– Nem ezt vártam tőled.

A hang végigsziszegett a konyhán, az évtizedek alatt kovakeménnyé lett intonáció egy suhintással csapta földhöz a metaxás üveget. Már a fáziskésés miatt is hiábavaló – keletkezése pillanatában determinált – volt a mozdulat, amivel utánakapott. A barna lé lassan folydogált az üvegcserepek között, az erecskék szétváltak, majd összetalálkoztak megint, vékony patakként ölelték körül az asszony meztelen lábfejét. Orrába felcsapott az alkohol illata, de még ebben az állapotban is képes volt konstatálni, hogy jó minőségű italt vásárolt, a szőlő zamata erőteljesen átüt a szesz tolakodó, agresszív szagán.

– Nyaljad, ha nem becsülöd meg, amit kaptál. Nyaljad fel.

Maya a tarkóján érezte a jól ismert kéz erőteljes szorítását, határozott mozdulattal rázta meg a fejét, ám az anyja hangját így sem tudta kiverni belőle, megállíthatatlanul folytatta a néma liturgiát, a direktívák ott zakatoltak a fejében, megfelelni, megfelelni, megfelelni.

– Kinek kellene megfelelnem, anyám?

Anyja értékelhető választ sohasem adott, csak frázisokat.

Maya már gyerekként is látta szemében a farkaskutyákat, ott acsarogtak a tekintetében, pedig elvileg akkor még semmit sem kellett volna tudnia. Anyja úgy tett, mintha nem félne, kihúzta a derekát és összeszorította a fogát, ám a gyerek látta, hogy keskeny bokája a trottőrcipőben megremeg. Gyerekkorának legszörnyebb pillanatai voltak, amikor az anyja végigvonult a lakáson a konyhából a dolgozószobába, hogy tollat keressen. Amikor megmutatta neki az ellenőrzőjét, véletlenül sem szidta meg, a hangját sem emelte fel, hátat fordított – mint aki parancsra –, indult azonnal. A konyha kövén keményen koppantak cipősarkai, a nappali parkettjének matt fénye leheletnyi gyantaréteggel vonta be a koppanásokat. Maya tökéletesen ismerte az útvonalat: át az előszobán, a dolgozószobába – nagyapja vastag perzsaszőnyegén soha nem fakulnak a színek, anyja lábnyomát körülindázzák a palmettalevelek, cipősarka lyukat vág a gyapjúszálak között, hogy fröccsenjen szét vörösen a gránátalma leve, a bülbülmadár szélesre tátja csőrét, de a hang a torkán megakad – a toll alig hallhatóan nyikorog, amint lecsavarja a tetejét,

bülbülmadár,

gránátalma,

szőnyeg, parkett,

konyhakő.

Nem volt szándékában, mégis, a farkaskutyák láncait rendre ő eresztette el – csaholva rohantak az anyja nyomába, nyalták a gránátalma levét, torkon ragadták a bülbülmadarat – a konyhaasztalon a nyitott ellenőrző önmaga vádirat: “Nincs apelláta, gyerekem, nálunk nem elég jónak lenni, ahhoz, hogy életben maradj, a minimum a jeles.”

Büntetése már azzal elkezdődött, ahogy az anyja aláírta nevét az ellenőrzőben, a töltőtoll hegye sercent a papíron, lánynevét használta, mintha Maya apja nem is létezett volna, az itatóson hagyott kék nyomvonalon a fordított szignatúra tökéletesen olvasható, aríM renietS. Sokszor kívánta, bár ütné meg inkább, hogy megkéküljön a helye, mint Tresslov Lénának. Tornaóra előtt, az öltözőben vette észre Léna hátán a hosszanti kék csíkokat, megvonaglott a bőr és alatta az izmok, fel is szisszent, mikor hozzáért a vállához a tornadressz gumírozott pántja. Megbabonázva nézte mindaddig, míg a lány rá nem mordult:

– Mi az, mit bámulsz?

– Semmit.

Anyja nem nyúlt hozzá egy ujjal sem, azzal büntette, hogy megvonta magát tőle, úgy ment el mellette, mintha nem is létezne, ajka szorosra zárt, éles, fehér penge, derekában acélrudak.

Máskor figyelte, ahogy az ablaknál áll, és nézi az utcát, a Körönd forgalmát, vagy éppen a szomszéd házat:

– Nézd, festenek Zibenhofféknál, kipakolták a teljes nagyszobát.

