív személyessége tette az irodalmi élet mitikus alakjává, miután a keresztény hagyomány nyelvén kívánta megfogalmazni azt az egzisztenciális drámát, amely a modern ember kiszolgáltatottság-élményéből fakad. Csakhogy a keresztény tradíció nyelve a 20. századra már alkalmatlanná vált e dráma kifejezésére. Azt is jelenti, ahogy a Napforduló kötetében, az Ekhnáton ciklusban Nemes Nagy Ágnes megmutatja, hogyan képes egyszerre azonosulni az istenteremtés ősi aktusával, és ugyanezt kívülről nézni és reflektálni rá. Nádasnál, Mészölynél, Pilinszkynél, de a legtöbb kötetbe felvett szerző írásaiban is - csakúgy mint Tandorinál, Nemes Nagynál - a belső tapasztalat mintegy saját életük iránytűjévé válik. A könyv számos írása taglalja a metafizikai látásmód elvesztésének, az irodalom eltűnt metafizikai aspektusának következményeit. Pályi olyan műveket részesít kitüntetett figyelemben, amelyek keresik a művészi látás ezen elvesztett dimenzióját, melyek, az ő szavával élve, „visszafordítják az angyalt": többek között Vörös István költészetének vagy Kemenczky Judit Bingen-fordításának elemzésében is ez a problematika jelenik meg. A misztika leginkább azt a képességet jelenti, amellyel kilép az ember a hétköznapok koordinátái közül, hogy kézzelfogható, érzéki ismereteket szerezzen a mindenség egységéről, s hogy e tapasztalatait mindjárt át is emelje szellemi-lelki világába. Hamvas szavaival a „minden »Egy« evidenciája", azaz a hétköznapok partikuláris és töredékes igazságának élményszerű meghaladása az a „személytelen" dimenzió, amelyben a személy egyszerre szemléli a mindenség részeként önmagát és a létezés teljességét. Vagy Pilinszky üzenete szerint: „légy azonos azzal, amit mondasz, légy jelen a szóban". A Képzelet és kánon szerzőjére mindez érvényes.

Az állandóság másik forrása, mely a kötet szerkesztéséből is adódik, az időben egymástól távolabb lévő írások egységbe rendezettsége. De ez nem puszta forma. A struktúrán belül a hozzánk időben közelebb lévő írások folytonosan reflektálnak korábbi társaikra, mintegy párbeszédben állva velük. A befogadás akkorja és mostja, az egykor és a most közötti jelentésmódosulás viszonya, a recepció változása érdekli itt Pályi Andrást múlt és jelen, az idő kontextusában. E szemlélet nem idegen a szépíró Pályitól sem, inkább belső igénynek nevezhető: „nézhetem most rajta az akkort", írja Kövek és nosztalgia című írásában, a Provence-i nyár című prózakötetében a kőbe zárt időről. Most nézni az akkort: e nézőpontból teszi fel olvasói (és önmaga) számára a kérdést, milyen szerep jut(hat) a mai magyar szellemi életben egy-egy szerzőnek, műnek vagy folyóiratnak. Múlt és jelen átjárhatósága révén válik e kötet mintegy a magyar irodalmi élet egy jelentős szeletét bemutató, valamint a szerző kritikai-esszéírói munkásságát bemutató retrospektív szellemi kiállítássá.

