A Kalligram Kiadó lassan tizedik évébe lépő, eredeti célja szerint a kortárs magyar irodalmat a szakmai körökön túl is népszerűsíteni kívánó, ám például Tandori Dezső, Parti Nagy Lajos vagy Orbán Ottó életművének bemutatásával még mindig adós Tegnap és Ma című monográfiasorozatának Szilágyi Zsófia Ferdinandy Györgyről írott munkája a huszonkettedik, egyben az első nyugaton élő magyar szerzővel foglalkozó darabja. Szilágyi három fő probléma köré építi az életművet a szokásos módon, kötetről kötetre haladva feltérképező monográfiáját: a novellaelemzések közben és azok mellett a nyugati magyar író kulturális elkötelezettségei, a megkésett magyarországi megjelenésből adódó recepciós hiányosságok, a Ferdinandy-életművet kizárólagosan jellemző rövidpróza poétikai jellegzetességei, illetve e kérdések irodalomelméleti vonatkozásai állnak érdeklődése középpontjában.

A regionalitás és a recepciós megkésettség következményeiről, poétikai vetületéről a könyv bevezető fejezetében részletesen is szó esik. Kevés írás foglalkozik ennyire tényszerűen, az érzelmi kapcsolódásokat kiiktatva a magyar emigráns irodalom intézményi, történeti és irodalomszociológiai kérdéseivel, kevesen foglalkoznak ennyire körültekintően azzal, mit jelentett a nyugati magyar irodalomban a kritikai diskurzus és általában az intézményes irodalomszervezés hiánya, a nagyrészt magánkiadásokban létező, ezért a dilettánsok sokaságát kiszűrni nem képes könyvkultúra, és ezzel együtt a kötetek hozzáférhetetlensége, mely máig nem sokat változott. Ez utóbbi problémát jól mutatja, hogy Ferdinandy ugyan 1988 után számtalan írását magyarországi kiadóknál is újra megjelentette, de amelyeket nem, azok csak komoly kutatómunkával, talán csak néhány nagy nyugati könyvtár mélyéről kereshetők elő. Ez pedig rögtön felveti az emigráns irodalom kapcsán megkerülhetetlen kérdést, a recepció kényszerű megkésettségének problémáját. Azt ugyanis, hogy a vasfüggönyön túl megjelent könyvek a hazai irodalmi közgondolkodás számára gyakorlatilag nem léteztek. Szilágyi Zsófia kellő hangsúllyal mutat rá e helyzet fonákságára: az akkor már ötvenéves Ferdinandy György első magyarországi kötetének a teljes ismeretlenség burkából kellett kitörnie, ráadásul a két-három évtizeddel azelőtt született írásoknak a társadalmi változásoktól túlfűtött hangulatban, ugyan-akkor a magyar próza Esterházy Péter és Nádas Péter nevével fémjelezhető súlypont- és értékváltásának közepette kellett volna maguk felé fordítaniuk az olvasók figyelmét. Ferdinandynál ráadásul mindez kiegészült azzal a poétikai problémával, hogy ő a kilencvenes években, immár a közvetlen megjelenés lehetőségétől indíttatva visszatért évtizedekkel azelőtti témáihoz, és mintegy újra megírta a közvélemény számára ismeretlen és hozzáférhetetlen műveit, ami azonban az életmű egészét ismerő monográfus előtt nem maradhatott leplezetlenül: az apróbb és jelentősebb változtatások, az ismétlések és a hosszas önidézetek szétfeszítik az életmű egységes képét, így sokkal szerencsésebb lenne két, egymással a speciális körülmények miatt számos ponton találkozó életműről beszélni.

De ha már kettős, akkor mégis inkább hármas életműről kellene beszélnünk. És ha a monográfust feltétlen elismerés illeti az általa egyszerűen „dzsungel"-nek nevezett Ferdinandy-szövegkorpusz kézben tartásáért és lényegre törő elrendezéséért, akkor azért megjegyezhető, hogy az író jelentős terjedelmű, tizennégy kötetre rúgó francia és három könyvnyi spanyol nyelvű szövegét - melyek nagy része nem is létezik magyarul - talán nem kellett volna teljesen figyelmen kívül hagyni. Egy többnyelvű és többkultúrájú szerző esetében ugyanis nyilvánvalóan nem elhanyagolható a társkultúrákhoz fűződő viszony, és ezen belül természetesen az adott irodalmakkal való párbeszéd, különösen akkor, ha - miként a monográfia is bemutatja - a szövegek gyakran tematizálják is e kultúrák és nyelvek közötti átjárhatóság problémáját. Sokat nyerhetett volna a könyv, ha e viszonyrendszer leírásával legalább megpróbálkozott volna a monográfus.