Volt úgy is, hogy nem azt látta, amit nézett – Ibolykát talán vagy a nagyapát –, ilyenkor megváltozott a tekintete is, de rajta úgy nézett keresztül, mintha valósággal nem lenne ott semmi, mintha a fénytörés sem jelezné, hogy létezik. Napok teltek el, mire megszólalt végre, akkor sem őt szólította meg, csak hátrasziszegett a válla fölött:

– Mindent elvehetnek tőled, csak ami a fejedben van, az marad a tiéd. Ostoba.

A metaxás üveg félig kiürült már, de elég bűzt csinált így is, szilánkjai még mindig a konyhakövön, semmi kedve nem volt hozzá, hogy feltakarítsa. Igazság szerint azt sem tudta, előkerült-e már a partvis, a felmosó. Kinyitotta inkább a konyhaablakot, az alkohol gyorsan párolog, reggelre csak ragadós folt marad a helyén, majd felseper, feltakarít akkor, mindegy úgyis, nincsen senki, akit várjon.

Az ablakon bejött a Körönd forgalmának zaja, kiállt az erkélyre egy kicsit levegőzni, előtte a fasor, háta mögött a gyerekkora. Sokáig a Tanács körút, Népköztársaság útja, a Rákóczi és a Rottenbiller utca négyszögében teltek el a napjai, félelem fogta el, ha ki kellett merészkednie a Körútra, az Élmunkás tér beláthatatlan távolságnak tűnt, ahová sose ment egyedül, még az anyjával is csak a piacra. Anyja mondatától a görcs nemcsak a gyomrába, a tenyerébe is beléállott, úgy szorította a kosár fülét, hogy megkékültek az ujjai:

– Vigyázz, el ne sodródj mellőlem a tömegben.

Mikor a nyolcadik évét töltötte, sehol sem kaptak a lábára való cipőt, végig kellett járják a Rákóczi út áruházait – nem tanult még akkor politikai gazdaságtant, nem tudhatta, hogy mindez a KGST-nek köszönhető, a lengyel és a csehszlovák gyerekeknek nagyobb szükségük volt akkor a huszonnyolcas száras cipőre, ellentételezésként vehettek volna viszont szőrmekucsmát vagy kötött gyapjúkesztyűt, ám arra éppen akkor aktuálisan nem volt szükségük – nem találtak rá valót se a Corvinban, se a Versenyben, még a Lottó Áruházban sem.

Át kellett menniük a Körúton,

túl az Astorián is,

még az Óperenciás tengeren is túl,

meg az üveghegyeken,

az Úttörő Áruházban kaptak

végre-valahára,

ám csak fekete bokszosat,

fiúknak valót.

Felnőttként mindig beledöbben, milyen közel laktak a Ligethez, mégis csak évente egyszer mentek ki az Állatkertbe. Még május elsején is, természetesen, ám a részek darabjaikra hullottak szét, sokáig még azt sem tudta összerakni, hogy a tribün mögött a park ugyanaz, mint az Állatkerttel szemben. Nézte Géza bácsit a tribünön, a menetelők mögött a lombokat, a hangosbemondó ordított:

– Üdvözöljük a Ganz Vas- és Gépgyár szocialista munkáért érdemrenddel kitüntetett dolgozóit, a harmadik kerületi Munkáskórust, a Ferencvárosi Torna Club labdarúgóit.

A léggömböket eleresztették a tribün előtt, nyitott teherautón pástot állítottak fel, azon küzdöttek meg egymással a vívók. Később vonult ő is a csapattal, üdvözöljük a Hajós Alfréd uszoda sportolóit, Géza bácsi egész délelőtt mosolygott és integetett, csakúgy, mint a többiek, és nem vették észre, hogy mögöttük meghajolnak a fák a hangerő nyomása alatt, a rigók vijjogva kapnak szárnyra, fekete nyiladék az égen, nem törődött velük senki.

Korcsolyázni nem tanult meg, pedig úszás helyett lejárhatott volna a Műjégre is, de szóba sem jöhetett, mivel ott nem tudta volna ellenőrizni az anyja:

– Járnak oda mindenféle népek, felesleges elmenned.

