Jutkával átugrottunk Szegedre. Vízálló, földalatti kábelt venni a tanyára. Ugyanis az istállóba nem lett bevezetve az áram, jóllehet új tanyásainknak már tehénkéje, lovacskája, két malaca, baromfija is van. Loholás közben, mert az egyik boltban éppen kifogyott a földalatti kábel, a másikban pedig csak hét (7) méter volt mindössze, nekünk viszont tíz (10) méterre volt szükségünk, se többre, se kevesebbre, loholtunk, mert elképzelhetetlen volt, hogy kábel nélkül térjünk vissza. És loholás közben, a Tiszához közel, az egyik furcsa bolt kirakatában egy nekem való, abszolút nekem való kacabájt pillantottam meg.

Pont ezt kerestem!, kiáltottam fel, lefékezve. Jutka továbbsietett, de én már benn próbáltam a kacabájt. Mindössze 2.900 Ft, mondtam neki, ahogy dühösen visszasompolygott. Gyorsan magamra öltöttem. Úgy nézel ki, mint egy tankista, mondta. A boltban többen fölnevettek. Miközben én máris izzadni kezdtem, valóban, akárha egy forró, égő tankban. Befestetem feketére, mondtam. Bevezettek a raktárba, ahol jó hűvös volt, s az egyik eldugott sarokban, az intenzív egérbűzben, nagy, félvak tükör. Jó volt a hűs tükörben leledzeni új kacabájomban. Egyike volt ez azon pillanatoknak, nem sok ilyen van az ember életében, amelyet kedve lenne megállítani. Úgy éreztem magam, mint akit szépen jégtömbbe fagyasztottak, akárha az eljövendő századokat bevárandó, istenem, gondoltam, talán ez az örökkévalóság, a jég gyémánttömbjében – és ez a lényeg, mégsem fázva, mert ugye elképzelhetőek jégtömbbe fagyasztott emberek, akiknek száz éveket kell átvacogniuk, ám én, ez immár egyértelmű volt, nem fogok vacogni, mint vacogtam volt eddigi szaros életemben, csodálatos kacabájomnak köszönve nem fogok vacogni az örökkévalóságban! Amikor visszaérkeztem a bolthelyiségbe, az egyik piás mesterember, megsokallva enyelgésemet, rám förmedt. Maga, uram, úgy néz ki, mint Horn Gyula! Jutka kifizette, ugyanis attól kezdett félni, még valami konfliktusba keveredem. Ugyanis a Horn Gyulát felemlegető piás mestert durván leléptem. Bassza meg, kend, mondtam, maga választotta meg őt, ismételten! Majd a körülöttem immár gyűrűt képező vevők felé fordulva valami váratlan önkívületben tovább üvöltöttem. Maguk választották meg, maguk, ismételten!

Boldogan léptem ki a kánikulába. A rohangáló avagy gutaütötten kóválygó félmeztelen emberek utánam fordultak. Honnan ez a tankista?, kérdezték zavartan. Tankisták lepték el a várost, mondta valaki. Nem értettem, miért beszélnek máris többes számban, de gondoltam, nincs kizárva, hogy a boltban lévő kuncsaftok meggondolták magukat, gyorsan fölvásárolták a raktáron lévő összes kacabájt. A határ felé robogva boldogan tapogattam magamat a kocsiban is.

Itthon, Palicsfürdőn a kacabáj kíváncsi tanulmányozásába kezdtem. Házibulikba, kerti ünnepségekre is az új kacabájt öltöttem magamra. Végre jól érzem magam, természetesen mozgok, lazán kommunikálok, mondtam Jutkának. Ugyanis nekem komoly problémáim vannak az öltözködéssel. A peremen élve teljesen elszoktam a konfekciótól, csak szétmosott, szilvakék munkáskabátokat, kopott kaftánokat tűrök meg magamon. Tudod, mi az előnye még ennek a kacabájnak?, kérdeztem Jutkát. Mi?, kérdezte. Az, hogy nem gyűrődik, éjszaka sem kell levetnem.

SZEGEDI RUHAGYÁR

Nem tudom, mit neveznek Lídia bélésnek. Talán csak nem éppen a pufajkát?! De hát mi is pontosan a pufajka? Felénk mi nem éltünk ezzel a kifejezéssel. Magyarországon a pufajkának immár sokkal szélesebb a jelentése, mint egy szimpla, steppelt vattakabátnak. Mi például gyerekkorunkban focikapusaink gatyáját tapacírozottnak mondtuk volt… Máris tudtam, nagy kutatások előtt állok, sőt azt is sejtettem már, meg kell majd írnom az Új Tolnai Világlexikona részére a Pufajka, valamint a Lídia bélés címszót is.

Mérettartósága jó. Mentem Jutka után, hangosan olvastam neki. Mérettartósága jó.

Közepes, írta, de én úgy olvastam, közepesnél jobb védelmi képességű egyéni védőeszköz, mely védelmet biztosít száraz és nedves, hideg klíma ellen, - 20 °C hőmérsékletig, írta, de én úgy olvastam, - 30 fok hőmérsékletig. A védőkabát néminemű aláöltözéssel munkaruha felett hordható. A védőkabát vegyszerekkel szemben védelmet nem (a nemet persze lenyeltem) biztosít. Jutka már nagyon ideges lehetett, de valamiért türtőztette magát. Végigpillantva rajtam csak annyit mondot: Gyuszi! – Ne hülyéskedj, mondtam, nem érted, végre nyugodtan dolgozhatok zsírszódával, akár vitriollal is.

Másnap kivittük a vízálló vezetéket a tanyára, ahol a még csak fokozódó kánikulában mindenki az én kabátomat csodálta, a vízálló, földalatti vezetékre rá se hederítettek. Többen mondták, átmennek Szegedre, ők is vesznek ilyen vízhatlan, Lídia bélésű kabátot. Jutka most meg, látván a kacabájom nagy sikerét, Lídiának kezdett szólítani.

A szomszéddal megállapítottuk, most fönn van a kutya ára. Most a kutya ára van fönn. De nekem még sikerült olcsón megkapnom ezt a jószágot, mondta, s csettintett, mire az ól mögül elősündörgött egy szőrcsimbókos, semmis kiskutya. Patkányok futkosnak a kanizsai diszkóban, mondta közben a második szomszéd fia, a Kucora Tibike, aki lefestette az első szomszéd lovát, azt az öreg almásderest, amelyet a tavasszal vitt el a cigány, a kép most is ott lóg az alsókonyhában, a spirálban tekeredő, teli légyragasztók függönye mögött. Hamarosan értekezni fogok róla a rádióban, s a tanyasiak, mint mindig, ha értekezem a rádióban, ott fognak tolongani az alsókonyhában, minden egyes szavam szigorúan szembesítve Kucora Tibike jócskán összekent papundeklijével… Legalább gyorsabban kapkodjátok a lábatokat, jegyzi meg a szomszéd. Ez egy újfajta tánc. Lambadázni még lambadáztunk, ugye, Jutka néni, de ezt mi már nem fogjuk járni, mondja. Kérdem, mi van a Toncsival?, a harmadik szomszéd fiával. Épp a tegnap hozott a kabátujjában egy nagy kést. Nagy kést? Minek? Hogy jól kiköszörüljem neki. Hallja, mondja a szomszéd. Vállalna körösztapaságot? Körösztapaságot? Igen, meg kellene körösztölni ezt a kutyát. Hát, mondtam a fejemet vakarva, tudja a fene. Éppen egy ilyen semmis, szőrcsömbőkös félpulinak legyek a körösztapja? Nőstény, mondta hamiskásan mosolyogva. Legyen Juszti, mondtam váratlan határozottsággal, ugyanis megéreztem, sántikál valamiben. Elvállalom, mondtam, ha Juszti lesz. Nem, mondta, ez csak Lidi lehet. Lidi, gyere ide, mondta. De Lidi hozzám szaladt. Látja, milyen szimata van, máris megérezte magában a körösztapját.

