A professzort darab ideig nem találom. Végül rábeszélek az üzenetrögzítőjére. Nem kellemetlen rögzítő egyébként, az a ritka fajta, amelyikkel egyáltalán szóba áll az ember. Meglepetésemre anélkül, hogy tudná, ki vagyok, visszahív. Pedig ez az udvariasság rég kihalt már az életünkből. Estére jár. Amint hallom, a kora délutánt a plitvicei tavaknál töltötte, megbeszélést folytatott társegyetemi kollégákkal, imént pedig uszodába vitte három gyermeke egyikét. Most dolgozni indul éppen, mondja, de a hangjában nem érzek semmi türelmetlenséget vagy sürgetést. A találkozáshoz viszonylag közeli időpontot jelöl meg, és szabatos helymeghatározást ad.

A nyolcvanas években általa létrehozott Immunológiai és Biotechnológiai Intézet a pécsi orvoskari épületcsoport nyugati oldalában, a családi házak tőszomszédságában, platán- és fenyőfák védelmében áll. Barátságos építmény, kívülről inkább emlékeztet hajlékra, semmint kutatási központra. Már nem is csodálkozom a fogadtatáson: előzékenység, figyelmesség, a lehetőségen túl rám szánt idő – ez jellemzi az interjú néhány óráját.

Németh Péter Szombathelyen született, 1948. január 29-én. A gimnázium végéig ott is járt iskolába, majd Pécsre felvételizett, az akkori Orvostudományi Egyetemre. Diplomáját 1973-ban vette át, kandidátusi értekezését 1987-ben védte meg. 1994-ben habilitálták. Az egyetem Kórbonctani Intézetében 1970-től dolgozott, itt emelkedett tanársegéddé, majd adjunktussá, és hozta létre önálló munkacsoportját. 1989-től két éven át a hosszú nevű South-western Medical Center at Dallas, Texas biokémiai intézetében dolgozott, vendégkutatóként. Hazatérése után a POTE Immunológiai és Biotechnológiai Laboratóriumában kutatott, intézetvezető lett, 1993-tól docensi, 1996-tól tanszékvezető egyetemi tanári minőségben. Nevéhez öt hazai és egy nemzetközi szabadalom kidolgozása, továbbá az elméleti immunológia oktatásának bevezetése fűződik, úgy a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, mint az egykori JPTE Természettudományi Karán. Több mint száz eredeti közleményt és több mint százötven kongresszusi előadást jegyez. Nagyobb visszhangot kiváltott angol nyelvű publikációinak címei közül idemásolok egyet: Photoimuno-targeting with low-power He-Ne laser activated hematoporphyrin conjugates (Berki Tímea társszerzőségével). Azért éppen ezt, mert Németh Pétert többek között a biotechnológiai úton előállított ellenanyagok, az úgynevezett monoklonális antitestek fejlesztőjeként, kutatási és gyakorlati alkalmazásuk egyik hazai elterjesztőjeként és így például a laser-immuno-targeting módszer kidolgozójaként tartja nyilván a tudományos közélet. Főbb kutatási területei: az immunológiai fölismerés molekuláris alapjainak vizsgálata, a fiziológiás és kóros autoantitestek vizsgálata, az autoimmunitás kóroktanának vizsgálata, új immunológiai technikák fejlesztése, általános sejtbiológiai kérdések.

Embert próbáló föladat lenne fölsorolni a sok tudományos egyesületet, szak- és munkabizottságot, amelyekben Németh Péter aktív. De talán árnyalja a róla alkotott képet, ha tudjuk, hogy jó néhány éve tagja az Európai Uniós pályázatok egyik nemzetközi bírálóbizottságának, az Immunológiai Társaságok Nemzetközi Szövetségének, hogy 1989-ben a Magyar Immunológiai Társaság elnökségi tagjává választották, egy időben főtitkár is volt, hogy a Pécsi Akadémiai Bizottságban több cikluson keresztül az Elméleti Orvostudományi Munkabizottság elnöke volt, hogy a tavalyi választások óta a PTE Általános Orvostudományi Karának dékánja. Ha a hobbijáról kérdezik, a horgászat és a vitorlázás mellett a borászkodást említi. Nős, felesége ugyancsak szakmabeli, sőt kolléga, az imént szerzőtársként már kiemelt Berki Tímea docens asszony. A gyermekekre vonatkozó fönti megjegyzést tegyük teljessé azzal, hogy fölsoroljuk őket név és születési sorrend szerint: Borbála, Dávid, Kinga.

