A kritikákból, hosszabb-rövidebb irodalomtörténeti tanulmányokból összeállított köteteknél ritkaságnak számít az a tudatosság, ami Szilágyi Zsófia új könyvére jellemző. Mint az ilyen típusú könyvek legtöbbje, ez is a szerző korábbi, főként folyóiratokban megjelent tanulmányaiból, alkalmi írásaiból (ahogy a könyv elején megtudjuk, hét év terméséből) nyújt válogatást. A kötet terjedelmileg legnagyobb részét kortárs magyar prózai művekről (és két lírai munkáról, Parti Nagy Lajos, illetve Kukorelly Endre egy-egy verseskötetéről) írt recenziók, kritikák teszik ki, valamint néhány irodalomtörténeti problémát és elméleti jellegű kérdésfeltevést boncolgató tanulmányt is olvashatunk. Emellett a válogatott szövegeket egy olyan előszó nyitja, melyben a szerző az efféle kötetekre jellemző számos problémára (a kritikaírás szerepére és céljára, az ilyen típusú válogatáskötetek létjogosultságára, sőt, az utólag megírt előszók funkciójára is) reflektál, és itt jelöli ki Szilágyi azokat a “háromszögelési pontokat”, melyek az összeállítás témáját képező egyedi szövegeket körülhatárolják: a hiba, a novellaciklus és a regény fogalmait. E három főszereplő lesz az, amelyek (akik) állandóan visszatérnek a tanulmányokban, és a bennük szereplő művek értelmezését meghatározzák.

Persze nem szimplán csak arra kell gondolnunk, hogy a könyv novellásköteteket és regényeket kritizál, és mint ilyen a kritikusi szakma egyik, talán nem a legfőbb, de semmiképp sem elhanyagolható feladatát teljesíti: hibákat keres és mutat ki az adott művekben. Szilágyi a hiba fogalmát némiképp a hétköznapitól eltérő értelemben használja: a kötet néhány tanulmánya bizonyos szerzők és szövegek (például Kosztolányi Aranysárkányának különböző szövegváltozatai, Parti Nagy Lajos, illetve Németh Gábor írásai stb.) kapcsán a tökéletes és tökéletlen (hibás) művek tradicionális ellentétét próbálja meg újragondolni. Emellett olyan elemzések is szerepelnek a könyvben, melyek novellaciklusokat vizsgálnak (Mikszáth, Kosztolányi és Bodor Ádám ide sorolható munkáit), s e tanulmányokban a szerző igyekszik a novellaciklus és a regény műfaját összevetni, a két írásmód (és mint kiderül: olvasási stratégia) különbségét megállapítani.

Ez a három dolog, a hiba, az elbeszélésciklus és a regény a szerző szerint összefüggésbe hozható, méghozzá első lépésben a hiba fogalma kapcsán: Szilágyi mindenekelőtt azt a klasszikus nézetet próbálja több oldalról körüljárni, miszerint a “nagy” irodalmi szövegek, a remekművek szükségképp hibátlanok, a befogadó legfeljebb áhítattal szemlélheti őket, az irodalomtörténésznek pedig az erények kimutatása, a tömbszerűvé merevedett művek elemzése lehet a dolga. Az ilyen szemléletmód igyekszik még a valódi hibák felett is szemet hunyni, hiszen, ahogy a szerző egy helyütt fogalmaz, a “tökéletesség illúziója még akkor is fogva tartja az irodalomtörténeti gondolkodást, ha esetenként észrevesszük, hogy például legnagyobb klasszikusaink eredetileg folytatásokban közölt regényeiben felesleges ismétlések vagy következetlenségek vannak” (18. o.). Ezt a, mostanság a hazai irodalomtörténészi körökben közkedvelt (Szilágyi által azonban nem használt) fogalommal élve, kultikus viszonyt – és persze a művek szerzőivel szembeni ilyen magatartást – nem a kritikusnak kell átalakítania, hiszen maga az irodalom alakulástörténete az, ami manapság már szinte lehetetlenné teszi. Az utóbbi pár évtizedben ugyanis számos olyan alkotó és szöveg bukkant fel, akiknél-amelyeknél a hiba nem valamiféle aberráció, a “tökéletességen ejtett folt” értelmében szerepel, hanem – Petri György egyik versének kifejezésével élve – egyfajta “repedés”, anyaghiba, melynek fő funkciója az alkotás anyagiságának megmutatása, valamint az olvasók felszólítása a műben való aktív részvételre. Ilyen “hibák” például a nyelvrontások, a hagyományos teleologikus rendet megtörő narratív eljárások, a következetlenségek – vagyis csupa olyan eszköz, melyekhez a kortárs irodalom oly szívesen folyamodik. A hiba ebben az értelemben egy másfajta beszédmód jele, mely az eddigiektől eltérő olvasásmódot kíván: a hibák révén új, termékenyebb (de legalábbis aktívabb) módon közelíthetünk a szövegekhez. Hogy Roland Barthes-i, posztstrukturalista terminológiával fogalmazzak (melynek jelenlétét, ha tételesen nem argumentálva is, de végig ott éreztem Szilágyi nézőpontjában): a mű-hiba a csodált művekből aktív olvasói részvételt kívánó (és előfeltételező) szövegeket hoz létre. Így a szövegekben előforduló műhibák ténylegesen mű-hibák, azaz nem valódi hiányosságok, hanem olyan jelek, melyek a korábbi művészi és művel szemben felvett attitűd átalakulását jelzik: “A hiba már nem fogyatkozás, hanem egyfelől a tökéletesség része, másfelől az olvasót is társszerzővé avató tényező: a hibáit kereső szerző olvasóvá kénytelen válni, a hibákat észlelő olvasó pedig olyan »szerzővé«, aki a hibák nyomán kezdi el olvasni a szöveget, megkeresve a »repedések« lehetséges szerepét és jelentőségét.” (22. o.)