Mindenszentek napja. Jutka a piacon már megpakolta krizantémmal a kocsiderékot. Korán elindulunk a temetőkbe. Előbb a palicsiba, Jutka édesanyjához, nővéréhez. A szegény némbernek egyetlen kívánsága volt, levélben is meghagyta, csak ne fektessük édesanyja mellé. Odafektettük, és még volt férjének, a likai vasöntőnek, aki jócskán hozzájárult szegény halálához, s később majd minket is fegyverrel, kézigránáttal fenyeget, a likai vasöntőnek a nevét is felvésettük a hatalmas, fekvő márványlapra. Megnézzük Farkas Béla, Magyar László, Penavin Olga, Mardešić doktor, Toricelli és Hanna, valamint EXPRESS-GÉZA friss sírját is…

EXPRESS-GÉZA a fákat metszette, és leesett a létráról. Egy hete még jártam nála, egész délelőtt magyarázta, hogyan készítette édesapja a cipőket. Mutatta, két zsák faszög maradt az öreg után, ő már mindent gépesített, de nem volt szíve feltüzelni, szemétre dobni a zsákokat. Kihozott egy marékkal. Aztán még eggyel. Ültünk kis, szép teraszukon a fenyőillatú faszögkupacok fölé hajolva.

Előtte egy kupac faszög. Előttem egy kupac faszög. Akárha valami ősi társasjátékot játszottunk volna. Ahogyan játszottunk is. Mert aztán hozott még egy-egy marékkal.

Előtte két kupac faszög. Előttem két kupac faszög. Majd három-három… Szerettem volna elkérni tőle az egyik zsák faszöget. Minek?!, csattan fel Jutka. Gyerekkoromban a mi számunkra még nagyon fontos valami volt a faszög, motyogtam.

Aztán kimegyünk a zentai temetőbe. Jutka édesapjához. Apai nagyszülei, a Dulicsok és Nagy-Kanászok nyugszanak ott, abban a szép, régi kriptában, amelybe édesanyja nem volt hajlandó belefeküdni, valamint édesapja húgának a férje, a varazsdi Paar, akinek az íróasztalánál most, hazaérkezve a temetőből, viaszos ujjakkal, átjárva a köd, a krizantém illatától, pufajkámba (Lídia bélés) bugyolálva most is ülök. És ott nyugszik immár Koszovón élt állatorvos öccsének a felesége, Ane néni is, aki zágrábi hölgy volt, kecses mozdulatokkal, hosszú szipkából szívta a cigarettát, ám most látjuk csak lánykori vezetéknevét böngészve, valójában nem is horvát hölgy volt, mint eddig gondoltuk, hanem szlovén: Aleš. Ám Ane néni végül is Belgrádban halt meg. Mert a lányuk, Ljerka, ott kapott állást. A családi kriptától átmegyünk Angebrandt Ilonkához, újvidéki szomszédunkhoz, aki később utánunk jött Szabadkára, a Kosztolányi utcában élő cseh muzsikus rokonaihoz, a Jägerékhez (a legfiatalabb Jäger, a Gyurika dobolt fiam filmjében, amikor a vízparton Korica Miki a Hol van az a nyár-t énekelte), átmegyünk Dudus kis kutyasírjához. Kistermetű nő volt, ám a Virág utca (Cvecarska) egyik utolsó virágkertésze, nagy szívű, nagyszájú, csodálatos lény, még hetven-nyolcvanéves korában is tűzrőlpattant menyecske, szóval valaki, aki mindenféleképpen szebb sírt érdemelt volna. Szebbet, mint ez az éppen csak összekapart kutyasír. Ám már nincs, aki gondját viselje még ennek a semmis kupacnak sem. Egyik húga, Gyurika édesanyja még itt él Szabadkán, a Kosztolányi utcában, de már mozgásképtelen, csantavéri öccse meghalt, operaénekes húga és annak lányai pedig Kanadában élnek, ahogy Dudus mindig hangsúlyozta: a Niagara mellett. Azért is nem telefonálok nekik, mondogatta, mert semmit sem hallani a Niagarától, csak valami zúgás van a kagylóban, az énekléssel is azért hagyott fel a húga, mert elnyomta a Niagara, ahogy Dudus mondta, nem sokáig bírta a versenyt a Niagarával. Látjuk, Gyurika már járt a sírnál, valami rongydarabbal néhány szál krizantémot kötött a ferdén leszúrt keresztre. Jutka beássa a félbevágott műanyag flakont, a másikból vizet önt bele, előbb ügyesen örökzöldet rak, majd beszurkálja a virágokat. Tőle tanultam, csokrot csinálni is tőle tanultam, jegyzi meg. Legközelebb ásót és gereblyét is kell hoznunk. Dudus nagyon fontos része volt életünknek. Kőkeresztet kell állítanunk neki, körülrakatni a sírhalmot téglával, hogy ne vigye szét a szél még ezt a maroknyi földet is. Vagy vissza kellene vitetni a csontjait Újvidékre, kétméteres, sváb férje mellé, a drága kriptába. Valahogy mintha a földben sem találnák a helyüket az emberek, mondom. Ezért fogjuk mi magunkat elégettetni, mondja Jutka határozottan.

Szötyök mesélte EXPRESS-GÉZA temetésén (osztálytársak voltak ugyanis), hogy most szedte egy zacskóba az apja csontjait, és tette át az anyja, Zsófi néni mellé. Egy üveg vinyakot, meg egy üveg pálinkát is bedugtam nekik, tette hozzá komoly arccal Szötyök, hogy ne veszekedjenek…

Végül már öt-öt kupac faszög volt előttünk az asztalon. Öt kupac illatos fenyőfaszög-kupac EXPRESS-GÉZA előtt, öt kupac illatos fenyőfaszög-kupac előttem. Most te következel, mondta EXPRESS-GÉZA. De ezt mintha már a túlvilágról mondta volna, ugyanis közben feljött a hold. Bementem a műhelybe, hoztam még egy-egy marék fenyőillatú puhafaszöget…

Visszafelé jövet a kriptánál Ljerkát látjuk, ahogyan hosszú szipkával szájában tüsténkedik a kripta körül. Összeborulnak Jutkával, sírnak. Ausztráliába készül, mondja, a lányához. De ígéri, előbb meglátogat bennünket Palicson.

Halottak napja. Ma Magyarkanizsára megyünk az enyéimhez. Bátyám Vitéz Máriával fekszik egy sírban. Vitéz nagyanya pedig a húgával, Vitéz Magdalénával, lányával, Kovács Margarétával, elvált férjével, Kovács nagytatával. Szüleim a legrégibb kripta, Vitéz ómamáék kriptájának keresztjére csavaroztattak fekete márványlapot nevükkel, születési évükkel (1913– ; 1918– ). Nem értem, miért bonyolították így el a dolgot, miért nem temetkeznek mindannyian ide. Egy rakásra, ómama mellé. Megáll az eszem, mondom, ezen a néhány négyzetméteren ennyire szétszóródni! Ez valóban művészet, mondja Jutka a krizantémcsokrokat szortírozva ide-oda, hogy mindenkinek jusson. Hátul felfigyelek Mikk Gizella sírjára. Különös, egy Mikket sem ismertem gyerekkoromban, pedig akkor mindenkit ismertem, tényleg mindenkit, hihetetlen, és milyen gyönyörű is egy olyan városkában élni, ahol mindenkit ismersz, igen, mindenkit, csak a Mikkéket nem, bár látásból biztosan Mikkéket is ismertem, Mikk Gizellát is, hiszen édesanyám is Gizella…

Megkeressük Szokol szomszéd sírját, a harangláb mögött. Ő a Járáson ugyanazt jelentette nekünk, mint Dudus Újvidéken, különben ismerték is egymást, Szokolt elvittük volt Újvidékre, Dudus többször járt velünk a Járáson. Az elmúlt 30 évben ettől a két embertől tanultam a legtöbbet; gyerekeim is nagyon kötődtek hozzájuk. De meglátogatjuk a napokban elhunyt Csózi bát és feleségét is. Pista és Tihamér szoboravatásánál, benn a városháza előtt még találkoztam, lekezeltem, szót váltottam Csózi bával, egykori cserkész csapattisztemmel.