Egészen sokáig úgy osztotta be anyja az ügyeleteit, hogy elkísérhesse az edzésekre, felsős volt már, amikor először engedte el egyedül a Szigetre.

A Sziget padjain napoztak a nők, vagy a gyerekeikkel játszottak épp, mint aki valami tisztességtelennek lett óvatlanul tanúja, úgy ment el mellettük leszegett fejjel, ahogy az anyjától látta. Egyik kezében a vizes úszócucc, másikban a táskája, ich muss, ich soll, ich kann nicht, a némettanárnő már várta, sietnie kellett. A srác ott dekázott a szökőkútnál, a kipattanó focilabda Maya lábszárát találta el.

– Passzold már vissza!

Leizzadt, ahogy a labdát nézte, képtelen volt megmozdulni, csak az marad életben, aki mindenre fel van készülve, fiam.

– Ich kann das nicht tun.

Késő ezt is kimondani, csakúgy, mint a többit, hamarabb kellett volna. Így visszatekintve az adekvát fogalmai is hiányoztak, a metakommunikatív jeleket nem lehet verbalizálni, racionalizálni meg végképp nem, most meg már hiába definiálni. Kimondta mégis, ha az anyjának már nem, akkor legalább magának, vagy a Körönd házfalainak, az összetört metaxás üveg cserepeinek, mindegy.

– Az élet nem appelplatz, anyám.

Megitta a poharában maradt utolsó kortyokat, le kéne menni, venni valamit, nincs Balázs és nincs Akkó és Kármel sincsen már, egyáltalán, eltűntek a viszonyítási pontok, semmi sincsen a helyén, talán nem is volt soha. Megfordult, a lakásban kupleráj, rendet kéne rakni, kipakolni, rendszerezni, de nem volt ereje hozzá, csak pár napig ne kelljen azt hazudnia, hogy minden rendben van. Fel fog állni, meg fogja találni a helyét az újrarendezett koordináták között is, hiszen erre trenírozott eddig egész életében, aki szívós, mint a macska, csak az marad életben, fiam.

A rakodómunkások nem kérdeztek tőle semmit, neki meg ereje sem volt szólni, hogy mit hova tegyenek. Addig tudta tartani magát, míg be nem csukódott utána a villa kapuja, de ha nem megy előtte a teherautó, nem talált volna le Sváb-hegytől a Köröndig, pedig máskor akár becsukott szemmel is, pusztán az ösztöneire hagyatkozva. Mikor fellihegtek az emeletre, nem lelte a lakáskulcsot, a rakodómunkások meg a nyomában a nagyapja íróasztalával:

– Nyissa mán nagysád, mer megszakadunk evvel a döggel.

Igazság szerint még a vagyonmegosztást is barátnője kezdeményezte, Maya hagyta volna kihullani kezéből az életét, de Laura határozott volt, a házassági szerződést követelte. Ilyet természetesen nem tudott neki mutatni, az asszony elhűlt:

– Hol éltek ti? Ekkora vagyon szerződés nélkül?

Nevetnie kellett, hisz mikor összeházasodtak, semmijük sem volt, mire szerződtek volna, de Laura nem hagyta magát.

– Ez engem nem érdekel. Most leülsz, és megfogalmazod a tételeket. Ha nincs házassági szerződésetek, lesz majd a válásnál.

Laura rángatta el az ügyvédhez is, az ügyvéd pedig lefektette a betartandó paramétereket.

– A vagyonmegosztásnál lényeges, hogy tisztázhatók legyenek a tulajdonjogok. Ez esetben természetesen nem csupán szűken a paragrafusra kell figyelnünk, ám ha lehet, az emocionalitást kerülje el a vagyonmegosztási kérvény megírásakor.