Ahogy beszélgetünk, egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy lehet némi igazság abban, amit egyik hallgatója említett. A fiatalember szerint Németh Péter nem pusztán előadói kvalitásaival, hanem hozzáértésével, magabiztosságával, tájékozottságával is tiszteletet parancsol. Ahogy az őszülő, mégis kicsit fiúsra fésült hajú professzort hallgatom, óhatatlanul is Karinthy Steinmannja jut eszembe. Valahogy így képzelem, amikor valaki minden megingás nélkül, fölényes tudással, ám távolról sem fölényeskedve beszél valamiről. Legszívesebben megkérném, hogy vegyünk a példának okáért egy kúpot. Vagy mégis inkább egy csonka gúlát. De nincs itt a tréfálkozás ideje. Meg a dialógus amúgy is sokkal érdekesebb, mint holmi mértani test.

Mielőtt leülnénk, a professzor körbevisz az épületben. Az egykori hadapródiskola idején itt volt a bomba- és nyeregraktár. Később bölcsődeként, utóbb irodaként szolgált, majd üresen állt. Bő két évtizede – az ipartörténeti értékű, agyagbetonnal fedett pincét leszámítva – az intézet céljaira teljesen elbontották, majd az eredetivel megegyező formában újból fölépítették. A bejárat mellett most is kisebb átalakítás zajlik. Beljebb, a laboratóriumokban elképesztő eszköz- és műszerpark fogad. Az egyik szobában például, automata berendezések segítségével, a teljes Dunántúl, ha úgy tetszik, a fél ország immunológiai labordiagnosztikáját végzik. Pár ajtóval odébb található az intézet lelke. Az egyik mikroszkópba én is belekukkanthatok – a készülék zöldes fénye élő, mesterségesen tenyésztett sejteket világít át. Az egyik csoportban szép, szőlőfürtszerű képződményeket látni. Visszafelé haladva útba ejtjük a sejtbankot. Itt őrzik az előre megtervezett ellenanyagokat termelő sejtvonalakat, a hybridómákat is. Németh Péterék annak idején többet állítottak elő belőlük, mint az egész KGST együttvéve… Amikor fölérünk a tetőtérbe, késztetést érzek, hogy őszintén megjegyezzem: nagyszerű dolgokat láttam. Meglepetésemre a tanár rosszkedvű arckifejezéssel válaszol.

 

Németh Péter: – Nagyon valószínű, hogy másfél év múlva a dózerek a föld színével tesznek itt egyenlővé mindent.

Sz. Koncz István: – Ezt nem akarom elhinni.

– De, az épület helyén négysávos út vezet majd. A Nemzeti Fejlesztési Terven belül Pécsre álmodott egészségügyi mintaprojektnek ez a terület teljes egészében áldozatául esik. Nem is sejtem, hova kerülünk majd. Nem örvendek. Ugyanakkor tudom, hogy ilyen léptékű fejlesztésre száz éve nem került sor az országban. Talán csak a szegedi egyetem Trianon utáni klinikaépítkezése volt méretében, hatásában hasonló.

– Egyáltalán: hová visz majd az az út?

– A mostani négyszáz ágyas klinika folytatásában épül a sürgősségi ellátó centrum. Oda vezet majd. Óriási dolog lesz, hogy a régió központjában egy kézbe kerül az egész egészségügyi gondozás. Jó minőségű betegellátó-rendszer jön létre, megszűnnek a párhuzamosságok, a struktúra egyaránt szolgálja az oktatást, a kutatást és a gyógyítást. Ezzel együtt nem vagyok boldog, hogy az épületet elbontják. Szellemi gyermekemnek tekintem. Ezen dolgoztam a nyolcvanas évek közepétől kezdve. De az elhatározást tudomásul kell vennem.

– A nyolcvanas évek közepét említette. Arra kérem, menjünk vissza jobban az időben! Tegyük fel, a negyvenes évek végén járunk, és Szombathelyen megszületik dr. Németh József és Németh Mária középső gyermeke. Milyen körülmények közé érkezik?