Vasárnap Krivajára megyünk, húgomékhoz, akiknél szüleim élnek. Alighogy belépek szobájukba, édesapám komoly arccal fordul felém. Nagy baj van, mondja. Nagy baj?, kérdem zavartan, némi lelkiismeret-furdalással, hiszen már rég látogattuk meg őket. Nagy baj?, kérdem ismét. Összeesküdtek, súgja. Ellenem, teszi hozzá: a volt barátaim. Le akarnak lőni. Majd seggbe rúgjuk őket!, próbálom oldani a feszültséget, rúgtunk mi már seggbe nagyobb figurákat is! Bízd csak rám, majd én ártalmatlanná teszem őket… De sehogyan sem tudom oldani sötét, merev arckifejezését. Ismét közelebb húz, csontos, rezgő kezével. Érzem, valami fontosat akar közölni, végre elhatározta magát, közli velem a titkát… Meg kell látogatnod a szélmalmost, súgja hörögve, fuldokolva. A szélmalmost?, kérdem zavartan. Hol? Hát otthon, Kanizsán. Fenét, szól közbe édesanyám, lenn szélhámoskodik a Vaskapunál… Kicsoda?, kérdem édesanyámat. A szélmalmos, mondja. Semmit sem értek. Tudom, Topolyán van egy szélmalom, meg Oromnál is, de hogy nálunk, szülővárosomban, Magyarkanizsán is lenne szélmalom, azt most hallom először. Próbálom errefelé terelni a beszélgetést. Kanizsán volt szélmalom?, kérdem. Volt, mondja. Hol?, kérdem. A zsidótemető mellett, ott, nem messze a vásártértől. Emlékszem még, hol volt a Járványkórház, sejlik, az egyik nagymalom ott volt a Söprű (söprűgyár) helyén, sőt még a tulajdonosának alakja, neve is rémlik, de szélmalom… Meg kell látogatnod a szélmalmost. Jó emberem volt. Ő majd segít eltéríteni szándékuktól az összeesküvőket… Magamhoz ölelem, szorítom karját, úgy próbálom leállítani rezgését. Mondom, olykor már az én kezem is rezeg, vannak felolvasások, amikor majd’ kiesik a könyv a kezemből, de nem hall. Le fognak lőni, mondja üveges szemekkel. Ne foglalkozz a szarevőkkel, mondom ismét nevetve. És különben is, próbálom ugratni kissé, miért adtad el minden puskádat, most itt tarthatnád őket az ágy alatt, az ágyban. És olykor kilődözhetnél az ablakon. Hol az egyikkel. Hol a másikkal. Csak hogy tudják. Nekem sem hagytál egyet sem, pedig tudod, mennyire fájt a szívem a grófnő gravírozott kis puskájáért… Most venném szépen, és sorban lelődözném az összeesküvőket… A grófnő gravírozott kis puskájával…

Kimegyek a nappaliba, magukra hagyom őket, nyugodtan vegyék szemügyre az ajándékokat. Anikó, édesapám húgának történelemtanár unokája is éppen itt van. Különben mostanában telepedtek át Halasra. Mondja, sok Halason a magyarkanizsai. Mondom, szoktam Semjénhez járni a könyvtárba, meg a Csipkeházba is befordulok olykor, hiszen egyik költői eljárásom a csipkeverés, illetve annak túlfokozása, a csipke agyonverése, noha igaz, az utóbbi időben inkább csak az alliteráció végett van szükségem a halasi csipkére, lévén érdeklődésem központjában immár a hvari agavécsipke… Noha ezeket az én szakosodásaimat nem kell túl komolyan venni, illetve ha komolyan is csinálom, nem túl sokáig tart egy-egy ilyen időszak, egy-két év, s jön a következő, mint például most a fekete spanyol csipke. Tudod, hogy Szabadkán van csipkegyár? Tudom, mondja. De már látni, elege van a témából, szövegemből. Ha legközelebb megyek Halasra felolvasni, meglátogatlak benneteket, mondom. Fenyő utca 9., mondja, ne felejtsétek el.

Távozás előtt ismét bemegyek szüleimhez. Már nagyban majszolják a banánt. Apám, miközben megölelem, megcsókolom, ismét a szélmalmosról kezd beszélni. Látogasd meg a szélmalmost, mondja, csak ő tudja eltéríteni az összeesküvőket szándékuktól. Mi a szándékuk, kérdem. Hát az, hogy: lelőjenek. Kisfiam, hallod, látogasd meg a szélmalmost. Egyet kérek, látogasd meg. Látogasd meg a szélmalmost…

Hazaérve Palicsfürdőn gyorsan előszedem Magyarkanizsa földrajzi neveinek adattárát. És ámulva látom, egész dűlője volt a szélmalmoknak.

Szélmalmok dűlője Út, a várostól délnyugatra, amelyen az első és a második világháború közti időkig több szélmalom állt (Vö. Bajúsz-szélmalom)

Összevetem gyorsan:

Bajúsz-szélmalom Szélmalom volt a Szélmalmok dűlőjén, körülbelül harminc éve lebontották.

A könyv, Pap György könyve ’982-ben jelent meg, ezek szerint a negyvenes és ötvenes években, gyermekkoromban még állt az utolsó szélmalom, tehát tudnom kellene róla, kellett, hogy járjak, kellett, hogy játsszak benne! Máris nyúlok a telefonért, hívom Gyurkát, akiknek egykor házunk udvarában volt pékségük, s most éppen az újonnan felavatott, nagy Tisza-szabályozó, Beszédes-emlékművel szemben laknak (Bálint Rudi, az egykori polgármester, a cipőgyár egykori igazgatója, most járási szomszédunk, járási földünk felese mellett)… Anikó is Beszédes, büszkén említette is volt a szobrot, talán még az avatására is hazajött Halasról… Kérdem Gyurkát, otthon is esik? Esik, mondja, egybeömlik a sok víz a Tiszával. De hát ott a Beszédes, mondom, majd szabályozza… Kérdem, ő avatta a szobrot? Mondja, nem ő, hanem: Hovány barátunk. Említi, a Beszédes-szobor avatása közben lett rosszul a Csózi bá. Igen?, csodálkozom. Csózi bá, cserkészvezetőm nagyon örült, mind a két szobor, szoboregyüttes (Koncz és Dobó) felállításában kivette a részét, ugyanis ő, Csózi bá volt a Történeti Kegyeleti Bizottság elnöke, magyarázza Gyurka. A szobrok állítása és az új utcanevek kijelölése is az ő bizottságához tartozott. 44 új utcanév lesz, mondja Gyurka. Mondom, nem láttam a másik szoborállításnál. Ott volt, mondja, hallottam a beszédedet, a reakciókat is a legújabbkori pártköltőket illető szavaidra…

Aztán végre rátérek a tulajdonképpeni témára, a szélmalmok kérdésére. Mondja, hogy az utolsó szélmalom, az nem Magyarkanizsán, hanem Ormon dolgozott (vagy Dolinén-Völgyesen?), de Martonosnál is volt (megemlíti Martonos régi nevét: Aranyhalmot is), a Szélmalmok dűlője, magyarázza, a Zsidótemető Járás felőli oldalától húzódott… Aztán a paprikahasító, illetve a söprűgyár helyén lévő Schöffer-malomról beszélgetünk. Arról hogy a szél- és a vízimalmok, mert vízimalom is sok volt, amelyek csak egységes lisztet adtak (benne a korpával), nem bírták a versenyt a gőzmalmokkal, amelyek már nullást is adtak… A Schöffer mikor halt meg?, kérdem. ’941-ben ölték meg az adorjáni magyarok. Magyarok?!, kérdem ámuldozva. Több mint valószínű, ennek az esetnek is lehetett némi köze aztán a ’944-es atrocitásokhoz, mondja. Most már semmit sem értek. De megköszönöm a tömérdek információt, jóllehet a szélmalmos kiléte felől semmit sem sikerült megtudnom. Ám mintha lenne már némi fogódzóm, merre kell tovább tapogatnom. Hiszen meg kell találnom, meg kell látogatnom a szélmalmost. Függetlenül attól, szélhámos-e. Le kell utaznom a Vaskapuhoz, hiszen különben is ideje már foglalkoznom azokkal a vincai szobrokkal, sőt az egész vincai kultúrával… Meg kell látogatnom a szélmalmost. Csak ő tudja eltéríteni szándékuktól az összeesküvőket, eltéríteni szándékuktól, hogy lelőjék édesapámat. Megígértem neki, meglátogatom, igen, ha kell, egészen a Vaskapuig megyek, meglátogatom, megkérem, térítse el, lődözze le, lődözzük le az összeesküvőket…