Ekkor szállt el fejéből a köd, tudott újra világosan, logikusan gondolkodni. Felesleges a sebeit nyalogatni, az érzéstelenítés folyamatát szakszerűen, később már bizonyos rutinnal végezte, hiszen az egész nem más, mint logikai művelet, gondolati transzformáció: a vizsgálat alá vett tárgyról le kellett hámoznia az évtizedek alatt rátapadt jelentésrétegeket, s új jelentéssel felruházni. A Sváb-hegyi ház, a b/XII/24–34. sz. ingatlan, melynek felbecsült értéke x millió forint. Innentől hiába vágott ferde fénypászmákat a verandára a nap, hiába vetettek árnyékot a vadgesztenyék, az emeleti csigalépcső vaskorlátjának is eltűnt az a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető szaga, nem vett róluk tudomást. Leltárt készített, listázott, az árnyékoknak, fényeknek, illatoknak nincsen 1/2–1/2 arányú tulajdoni hányaduk, nincsen elidegeníthetetlenségi joguk. Így váltak semmivé a Kismax hátsó ülésének kárpitján a csokifoltok, a karcolás a jobb hátsó kerék fölött, nem hallotta már Balázs kiáltását, amikor kikapta kezéből a kormányt, őrült vagy, épp a rámpának farolsz. A Kismax a HJG 123-as rendszámú 3500-as Mazda személyautó lett, melynek tulajdonjoga közös ugyan, de használati joga őt illeti. Laurára ekkor már nem volt szükség, maga vitte el az ügyvédhez a nyilatkozatot, miszerint a vagyonmegosztás értelmében lemond a Sváb-hegyi házról, de ellentételezésként igény tart az általa választott lakás megváltására, melynek vagyoni értéke a felbecsült tulajdoni jog 1/2–1/2 arányú megosztása esetén mindenképpen méltányos.

Az ügyvéd elégedett volt, gratulált:

– Ez precíz munka asszonyom. Igen megkönnyíti a dolgomat, s úgy hiszem, az önét is.

A tulajdonjogi elidegenítésre hivatalosan várni kellett volna ugyan a válás kimondásáig, de a vagyonmegosztást elfogadta Balázs első szóra, innentől csak meg kellett találnia a megfelelő lakást. Balázs korrektségében nem csalatkozott, megvette neki, költözhetett szinte azonnal. Intelligensen és elegánsan búcsúztak el egymástól – a mögöttük álló huszonöt évhez méltánytalan lett volna bármi más –, a teherszállítókat is Balázs hívatta. Maya feszesre húzta a derekát, s úgy ment a nagyapja íróasztala után, hogy még a bokája sem remegett meg. Csak amikor elmentek a hórukkemberek, esett össze, ott vinnyogott a konyhakövön, mint Nina kutyája, a Buksi, mikor ivartalanították.

A bútorokat egyedül megmozdítani képtelen, segítségre sehonnan sem számíthatott, marad hát minden így, ebben az esetlegességben kell felépítenie újra a saját rendjét, a hórukkemberek direktívái között. A dobozoknak még felét sem pakolta ki, megakadt tegnap a képeknél.

Balázs nevetne, ha látná, az anyja elhúzná a száját, és tüntetőleg kivonulna a konyhába vagy a fürdőbe, legalább ott legyen rend, Laura is megszidná:

– Nem vagy normális, a konyhában három tányér, két villa, nincs egy bugyid, amit fölvegyél, nincsenek meg a jegyzeteid, még a könyvek sem kerültek ki a polcokra… Ráadásul tegnap este sem csináltál mást, mint kóvályogtál a lakásban Nina meg Nomi gyerekkori képeivel, meg azzal a Monet-nyomattal.

Nem volt tudatos, hogy a képekhez nyúlt először, de most már nem bánja, az alapkoordinátákat kell kijelölni először, a többi már könnyebb. Ha megtalálja a képek helyét a falon, már nem lesz gond elrendezni a bugyikat, a virágokat, csak a rendszer logikáját kell követnie. Kalapáccsal a kezében járta végig a lakást, a Sváb-hegyen a Nina gyerekkori képei a nappaliban voltak, a hálószobában a legkedvesebb, az angyalarcú csecsemő. Nina képét a kanapé fölé szegezte fel, szégyellte volna mellé rakni Balázst, magát inkább, fiatalon, meg egy Monet-másolatot, a tenger, ahogy zúg, az a következő koordináta-pont. A tenger csak neki jelenti Balázst, ha bejön bárki is, nem tudhatja, mit jelent.

Utálkozott önmagától, próbálta visszatartani a könnyeit, de azok végigcsorogtak az arcán, az állán, rácsöppentek Nina keretezett fotójára, szétfolytak az üvegen. Nina angyalarca torzan nézett vissza rá, elfolyt a fél szeme, hiányzott a tekintete is, a göndör fürtök szürke masszává mosódtak össze a könnycsepp alatt.