Természetesen (és rögtön hozzátenném: véleményem szerint szerencsére) Szilágyi Zsófia egy pillanatig sem állítja, hogy az utóbbi évtizedek – nevezzük így: posztmodern – irodalma paradox módon azért lenne jobb a korábbinál, mert ilyesféle hibákat tartalmaz. Egy ilyen nézőpont (mely sajnos nem teljesen idegen a kortárs kritikától) nagyjából ugyanabba a korábbi esztétikai egyoldalúságba esne bele, amit éppen kritizál, ismét a jó-rossz oppozícióban szemlélné az irodalmat, az irodalom történetét pedig fejlődésregénynek tekintené, melyben a “monumentumszerű”, a művészeket és a remekműveket piedesztálra emelő irodalomértelmezéstől eljutottunk valamilyen “dialogikus” irodalomfogalomhoz. A szerző sokkal árnyaltabban fogalmaz: szerinte ez az irodalomtípus látványossá tett repedései révén olyan olvasói magatartást kíván meg, sőt kényszerít ki, mellyel a korábbi idők talán rejtettebben, de szintén repedésekkel, “hibákkal” teli szövegei is újraolvashatóak és újraértelmezhetőek. Ez a magatartásmód azonban nem jelenti a tökéletes olvasói önkény hangoztatását: hogy Szilágyi korábbi példájánál maradjunk, egy klasszikus szerző folytatásokban közölt regényének a hajdani folyóirat-olvasók emlékezetét felfrissítő ismétléseit véleményem szerint nagyfokú olvasói önkény – és túlértelmezés – lenne “szándékos repedéseknek”, értelmezésre felszólító jeleknek tekintenünk. A kötet egyik tanulmánya az Aranysárkány kapcsán erre a problémára is kitér: itt Szilágyi éppen azt mutatja be, hogy egy mű különböző szövegváltozatai, kéziratos és kiadott variációi (mely a Kosztolányi-regénynél különösen érdekes, ugyanis van egy 1932-es, az ifjúság számára átdolgozott változata is), illetve egy esetleges genetikus (azaz a szöveg keletkezését is megjelenítő, az egyes szövegváltozatokat párhuzamosan bemutató) kiadás milyen értelmezési lehetőségeket rejt magában. Vagyis az igazi aktív olvasói magatartást némelykor éppen nem az “önmagában vett szöveg” eszméje teszi lehetővé, hanem figyelembe vehető és új értelmezési utakat nyithat meg a szöveg konkrét történetisége is.