A börtönben minden könyvet elolvasott, mondta. Nem győztem elég könyvet kölcsönözni, mesélte a felesége, külvárosi kis könyvtárakba rohangáltam, furcsa emberek címei után kutattam, akik aprópénzért, félig-meddig titokban, könyveket kölcsönöznek; az egyik ilyen illegális könyvtárosnak földszín ágyneműk között, valahol alant éppen haldoklott a felesége, s nekünk fölötte kellett nyúlkálni a fal mellé szorított polcon lévő poros könyvekért, láttam, ahogyan arcára hullik a finom por, láttam, épp egy molyette, halinakötésű Karácsony Benőt és néhány Rejtő Jenőt próbáltam átemelni felette, amikor kilehelte a lelkét… Csak egy kérése volt. Mi?, kérdeztük. Az, hogy Szabó Magdát ne vigyek neki. Kissé meghökkentem. Zavart, szinte fájt, hogy barátom számára éppen Szabó Magda lett az unalmas, ő úgy mondta, doromboló író példaképe… Védeni próbáltam, nem rossz író, mondtam, sőt szolid, szerettem volna kimozdítani ezen beidegzettségéből, noha sejtettem, immár hiába próbálkozom, hiába utalok a vízipuskázó mellekre, mert közben az Ókutat is említették volt, a lebegő apafigurára, hiszen mostanában mi is sokat anekdotázunk a legyekről (fiam filmjében külön légyidomár dolgozott, egy kis dobozból engedte ki, majd a jelenet után gondolkodás nélkül lesprézte őket, képkeretező barátom viszont vízbe fojtja, hogy a következő pillanatban meg hamuba dobja, felélessze, majd pedig sorban egy gyufásskatulyához kötözze őket, kíváncsian számolva, hányan tudják majd felemelni, hány légy tud majd elrepülni, az égbe repülni egy gyufásdobozzal, ami, ugye, nem lesz semmi: egy égbe távozó gyufáskatulya), az apáról, aki leszedi a légyfogóról a síró legyet, és mosogatja a légy lábát… Igen, talán az apafigurán keresztül kellene próbálkozni nekem is, gondoltam, az ő apja felől kérdezni, aki engem különben is érdekel, hiszen semmit sem tudok róla, csak azt, hogy ő is foglalkozott képkupeckedéssel, mint a fia, de arról semmilyen információm sincs, miféle képekkel is kupeckedett, pedig nekem már az is elég fogódzó lenne, ha egyetlenegy általa vásárolt, majd bizonyos idő után továbbadott képről értesülnék, még a festő neve sem lenne fontos, csak egyetlenegy detaille, meg az, hogy az a kép, azzal a bizonyos pasztás avagy kapart detaille-jal, egy ideig ott lógjon lakásuk falán… Olykor arra gondoltam, a Kopeczky fogtechnikus almáit árulta: kis csipkén egy-egy delicsesz. Tömérdek ilyen almát láttam. Túl vékony a héjuk, magyarázta kritikus barátom, akit rá akartam venni, állítsa ki a Kopeczky fogtechnikus almáit, túl vékony a héjuk a pasztás háttérhez viszonyítva, ha netán fordítva lenne… Az igazság az, nekem is van egy ilyen almám. Tíz éve néztem már, miközben kollegáim a hátam mögött össze-összesúgtak, mi történt az ízlésemmel, miféle katasztrófa áldozata lettem immár én is, lám, egyetlen vidéki író sem kerülheti el ezt a katasztrófát, amikor egy napon, megvilágosodott előttem, nem csak az alma, maga a detaille is megért, megvilágosodott, más megvilágításba került talán: az alma alatt az a semmis csipkerongyika immáron abszolútnak mondható. Örültem volna, ha éppen most tudom meg, valóban Kopeczky fogtechnikus almáit árulta volt az apja… Igen, talán a regény apafiguráján keresztül sikerülhetne észrevétlen megváltoztatni véleményét, újraolvasni vele az apáról szóló oldalakat, noha nincs kizárva, akkor meg az apa észbontó ártatlansága kezdené zavarni… De leginkább azon csodálkoztam, a börtönben olvasva a regényt hogyan nem érezte meg azt a hihetetlen szabadságvágyat, azt, hogy Szabó szabad, igen, különös, hiszen nem is tudnánk ideálisabb helyet az Ókút olvasására, mint egy vidéki karcert. Mert, ugye, sehol sem érezni jobban a tengert, mint egy vidéki karcerben. Valóban csodálatos az a jelenet az aranyhalakkal, ahogyan a kád lefolyóján keresztül a tengerbe jutnak, ahogyan a kislány valóban elénk varázsolja a tengert, ám itt még véletlenül sincs vége a dolognak, ugyanis közben kitudódik valami, ami nehezen elviselhető, nekem is könnyel szaladt tele a szemem, amikor olvastam volt, hogy valójában még az apa sem látta a tengert… Szabó szabad, akartam ismételni, mire máris hallani véltem válaszát, de Magda affekta, bőbeszédű és dorombol…

Hatan (6) voltak egy cellában, mesélte. Ő meg még két magyar igazgató, valamint az a három gyerek, akik állítólag megölték a csantavéri öregasszonyt.

Az egyik gyerek mesélte, imádtam, mondta, ha meséltek a gyerekek azon az ő szép nyelvükön, nem sokkal a gyilkosság előtt megcsalta 13 éves felesége. Ő 16 éves volt akkor, most, amikor esetünk történik, föltéve, ha még életben van, már 18. Majd teszek róla, gondoltam, idézte, utánozta a fiú, szép nyelvű rabtársa szavait, majd teszek róla, kicsikém, hogy ne kamelj félre, hogy ne csalogass engemet, jól ismerem én a csalogányokat, magam is dugdostam akkortájt néhányat. Levágtam egy arasznyi drótot – szögesdrótot, mondta, tökéletesen alakítva ifjú rabtársát. Értetlenül néztünk rá. Jóllehet ujjaival ollót utánozva mutatta, hogyan vágta. Gondoltuk, be akart menni, lopni valamit, lopni valamit valami szögesdrót kerítésen túlnanról, és akkor kellett neki közben levágnia egy darabkát abból a drótból. Mutatta, levágta, meghajlította lassan, olyan élethűen mutatta, félni kezdtünk, megszúrja a kezét. Mutatta, milyen lassan, s mégis milyen határozottan, mutatta, hirtelen milyen sebesen, mutatta, eljátszotta, hogyan rándult meg, a végtelen fájdalmat legyőzve, az arca… Levágtam, mondta, akárha azt mondta volna, egy darab mézesmadzagot vágott le éppen, és szépen rátekertem: a faszomra. És bebasztam a kicsikének. A kis csalogánynak. Dalolj, mondtam, most dalolj, kicsi csalogány. Teljesen szétroncsoltam a pináját. Nem fog megcsalni többé, nem, legyetek nyugodtak, nem, még akkor se, ha életfogytiglanira ítélnek. Látjátok, egészen nyugodt vagyok, noha az én faszom is szétroncsolódott, kivette, mutatta, valóban teljesen deformálódott, tele volt írva borzalmas hegekkel, tudjátok, én egy naiv ember voltam, tényleg nem feltételeztem, hogy ilyesmi is létezhet a világon, s most ott himbálódzott az orrom előtt, mondta tenyerébe meredve… Valóban, teljesen nyugodt volt, mondta. A fiúval nem tudom, mi történt aztán a bíróságon, a börtönben, nem tudom, utolérték-e a kis csalogány rokonai, átvágatták-e a torkát, felakasztották-e a farkánál, teljesen deformálódott, borzalmas hegekkel teleírt farkánál fogva, vagy bizonyos összegért végül mégiscsak hagyták, senyvedjen benn a börtönben, használja csak teleírt farkát, mondta befejezve meséjét. Barátomat s azt a két magyar igazgatót hamarosan kiengedték. Most, mint tudjátok, jachtokat tervez Londonban a spliti ma-rina részére, meg az Adria legszebb partszakaszait építi be a maga tervezte csodálatos villákkal, szállókkal. Mesélte, utolsó adriai körutazásukon, egy orange-zsal felpolírozott jachtot próbáltak ki, megálltak a braèi Postirán, ama kőfaragó iskola előtt, melyről én tettem volt említést neki, mondván, számomra sehol sem annyira tetten érhető a hellén szellem, mint abban az iskolában… Gondoltam, most kellene visszatérni az Ókút tengermetaforájához, de hát mivel egyetlen irodalmár sem volt a társaságban, el kellett halasztanom a kruzsokot. Meg különben is, már egyik üzlettársáról kezdett mesélni, aki a háború előtt kosarakat hordott a piacon, ám a háború alatt lipicai lovakat hajtott át Újvidékre, s most egyike a város elöljáróinak…