– A család történetében sokféle ember fölbukkan, tanárok, papok, de orvos nincs közöttük. Édesapám jogász-közgazdász volt. Zseniális ember, a legokosabb, akivel valaha találkoztam. Ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Bárdosi Németh János öccse volt egyébként. Nagyapám gyorsvonati mozdonyfűtőként dolgozott. A hétgyermekes, proli család tehát a vasi megyeszékhelyen élt. Apám nagyon fiatalon lett főjegyző ugyanott. 1945-öt, a bombázásokat követően vezetésével építették újjá a települést. A hiperinfláció idején kitalált egy áthidaló pénzügyi megoldást, hogy a szombathelyiek fizetése ne értéktelenedjen el. Ilyen szempontból is fönntartotta tehát az életet. 1948-ig vezette a várost. Vas Zoltán, aki akkoriban miniszter volt, fölajánlotta neki, hogy ha elkészíti a törvényhatósági városok költségvetését az 1949-es évre, nem rúgják ki. Így is történt. Nem rúgták ki. Azonnali hatállyal nyugdíjazták. Negyvennégy éves volt akkor. A döntést az egészségügyi állapotával indokolták. Ehhez tudni kell, hogy első osztályú kardvívó volt, az 1939-es bajnokcsapat tagja.

– Ha jól értem, az egészségével évtizedek múlva sem voltak komolyabb gondok.

– Hosszú kort élt meg, és hála Istennek, nem rokkant meg annyira, hogy a szánalom, akár utólag is, erőt vegyen rajtunk. Mindenesetre 1949-ben elküldték, és bizonyos fokig ez lett élete egyik nagy keresztje. A megelőző időszakot ugyanis soha többé nem számították be munkaviszonyként sehová. Jóval később az öregségi nyugdíjba sem. Azonban apám nem esett kétségbe. Nem volt teljesen tájékozatlan a marxizmusban, Leninnél azt olvasta, hogy szovjethatalom plusz villamosítás…

– …egyenlő kommunizmus.

– Úgy van. Látom, ön is olvasta. Na most, a szovjethatalomról már szerzett tapasztalatokat, nem túl kedvezőeket, elment tehát villanyszerelőnek. Véste a falat, húzta a kábelt. Szombathelyet elég alaposan lebombázták a világháborúban, akadt tehát munka bőven. De ahogy mesélte, az építkezéseken is doktorurazták, főjegyzőurazták. Időközben megalakultak az állami vállalatok, és két év villanyszerelés után a Terményforgalmi Vállalatnál helyezkedett el könyvelőként, osztályvezetőként, később főkönyvelőként. Megbecsült ember volt, a következő munkahelyén, a cipőgyárban is. Később tanítani kezdett a Közgazdaságtudományi Egyetem kihelyezett tagozatán… Egészen nyolcvanhárom éves koráig dolgozott. Halála előtt pár héttel nagyon magas kitüntetést kapott. Addig vitte a lendület, mondhatnánk, ugyanis azt még átvehette. Azután agyi keringési zavarok következtében, kilencvenkét éves korában, gyakorlatilag két hét alatt meghalt.

– Édesanyja mindeközben mivel foglalkozott?

– Fiatal korában dolgozott, de aztán sorra jöttünk mi, gyerekek, és attól fogva velünk kínlódott.

– Mivé nevelte a gyerekeit?

– Bátyámnak mérnöki irodája van Budapesten, öcsém zeneművész. Megmosolyogtató történet. Bátyámat úgynevezett x-es származásúként csak másodjára vették föl a Műegyetemre, hisz amikor született, apám főjegyző volt. A felvételinél én V. kategóriájúnak, értelmiségi szülők gyermekének számítottam, mert születésemkor apám abban a bizonyos költségvetési ügyben dolgozott. Öcsém mint munkásszülők gyermeke mehetett továbbtanulni, ugyanis amikor meglátta a napvilágot, apám a villanyszerelő-időszakát élte. Kis magyar történelmi kaleidoszkóp.

– Még nem engedélyezem a felvételijét. Beszéljünk előbb a gimnáziumi évekről!

