A XIX. század irodalomtörténetét feldolgozó monográfiáról kritikát írni, méghozzá nem kifejezetten szakfolyóiratban, nem könnyű feladat. E sorok írójában óhatatlanul felmerül a Katona József verséből¹ ismert (?!) kérdés: “Jaj, de kihez, ’s ki szóll?”, s most legyen az előbbin a hangsúly. Mert ki is ebben az esetben az elképzelt olvasó? Olyasvalaki, aki alapvetően érdeklődik az irodalom iránt? (Ha azt mondom: Toldy, te azt mondod: Arany.) Vagy inkább úgy kell elképzelnünk, mint egy szűk szakmai közösség egyik képviselőjét, aki XIX. századi irodalom és a róla szóló szakirodalom gyakorlott olvasója? (Ha azt mondom: Toldy, te visszakérdezel: melyik?) E sorok írója inkább a második csoporthoz sorolná magát, elképzelt olvasója viszont ebben az esetben az első csoportból kerül ki, még akkor is, ha (szakmai ártalomból fakadóan) bizonyosan nem mindig hozzá szól majd. Ám amikor mégis, akkor szükségét érzi, hogy Dávidházi Péter rendkívül fontos könyve kapcsán bebizonyítsa: a XIX. század irodalomtörténetét és a róla szóló szakirodalmat nem csak azért érdemes olvasni, mert számunkra ma már távoli, egzotikus vidék, amelyen jólesik néha elkalandozni, hanem azért is, mert néha kiábrándítóan nem egzotikus. Sőt nem is “vidék”. Inkább – a korszak kedvelt metaforájánál maradva – tükör. Felismerhetjük és megláthatjuk benne mai “arcunkat”, segítségével reflektálttá válhatnak mára már öntudatlanná váló értelmezői műveleteink.

Régóta tudjuk például, hogy a magyar felvilágosodás kezdetének tekintett, szimbolikusan még ma is alkalmazott dátum, az 1772-es évszám, (Kazinczy mellett) Toldy Ferenc irodalomtörténeti korszakbeosztásának eredménye. S a ma már első hallásra a színházi analógiát idéző kifejezés: “Bessenyei fellépése”, Toldy szóhasználata szerint a “nyomtatásban megjelenik” értelmében volt használatos. Arról is hallottunk már, hogy a magyar irodalom története többek között azért szűkült a magyar nyelven íródott művek történetére, mert Toldy Ferenc így látta jónak. S ha összevetjük az akadémiai irodalomtörténet (közkeletű nevén: spenót) a hatvanas években megjelent harmadik kötetének szerkezetét (nem számítva az alap és felépítmény viszonyát) Toldy Ferenc jó száz évvel korábban készült irodalomtörténetének szerkezetével, akkor meglepően sok hasonlóságot tapasztalunk. Ennek pedig nem az az oka, hogy mindkét kézikönyv a “tények”-re kívánt szorítkozni, hanem az, hogy száz évvel később is az tűnik megcáfolhatatlan “ténynek”, amit Toldy Ferenc annak tartott. A feltűnő hasonlóságok mellett ugyanakkor szemet szúrnak a különbségek is. Bizony, Toldy Ferenc még kételkedett benne, hogy Csokonai méltán bekerülhet a XVIII–XIX. századi költői panteonba (bár sokkal megértőbben bánt a szerzővel, mint Kölcsey Ferenc a hírhedt bírálatban), sőt abban is, hogy Vörösmarty után még lehetséges igazán jelentős költői teljesítmény a magyar irodalomban. S tette ezt úgy, hogy már jól ismerte Petőfi és Arany műveit. Dávidházi Péter ehhez hasonló összefüggésekre hívta fel a figyelmet annak idején Wéber Antal Toldy-monográfiájáról szóló kritikájában,² s ennek előzményeit és következményeit elemzi most, mintegy ezer oldalon keresztül. Könyvében gyakran találkozhatunk a fenti, már-már axiómává váló állítások kérdéses voltával. Megtudhatjuk például, hogy a magyar nyelven született művek soraként elképzelt irodalomtörténet nem kizárólag Toldy eszménye, hasonlóan gondolkodott a kérdésről – már jóval korábban – Pápay Sámuel is. S többek között az is világossá válik az olvasó számára, hogy a rossz emlékű középiskolai irodalomórákért, ahol az életrajz mintegy a művek magyarázatául szolgált, bizonyosan nem Toldy Ferencet kell szidalmaznunk. Annyi igaz, hogy a XIX. század második felében Toldy munkái alapvetően meghatározták a középfokú oktatást, ám az életrajzokat a szerző kizárólag “magán olvasásra” szánta, azt tanácsolva az oktatónak, hogy a biográfiai elemeket csakis figyelemfelkeltésül és mértékletesen tanácsos a magyarázatba szőni.