Tojásfát vettél nekem a palicsi piacon egy süket nénitől. Tudtad, már rég szeretnék egyet. Egy tojásfát galambtojásnyi virágokkal, galambtojásnyi termésekkel. Arról persze te még nem tudtál akkor, hogy az ókanizsai ásatások alkalmával épp most találtak egy avar lányt, aki mind a két markában tojást tart… Ilia Mihály, akinek odaát, Szegeden megemlítettem az ókanizsai leletet, az avar lánykát, akibe máris beleszerelmesedtem, akit máris alvó múzsámnak nevezek, arról beszélt, éppen Szegeden él a legismertebb tojásszakértő, aki a tojások semmis töredékéből meg tudja állapítani korukat, fajtájukat, és, mint szokta, a maga módján máris tojásos verseim, tojásos szövegeim, valójában a Tolnai Új Világlexikona Tojás (a 100 évre földbe ásott fekete kínai tojás, a teatojás, tojástánc, illetve Piero della Francesca felfüggesztett, Brâncuºi abszolúttá csiszolt tojása, az Alvó múzsa-, illetve Pogány kisasszony-variációi) szócikkének társszerzőjévé szegődött, a tudós tojásszakértő tanulmányait, könyveit ígérve… Igen, a tojást illetően még komoly stúdiumok, valójában az egyik alapkérdés megoldása előtt állok, hiszen máris egyik alapkategóriámmá emeltem, címként is szerepeltettem: ezt a kakashágást a tojássárgájához kötő zsinórt, benne, a különös szóban (Jégzsinór) vélve tetten érni az élet titkát, noha csupán egy régi szövegre támaszkodva… Azt már Ilia barátom is azonnal megállapította, azok az ókanizsai tojások ott az avar lányka, alvó múzsám markában, markának finom csontkosarában nem tyúktojások lehetnek, akkor még ugyanis nem voltak a mai értelemben vett háziállatok.

Szép, mindig szép, ahogy felpakolva hazaérsz a palicsi piacról, ahol valóban mindenkit ismersz, mindenkivel szót váltasz, majd’ minden alkalommal frissen vágott, de ültetni való, illetve cserepes virágot is hozva a tejföl, a vajalja, a friss kenyér, a friss töpörtyű, a friss újság mellett, majd’ minden alkalommal nekem is varázsolva valamit, vagy a vajaljára, vagy a töpörtyűre mondva, ezt neked küldik a kofák, s az ajándékokhoz máris reprodukálva a kofák érdekesebbnél érdekesebb történetekről, borzalmas halálesetekről szóló szövegét, tudván, ezeknek a szövegeknek sokszor jobban megörülök, mint a vajaljának, a még meleg töpörtyűnek. Az is szép, ahogy gyakran eldugod, amit veszel, nehogy morogjak. És tán a legszebb, amikor kezdetét veszi a befőzés, és vesszőkosarakban, háncsládákban szállítani kezded, szállítani kezdik utánad a gyümölcsöt.

Nézd, mit hoztam neked, szólsz be a toronyszobába vagy a kerti lakba, ugyanis ilyenkor még nem tudod, hajnalban hol is kezdtem hangosan motyogva mocorogni, honnan szól a zene.

Azon a reggelen valóban elállt a lélegzetem, ahogy a hátsó udvar asztalkáján megpillantottam a piaci ajándékot: a tojásfát. Jóllehet fogalmam sincs, honnan vettem a nevét, mert emlékszem, kérdeztem, mit mondott a süket néni, mi a neve a számunkra teljesen új növénynek, de te nevetve azt mondtad, ő sem tudja, vagy nemcsak süket, néma is, meghagyva így nekem a névadás lehetőségét, ami spontán mód meg is történik, afféle hajnali, reggeli csodák ezek, hogy aztán napokig, hónapokig, évekig kínlódjak pontosításukkal, korrekciójukkal, jóllehet közben már a versek, szövegek rég beszippantották őket, nagyban élnek velük…

Láttam, ahogy később megérkezett a Bartók utcából, majdhogynem a szomszédból valójában, Zsófi unokám, közel hajolt az új növényhez, sokáig nézte, még közelebb hajolt, tulajdonképpen a maga módján ugyanazt tette, amit én, vizsgálódott, lestem szép szemét, néztem szép homlokát, vártam, hogy megszólaljon. És megszólalt: szőrös, mondta. Majd máris szalad is tovább testvére, Zsigmond és a kutyák, Picúr és Pityke után, játszani.

Kértelek, vásárold fel az összes tojásfát, hogy őszre, végtelen téli magányomban s majd tavaszra megfigyeléseket, kísérleteket végezhessek. Netán ezekben a növényi tojásokban is meglelem a jégzsinórt. Igen, könnyen galambtojásoknak vélné az ember, noha hatokos sokác barátom azt mondja, ő már látott lúdtojásnyi termést is a tojásfán.

Ma megint hoztál egy tojásfát. Kezembe vettem, a kelő nap felé emeltem, hogy átvilágítsam, közben azon tűnődve, mi is lenne a kakashágás megfelelője a növényi tojás esetében. Majd a kút kávájára helyeztem ezt is, ugyanis ott jelöltem ki a helyüket. Valamint néhány láda szilvát is vettél a süket nénitől, hogy lekvárt főzzél, hiszen a paradicsomot már kifőzted, paprikát is tettél el. Ahogy magozod a szilvát, melléd telepedem a küszöbre, kóstolgatom, eszegetem, a szilvafajták kínálatáról tudakolódzom, én persze pálinkafőzésre gondolva, erről-arról beszélgetünk. Közben, ahogy fogy a szilva, arra leszek figyelmes, a láda fenekén egy szerb újságoldal tűnik elő. Gyorsan segíteni kezdek, már én is magozom a szilvát, ugyanis már az egész oldalas cikk címét is látom:

Alig várom, elvékonyodjon a szilva rétege, kiránthassam alóla az újságot, mohón rávethessem magam a váratlan cikkre.

A szép, neves színésznő, Tatjana Okunyevszkaja, akinek a leghíresebb filmje, az Éj Belgrád felett volt (most hallom először ezt a címet, majd kérdezősködni fogok utána, lám, a Majka Katina az első jugoszláv játékfilm, melynek asztalosával, akkor még így nevezték a díszlettervezőt, volt alkalmam megismerkedni az egyik kis szlovén faluban, Taborban, most az Éj Belgrád feletthez is személyes kötődésem lesz), s akinek a kegyeiért az egész Kreml versengett, kezdetben az egyik jugoszláv aktivista, Vladimir Popović szeretője volt, majd pedig magáé Titóé. Hiába volt pin-up girl státusa, 33 évet, se többet, se kevesebbet, neki is a Gulágon kellett töltenie. Kár, hogy az újságíró nem faggatta még, akár egy egész könyv erejéig, erről a Gulágon eltöltött 33 évről…

Ah, Tito! meséli a még kilencvenedik életévében is mindig szép színésznő, az egy gyönyörű affér volt! Ő sosem is erőszakoskodott velem. Folyékonyan beszélt oroszul, kitűnő ízlése volt, előkelő manírjai, nem mint azoknak a parasztoknak ott a Kremlben… Igen, jól nevelt volt, és felettébb merész, ami, ugye, imponál a nőknek. Tito azt szerette volna, hogy hivatalos szeretője legyek, és azt tervezte, filmstúdiót épített számomra valahol a Kárpátokban! Később feleségül is szándékozott venni, ám ezt a párt nem engedélyezte. Jugoszláviában akkor a szerbek voltak a dolgok megmondhatói, és a felesége, Jovanka szerb volt, ami megfelelt a pártnak, ám nem Titónak. És hát mindemellett már ötvenéves volt, s én harminc évvel fiatalabb nála! Akkor már lassan bizony a nemi potenciája is gyengülni kezdett, amit persze mi romantikus dolgokkal igen leleményesen tudtunk pótolni…