– Visszagondolva: nagyon magas színvonalú iskolába jártam, és nem nagyon kívánom másoknak azokat az éveket. Reggelente sokszor összeszorult gyomorral mentem a gimnáziumba. Tévedés ne essék: jó tanuló voltam. A magyarral külön nem is foglalkoztam, hisz természetesnek tűnt, hogy sokkal többet olvastam, és sokkal többet tudtam, mint amit egy-egy órára föladott a tanár. Az osztályban, amelyikben érettségiztem, utóbb mindenki egyetemi diplomát szerzett. Sőt, az 1997-ben meghirdetett Széchenyi Professzori Ösztöndíj első fordulójában hárman is megkaptuk a díjat.

– A szorongást az otthoni elvárások okozták vagy az iskola szellemisége?

– Jaj, nem, a magammal szemben támasztott elvárások! A családban ugyanis természetes volt, hogy valaki jó tanuló. A feladatot maximálisan kell teljesíteni – ez alaptétel volt nálunk. Kétségtelen, ha valamiből négyötödöt kaptam, apukám megmorgott, hogy akkor már miért nem lehetett azt a dolgot kiválóra megcsinálni. De elsősorban én voltam a magam mumusa.

– Hogyan jött az orvostudomány iránti érdeklődés?

– A biológia foglalkoztatott. Három úton mehettem volna tovább. Kertész-mezőgazdászként, ez izgatott, de nem annyira, hogy elég komolyan vegyem. Lehettem volna tanár is, de taszított, hogy más hülye gyerekével vesződjem.

– Ehhez képest mainapság rengeteg idejét köti le az oktatás.

– Bocsánat, itt nem hülyegyerekek vannak! Szóval maradt az orvosi pálya, és az akkori körzeti rendszer hozott Pécsre. Kezdetben nagyon csalódott voltam. Egyáltalán nem arra számítottam, ami bekövetkezett. Tudniillik egy sereg olyan tantárgyat tanultunk, aminek nem láttam értelmét. Továbbmegyek: olyan tantárgy is akadt, amelynek máig sem látom értelmét.

– Mondana konkrétumot?

– Nem, mert ha mondanék, ön leírná, én meg azzal megsérteném a kollégáimat. (A professzor elneveti magát.) Igazából az volt ám a bajom, hogy Szombathelyen hozzászoktam egy versenyistállóhoz. Itt egészen más volt a helyzet. Azelőtt a kérdésföltevés után a megoldási módszerek fölvázolása, majd a probléma analízise és megoldása következett. Ehelyett egy áttekinthetetlen adathalmazzal találkoztam, és zűrzavart éreztem. A jótanuló státuszából vissza is csúsztam a rossztanuló státuszába. Persze, ez is frusztrált. Hanem aztán jött a harmadév, azon belül is Romhányi professzor, és kiderült, hogy mégiscsak jó helyen vagyok. Kitisztult az ég, és a káosz helyett világos, jól megfogalmazott célokat láttam magam előtt újra.

– Ez Romhányi személyiségéből vagy a tantárgy jellegéből adódott?

– A kettőből együtt. Romhányi György a kórbonctant tanította. Azt a tárgyat tehát, amely keretbe foglalja az első két esztendőt, és perspektívát nyújt a következő évtizedekre. Elmúltak a tanulmányi gondjaim, sőt bekerültem tudományos diákköri munkára a Kórbonctani Intézetbe. Attól fogva az időm nagy részét ott töltöttem.

– A gyógyító orvosi munka nem is jutott eszébe?

– De, megkísértett a klinikum, fölmerült, hogy esetleg sebész legyek, mert az még tetszett. Amikor végeztem, három állást pályázhattam. A pécsi kórbonctan mellett a szombathelyi sebészetet is megpályáztam, sőt mindkettőt megkaptam. Egy pillanatra el is gondolkodtam, mi lenne, ha… De ez tényleg csak nagyon rövid ideig tartott, mert addigra nemzetközi tudományos diákköri konferenciákon adtam elő. Ahogy mondani szokás, már ment a szekér, és nem szívesen szálltam volna le róla. Az Intézetben ugyanis nagyon komoly biológiai alapkutatás zajlott. Mainapság nagyon szívesen visszatérnék ahhoz, az egész öregedés kérdését érintető alapkutatási területhez, amivel akkoriban foglalkoztam.

– Annak idején miért hagyott föl vele?