Takáts József tanulmánya³ a kultuszkutatás jövőjét fejtegetve, néhány éve azt “jósolta” Dávidházi e kötetéről, hogy bizonyára módszertani enciklopédia lesz, mivel egyesül benne a kultusz- és kritikatörténet-írás, miközben találhatunk majd benne pszichohistóriai, mikrotörténeti és az irodalomtörténet-írás narratíváit elemző fejezeteket is. Ez bizony így is történt, s a jóslat profetikus élét legfeljebb az tompítja, hogy a könyv legtöbb fejezete ebben az időben már valamilyen formában napvilágot látott. Ám ekkor még kérdéses volt, hogyan szerveződnek majd “léteges egésszé”? Különösen izgalmas ez a kérdés egy olyan szerző esetében, aki korábbi, magyar nyelven megjelenő munkáiban⁴ nagy figyelmet fordított a kiegyensúlyozott kompozícióra. E kötet egységét a tudománytörténeti vizsgálódás, és a tágabban felfogott antropológiai perspektíva mellett egy jól nyomon követhető narratív szál biztosítja. A fejezetek egy irodalomtörténeti munka megszületésének szimbolikus állomásait is reprezentálhatják, mert először is: kell hozzá nyelv (Nyelvszerzés), kell hozzá “ős” (Őskeresés), műfaji minták (Műfajképzés), mottó (Mottóválasztás) és történet (Történetformálás). A kötetre jellemző módszertani sokszínűség ugyanakkor már-már eltérő műfajú fejezeteket eredményez, eltérő tudományos és szépirodalmi műfaji mintákat hozva játékba. A Nyelvszerzés címet viselő része (legalábbis hőse nézőpontját tekintve) nyugodtan olvasható egyfajta Bildungsromanként, hagyományos irodalomtörténeti analógiát keresve: biográfiaként. E fejezetben néhol a narrátor és szereplője közötti időbeli távolság válik hangsúlyossá, ezt jól reprezentálja a múlt idő használata és az “akkoriban” időhatározó gyakori alkalmazása. Például azt olvashatjuk, hogy “1813. október 31-én idősb Franz Schedel személyesen vitte fiát Ceglédre. Ez egy komótosabb lovas kocsin vagy szekéren akkoriban reggeltől estig tartott”. (70) Másutt elmosódik ez az időbeli távolság, az elbeszélés szinte észrevétlenül jelen idejűvé válik: “Aki a Die Räuber fordítását elkészítette, mindössze tizennyolc éves, és addigi élete szinte pontosan két félre osztható: már éppen ennyi idő óta tud magyarul, és használja mindkét nyelvet, mint amennyit előtte német anyanyelve otthonos egyneműségében nevelkedett.” (103) E kétnyelvűség rendkívül fontos, valamiképpen meg kell ugyanis emésztenünk azt a paradoxont, hogy Toldy Ferenc (akit Gyulai Pál később irodalomtörténet-írásunk atyjának nevezett) eredetileg Karl Franz Joseph Schedelként látta meg a napvilágot, német ajkú család gyermekeként, s csak később, a ceglédi iskolaévek alatt tanult meg magyarul. A hajdani ceglédi utazást sokszor mintha a gyermek Toldy nézőpontjából látnánk, szinte magunk elé képzelhetjük a “megmásíthatatlan apai döntésbe beletörődő, de sorsát szorongva váró és fürkésző” gyermeket, aki “már tudta, hogy a tanév végéig még a húsvéti szünnapokban sem láthatja viszont szüleit… Leendő szállásadóját nem ismerte, csak apja megnyugtató kifejezésére emlékezhetett, mely szerint jó emberek közé megy…” (70) A lélekállapot finom rajza segítségével Dávidházi közel jut ahhoz, amit Ricoeur a történetírásban megnyilvánuló regényes szellemnek⁵ nevez. Az irodalomtörténész megengedi magának, hogy ecseteljen valamely helyzetet, visszaadjon valamely gondolatsort, ám a feltételes mód használata arra figyelmeztet, hogy