Minthogy gondolkodás nélkül hajlamos

 

Minthogy gondolkodás nélkül hajlamos a szokásos

kis ügyeket (sérelmeket, félelmeket) is sokkal

nagyobbnak látni (ítélni, mondani) a valóságosnál

(s többnyire nagyobbak is), tehát állandó

stresszben él, magától értetődik, hogy sokkal több

időt és teret (energiát és gyógyszert) fordít

(használ el) a megértés (az elfogadás, a kicsinyítés)

gyakorlására (kísérletére), s a megbotránkozás (az

indulat, a tettlegesség) visszatartására (fékezésére),

sőt az önkéntelen (a védekező?) cinizmusra is,

például arra, hogy a távcsövet fordítva tegye

a szeméhez (netán behunyja a szemét),

s ily módon távolibbnak lássa (ne is lássa),

ami az orra előtt szaglik, vagy hogy befogja a fülét,

a száját, hogy meg se hallja, ki se csússzon

a nyelvéről a “kikérem magamnak” vagy a

“dögölj meg” gumilövedéke, magyarán szólva

olyan terepen és tudatállapotban tehetetlenkedik,

ahonnan előre nem, s már visszafelé se haladhat,

legfeljebb helyben járhat, s fölfelé vagy lefelé,

olyan ügyek és távlatok irányában tapogatódzhat,

amelyekről úgyszólván semmit sem tud,

amelyeket előbb meg kellene határoznia,

azután pedig le kellene kicsinyítenie (édesgetnie)

az érzékszervei, az intellektusa (a gondolkodása)

szintjére, hogy a képzelet és a lelemény (az intuíció?,

az alázat?, a hit?) által felemelkedhessen hozzájuk,

a teste, a személyisége fölötti valóságba.

 

 

Azt képzeli

 

Azt képzeli (érzi?, gondolja?), hogy a

szemében van még (odáig jutott csak el),

amit az előbb látott, s azért dörzsöli,

nyomkodja ösztönösen, majd

(miután észrevette, hogy dörzsöli,

nyomkodja) már szándékosan is

a szemgolyóit (a jobbot, a gyengébbet

talán a kelleténél is erősebben),

hogy megakassza, szétmaszatolja,

“kiképzelje” magából, mielőtt beljebbre

(mélyebbre?, magasabbra?) kerülne.

S miközben figyelmét az ujjai mozgására

és a szeme reakcióira összpontosítja,

hirtelen melegség önti el, hogy lám,

akad még szerve (testrésze), ami a

helyén van, s anélkül, hogy noszogatni,

netán utasítgatni kellene, teszi a dolgát.

Később jut eszébe, hogy az élmény (a

látvány) a többi érzékszervén keresztül is

bejuthatott, s hogy azok vajon miért nem

jeleztek (jeleznek)? Hogy a füle, az orra,

a nyelve, a bőre rögtön megadta magát?

Megbetegedtek? Elaludtak?

(Egyszerre mind?) Vagy az antenna,

netán az elemző-értékelő központ

hibázott? Megint? Miért képzeli

(érzi?, gondolja?) még mindig,

hogy a fantázia túlszárnyalja

(túlszárnyalhatja, elhomályosíthatja,

megszégyenítheti) a tapasztalatot?