– Romhányi György nyugdíjba vonult. Meg a tudományos kutatásban periódusok vannak. A hetvenes években rendelkezésre álló eszközökkel és módszertanokkal nemigen láttam a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, ugye, Szent-Györgyi Albert mondta, az a jó kutató, aki akkor is csinál még valamit, amikor más már rég nem csinálja, illetve tudja, hogy mikor kell abbahagyni valamit, amit pedig még mindenki kutat. Kelényi professzor, aki Romhányi helyére került, nyirokszöveti daganatokkal foglalkozott.

– Ahogy hangsúlyoz, abból úgy következtetem, hogy ez önnek nem tetszett túlzottan.

– Helyesen következtet, ugyanis megdőlni láttam azt a rendszert, amelyben jól éreztem magamat. Kelényi professzor óriásit alkotott azzal, hogy létrehozta a nyirokszöveti daganatok rutindiagnosztikájának alapjait Magyarországon. De a kutatómunkában nem egy általam kiválasztott kísérleti modellben dolgozhattam, hanem elsősorban a klinikáktól kapott, betegektől származó szövetminták főleg fénymikroszkópos analízisét végeztük. Ami, ugye, távol áll a klasszikus biológiai kutatástól. Hiszen minden eset más. Másként kezelték, más az előélete, máskor fixálták etcetera. Mindig azt gondoltam, hogy reggel, ha fölkelek, csak akkor megyek be dolgozni, ha örömmel teszem azt. És azért indulok neki a napnak, mert érdekel, amit csinálok. Igyekeztem tehát a saját utamra visszatalálni – háziállatokkal kezdtem el foglalkozni. Ott is vannak ugyanis lymphomák, és kísérleti állatokról lévén szó tisztább rendszerben lehet dolgozni. Pillanatokon belül eljutottam odáig, hogy ezt az utat nem lehet immunológia nélkül továbbvinni.

– Korábban is foglalkozott ezzel a területtel?

– Egyetemi tanulmányaim alatt átugrottam az immunológiával foglalkozó szövegrészt minden tankönyvben, nem törődtem vele, mondván, annyira zűrzavaros, érthetetlen, jobb ezt átlapozni! Ha kihúzom az ide vonatkozó tételt, legfeljebb megbukom. Nem húztam ki, nem buktam meg. De az életemnek ezen a pontján az immunológiát már nem lehetett átlapozni. Megpályáztam tehát egy UNESCO-ösztöndíjat a Szegedi Biológiai Központba. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején ez volt Magyarország messze legjobban felszerelt, biológiai profilú kutatóintézete. Egy sereg munka kapcsán, gyakorlatban sajátítottam el rengeteg immunológiai ismeretet. Addigra a tudományág is letisztult, és kiderült, hogy azok a kifejezések, amelyek idegesítettek, javarész ki is koptak. Korábban tudniillik azonos jelenségek leírására, megnevezésére négy-öt szót is használtak. Egy szó mint száz, nagyon izgalmas területté nőtte ki magát. Mikor hazatértem, 1981-ben, itt, Pécsett is gőzerővel megindult az ilyen irányú munka. Ezzel kezdett kialakulni az intézet markáns arcéle.

– Azé az intézeté, amelyet professzor úr alapított, igaz-e?

– Igen.

– Hogy lehetett elfogadtatni, hogy egy ilyen új intézetre szükség van?

– Nehezen. Lépésről lépésre. Nézzen oda, nem vagyok híve az erőszakos, kard ki kard érdekérvényesítésnek, a huszárkapitányi stílusnak. Egy rohammal esetleg bevehetünk egy várat, de a háborút megnyerni nem lehet. Először fölépítettük tehát a magunk anyagi hátterét. 1982-ben írták ki az első tudományos pályázatot Magyarországon, ez volt az OTKA elődje, TPP-nek, vagyis Tudománypolitikai Pályázatnak hívták. Fölmértük a lehetőségeinket, benyújtottuk az anyagot. És nyertünk. És attól kezdve minden érdemi pályázattal komolyan foglalkoztunk. Ugyanis nem akartam azt… Hogy is fogalmazzak csak? Nem szeretnék megbántani senkit. Szóval nem akartam, hogy az egyetemen bárkinek elvtelenül hálásnak kelljen lennem ahhoz, hogy az eszközparkunkat kiépítsük. Ezzel együtt elképzelhetetlen, hogy honnan indultunk. Az egyszer használatos tárgyakat úgy lopkodtuk össze kongresszusokon, utóbb krómkénsavban mosogattuk őket, hogy újra használjuk… Tényleg, szinte hihetetlen.