a narrátor mesteri módon hozza létre (ismét Ricoeur szavaival élve) az ellenőrzött illúziót. Dávidházi ugyanakkor e korai éveket is irigylésre méltó filológiai alapossággal és háttértudással elemzi. A fejezetben olvashatunk például a Thalherr építészcsalád (ők voltak anyai ágon Toldy felmenői) eredetéről, de megtalálhatjuk Bischoff József (Toldy egykori ceglédi “vendéglátója”) házának leírását is. A filosz kutató tekintetét nem kerüli el egyetlen születési anyakönyv, keresztlevél vagy éppen bizonyítvány sem. Az olvasó hajlamos azt gondolni, hogy ha Dávidházi valamit nem talált meg, az nem is létezik. S ugyanezen olvasót már a kötet elején csodálattal vegyes hitetlenkedés keríti hatalmába, olyasféle, mint amikor a földi halandó először szembesül a Kazinczy-hagyaték elképesztő méreteivel: az nem lehet, hogy egy nap az ő számára is huszonnégy órából állt. Pedig ebben (sajnos) nincs okunk kételkedni, így a kevésbé teherbíró irodalmárok számára, akik Dávidházi könyve nyomán saját tevékenységükkel is kénytelenek szembenézni, ez nem jelenthet felmentést. Az első fejezet egyszerre a biográfiaírás magasiskolája, ugyanakkor jól érvényesül benne a kulturális antropológia látószöge: Dávidházi Toldy ceglédi éveit mint befogadási rítust tárgyalja. Figyelemre méltó, hogy Toldy, később költőként is, egyértelműen a magyar nyelvet és irodalmat választja, s – amint Dávidházi rámutat – ezt egy olyan közegben teszi, ahol fennállt a hazai német nyelvű és magyar érzelmű költészet lehetősége. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Toldy milyen természetességgel vállalja a nemzeti irodalomtörténet-írás narrátorának képviseleti beszédmódját. Hamarosan őseinktől kapott nyelvi kincsről beszél, s ezzel egyetlen szóba sűríti a nemzetképviseleti beszédmód három közösségsugalló jellegzetességét (129): a többes szám első személyt, a (birtokosokat is összefogó) birtokviszonyt és a genealógiai metaforát. Figyeljünk fel rá ismét: az a Toldy beszél úgy a nyelvről, mint őseinktől kapott kincsről, aki Franz Schedel és Josepha Thalherr fiaként életének első felében még maga sem tudott magyarul. Dávidházi Péter egyik korábbi tanulmánya éppen a Himnusz szövege kapcsán⁶ feszegette e kérdést. Hiszen, amikor Kölcsey⁷ a Himnuszban úgy fogalmaz: “Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”, vajon a (mi) őseink mi-jébe csak azokat értette-e bele, akik hozzá hasonlóan ősi családfával büszkélkedtek (Anonymus szerint a Kölcse-nemzetség Ond vezértől ered), vagy a később meghonosodott családok gyermekeit is? Toldy nyilvánvalóan nem mutathatott fel ilyen elődöket. Ám a fesztelenség, amellyel vállalja e beszédmódot, arra utal, hogy a betű szerinti jelentés előbb-utóbb metaforikussá vált, a vér szerinti genealógia pedig szimbolikussá. Itt nem csak arra érdemes pillantást vetnünk, hogy mire ad lehetőséget a nemzetképviseleti beszédmód, de arra is: mire nem. E beszédmódban feloldódik a felekezeti kötődés, ennek tétjét pedig az érzékelheti igazán, aki tudja, hogy félig-meddig ironikus gesztusnak szánva ugyan, de még Kazinczy is kacérkodott egy felekezeti alapon megírható irodalomtörténet gondolatával. S ha erre gondolunk, akkor ismét szembesülnünk kell azzal, hogy a nemzeti irodalomtörténetként elbeszélt irodalomtörténet nem eredendő adottság, hanem az elbeszélés módusaként értelmezhető.