– Mekkora haja van – mondta Balázs, mikor a kezébe adták először –, és az arca is, valóságos angyal.

– Ezt ne mondd többet, kérlek.

A férfi döbbenten nézett rá.

– Miért, hát nem gyönyörű?

– De. Az.

Ninában Ibolyka manifesztálódott, hiába akart ellenemondani, nem tudott ránézni másként, Ibolykát képzelte el így mindig, ilyen göndör fürtös, angyalarcúnak. Talán ha az anyja megéri Nina születését, akkor meg tudta volna bocsátani Ibolykát, de így még a halálos ágyán is felemlegette Rita nővért, meg azt, hogy ott kellett hagynia a gyereket az apácáknál. A nagyapja természetesen ebből se maradhatott ki.

– A professzor úrra való tekintettel ez a legkevesebb, aztán majd ha lecsendesednek az idők, kedveském, visszajön érte.

Az anyja csak zokogott bele a fehérre keményített kórházi párnába, Rita nővér csitította csendesen.

– Míra, kedves, ne sírjon, Isten ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom, de nem most, higgye meg nekem. Most farkasok járnak az utcán, keresik a csecsszopókat, hogy felfalhatnák, még a neve sem szabad, hogy maradjon, Kiss Ibolyaként anyakönyvezzük, mint talált gyermeket.

Ibolykának angyalarca volt, de sírja nem, egyáltalán, a családban nem voltak látogatható sírok, temethető rokonok. A temetőbe is egyszer mentek ki egy évben, mikor kinyíltak az első ibolyák. Az ibolyákat már március elején leste, pedig tudta, hogy korai. A Szigeten még itt-ott a hófoltok is megmaradtak, reménykedett mégis, hátha, pásztázta a gyepet, s amint észrevette az első szálakat, futott a hírrel haza, az anyja meg vette a kalapját, és már indultak is. Azoknak a tavaszi délutánoknak a napfényíze beleette magát a tudatába, amikor nagyszüleikről beszélgettek az osztálytársai, ő csak hallgatott. Nagyapja ércprofilját ismerte mindenki az osztályból, a nevét is, ami csak az anyjáé, és nem az övé, talán a történetét is, sokkal jobban, mint ő. Ha azt mondja, tabutéma volt a nagyapja, apja vagy Ibolyka, hazudik, ám az anyjával beszélt közös nyelvből egyszerűen hiányoztak bizonyos alapfogalmak. Az anyja ugyanúgy tekintette nemlétezőnek őket, mint magát Mayát, ha nem teljesített megfelelően, vagy Maya apját, aki mellesleg a férje volt, vagy a farkaskutyákat. Úgy ment el a negált fogalmak mellett feszes derékkal, egyenes tartással, mintha nem lenne ott semmi, de a gyerek látta, amint keskeny bokája a trottőrcipőben megremeg, kutak nyílnak a cipősarok nyomán,

mély kútba tekinték,

aranyszálat szakíték,

mégse mert belenézni soha,

pedig tudta, attól, hogy nem beszélnek róluk, még léteznek. A definiálatlan fogalmak ráültek a konyhakredencre, rá a tévé tetejére, a nagyapa íróasztalát pókhálóként lepték be. Gyakorlatilag ezek határozták meg mindennapjaikat. Az artikulációjukat vesztett szavak lekaparhatatlanul tapadtak rá a tárgyakra, a gondolataikra, még a levegőre is, kovakeménnyé lettek az évek alatt, véső kellene hozzá, meg kalapács, a spongya ide már kevés. Anyja a hiányzó szavakat ügyesen kerülte meg, pillanatnyi megbicsaklást sem engedélyezett magának. Mayának több évtizedre volt szüksége, hogy betömje ezeket a lyukakat, de hiábavaló volt az is, megsüllyed a föld az évek nyomása alatt, bizonytalanná tette a lépéseit, mintha ingoványon járna, olyan.

Osztálytársainak bizonyára pontosabb információi voltak a nagyapjáról, mint neki, így ha a nagyszülőkről beszéltek a szünetben, nem volt mit mondania, nem jutott eszébe más, csak a napfény ízét érezte a szájában, orrában a temető illatát, a sugarakat, ahogy végigsimogatják gerince ívét, mikor gyűjtik az ibolyákat csokorba.

– Nézd, anya, ott is van, meg ott, meg ott.