– Hogy vált ki a labor a Kórbonctani Intézetből?

– Eredetileg nem is volt ilyen tervem. Gondoltam, jól megfér az Intézet falai között egy speciális labor. Hanem aztán úgy hozta az élet, hogy célszerűnek látszott szeparálódnunk.

– Hasonló intézet létrejöttére volt-e akkor példa Magyarországon?

– Orvostudományi egyetemen belül nem. Az ELTE biológiáján működött immunológiai tanszék. Tudni kell, hogy amikor már erősödtek az önállósodási törekvéseink, nem volt hova költöznünk. Úgy volt, hogy a Szigeti úti elméleti tömb tetején építkezünk, de a tervet elvetették. Ez az épület viszont üresen állt. Vizes falú, szerencsétlen beosztású ház volt, mégis kiindulási lehetőség. Lebontottuk, és bár kívülről nem változtattunk rajta, belül egészen más struktúrát kapott. Az akkori rektor, Bauer Miklós rengeteget segített az intézet létrejöttében. Álláshelyet szerzett, az épületet is neki köszönhettük. Szó se róla, mindent úgy csinált, hogy itt az alkalom, vagy élsz vele, vagy belebuksz. Ezzel együtt ilyen embereknek kellene lenniük az egyetemi vezetőknek. Precíz, amikor kell, de kellően nagyvonalú a fejlődés érdekében. 1991-ben azután megszűntek a marxista tárgyak, fölszabadultak órák. Így egy szemeszterre ötvenhat órát kaptunk, amiből heti két előadással és laboratóriumi gyakorlattal kialakult “Az immunológia alapjai” című tantárgy. Ami azóta a többi orvosegyetemen is a curriculum szerves része lett.

– Később bővült a tárgyak köre.

– Részben jött az idegen nyelvű oktatás, részben belépett a biotechnológia, utóbb az orvosi és gyógyszerészeti biotechnológia. Ma ott tartunk, hogy Pécsett mindenütt mi oktatjuk az alapozó immunológiát, vagyis az orvoskaron, illetve az egyetem természettudományi karán is mi visszük ezt a vonalat.

– És mindemellett folyik a kutatómunka.

– Tudni kell, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben óriási paradigmaváltás ment végbe az innovációs folyamatban. Korábban a kutató, ha fölkelt, és szépen sütött a nap, és jókedvű volt, és éppen fölfedezett valamit, akkor gyártót, forgalmazót, hasznosítót keresett hozzá. Manapság az ilyen hozzáállás termékei kabarészámokban kapnak helyet. Ugyanis ha nem vesszük tudomásul, hogy a piac dönti el, mire van szükség, és mennyiért, akkor megbuktunk, kutatóként is.

– Ez milyen érzés?

– Bevallom, nem nagyon bánom. A piac, ha szabad így mondanom, leveszi a vállunkról a felelősséget. Nyomasztó lenne az adófizetők pénzét értelmetlenül elpocsékolni. A kihívás éppen abban van, hogy az egyéni érdeklődést és a pályázatokon keresztül megjelenő piaci igényeket hogyan lehet összhangba hozni. Nem kell, hogy azért menjünk be dolgozni, hogy Nobel-díjat kapjunk. Az izzadságszagú erőfeszítésekkel kipréselt eredmények sem érdekelnek. Ugyanis félek, elveszne az a varázs, hogy az ember jókedvűen jön be dolgozni. A szakmai elismerés meg úgyis megjön előbb-utóbb, ha a felmutatott teljesítmény színvonalas.

– Kérem, tegye számomra, illetve a hozzám hasonlóan tájékozatlan olvasó számára érthetővé az önöknél folyó munka lényegét!