Toldy kettős (német-magyar) identitása régóta ismert az irodalomtörténet-írás számára, ám ennek mélyebb összefüggései: lélektani és tudománytörténeti következményei Dávidházi Péter kutatásai nyomán tárultak fel. Érdekes lehet, hogy Dávidházi monográfiája előtt nem egy szaktudós, hanem egy költő idézte meg az identitásváltás e típusát. Weöres Sándor zseniális művében a fikció szerint Lónyay Erzsébet címezi Toldy Ferenchez a következő episztolát:

Wie Sie, Herr Schedel…”⁸

A kettős identitásból fakadó kompenzáció kényszere – pszichológiai szempontból legalábbis – érthetővé teszi azt a vehemenciát, amellyel a fiatal Toldy Kazinczy Ferenc Pyrker-fordítását kritizálta. Az 1830-ban kezdődő Pyrker-pörben ugyanis Toldy nemcsak azt kifogásolja, hogy Kazinczy prózában fordított le egy eposzt, hanem azt is, hogy miért kell egy német nyelven írt eposzt magyarra fordítani. Hiszen nem szerencsés, hogy “a külföldnek azt kelle látni, hogy egy magyar, kinek bölcsőjét Músa rengeté, szűkebbnek itélte nyelvét, mint hogy nagy szellemének benne hangokat találjon, silányabbnak mint hogy teremtményei méltóságának megfeleljen.”⁹ A vita (a nyelvkérdés mellett) korábban azért volt érdekes a kutatás számára, mert véglegesen megrontotta Toldy és Kazinczy barátságát. Ennyiben pedig jól illeszkedett az irodalomtörténet-írás egyik kedvelt narratívájába, amely úgy foglalható össze, hogy a tízes évek második felétől Kazinczyt (1.) jól megérdemelten elhagyják a barátai. Vagy: (2.) méltatlanul elhagyják a barátai. Dávidházi Péter nem érzi szükségét e narratíva alkalmazásának. Toldy és Kazinczy kapcsolatát egy irodalmi apakomplexus drámájaként beszéli el, s ha az olvasó el is jut valamiféle morális tanulsághoz, a végén nem tudja, kit szánjon inkább: Kazinczyt, az “apát”, aki árulásként értelmezi Toldy kritikáját, vagy Toldyt, a “fiút”, aki élete végéig bűnhődik majd ezért. A fejezet lélektani szempontból rendkívül érzékenyen tárja fel Kazinczy és Toldy kapcsolatának stációit, a szellemi apa elleni lázadás indítékait éppúgy, mint jóval később a Toldy által levezényelt (és Dávidházi által bűnhődésként interpretált) Kazinczy-emlékünnepséget, mely nem csak az apakomplexus, de a testvérféltékenység drámája is, Toldy mellett a vele rivalizáló Eötvössel a középpontban. Az egyik olvasásmód tehát az oidipuszi dráma műfaji mintája mentén lehetséges. Természetesen e második fejezetre (és a kötet egészére) is jellemző a filológiai alaposság, ugyanakkor ez a fejezet kulturális antropológia nézőpontja felől logikus folytatása is az elsőnek: “Amit a kulturális antropológiában a rite of passage terminussal jelölnek, annak nála a magyar nyelvi közösségbe vivő ceglédi év után most érkezett el igazán az ideje, hiszen szinte egyszerre kellett végképp felnőtté, magyarrá, íróvá, orvossá s a társadalmi hierarchiában valakivé válnia. Mind lélektani, mind gyakorlati szempontból szüksége volt tehát egy köztiszteletben álló személyre, aki egyrészt a körön belülről segíti, hogy státust kapjon és bebocsátassék e közösségekbe, másrészt elég tekintélyes ahhoz, hogy celebrálni tudja a befogadási és beavatási szertartásokat.” (228–229)

Dávidházi könyvének Műfajképzés, Mottóválasztás és Történetformálás címet viselő fejezetei elsősorban a Toldy által művelt irodalomtörténet műfajtörténeti helyét, kapcsolódási pontjait, az általa kialakított narratíva szerkezetét vizsgálják. Háttérbe kerül a biográfiai megközelítés, viszont nem merül feledésbe a lélektani vizsgálódás tétje. Toldy mottóválasztásában például nemcsak az méltó figyelemre, amit idéz, hanem az is hangsúlyozott szerepet kap, hogy kitől idézi. Az Uj Magyar Muzeum mottóját Claudianusnak a Manilius Theodorus konzuli beiktatására költött dicsőítő versezetéből vett citátum adja. Arra a Claudianusra hivatkozik tehát, aki alexandriai görög származása ellenére római klasszikussá vált. Toldynak ez esetben könnyű lehetett észrevenni az ismerős mintát: “egy más anyanyelvből jött tehetségnek sikerült úgy a magáévá tennie új hazája nyelvét, hogy kiváló szerzővé, választott nyelve klasszikusainak méltó párjává válhatott.” (631) Hasonló jelenség figyelhető meg majd 1865-ben, amikor irodalomtörténeti főműve elé Disraelitől származó mottót illeszt: “a múlt hatalmunk egyik eleme”, amelynek forrása a politikusnak