Persze a hiba éppen ezért maga is történeti dolog: ami ma hibának, rossz megoldásnak tartható, korábban lehetett normális, mi több, szabályos eljárás is. Fordítva is igaz lehet: ami mostani normáink szerint szabály vagy – mondjuk így – “szabályosan hibás”, az hajdan kritizálható és kritizálandó fogyatékosságnak számított. Látványos, a szerző koncepcióját igazoló példával szolgálhat erre egy Szilágyi Zsófia nemzedékéhez tartozó irodalomtörténésznek, Hites Sándornak a kortárs és a klasszikus, 19. századi magyar történelmi regényt összehasonlító vizsgálata. Szinte közhely a kortárs magyar irodalommal kapcsolatban, hogy a 90-es évek végétől a történelmi regény új felvirágzása figyelhető meg. Ez az új vonulat többek között abban különbözik klasszikus elődjétől, hogy mind a történelem ábrázolhatóságának kérdésére, mind pedig saját hagyományára reflektál. Mint Hites kimutatta, ami – Szilágyi terminológiájával élve – a kortárs történelmi regényekben mű-hiba, az elbeszélés szövetén lévő rendellenesség (például a szaggatott elbeszélésmód, a teleologikus történetvezetés hiánya stb.), az már a 19. századi magyar történelmi regény megteremtőjének, Jósika Miklósnak bizonyos műveiben is megfigyelhető volt – kárhoztatta is erősen érte az akkori kritika (vö. Hites Sándor: A múltnak kútja. Tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből. József Attila Kör–Ulpius Ház Könyvkiadó, 2004. 116–118. o.). Persze ez nem jelenti, hogy a mai történelmi regény csupán a romantika korabeli elődjének eljárásait ismétli, azt meg különösen nem, hogy már Jósika is posztmodern író lett volna. Egyszerűen csak arra utal, hogy mást jelent manapság formabontó módon hibákat elkövetni, és mást jelentett régebben. Vagy – némiképp rosszmájúan – akár úgy is értelmezhetnénk, hogy amit hajdan írói baklövésként kárhoztattak, az ma írói erény, a konvenciók szándékos felrúgása (sőt, manapság már inkább a bevett normának való megfelelés) lehet.

Tulajdonképpen a hiba történetiségének szerepe figyelhető meg abban a Szilágyi Zsófia által elemzett folyamatban is, ahogy Mikszáth Kálmán művészetét az utóbbi idők irodalomtörténete értelmezi. A mai Mikszáth-kutatásokra jellemző, hogy – nagyon felületesen szólva – ami korábban a szerző nagy erényének számított (az, hogy valamilyen szinten a realista korszak poétikájához lehetett kapcsolni), erőteljesen leértékelődött, és éppen hajdani “hibái” (anekdotikus stílusa, állandó kitérői, a szövegegységet megtörő elbeszélésmódja stb.) váltak érdekessé. Fontos azonban, hogy Mikszáth újraértékelése azért is indulhatott meg, mert a 70-es, 80-as évek prózafordulatának bizonyos képviselői (főként Esterházy Péter) saját írásmódjukat többek között a mikszáthi nyelv- és irodalomszemlélethez kapcsolták. Vagyis Mikszáth “hibáit” a kortárs irodalom felől olvassuk, ezért vagyunk képesek ezekben a “hibás” elemekben értelmezésre, aktív olvasói részvételre felszólító “repedéseket” látni.

Mint az eddigiekből talán kiderült, a kötetnek – és a szerző irodalomképének – talán legfontosabb fogalma az olvasónak a műben való aktív részvétele: ez köti össze a hiba poétikáját az elbeszélésciklus poétikájával. A novellaciklus műfaja a magyar irodalomban nagy hagyományra tekint vissza, elég, ha “húzónevekként” a Mikszáth, Bródy Sándor, Kosztolányi, Krúdy Gyula, Mándy Iván sort említjük. A 90-es években jelent meg Bodor Ádám Sinistra körzete, melyben számos kritikus az elbeszélésciklus egyfajta újradinamizálását figyelte meg, s ez Szilágyi szerint azt is eredményezte, hogy a kritikának – és persze az olvasónak – újra kellett gondolnia az elbeszélésciklus és a regény viszonyát. Ahogy a szerző Bodor-tanulmányában megfogalmazza: a “Sinistra körzet recepciója a novellaciklus műfaji sajátszerűségének igazolásába leginkább annak a meglátásnak az előhívásával kapcsolódott bele, hogy a regény–novellaciklus határterületére helyezhető műveket az olvasásmóddal kell összefüggésbe hozni, hiszen az effajta művek meghatározó jegye nem a mozdíthatatlan séma, hanem a befogadást dinamizáló műfaji »billegés«, az értelmezésre váró látszólagos hibák és következetlenségek” (228–229. o. – kiemelés a szerzőtől). Tehát a mű-hibák szoros összefüggésbe hozhatóak a novellaciklus műfajával (vagy, hogy stílszerűek legyünk: mű-fajával, hiszen nehéz az irodalmi jelenség műfaji sajátságait meghatározni), amennyiben mindkettő a dinamikus befogadói magatartást előfeltételezi.