Nézte fagyott ujjacskáit. Szeretett írni hóra, jégre karistolni, s aztán benn a kuckóban folytatni, ahogy én mondottam volt, folytatni a mondatot, langyos hamura, folytatni egész hajnalig, amikor is aztán legtöbbször úgy találtuk arccal a hamuba bukva… Hamuféreg, mondta. A hamuféreg, ne keverj máris össze mindent, a hamuféreg, az más, egészen más. Nem értem, egyáltalán hogy került ide. Mi? Hát a hamuféreg. A hamvasság és a hímpor is két külön dolog. A hamvasságot a bőr sejtjeinek kutikulája… Mije? Kutikulája, mondta. A hamvasságot a bőr sejtjeinek kutikulája kiválasztotta viaszszemcsék v. a rajta levő moholy okozza. Kutikula v. moholy? Igen, kutikula v. moholy. Halljátok, szólt át Kafga Feri a túlnani szeparéba bóbiskoló infaustusokhoz, azt írja, kutikula v. moholy?! Halljuk, mondták a túlnani szeparéban bóbiskoló infaustusok, jólllehet nem hallották, illetve fogalmuk sem volt, mit is kiáltozott Kafga, ugyanis nem szerették, ha összeállt a négyes fogat, így hívták őket, nem szerették, ha Valentin ölébe vette a kis ekránt, és olvasni kezdett Kafgának, Jonathánnak, miközben T. Olivér keresztbe-hosszába dumálta, összezavarta őket. Olvasta tovább. Idő kell, mondta. Arra gondoltam, mihez nem kell. Noha láttam, most is tele a kád, kádban áztatja a tömérdek papírhulladékot. Olykor rózsaszín v. bágyadt patinazöld toalettpapíros adagolásával alakítva ki a pép tónusát. De könyvből is tép ki lapokat. Olykor elúszik, mint cápa hegyes uszonya, egy-egy betű. És titokban én is szórtam bele a vulkánfíberben tárolt hagyatékból. Hogy egy kis levegőhöz jusson az opus, mondtam. A sok műrostos reálszoc tinta kis halványkék felhői! Valójában hasonlóak voltak a hóra, hamuba írt, jégre karistolt betűkhöz, hasonlóak azokhoz a fehérre meszelt falra dobált szénrögök hagyta ideogrammákhoz… Hamvas persze makulátlan, szent, mondta künn Elemér, ám egy bűne mintha mégis lenne, felszabadította az amatőröket, dilettánsokat, valamiféleképpen magabiztossá, mindentudóvá tette őket korlátoltságukban, dogmatizmusukban… Benn Valentin folytatta. Férfiakat keresek kamionra, mondta a szőke hölgynek, aki hosszú körmeit lakkozta dudorászva. Csak ne mára, mondta a hölgy. Jó, holnapra. Ma akkor elmegyek a temetésére… Jujj!, kiáltott fel a hölgy, az én temetésemre akar eljönni?! Nem, mondta a férfi nevetve, nem a magácska temetésére, sőt a magácskáéra sosem is, hiszen magácska sosem is fog meghalni, magácska halhatatlan, higgyen nekem, sosem is, csak legfeljebb ha az én kezeim között elalél majd kissé, nem, magácska sosem is fog meghalni, magácska higgyen nekem… Hiszek, mondta a hölgy elpirulva, miközben lassan rácsavarta az üvegcsére a finom ecsetben végződő kupakot. A férfi máris érezni vélte a hátában a hosszú, puha, rózsaszín körmöket. Ezek nem véreznek fel, gondolta. Valójában a tövig rágott körmök vérzik fel az ember hátát, arcát… Hányat?, kérdezte komolyra fordítva a szót a hölgy. Hármat. Rendben. A férfi átadta a könyvecskéjét. A hölgy adminisztrálni kezdett. De, emelte fel váratlanul a hangját a férfi, orvosi vizsga nélkül többé senkinek sem adok gurtlit a kezébe. Mi csak orvosi vizsgával rendelkező tagokat közvetítünk. A kánikulában felvittük a szekrényt a negyedikre, kezdte mesélni a férfi közelebb hajolva, szinte narkotizálódva az aceton illatában. Amíg én elszámoltam a gazdával, ő nézelődött a lakásban, egy nagy kínai váza előtt állt, majd egy kép elé lépett, soká ott feledkezett, egy olajkép elé, amelyen tömérdek hó és jég csillogott, amely jégvágó munkásokat ábrázolt, vágták a jégtömböket a folyó hátából… Nagyon melege lehetett, úgy nézte azt a képet, hogy szinte én is hallani véltem a rianást… Mert gyerekkoromban egyszer láttam egy ilyen képet, munkások vágták a jégtömböket a folyó közepén benn, vágták a folyó hátából, és egyszer csak nagy elnyúló reccsenés, végigrepedt a folyó, végig, akárha a forrástól a torkolatáig. És a munkások kezében is kettérepedtek a gyémántként ragyogó jégtömbök… Milyen furcsákat beszél maga, nézett fel a férfira a hölgy. Aztán összeszedte a gurtlikat, s dolgunk végeztével elindultunk lefelé a lépcsőkön. A másodikon egy árnyalattal halkabban, mint ahogy beszélni szokott, de semmivel sem kevésbé határozottan, megszólalt, azt mondta: meghaltam. A nő kiejtette ujjai közül az örökírót, különben is ügyetlenkedett vele a frissen lakkozott körmök miatt. Ne csináld, mondtam neki. Az előcsarnokban leült egy kőpadra, amit én észre sem vettem, talán mert majd’ minden előcsarnokban van egy ilyen hűs kőpad. Gondoltam, szépen, nyugodtan föltekercseli a gurtlikat. Amikor az ajtóból visszapillantottam, láttam, fekszik a földön. Tényleg meghalt. Csak ő aztán még szépen lejött a lépcsőn, közben váltottunk is néhány mondatot a gurtlikról, mármint hogy az egyik még háború előtti, ahogy ő mondta, békebeli, majd egy kicsit még ült a hűs kőpadon. És csak azután dőlt le… A fene egye meg, mondta könnyes szemekkel, nem ezt akartam. Idő kell, olvasta másodszor, akárha immár fejből, jóllehet közben bele is javított, noha ugyanakkor el-elrévedezve az ölében villogó ekrán fölött, egy váratlan mozdulattal kitörölve szeméből a könnyeit. Mintha már kezdett volna kifáradni, ugyanis nem találta azt a kis történetet. A hendije is mind többször kezdett muzsikálni egy valamikor irredentának minősített melódiát. Igaz, ritkán jelentkezett, hagyta a melódiát irredenta barátait irritálandó, csak ritkán feledkezett hosszabb csevelybe rezgőnyakú galambokról, albán bélyegekről, meg egyszer arról, hogy egyik ujja mintha megfeketedett volna a lábán, mire a csevelyt félbeszakítva az infaustusok levettették lábáról a cipőt, zoknit, és megdöbbenve nézték a fekete ujjat… Később visszavonultak. Magára hagyva ismét, ahogy Misu mondta, a lejtőn a négyes fogatot. Megvan!