az angol parlamentben elmondott beszéde. Két szempontból is ismerős paradigma: a zsidó származású angol politikus karrierje a kettősség tekintetében Toldyéval rokon, ugyanakkor láthatóan ő sem zavartatta magát abban, hogy vállalja a nemzetképviseleti beszédmód (Toldy által is előszeretettel alkalmazott) retorikáját. Ennek kapcsán térjünk hát vissza a “fősodorhoz”: hogyan is jellemzi Dávidházi Toldy irodalomtörténeti munkáit? Először is meg kell említeni, hogy a magyar irodalomtörténet-írás feladatkörét a kezdetektől a védői megbízatás szabta meg, a nemzeti irodalomtörténet szerzőjének tevékenységében megfigyelhető a papi szerepből átvett vindikáció (igazolás) hagyományozódása. E hagyomány már a XVIII. századi historia litteraria műfaját is jellemezte, mivel funkciója eredendően az volt, hogy elhárítsa Jacob Friedrich Reimmann 1708-ban megjelenő munkájának vádját, mely szerint azért nem lehet a magyarok tudományos teljesítményéről beszélni, mert természetüknél fogva többre becsülték a lovat és a kardot, mint a könyvet. A historia litterariák – többnyire katalógusszerű elrendezésükben – ezt a vádat igyekeztek cáfolni, büszkén felsorakoztatva mindazt, amit tudni lehetett a magyar művelődés múltjáról. Dávidházi szerint Toldy módszerébe viszont már az alapvetően igazolni akart nemzeti irodalom kritikai megítélése is belefért. Mindez két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt Toldy munkáiban meglepően gyakran találkozunk erélyes kritikai minősítésekkel, még olyan szerzők alkotásai esetében is, akik nemcsak közel álltak Toldyhoz, de munkásságukat a szerző kétségkívül a legmagasabbra értékelte. Ilyen volt például Vörösmarty. Másrészt úgy tűnhet, ez a védői szerepvállalás csak a kétszáz évvel ezelőtti irodalomtörténet-írásra jellemző atavisztikus vonás. Dávidházi Péter azonban kiábrándít bennünket e hitből. Az utolsó – a Hagyományöröklődés címet viselő – fejezetben a szerző arra hívja fel figyelmet, hogy a magyar irodalomtörténet-írás máig ható tehertétele az a kisebbségi érzet, amely eredetileg az elmaradottság cáfolásának több évszázados kényszeréből rögzült. Toldy kritikusi vénájának újrafelfedezésével pedig azt a közkeletű állítást is cáfolja, hogy “irodalomtörténet-írásunk atyja” az esztétikai érték iránt közömbös lett volna, s benne lelhetjük fel a hangyaszorgalmú, de csupán leíró és osztályozó tevékenységéről ismert irodalomtörténész őstípusát.

Dávidházi megállapítása szerint a XIX. században egyszerre zajlik a nemzeti irodalomtörténet-írás retorikai szakralizálódása és módszertani világiasodása: Toldynál ezért férhetett össze a hazafias vallásosság nyelve az esztétikai értékelés világi nézőpontjával. Irodalomtörténet-írásunk atyja szakrális analógiákkal beszélt a magyar írók életáldozatáról, ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy a legnagyobb alkotó sem érdemel “istenlést”, műve nem áll fölötte a kritikai összehasonlítás és értékelés viszonylagosító bánásmódjának. A világiasuló módszereszmény másik példája talán a hitelesség és hitelesítés kérdéséhez kapcsolható. Toldy első irodalomtörténete előszavában úgy fogalmaz, hogy “nem csak lényeges, de kisebb jelentékű dolgokban is, a másod kéz kerültével a közvetlen forrásokból merítettem, s általjában hol csak lehetett – lehetett pedig nekem többnyire – önlátomás és önvizsgálat nélkül semmit nem állítottam…”¹⁰ Ezt az eljárást Dávidházi az autopszia műszóval jelöli, amely nem más, mint egy szöveg vagy műtárgy szemrevétele valódiságának ellenőrzésére és (szerzői vagy időrendi) hovatartozásának megállapítására. E módszereszmény ma is hozzátartozik az irodalomtörténet-írói gyakorlathoz, Dávidházi viszont éppen azt mutatja be a továbbiakban, miként lett Toldy saját előfeltevésének foglya: milyen ismeretelméleti álláspont vezetett ahhoz, hogy minden gondossága ellenére “lépre megy”, és Európai körútja során elfogadja a Cseh Múzeum könyvtárosának állítását a később hamisítványnak bizonyuló régi cseh kézirattal kapcsolatban. Dávidházi azt is hozzáfűzi, hogy még az autopsziára aggályosan törekvő tudós állításaiban is mások állításai élnek tovább észrevétlenül, de ez persze semmit nem von le az autopszia követelményének mint megközelítendő eszménynek tudományfejlesztő jelentőségéből és későbbi hasznából (512).