Hogy angyalokat először a temetőben látott-e, vagy a ferenceseknél a freskón, nem tudta visszaidézni, de mivel a temetőbe kicsi korától kijártak minden évben, valószínűleg a temetőnek kellett hamarabb lennie. Gyerekkorának azok voltak az egyedüli szabad percei, s mindaddig tartottak, amíg le nem tette a fekete gránitlapra az ibolyacsokrot, míg az anyja meg nem szólalt. A nagyapja, az anyja, de még az apja némaságba zárt terhétől is csak a temetőben tudott megszabadulni.

Amint beléptek a hátsó kapun, szinte lehullott róla minden.

Ibolyka már várta, a vasrácsba kapaszkodva kémlelte az utat, csilingelve rázta arany fürtjeit, amikor észrevette őket átkelni a zebrán, megemelte szárnyait, bukszusról bukszusra szállt, hogy mihamarabb találkozzanak. Diadalmenet volt ez a kaputól a kápolnáig, néha még daloltak is együtt,

ezt a nagy eszmét a vész viharában,

védeni, menteni kell, csoda bátran,

fegyver a kézben, az ajkon a dal,

nem marad így el a nagy diadal.

Ha tehette volna, úgy masíroznak el Ibolykával a fakeresztek előtt, mint a szovjet katonák a Felvonulási téren, feszesen előrenyújtott lábukat nagy erővel csapják oda a kövezethez, hogy csak úgy porzik. De nem lehetett, csak ütemre léptek, azt is óvatosan, az anyja még azt gondolná, játszik, képtelen lenne neki megmagyarázni. Ibolyka nem mutatta meg magát anyának soha, de minek is, nem lehet, anyának nincsen hangja, nincsenek színei, neki csak az van, aki nincsen rég, a csecsemő Ibolyka, Rita nővér, a világokos nagyapa, de apa még a nincsben sincs, róla még beszélni sem szabad, Géza bácsi előtt meg főleg nem. Anya csak a nincsent látja, azért vesztette el színeit is, anya gyászolni sem tud, mert a gyászhoz sír kell, kripta, fakereszt, egy halom legalább, de az sincs, anyának csak a nincsen van. Maya várta a temetőt, leste a pillanatot, hiszen már az utcáról, a kovácsoltvas kerítésen keresztül is látni lehetett az egyszerű, fakeresztes sírokat. Ide, a hátsó bejárathoz temették a szegényebbeket és a gyerekeket is, akiknek a családi kriptában már nem jutott hely. Az anyja szorította a kezét, míg a kápolnáig el nem értek, tartotta a távolságot, kavicsos út, ápolt gyepszegély, pedig hányszor kérte, hadd menjen oda, de nem engedte el.

– Sáros lesz a cipőd. Tisztíthatom.

Így csak messziről nézegette őket, Ibolyka meg kacagva repkedett a sírok fölött, itt is van egy, nézd, és itt is, meg itt is, jól ismerte már rég valamennyit. A mi kis babukánknak neve sem volt, három napot élt, soha sem látott még háromnapos babát, igaz, halottat sem, Ágica hat évet, Verebes Jancsika meg négyet. Egyedül itt tudott elégtételt venni az anyján, azokban a percekben világosan érezte, hogy neki van igaza, s valami megfoghatatlan büszkeség töltötte el, ahogy nézte a neveket és dátumokat. Csak Kárász Katica győzte le, ott húzta össze magát egy kicsit, Katica tizenkettő volt, amikor temették, ő meg olyan hat lehetett akkoriban.

A vadgesztenyés, kavicsos úton kétoldalt, mint egy valódi város, utak, parkok, kutak, csobogók, ahogy haladtak a központ felé, a sírok is egyre nagyobbak, gondozottabbak lettek, némelyik körül még kovácsoltvas kerítés is. Úgy növekedtek a sírból lett házak, mint mikor Újpestről vagy Rákosról jönnek a belvárosba, a keresztek is eltűntek lassan, egyre több lett a fekete, fehér márvány.