Az ablak előtt lévő magános pálmafában gyönyörködött. Abban, ahogyan fényesedni kezdtek óriás pikkelyei. Ahogy lassan kitisztultak közei a homoktól, sótól, növényszeméttől, rovartól. Nekem tisztálkodik, gondolta már ecsettel a kezében. Munka közben érezte, a házbért már ki fogja tudni fizetni. Amikor kész volt, valamiért odaírta a kép sarkába, noha ritkán esett meg vele, hogy ír a képre:

Mindig azonnal meg tudta állapítani a háziasszony arcáról, még mielőtt beszélgetni, csevegni kezdett volna vele, hogy fizethet-e majd képpel. Most nyugodt volt. És ez látszott a képen is. Ha még egy kicsit üldögélnék előtte, gondolta, ha még rávinnék egy réteget vagy lekaparnék egyet, hagynám jobban átszivárogni a szürkén a kéket, vagy rámennék feketével, hogy aztán lekaparjam egészen a szürkéig, olyan képpé lehetne, amilyeneket kiállításokon szoktak mutogatni, amilyenekről a kritikusok hosszan tudnak értekezni. Nem, csapott, mint patetikus pianista, az egyik billentyűre. Szeretem azokat az embereket, akik rendszeresen pucolják a cipőjüket, nagy balkáni városokban cipőpucolók előtt üldögélnek soká, egyszer láttam egy filmet, sajnos csak két napig vetítették, amelyen egy szimpatikus pacák, fehér kalapban, napszemüvegben, ujjain gyűrűkkel, egész nap ott ült a cipőpucoló előtti fotelben, másnap elutaztam Belgrádba, és kipucoltattam a cipőmet, meg azokat az embereket is szeretem, akik egyáltalán nem pucolják a cipőjüket. Jómagam nem szoktam pucolni a cipőmet, de elvétve azért kipucoltatom, magam is kisuvickolom, szeretem a suvick illatát, szeretem olyannyira, hogy képes lennék meg is enni, felzabálni, mint a Légy jó mindhalálig kis éhes hőse, magam is kisuvickolom, talán csak azért, hogy ne tartozzak ebbe a második csoportba se. Megvan.

Ana Maria Marović apáca volt, olvasta átszellemülten, a maga alapította rend főnöke, festő és költőnő. A börtönből szabaduló utcalányokat támogatta kanárit árulva Velence terein. A kanárikat nem ő, nem az általa alapított rend tagjai fogdosták, falusi gyerekek csalták ravaszul lépre, hozták őket fél napot gyalogolva Velencébe. Ana Maria Marović szerette ezeket a falusi gyerekeket. Havonta egyszer meglátogatta őket. A lányokból is mindig vitt magával falura. Aztán egész nap a kanárikat árulta a tereken. Este festett, dalokat írt, akárha a még vad kis kanárik dalait. Majd hajnalig az Istenhez imádkozott. Évente egyszer az Adria másik, ahogy ő mondotta, szebbik felére hajózott, sópárolókban dolgozott, megkereste a rend egész évre való sóadagját. Fehér zsákokban szállította haza, Velencébe, ahol aztán átpakolták neki egy fekete gondolába.

Ana Maria Marović Boka Kotorskában született. A montenegróiak kisebb, katolikus része szentté szeretné avattatni Ana Maria Marovićot. Én a magam módján, dalaiból kiszűrve a kanárik, a lányok, a sópárolókban dolgozó munkások fapapucsának hangját, támogatom őket ebben az erőfeszítésükben. Támogatom azzal is, hogy hosszabban időzöm életének egyik-másik semmis mozzanatánál, amelyeket illetően persze még alig állnak rendelkezésemre fogódzók, de hát a szenteket illetően éppen arról van szó, hogy nekünk kell megteremteni e fogódzókat is.

Arról van szó tehát, hogy az egyik velencei téren, ahol Ana Maria Marović kanárijait árulta volt, mert ő nem a Szent Márk téren dolgozott, rendszeresen megjelent egy idős, vak ember. És ragyogó arccal hallgatta a kanárik énekét. Hallgatta Ana Maria Marović szép szavait, amellyel az éppen eladott kanári énekét jellemezte, miközben arról is tartott volt egy-egy kiselőadást, milyen árnyalatok fognak majd még a kisénekes testén idővel felerősödni… A vak aggastyán mind közelebb húzódott a kalitkákhoz. Idővel valamiféleképpen már ő is a képhez tartozott. Olykor mintha váltott is volna egy-két szót Ana Maria Marović-tyal. Sőt, egyes kutatók szerint a szent életű apáca később meg is mutatta festményeit, amelyek közül az egyik majd Schönbrunnba kerül, fel is olvasta Istenhez írt dalait a különös idegennek. Mást szinte semmit sem tudni kapcsolatukról. Csak az tudódott ki idővel, hogy az a vak aggastyán nem volt más, mint a nagy német filozófus (aki, mint tudjuk, igen lényegesen befolyásolta volt az ifjú Heidegger fejlődését), nevezetesen Brentano, a költő testvére: Franz Brentano. Meg az is, hogy állítólag a vak filozófus utolsó, de facto olvashatatlan feljegyzése Ana Maria Marovićra vonatkozott… De persze hamarosan egyértelművé lett, nem a vak aggastyán figyelte naphosszat kanárijaival, utcalányaival Ana Maria Marovićot, hanem az ifjú filozófus, s a vak aggastyán majd már csak Ana Maria Marović emléke után kutat mind csodálatosabb madárhangokat hallva Velence eldugott kis terein…

Idő, ismételte. És csak később vette észre, a többiek egy a képernyőn látható, vonyító farkasra merednek. Fogalma sem volt, mikor és hogyan került oda, ki tette laptopjába, minden bizonnyal még a gyárban, valahol Hongkongban, jóllehet egy kifejezetten európai, észak-európai kép volt. Előző laptopjában egy cápa úszkált, meg virágok nyíltak felgyorsítva. Azt is még Hong-Kongban tehették bele. A nap a tóba hanyatlott. Ha nekem lenne laptopom, mondta Jonathán, azt kérném, ezt a boldog díszletet csúsztassák beléje. Párzás idején, decembertől egészen márciusig van mit hallgatni, vonyítással hívják egymást a vetekedő hímek a küzdelemre, jóllehet a nőstény csak rövid ideig, mintegy 12 napig koslat… Az ugatás, az más, ne keverj megint össze mindent, mert a farkasok ugatnak is, régi tévedés, hogy csak a házikutyák ugatnak, tette hozzá, hangkészletében, a farkasok veleszületett hangkészletében szerepelnek bizonyos ugatásszerű hangok is, de az más…

Idő. Hogy a rózsaszín avagy bágyadt patinazöld pép, a műrostos reálszoc tinta halvány kis felhőivel megszáradjon, a kartonba (karton) kövüljön egy-egy betű. A “széles haza” fogalmát vallotta. A hajnali piszkos kis vasútállomásokat szerette, ahonnan mindenki elutazott, s csak ő érkezett. A váróterem melletti helyiségben egy elhagyott szikratávirót hangját hallani, meg azt, ahogyan folyik a szalag, egy napon majd a mennyezetig ér, kifolyik a betört ablakon. Elindul a városka gőzfürdője felé. Tudja, ő az első, majd csak tíz felé érkeznek néhányan. A kalapos, a vak kosárfonó harmonikás, a pincér. De lehet, hogy az ügyvéd, a volt városelnök, a papucsos. Akkor már ugyanis nem látják egymást. Olykor a meleg medencében megérinti valaki, bőre, mint a lovaké, erősen megrándul. Szőrösen szuszog, hasától már nem éri el többé körmét, az asszony meghalt, gyerek nincs. A mennyezetről hideg víz csöpög, átlyuggatja. Kifekszik a törülközőjére. Ez az ő titkos kis szerdai regénye… Szólított valaki?!, kiált át Misu. Ki szólított volna?, kiált vissza Jonathán. Mire Regény Misu feláll. Idegesíti a vibráló kis ekrán odaát Valentin ölében. Az a lupus… De visszaül. Ez a kis golyvás is mekkora balfasz lett már!, mondja, ám akkor Gorotva egy fotót nyújt felé. Édesanyám bátyja, mondja, később bajuszt növesztett… Estefelé pacalt eszik a szomszéd kocsmában, a pincér már ismeri. Visszabaktat az állomásra. Senki sem érkezik, rajta kívül senki sem száll föl. Aztán mintha megállnának a napok, úgy tűnik, sosem is lesz ismét szerda. Fogalma sincs, meddig fogják megtűrni a munkahelyén. Hiszen naponta csak egy-két jegyet ad el, jó nap az, amikor három-négyet. Ma már senki sem néz fekete-fehér filmeket. Akkor mégis eljön a hétfő, s már bizonyosan tudja, eljön a szerda is. Veszi a törülközőit. Megy a vasútállomásra. Abban a kis vidéki gőzfürdőben szeretne meghalni. Mert, drága barátom, ő nem ezt és nem így akarta, ő nem így lélegzett. Csak az egyik kezén hordott kesztyűt. A balon. Azt mondták, őrzi valamire. Már iskolás korában is hajlottan járt. De akkor még olyan volt, mint a gledícsia ága, úgy tűnt, minden pillanatban kiegyenesedik. Kisgyerek korában kizuhant a bölcsőből. És eltörte az orrsövényét. Nem polip. A polip más, egészen más, mint a törött orrsövény. Ő valójában, akár a hal, a száján lélegzett, illetve ott sem, olykor úgy tűnt, kopoltyúi vannak, alant motyog az iszapban… A nap nagy parazsa sisteregve aludt ki a tóban. Beesteledett. Még nem gyújtották fel a villanyt. Valamiért az infaustusok is elcsendesedtek. Csak a vonyító farkas vibrált. Ahogy a szeparéban mondták: vibrált a fabulában. Kezdték megszokni. Mármint azt, hogy vele kell élniük. Egyszer Jonathán valakinek az öltönyére azt mondta, galambszürke. Gorotva kijavította, egérszürke. Mindenki Tihamér szavát várta, árnyalatokat illetően ő volt az illetékes, noha a vulkánfíberben találtak szövegeket a vég tónusáról, ami, mármint a vég tónusa, Elemér szerint, aki végignyálazta Orbánfalvy T. Orbán hagyatékát, minden bizonnyal petróleumszürke kellene hogy legyen… Tihamér nem szerette, ha ilyen dolgokban buzerálják, halkan jegyezte meg: ordas… De a hajtóvadászat majd csak akkor veszi kezdetét, amikor odaát, a ZOO-ban az egyik farkas leharapja annak a kisfiúnak az ujjait, le az egész kezét vállban.