– A biológiai rendszerek úgy épülnek föl, mint a Lego-játék. Tehát vannak alapelemek, amikkel, ha úgy tetszik, az evolúció játszik. És amint a Legóból is építhetünk kiskacsát, traktort, repülőgépet, lóistállót, úgy az alapelemekből is különböző, egymástól nagyon eltérő rendszerek épülnek föl. Ezekben ugyanazon struktúrához más funkció kötődik. Az evolúció során nemigen változó elemeket genetikailag konzerváltaknak hívjuk. Ezek szerepe az immun-válaszban egészen különleges. Ugyanis az immunrendszer, megegyezően a központi idegrendszerrel, fölismer, az információt földolgozza, tárolja a memóriájában, majd kialakítja a célszerű választ, és végrehatja azt. Tehát tulajdonképpen nagyon bonyolult rendszer, amelyik minden másodpercben, minden elemével az egyedi állandóságot felügyeli. Ebbe beletartozik, hogy ha jön egy baktérium, akkor ne tudja az egyént leépíteni, ha jön egy vírus, ne épüljön be véglegesen a génállományba, és ne fejlődjön ki az embernek például egy harmadik füle, ha mutálódik egy sejt, vagy éppen ne alakulhasson ki belőle daganat és így tovább. Vagyis egy általános szabályzó rendszerről beszélünk, amelyik, még egyszer: fölismer, földolgozza, tárolja az információt, döntést hoz, és végrehajt. Ebben a rendszerben nagyon fontosak a genetikailag konzervált elemek. Amelyek azonosak bennem, és azonosak, mondjuk, egy baktériumban. Ha rossz döntés születik, és az immunrendszer nem lép föl agresszíven, és nem fejleszt ki egy támadó típusú választ, akkor bekövetkezik a fertőzés, akkor kialakul a daganat satöbbi. Ellenben ha az immunrendszer túllő a célon, és túl hevesen, túl erősen reagál, akkor allergia, esetleg autoimmun betegség alakul ki. Ez dönti tehát el, hogy az illető esendő lesz-e a fertőzésekkel szemben, kap-e daganatot, vagy autoimmun betegség kínozza, netán ezek mind, együtt is megjelennek. Magyarul: a konzervatív antigének immunológiai szerepével foglalkozunk. Persze, itt sok részkérdés jön elő. Például az immunszervek evolúciója, a szteroidok szabályzó hatása és így tovább.

– Mostanában, ha a professzor úr tudományterületéről hall az ember, mindig szóba kerül az allergia kérdése is. Népszerű tudományos lapok többnyire az immunrendszert teszik felelőssé az egyre szaporodó allergiás tünetekért. A piac, hogy az ön kifejezését használjam, ezen a területen is megoldást vár. Hogyan olvassa a tudós ezeket a cikkeket?

– Az allergia az immun-válasz egy típusa. A konzervatív antigének szerepét kell itt újra hangsúlyoznunk. Ha a gyermek kettőt tüsszent, a szülei szaladnak vele az orvoshoz, aki többnyire antibiotikumot rendel. Vagy ha tiltakozni próbál, hogy talán mégsem helyes út ez, akkor az édesanya addig erősködik, míg végül mégis antibiotikum lesz a dolog vége. Vagy másik orvoshoz kerül a gyermek, aki végre fölírja a kívánt, vagy talán inkább követelt gyógyszert. Az egyik fő kiváltó okot abban látom, hogy fölnőtt egy olyan generáció, amelynek immunrendszerében a tárolt információk hiányosak. Mert a szervezet nem tanulta meg, hogy mire hogyan reagáljon. Bizonyos típusú autoimmun betegségek és az allergiák növekvő száma ide is visszavezethető. A szükségtelenül adott antibiotikumok hosszú távú hatása ez. Meg persze a megváltozott környezeté is. Hiszen az a virágpor, amely régen nem váltott ki allergiát, ma, a megnövekedett aromásszénhidrogén-koncentráció mellett panaszokat okoz.

– Helyreállítható ez? Már úgy értem, ha az ember tudomásul veszi is, hogy a sok antibiotikum őt már elszúrta, legalább a gyerek menthető még?

– Mondok egy nagyon egyszerű példát. Ha az ön nagyapja, édesapja, ön, és még az ön gyermeke is mindig zöldre festi a haját, várható, hogy zöld hajú unokája szülessen?

– Nyilván nem. Majd csak később festjük be neki.