Ibolyka ott maradt a gyereksíroknál, sohasem merészkedett tovább, mintha valami láthatatlan mezsgyét képtelen lenne átlépni, s mikor már visszafelé tartottak, nem találta sehol, csak a lábnyomát. Pedig jó lett volna, ha csak egyszer, egyetlenegyszer megvárja anyát, Ibolyka biztos tudott volna válaszolni neki, de Ibolyka nem akarta végighallgatni néma vádbeszédét, s Maya hiába kereste, hol lehet. Tekintetével képtelen volt követni, csak megvillantotta magát egy pillanatra, a tiszafák pikkelyes ágain ugrándozott, a tavalyi fagyallevelek vörös karmai alatt bújt át kacagva, rázva angyalfürtjeit, a bukszusok érdes illatában, a frissen nyírt gyep zöldjében is ott rejtezett, immár megszólíthatatlanul.

A családi kripták néma erődök, finoman faragott tündérpaloták, melyik milyen. A Kennessey család kriptáján negyvenhárom nevet számolt, a Majláthoknál huszonkilencet, ennyi az osztálylétszám épp, el nem tudta képzelni, hogy lehet ennyi ember egy család, ők csak ketten voltak az anyjával mindig, egyedül. A nevek oszlopba rendezetten sorakoztak, végigskandálta minden alkalommal,

Majláth Sándor, Majláth Éva, Majláth Karola,

Majláth Károly, Vincze Róza, Majláth Hedvig Orsolya,

a galambok felrebbentek a törött ágú fűzfáról, köröztek még egyet a kripta fölött,

Csanádi Pap Ágoston, Majláth Fruzsina,

Kiss Tihamér ügyvédbojtár s felesége Mária,

a felhők felé kellett néznie utánuk, csípte az orrát a napsütés, belekönnyezett.

Ha engedte volna az anyja, napokat elkóborol a temetőben.

Gyakran álmodott arról, olyan házat építtet majd nagykorában, mint a Majláth-kripta.

A gesztenyefák lombjai kupolaként borulnak a fehér márványra, kovácsoltvas kerítés mögött fehér kaviccsal felszórt út vezet majd a magasan ívelt bejárathoz, kőcsipkék, rézveretek, kétoldalt emberes kandeláberek, hatalmas óriások, arcukon az esőcseppek zölden folynak alá, széles válluk, karjuk, izmaik, csak derékig élnek, lábuk nincs, nem is volt soha. Hátuk megtörik a súly alatt, Atlasz tartja így a földgolyót, de ezeknek egyik kezében fáklya, a másikban lánc, védik a kaput, be ne jussanak illetéktelenek. A kapun egyébként sincs kilincs, csak egy hatalmas sárkányfejes rézkopogtató,

ki zörget odakünn,

ember-e, állat-e,

jótét lélek-e,

eresszetek, eresszetek aranykapun által,

nem eresztünk, nem eresztünk aranykapun által,

láncainkkal megkötözünk,

fáklyánk fénye szénné perzsel,

sárkány tüze porrá éget,

ha a titkot te nem tudod,

halál fia vagy, be nem léphetsz.

Ott lesznek végre együtt, odabent, a család, huszonkilencen vagy negyvenhárman, még nem tudta akkor eldönteni, attól függ, hány gyereke lesz, egy osztálynyi biztosan. Az asztalfőn Ibolyka ül majd, mellette Rita nővér, támlátlan széken ülnek, hogy elférjenek a szárnyaik, anya csak a macskaasztalnál kap helyet, és ott lesz nagyapa és nagymama is, meg végre apa, és nem kell titkolózni többé, beszélhet neki, róla, vele.

De hiába álmodott, az anyja nem engedte soha ki a temetőbe egyedül, csak vele együtt, akkor sem tértek le a murvával felszórt, széles temetői útról. Célirányosan mentek a kápolna felé, feszesre húzta a derekát ő is, mint az anyja.

Az apácákat a kápolna mellett egy nagy, közös sírba temették el.

Se előtte, se utána nem látott akkora gránitlapot, nevek nélkül feküdtek balra az úr szolgálóleányai, jobbra papjaink, már akinek volt teste, mert Rita nővérnek nem maradt meg az sem, elsodorta a víz, azonosíthatatlan. De azért köszönt Maya a kitárt szárnyú angyalnak a sír fölött, az egyenes ági leszármazottság egyértelmű, hiába vallotta anya magáénak Ibolykát azzal az eszelős akarással, ami még ragaszkodásnak sem volt nevezhető, nevetséges, ugyan, hol vannak anyának szárnyai, hol van angyalarca, pengeélesre zárt a szája, tekintetében farkaskutyák, derekában acélrudak, csak nézne a tükörbe egyszer, megértené végre, hogy semmi köze nincs Ibolykához.