Múlt a jelen kontextusában: így beszél többek között Konrád György regényéről, A látogatóról is A szabadságfogyatkozás természetrajzához című írásában, s ennek kapcsán a magyar prózában bekövetkező minőségi fordulatról. Az 1956-os év kiemelt helyet kap a kötetben. A forradalmat tematizáló művek, interjúkötetek recenzálása közben vonja le a következtetést: csak az emlékezés által kaphatjuk vissza azt a múltat, azt az elvesztett világot, ami mai identitásunkhoz tartozik. A forradalom és az irodalom című írásában megállapítja: az ’56-os forradalom egyszerűen nincs jelen a magyar irodalomban. Szinte egyetlen kivételnek tekinti Nádas Péter Emlékiratok könyvét, melyben 1956 októbere külső fókusz, ugyanakkor minden a tudat belső színpadán játszódik. A ’70-es, ’80-as évek irodalma kialakított egyfajta allegorikus beszédmódot, s e beszédmódban - Pályi szerint - „az a bizonyos »berlini fal« volt a közös, annak tudomásulvétele, hogy mi a falnak az innenső oldalán ítéltettünk élni és írni, tehát olyan kódolt nyelven kell fogalmaznunk, amelyen itt is elmondható az, ami másutt kódolás nélkül is érvényes". (326. o.) Nádas ezzel szemben új poétikai kóddal új fejezetet nyitott a magyar irodalomban, utat mutatva végre a nyílt beszéd és a valódi összefüggések feltárása felé. Nádas fő erényét a szerző nem abban látja, hogy megírja a forradalmat, hanem hogy meghaladja az allegorikus beszédmódot.

Időutazás jelenből a múlt felé, majd vissza: a rejtett összefüggések mozaikjai. Ide tartoznak azok az írások, melyekben, mint a Hagyomány és életben (Török Gyula, Lovik Károly, Cholnoky Viktor, Wass Albert könyveinek kritikája kapcsán) vagy Az irodalom visszatér az élethez címűben (itt Rónay György prózai munkásságával foglalkozik) a magyar próza valóságos, élő, tizenkilencedik századi hagyománya, illetve elfeledett előfutárai után kutat: „A modern magyar regényirodalom tehát hatalmas mozaiktáblához hasonlítható, amelynek szinte minden kockája más színt képvisel, s minél nehezebben húzható meg a fejlődésvonal, annál lényegesebbek az összkép szempontjából (is) az egyes arányok." (209-210. o.)

A színházi művekkel és előadásokkal foglalkozó izgalmas írások az irodalmi szöveget újabb perspektívából közelítik meg (többek között a Wilson és Pilinszky; A „félálomidő" megfejtése?), hiszen az irodalmi mű a színházi előadásban inkarnálódik. „A szellem megszabadul a kőtől, hogy szárnyalhasson, majd a tudás, amire szárnyalása során szert tett, arra készteti, hogy újra inkarnálódjék a kőben" - fogalmaz a szépíró Pályi. Nem véletlenül szentel külön fejezetet színházzal foglalkozó írásai számára Álom a színházról címmel. Az életben viselt szerepek mögötti emberi lényeg megközelíthetőségének kérdése nála nemcsak az irodalmi művekkel, de a színházzal szemben is megfogalmazódó igény. Széles körű tájékozottságról tesz tanúbizonyságot a 20. század színházi irányzataiban és dramaturgiai elméleteiben (Wilson-színház, Grotowski-színház, a mitikus színház, mágikus tér, szakrális színház, Artaud stb.), s megállapítja, hogy Mándy, Márai, Németh, Füst, Sarkadi, Kornis, Pilinszky, Nádas és Mészöly darabjainak szokatlan színpadi nyelve a hagyományos színház számára mindenképpen kihívást jelentő feladat. Kiemeli e darabok színházi újdonságát, dramaturgiájuk másságát, vizsgálja e másság mibenlétét, kitér a magyar színikultúra hagyományaira is, mely - Pályi szerint - nehezen és megkésve integrálja az újszerű és eredeti írói kezdeményezéseket.

Esterházy Péter szerint az „engagement" semmi esetre sem irodalmon kívüli kategória, hanem az író legbensőbb kötődésének kifejezése az irodalomhoz: „az írót a világban az írás pontossága kötelezi el" - írja a Bevezetés a szépirodalomba kötetben, ahol közel egy oldalt szentel e szó magyarázatának. Pályi András íróként, kritikusként is elkötelezte magát az önmaga és mások elé állított mérce mellett: „… az igazi határvonal nem is az anekdota, a mese, és a »történet nélküli próza« közt húzódik, hanem a pontosság és a pongyolaság közt" (Legyek a táplálékod). Ő pontos, önmaga köve.

(Kalligram, Pozsony, 2002, 528 oldal, 2490 Ft.)