Az ilyen “novellaciklusszerű” vagy “hibás” olvasásmód jó példája a kötet véleményem szerint két legjobb szövege: a novellaciklus műfaji sajátságait és Mikszáth szövegeit, valamint az Esti Kornélt és későbbi “újraírásait” vizsgáló tanulmány. Az előbbi a novellaciklus műfaji jellemzőinek meghatározására azáltal tesz kísérletet, hogy A jó palócok egy a hagyományostól eltérő olvasatát mutatja be: Szilágyi bizonyos novellákban megjelenő erotikus motívumokat és metaforikát elemezve megpróbálja illusztrálni, hogy a tematikus renden túl, akár annak ellentmondva is értelmezhető a ciklus, s ezzel mintegy az olvasó hozhat létre az egyes novellák között új és új kapcsolódási pontokat, és tulajdonképpen új ciklusokat is generálhat.

Szilágyi másik említett szövege egészen más úton mutatja be az ilyen olvasásmód működését. Itt a szerző azt nézi meg, hogy az Esti Kornél milyen viszonyt alkot néhány olyan művel, melyek akár Kosztolányi szövegével párbeszédbe lépnek, vagy azt valamilyen módon saját jelenük horizontján írják újra: Császár István mára már csaknem elfeledett, Gyilokjáró című kötetével és Garaczi László lemúr-regényeivel (Mintha élnél, Pompásan buszozunk), sőt Császár szövegének közvetítésével még áttételesen egy látszólag teljesen más típusú művel, Lázár Ervin Bab Berci kalandjai című gyermekkönyvével is kapcsolatba kerül. Szilágyi elemzése bemutatja, hogy amennyiben az olvasó játékba hozza ezeket a lehetséges kapcsolatokat (mondjuk, Garaczi felől olvassa újra Kosztolányit, és fordítva), az egyes műveknek olyan értelmezési lehetőségei tűnnek fel, melyeknek megmutatására csak egy ilyesfajta kreatív, dinamikus, akár a (nyílt vagy rejtett) hagyományt is mozgósítani tudó olvasásmód képes. E szöveg azonban nem csak egyfajta olvasat-játékot kínál, az elemzés rámutat a kétféle (Császár- és Garaczi-féle) Esti Kornél-értelmezés különbségére, s ezzel kétfajta irodalomszemlélet (a 80-as évek közepi, írásmódjában hagyományosabb poétikát követő Császár és a “posztmodern második nemzedékének zászlóvivőjeként” aposztrofált Garaczi) irodalmi tradícióhoz való viszonyának eltérésére is.

Recenziómban persze csak néhány elemet emeltem ki, melyek véleményem szerint Szilágyi irodalom- és kritikafelfogását meghatározzák. Ez az olvasói-kritikusi önkény azonban azért is lehet létjogosult, mert éppen a szerző az, aki előszavában párhuzamot von bizonyos irodalomkritikai és -történeti és irodalmi műfajok között. Talán az eddigiek alapján sejthető, hogy melyik két irodalmi műfajt említi: természetesen a novellaciklust és a regényt felelteti meg a tanulmányokból, kritikákból összeállított kötetnek (ez lenne a novellaciklus), valamint az irodalomtörténeti monográfiának (ez pedig a regény). Vagyis saját kötete afféle elbeszélésciklusnak is tekinthető, melyet bár alkalmi írásokból állított össze, mégis valamiféle egység bontakoztatható ki belőle, ám – és ez a legfontosabb – a szerző intenciója szerint a kötetet lehet “ciklusszerűen” olvasni, az egyes szövegek között bárki megteremtheti a saját kapcsolatrendszerét. Nem hiszem, hogy az analógiát túl messzire kéne vinni, hiszen akkor elég gyorsan kiderülne, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb módon olvastam a könyvet, amennyiben valamiféle tematikus orientációt követve, az előszóban lefektetett elvek alapján kapcsoltam össze az általam fontosnak tartott szövegeket. Kétségtelen, hogy más olvasásmódok is lehetségesek, attól függően, hogy az ember miért kezd el egy kritikakötetet olvasni (megközelíthetőek a szövegek a szerző kortárs irodalmi kánonja felől, elemzési metódusai és stratégiái irányából stb.). Összeolvashatjuk, mondjuk, egyéb kritikai kötetekkel is, ahogy a szerző az Esti Kornéllal teszi. Vagy tekinthetjük egyszerűen egyfajta szemléletmód illusztrációjának, melyet egy elméletileg és történetileg egyaránt tájékozott és invenciózus fiatal irodalomtörténész és -kritikus nyújt az utóbbi évek irodalmáról és irodalomtörténeti kérdésirányairól.

(Kalligram, Pozsony, 2005, 324 oldal, 2200 Ft)