Még a sírnál is mindennek liturgikus rendje volt, egy mosolyt küldhetett csupán Rita nővérnek, mint Félnótásnak a ferenceseknél, mert az anyja itt sem engedte szabadjára. Némán, de azért illedelmesen köszönt az angyalnak:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, Rita nővér.

– Mindörökké, amen.

Szeretett volna odafutni hozzá, és megölelni a derekát, köszönöm, hogy vigyázol Ibolykára, de nem lehetett, az anyja fogta a kezét továbbra is. Amikor letette a gránitlapra az ibolyacsokrot, már tudta, hogy most sem változik meg semmi, anyja kimondja újra csak a mondatot, nem fog tőle megszabadulni soha.

– Neki köszönheted az életed.

– Tudom.

Felesleges volt a megerősítés, Mayával eggyé vált az áldozat, nem csak tudta, a zsigereiben érezte, hogy ha Ibolyka nem hal meg, akkor ő most nincsen itt. Rita nővér karjában a csecsemővel futott le a nyikorgó falépcsőn, zavarták futtában a szárnyai, elbukott bennük minduntalan. Nyomukban katonák, mikor elérték, löktek rajta egyet, hogy legurult a lépcsőn, pusztulj velük te is. A világítóudvaron, ahová lehajtották őket, nem volt tér kiterjeszteni a tépett szárnyakat, ég sem volt már akkor fölöttük, csak az ércboltozat, sötét, bezárt, a lövéseket nem hallotta, csak a gépfegyverek závárjainak zörgését, a súlytalan test hangtalan puffanását a kockakövön.

Anyja mondatára Rita nővér eleven arca kővé dermedt megint, letörtek gránitszárnyai, zuhanni kezdtek lefelé, rá éppen. Az életösztön rúgta volna arrébb, vádlija megfeszült, hogy elugorjon, de nem tehette meg, mit szólna anya, hogy itt ugrál. Nem mozdult egyetlen alkalommal sem, hagyta, hadd zuhanjanak rá az angyalszárnyak, hadd takarják be egészen.

A fotók jól mutattak a kanapé fölött, Nina csecsemőmosolya, ő maga a diplomakiosztón, fölöttük a viharos tenger, ahogy a sziklaparthoz csapódik a víz. A háromszöges elrendezés, klasszikus triptichon: az atya szimbolikus jelenléte mindenképpen többletjelentéssel bír, a női alakok, helyzetüknél fogva is, alárendelt viszonyban állnak vele, ám a konkrét megjelenés szintjén a két egyenrangú, mellérendelő viszonyban álló személy humanizálja az atya szubsztanciális alakját, s ezzel mintegy megteremtik az alapot az atyai/szellemi/teremtő minőség valóságos megjelenésének is – ösztönösen helyezte el így a képeket, de ahogy hátrébb lépett kicsit, hogy távolabbról is megszemlélje, szinte beleémelyedett ebbe a harmóniába.

Hirtelen mozdulattal szedte le a képeket a falról, és vágta be a kukába, csak a szögek maradtak, egy, kettő, három, sarkpontnak éppen elég. Fölösleges elhitetni magával, hogy léteznek még az életében koordináták, a metaxás üveg szilánkjaira hullt a konyhakövön, ivartalanított állat nyí így az emlékei után, nyaljad, ha nem becsülted meg, amit kaptál. Hiába akasztgatja körbe magát képekkel, hiába próbál emlékeket kreálni önmagának, Ninánál Ibolyka jóval reálisabb, Balázsnál nagyapja, aki sose létezett, ott táncol az anyja most is a függönytelen ablakok előtt vörös körömcipőben, a frissen lakkozott parkettán nyomot hagy minden lépése, sarkával veri a ritmust, egy-két-há, egy-két-há, sasszé balra, egy-két-há, csak feszesen, egyenes derékkal, fiam. Ő meg hiába menekül, nincs, aki segítsen, szűkölve bújna a kanapé mögé, a sarokba, a föld alá, mindegy, csak néhány napot adjatok, és összeszedem magam, csak ne engedjétek el őket, tartsátok erősen a farkaskutyák pórázait.