Az irodalomtörténet-írás ekkortájt műfaji szempontból sajátos “határvidéken” helyezkedik el. Olyan korszakban foglalja el helyét a nemzeti kultúra rendjében, amikor erőteljesen jelen van még a nemzeti eposz iránti elvárás (gondoljunk arra, hogy Arany mennyire komolyan vette e feladatot!), és hihetetlen mértékben nő meg a tudományos irodalomra való igény. A meg nem született nagyeposz funkcióját veszi majd át egy új, korszerűbb, tudományos nagyelbeszélés: a nemzeti irodalomtörténet. Dávidházi tudománytörténeti alaptétele szerint a közösségi funkciót a nemzeti irodalomtörténet a nemzeti eposztól kapta, hogy elvégezhesse a közösségnek továbbra is fontos igazolás és megerősítés feladatát.

A műfaj tehát grand récit-ként jött létre, amennyiben Lyotard nyomán a kifejezés alatt a tudás igazolására szolgáló nagyelbeszélést értjük. Toldy pedig – a historia litteraria szerzőivel ellentétben – nemcsak igazolja a magyar kultúra értékeit, hanem egyúttal felmutatja a nemzet narratív identitását, bizonyítandó a nemzetnek mint alkotásnak az értékét és (ezáltal) létjogosultságát. A műfaj társadalmi jelentőségét rendkívül erősen megnövelte azon képessége, hogy “egyetlen nagyelbeszélésbe szője egy változó közösség irodalmi műveit mint egy nemzet maradandó identitásának és történelmi összetartozásának nyomait, s ezzel hozzájáruljon ahhoz, hogy egy közösséget nemzetnek lehessen tekinteni.” (669) S most jött el az ideje, hogy utaljunk ezúttal nem Toldy, hanem Dávidházi egyik mottójára, amely a kötet elején olvasható: “Amit manapság Európában »nemzetnek« hívnak, és ami voltaképp inkább res facta, mintsem nata (sőt esetenként a megtévesztésig hasonlít egy res ficta et picta-ra), az minden esetben valami keletkező.” A Nietzschétől származó idézet értelmezésével Dávidházi többször is foglalkozik a kötetben. Ezzel kapcsolatban a Műfajképzés címet viselő fejezetben olvasható interpretációra térnék ki (358). Nietzsche szerint tehát a XIX. század második felének európai nemzeteire inkább a res facta illik, mint a res nata, vagyis inkább mesterségesen alkották őket, mintsem természetes módon születtek volna. A res facta pedig közelebbről nézve res ficta et picta, vagyis “költött és festett dolog”. Dávidházi vizsgálatából a továbbiakban kirajzolódik, hogy e “költött és festett” nemzetkép nagy mértékben a tudomány által próbálta elfogadtatni és hitelesíteni magát. Így hát nem meglepő, hogy a Toldy által művelt nemzeti irodalomtörténetet szoros szálak fűzték az eposzhoz, hiszen mindkét műfajt egyazon eredetmondai funkció élteti. Dávidházi eredetmondának nevezi az identitás elbeszélés általi meghatározásának minden olyan kísérletét, amely a közösséget reprezentálni hivatott szöveg segítségével, történelmi és mitikus elbeszélés révén a közösség alapértékeit a belátható történelem kezdetéig vezeti vissza, méghozzá kettős vindikációjuk szándékával, vagyis földi érvelésű indoklásukon túl egyszersmind transzcendens igazolásukat sugallva. Ugyanakkor – mint korábban utaltunk rá – Toldy irodalomtörténeteinek megjelenésekor a magyar írásbeli kultúra olyan műfaj megjelenésére várt, amely (még) eposz és (már) tudomány egyszersmind. Az irodalomtörténet pedig tökéletesen megfelelt ezen elvárásoknak: egyrészt szigorú forrásismereti eszményre hivatkozik (tudomány!), másrészt a hangoztatott tényszerűségen többek közt az eposzias múltformálás irányába lép túl. E tendenciáról árulkodnak Toldy 1865-ös munkájának fejezetcímei is: az újkorban megkülönbözteti az “első virágzás” (1608–1611) korát, a hanyatlásét (1711–1772), a legújabb kor nála a “második virágzás” kora, ezen belül az “újjá-születés kora” (1772–1807), Széchenyi kora (1831–1849) pedig majd a “magyar nyelv és irodalom egyetemes virágzása”.

Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom annak a jelentőségét, hogy Dávidházi “res ficta et picta”-ként értelmezi a nemzet fogalmát. Ennek kapcsán eszünkbe juthat egy Esterházy Pétertől¹¹ származó idézet is: “Olimpia idején a nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik. Pedig hát – teszi hozzá az elbeszélő – a nemzet képzelet dolga (Krasztev Péter cikkében olvasom Benedict Anderson meghatározását: a nemzetek elképzelt közösségek), és ki ezt képzel, ki amazt, ki így, ki úgy.” Dávidházi könyve – többek között – arról szól, hogy az irodalomtörténetnek milyen szerepe van a teljes heterogenitás felszámolásában: miért képzeljük ezt a történetet, ha nem is azonosnak, de legalább hasonlónak. Egyébként Dávidházi is hivatkozik Anderson népszerű elképzelésére, ám egy másik hagyományhoz csatlakozik: Nietzschéhez. Pontosan azért teszi ezt, mert Nietzschénél a nemzet csak nagyobbrészt (“mehr…als”), de nem teljesen megalkotott dolog. A megalkotott nemzet tőle átvehető fogalma (vagy akár metaforája) kutatási rendezőelvként termékenyebb és védhetőbb, mint az “elképzelt közösségek”, amelyek abszolutizálják az önkényesség elemét. Elegáns megoldás. Dávidházit tudománytörténeti és történeti tájékozottsága ismét segíti abban, hogy adott esetben a kurrens elméleti irányzatok helyett/mellett fel merje venni a hagyomány fonalát. Ennek jelentőségét azért is érdemes megemlíteni, mert általános tapasztalat, hogy míg bölcsészettudományi tanulmányai során a legtöbb történész és irodalmár hallgató találkozik Hayden White munkáival, addig alig-alig hallanak a XIX. századi magyar (irodalom)történetírással kapcsolatos vitákról. Ennek következményeként sokan újdonságként szemlélik, hogy a történeti munkák lappangó, de szemléletformáló műfaji mintákat követnek, pedig épp Dávidházi könyve nyújthat megszívlelendő példát arra vonatkozóan, hogy költészet és irodalom kapcsolatát tekintve tanulságos lehet kicsit “visszamenni” az időben, esetleg egészen Quintilianusig, vagy mondjuk a XIX. század első felében publikáló Horvát Istvánig. A történeti elbeszélés relativizálódása sem kizárólag a posztmodern elméleti problémája. Dávidházi kiváló érzékkel elemzi Bajza, és később pedig Szalay László 1847-es polémiáját Toldyval. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Toldy előszeretettel hivatkozik a tacitusi “sine ira et studio”, a harag és részrehajlás nélküli történetírói magatartás mintájára. Bajza azonban megkérdőjelezi ennek lehetőségét, cáfolva azt, hogy az elbeszélésből eltüntethetőek lennének a személyesség nyomai, Szalay László pedig egyenesen azt állítja, hogy Toldy a legpártosabb szerzők egyike, munkái tele vannak irodalmi és politikai szimpátiával és antipátiával. (599) Nem volna jó persze e példákból azt a következtetést levonni (mintegy a történeti stúdiumok legitimációjának kényszerével), hogy lám, már századokkal ezelőtt elmondták ugyanazt, amit később “csak” újra felfedeztek, ami hermeneutikai szempontból nyilvánvaló képtelenség. (Dávidházi nézőpontja távol is áll az efféle leegyszerűsítéstől!) Ám tanulni igen sokat lehet mindebből.