Annál is inkább, mert e kultúraközi helyzet fontosságáról épp Szilágyi Zsófia interpretációiból tudhatjuk meg a legtöbbet. A talán legrészletesebben elemzett és ezzel az életmű (egyik) középpontjába állított Corrida című novella kapcsán például láthatjuk, hogy a cím - mely spanyolul bikaviadalt jelent - milyen pulzáló jelentéshálót épít ki a szöveggel, mely viszont egy bikaviadalnak az emigráns írólétre allegorizáló leírása. A novella jelentésrétegeinek feltárása és ütköztetése során Szi-lágyi az életmű egészére vonatkoztatható következtetésekre jut, és sikerül például bemutatnia, miként van jelen Ferdinandy prózájában az egymással rivalizáló avantgárd hagyomány és az anekdotikus, tárcázó, klasszikus mesélőhajlam, miként egészíti ki a kísérletező kedvet a jól bevált eszközök magabiztos használata, vagy miként kerül önreflexív mezőbe az életrajzi elemeket is bevonó, vallomásos felhangokat is megpendítő narráció.

A világirodalmi párhuzamok kérdésének elhanyagolását valamelyest ellensúlyozza a hetvenes-nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek magyarországi prózafolyamataival való egybevetés, illetve a Ferdinandy-novellisztika hatásának vizsgálata, a kortárs magyar irodalmi kontextus megrajzolása. Erre azért is nagy szükség volt, mert hiszen önmagában már az is kérdésessé tehető, hogy a határok megnyitása előtt született Ferdinandy-írások mennyiben tekinthetők az akkori magyar irodalom részének, ha nem olvasták, sőt nem is tudtak róluk idehaza, a húsz-harminc évvel elkésett olvasók pedig már csak egy egészen más irodalmi valóságban találkozhattak velük. Ma már talán fel sem tűnik az írások kódoltságának különbözősége - Szilágyi talán ezért is hívhatja fel erre külön is a figyelmet -, mely például az 1956-ot megidéző Troll című novella vizsgálatakor különösen transzparens. Ez a szöveg ugyanis olyan nyíltsággal beszél például Nagy Imre mártíromságáról („- A kormány a helyén van. - A sírban"), ami a hetvenes évek Magyarországán elképzelhetetlen lett volna, Nyugaton viszont, ahol nem volt szükség az esetleges politikai vagy ideológiakritikai tartalmakat rejtjelezve, a sorok közül kikacsintgatva közölni, a legtermészetesebb volt. De igen hasonló problémával találkozunk a nyolcvanas évek elején indult, az „egyszemélyes szociológák" idejének nevezhető pályaszakasz vizsgálatakor, amikor is Szi-lágyi a Csaplár Vilmos és Tar Sándor nevéhez köthető, szociografikus igényű prózatörekvésekkel állítja párhuzamba Ferdinandy munkáit. Mert bár e három szerző munkáiban közös cél a fikcióképzés és a szövegszerűség technikái helyett a dokumentálás középpontba állítása, a kimondás nyíltsága és közvetlensége jelentősen különbözik. Ahogy a lejegyzést elvégző személy szövegbeli jelenlétének problémája is a különbségekre világít rá, még ha ez nem is hozható közvetlen kapcsolatba a szerzőket körülvevő politikai klímákkal: Ferdinandy például előszeretettel él az egyes szám első személyű elbeszélésmódban rejlő lehetőségekkel, azaz szívesen és gyakran formál a fiktív életinterjúkból monológokat, viszont rendszerint jelzi azt is, hogy a szövegdarabok „elrendezője" nem azonos a beszélő személyével. Erre Szilágyi a könyv harmadik fejezetének elején igen meggyőző példát hoz, a Titótól Trujillóig című hosszabb szöveget, melynek hőse, Létai úr, sajátos módon a halála utáni eseményekről is beszámol, ami a műfaji hagyományba nyilvánvalóan nem illeszthető bele.

És még néhány mondat a könyv címlapjára is kikerült idézetről, miszerint a Ferdinandy-szövegvilág otthontalanság- és idegenségérzését nem lehet kizárólag a haza elhagyásából származtatni. Ezen életmű megítélése szempontjából ugyanis nagyon fontos, hogy itt mindez sokkal általánosabb egzisztenciális élmény, hisz a Ferdinandy által mozgatott figurák voltaképp az életben érzik magukat vendégként, ami teljesen független attól, hogy a világnak melyik szegletében áll az a négy fal, melynek szűk keretei között kell valamiképp berendezni a hétköznapjaikat. Szilágyi Zsófia érzékenyen ismeri föl és fogalmazza meg, hogy elsősorban az idegenség és a másság efféle általánosító élménye emelheti a Ferdinandy-prózát az újraolvasásra érdemes életművek közé.

(Kalligram Könyvkiadó, Tegnap és Ma. Kortárs magyar írók sorozat, Pozsony, 2002, 208 oldal, 1400 Ft.)