Igen, ahogy közeledett a müncheni fellépés, a müncheni út, lassan eluralkodott rajtunk a pánik. Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy elutazzunk Berlinből. Ez egy új érzés volt. Vagy talán nem is egészen, hiszen Párizzsal, New Yorkkal és például Ljubljanával is voltam hasonlóan, egy napon úgy éreztem, többé nem tudok mozdulni onnan. Igen, Jutka már Berlinben is elkezdte nézni az olcsóbb kis lakások hirdetéseit, Bora Æosić felesége, a csodálatos Lola, annyira megörült nekünk, közel laktunk egymáshoz, naponta összejártunk, Jutka gyakran vitt még forró kalácsot, de olykor ebédet, vacsorát is nekik, hogy máris azon kezdett ügyködni, maradjunk mi is, mint ők, örökre Berlinben, de a csodálatos Lola nemsokára megbetegedett, ott temettük el, a zseniális russzistát, az egyik kis berlini orosz temetőben, egy irreálisan szép, kis, kék, hagymakupolás templom mellett, nem messze Nabokov édesapjától, akit véletlen lőttek volt le valami gyűlésen… Jelentkeztem Nina Hartlnál, a DAAD vezetőjénél, nem akarok Münchenbe utazni. A tiszteletdíj alacsony voltára hivatkoztam, arra, hogy csak egyágyas szállodaszobáról beszélnek. Nina felhívta őket, valamit emeltek a tiszteletdíjon, Jutka szállását is elintézték, azt mondta, el kellene utaznunk, ugyanis már kinyomtatták a műsorfüzetet, ő meg is nézte az interneten (Oesteuropa Woche), szépen írnak rólam satöbbi. De a pánik csak fokozódott. Aztán kezdett kivilágosodni a dolog. Már mint: a csecsen ügy. Hogy a csecsenektől is félünk. Hogy tulajdonképpen róluk van szó. A csecsenekről. És nem másról. Noha ezt egymás között sem mertük így kimondani.

Az történt ugyanis, hogy még nem sokkal Berlinbe való érkezésünk után egy kedves női hang szólalt meg a telefonban, szeretnének meghívni Münchenbe, mondta, ahol egy csecsen költővel kellene szerepelnem, felolvasni, beszélgetni. Egy csecsen költővel?, kérdeztem.

Apti Bisultanov, hallottam a telefonban a csecsen költő nevét. De hát én nem ismerem a csecsen irodalmat, a csecsen költészetet, mondtam, egyáltalán nem ismerem Bisultanovot. Azonnal átküldöm a verseit, ugyanis most kell, hogy megjelenjen a német kötete, mondta a kedves női hang. Megérkezett a könyv már betördelt oldalainak levonata. Olvasgatni kezdtem. És az igazság az, hogy azonnal megfogott, azonnal éreztem, Bisultanov jó költő, s korszerűbb is, mint gondoltam, ugyanis kicsit félek a bárdoktól, noha említett fríz költőbarátom is egyfajta bárd, sőt ráadásul még vak is… Megzavarodtam. Egyrészt örültem a különös, váratlan helyzetnek, másrészt rémálmok törtek rám, felrobbantanak, legéppuskáznak bennünket az emelvényen, hiszen a kötet kis életrajzában azonnal rábukkantam az adatra, költőnk sok fajta angazsáltsága mellett egy időben Csecsenia vicepresidentje is volt, hát igen, képedtem el, a költő, akivel fel kellene lépnem Münchenben, a szakadár csecsenek alelnöke, elnökhelyettese volt valójában… De hiszen mindig is arról értekeztél, okítottam magam, nem ártatlan dologról van szó, ez a fajta képlékeny költészet, ez a fluidum, melynek előállításával foglalkozol, minden résbe beszivárog, váratlanabbnál váratlanabb dolgokkal érintkezik, különös, bonyolult, mind bonyolultabb viszonyokat eredményez, hogy aztán éppen ezekből a résekből, váratlan dolgokból, bonyolult viszonyokból táplálkozzon, éljen… Miért gondolod, okítottam tovább magam, hogy a bosnyákokkal, albánokkal, szlovénokkal, horvátokkal való intenzív barátkozásaid ártatlanabb dolognak minősülnek? Előző nap is a bosnyák kultuszminiszterrel üldögéltél Boro filmje, a Családom szerepe a világforradalomban bemutatása után, még akkor is, ha egész idő alatt a rendező, Bata Æengić sofőrjének vélted, ahogy különben az is volt, hiszen ő hozta Szarajevóból Batót Berlinbe a vetítésre. A filatelistáknál naponta albán bélyegek után kutatsz, már az egész berlini filatelista társadalom tudja, itt tartózkodik az albán bélyegek egyik legnevesebb gyűjtője, már telefonod is tudják, az albán állam előbb-utóbb kitünteti gyűjteményed, mint az albán bélyegek egyik legnagyobb szakértőjét, hiába nevezed pompeji filatelistának magad, Tirana díszpolgárává avatnak. Valamint berlini ösztöndíjas társad, legaranyosabb barátod, Tomaž Šalamun is washingtoni attasé volt. Tegnapelőtt pedig a horvát nagykövetasszony filozófus férjével tárgyaltál …

Csak most láttuk, milyen messze is van München Berlintől. Egyszer Hollandiába utazva megálltunk Münchenben, de akkor Horvátországon, Ausztrián keresztül utaztunk, azóta minden összekeveredett a fejünkben. Nyolc órát kell vonatoznunk. Az út előtti napokban többet sétáltam, mint szoktam, mondván, sokáig kell majd kuporogni a vonatban. Persze, Bisultanov közben megjelent kötetét is becsúsztattam a hátizsákomba. És a vonaton ismét elolvastam, ha elakadtam, lévén kétnyelvű, immár az eredeti, csecsen szöveget is ízlelgetni kezdtem.

Bisultanov nagy költő, mondtam Jutkának, jóllehet akkor már örültünk, hogy utazunk, örültünk a kalandnak, akárha Csecséniába indultunk volna, ahogyan, ha netán úgy alakul a dolog, valóban már szó nélkül indultunk is volna, kicsit már egymás előtt is szégyelltük kezdeti szabódásunkat, pánikunkat. Lassan már kezdtem otthonosan mozogni a szép című kötetben (A villám árnyéka). Az egyik versikét gyorsan le is fordítottam (majd még kikérem valakinek a véleményét persze, gondoltam, ugyanis a versben szereplő madár mibenlétében nem voltam egészen biztos, nem tudtam eldönteni, tényleg daru-e a csecsenül glarglulinak nevezett madár):