– Na, látja, ez ugyanaz. Más ugyanis a genetikai kód, azt nem érintik ezek az amúgy megoldandó problémák. Amerikában egyébként megoldották például az egyik leggyakoribb pollenallergiát. Kanadától Mexikóig hetente cserkészcsapatok, iskolások, katonák tépik ki a vadkendert. Ha ön ma tíz magasan képzett, diplomás honfitársunknak megmutatja a vadkendert, nyolc egész bizonyosan nem fogja fölismerni. Azt hiszem, az a legfőbb baj, hogy Magyarországon az egészség nem érték. Nem épült be a társadalmi tudatba, hogy tényleg az a legfőbb kincsünk, amivel születünk, és bizony, vigyáznunk kell rá, költenünk kell rá, foglalkoznunk kell vele. Meglehet, a társadalombiztosítás kényszerű átalakulásával ennek a fölismerése gyorsulni fog.

– Ha már Amerikát szóba hozta, professzor úr… Arról még nem is beszéltünk, hogy két évig az USA-ban dolgozott vendégkutatóként.

– Erről szólni öröm és szívfájdalom. Öröm, mert egy kiváló szemléletű, befogadó jellegű, liberális közelítésmódú laborban dolgozhattam. Ugyanakkor szívfájdalom, hogy nem fiatalabban kerülhettem ki. Akkor ma nem itt beszélgetnénk, és biztos nem lenne az Intézet. Valószínűleg másodszorra is kimentem volna, vagy eszem ágában sem lett volna hazajönni. Nagyon sok hozzám hasonló ember kint maradt, mert egész egyszerűen belefásult az itthoni taposómalomba, beleunt a pénztelenségbe.

– Mitől korfüggő ez?

– Egy korombélit már nem alkalmaznak, mert akkora fizetést kellene adniuk, amiért négy kínait vagy két fiatal európait tudnak fölvenni. Ugyanakkor a hasznom nincs akkora. Negyven év fölött a dolog már reménytelen.

– Kihallom a hangjából, hogy tényleg nagyon sajnálja. Mondja, mi változott volna?

– Valószínű, hogy azok az ötleteim, amelyek így nem kerültek be a tudományos élet reflektorfényébe, mert nem tudtuk a kapcsolódó közleményeket olyan színvonalú újságokban, folyóiratokban publikálni, ott sokkal inkább az élvonalba juthattak volna. És előbbre tartanánk számtalan területen. Tévedés ne essék: ezen én nem könnyezem. Főleg azért nem, mert ma is meg tudok felelni annak a már említett, régi elvemnek, hogy amikor reggel fölkelek, szívesen jövök be dolgozni. Nagyon fontos, hogy legyen mindig kedvünk!

– És ha egyszer, ne adj’ Isten, elmegy a kedve?

– Akkor majd nem jövök be. Valami mással fogok foglalkozni. Talán elmegyek a biotechnológiai iparba, talán egészen mást fogok csinálni. Sok minden érdekel. Például általános lakatos szakmunkás végzettségem is van. A gimnázium humán tagozatán érettségiztem, de az akkori rendszerben, a MÁV Járműjavítóban kaptunk lakatos szakmunkás képzést is. Lehet, hogy ezt hasznosítanám. Barkácsolni szeretek, bár mainapság nem vassal, inkább fával dolgozom.

– Ez vonatkozik a nyugdíjas éveire is?

– Természetesen. Ments Isten, hogy itt pusztuljak el! Annál nagyobb butaságot, amikor valaki ahhoz ragaszkodik, hogy kétszáz éves korában még mindig benn üljön professzorként, és bebetonozza a fiatalok feje fölött a plafont, nem tudok elképzelni. Erkölcstelennek is tartom, és bevallom, ezeket az embereket nem túl sokra becsülöm. Valószínűleg semmi sem ad számukra az életben örömöt, csak az, hogy a főnök szerepében pöffeszkednek. Nálunk az Intézetben liberális légkör van. Mindenki, aki itt dolgozik, a tanítványom volt valaha. De ahogy elérem a kort, elmegyek nyugdíjba. Az oktatásban, ha szükség lesz rám, szívesen részt veszek majd, de inkább szeretnék vitorlázni, a Balatonon lenni, és többet foglalkoznék a borászkodással. Ha megnézné az orvoskar korfáját, meglepődne. Egy csúcsára állított piramist látna ugyanis.

Márpedig felelőtlenség túlhordani önmagunkat.