A továbbiakban röviden Toldy (jórészt Dávidházi által interpretált) irodalomtörténeti módszereszményét és elbeszélésének szerkezetét vetném össze Dávidházi könyvének hasonló aspektusával. Az ilyen típusú vizsgálódásnak rendszerint az a kritikai funkciója, hogy az összehasonlítás és tükröztetés segítségével rámutasson a vizsgált szerző teóriájának “vakfoltjaira”. Ebben az esetben azonban nem erről van szó. És nem csak azért, mert Dávidházi gondolatmenetét rendkívüli reflektáltság jellemzi, hanem azért is, mert a szerzőtől idegen az irodalomtörténeti tradíció teljes leépítésének heroikus vágya, annál is inkább, mert tisztában van ennek lehetetlenségével. Erre példa lehet az a különösen izgalmas gondolatmenet, amelyben Dávidházi a szerző személyében megtestesülő egység elvének folyamatos jelenlétét érzékelteti egészen a kortárs alkotók életművét feldolgozó monográfiasorozatig, arra keresve a választ, hogy honnan származik a manapság oly sokat kárhoztatott beidegződés, melytől egyikünk sem szabadulhat meg teljesen. (285) Amikor tehát összevetem Toldy és Dávidházi elbeszélésének szerkezetét, azt azzal a nem titkolt szándékkal teszem, hogy képet kapjunk róla: mely pontokon bizonyul folytathatónak az irodalomtörténet-írás Toldy által művelt típusa. Előre kell persze bocsátani, hogy Dávidházi munkája metatörténeti, míg Toldy munkái történeti jellegűek, ám mindkettőből kirajzolódik egy nagyívű narratíva. Nézzük először Dávidházi nyomán Toldyét. A szerző javaslata alapján érdemes Toldy elbeszélésének irányára, kezdő- és végpontjára fókuszálnunk, mivel “egy szépirodalmi vagy tudományos nagyelbeszélés egészének rendező elvét, illetve történetformálásának teleologikus (célelvű) jelentését gyakran a záróbekezdésből érthetjük meg. Ha ezt összehasonlítjuk (az előrebocsátott másnemű bevezetőt kihagyva) a történeti főrész első bekezdésével, kitűnik honnan hová jutott a történet, a közbülső szerkezet vizsgálata pedig megvilágíthatja a célirányt.” (670) Honnan hová tart tehát Toldy irodalomtörténeti főműve, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban? Ezt olvashatjuk az elején: “A magyarok őskora ázsiai életök homályában vész el.”¹² Dávidházi szerint a rá következő mondat a cselekményt előre összefoglaló eposzi expositio mintájára végigkíséri a magyarok útját az írott történelem kezdetétől a honfoglalásig, hogy utolsó tagmondatában majd az elbeszélés jelene (és teleológiájának hallgatólagos célképzete) nézőpontjából pillantson vissza az évezredes fennmaradás nemzeti teljesítményére. De milyen végkifejlet felé tart a nemzeti sors? A könyv utolsó alfejezete valószínűleg tudatos szerkesztői számítás révén kapott kerek sorszámot (150.§) és befejezettségérzetet keltő címet (Az időszak vége). Az idézett rész így hangzik: “Az 1849. év már véres munkában találta a nemzetet; a haza egy nagy tábor vala, melynek zajában a tudományos testületek és tanodák működése megszűnt; a nem-politikai sajtó teljesen elenyészett; a régi politikai pártok a háborúban elvesztvén lábok alatt a biztos alapot, azok hírlapjai is elhallgattak; ellenben a mozgalom új orgánumai a fővárosban és vidéken mindvégig újabbakkal szaporodtak, míg a katasztroffal ezek is eltűntek; s az oly szépen virágzott irodalom helyét pusztaság lepte el és síri csend. A nemzeti nyelv jogvesztetten állott, a tanácskozó és egyesületi termek zárva, a magyar Thalia temploma idegen Músának is megnyitva; a szellemi élet legnagyobb és legjelesb tényezői elvesztek, vagy távol, vagy elvonúlva zsibbadoztak.”¹³ A citátum megfelelő peroratiónak tűnik, mégsem ez az apokaliptikus “tájkép csata után” lesz Toldy irodalomtörténetének zárlata. Dávidházi szerint ennek oka részben a kiengesztelődés normájának való megfelelési kényszer: a régmúlttól a jelenig ívelő nemzeti grand récit nem végződhet olyan kilátástalan helyzetképpel, mint amilyet Toldy 1849-ről festett. A tudományos nagyelbeszélésnek el kell jutnia a földi bajokon felülemelkedő transzcendens harmónia jelzéséig: “Így végződött azon hetvenhét évet átélt dicső kor, mely Bessenyei által megindítva hosszú, kitűrő és szerencsés fáradozások után oly irodalmat teremtett, mely ha a Gondviselés végtelen kegye annak feléledését nem engedte volna is meg, a magyarnak a mívelt nemzetek sorában nem dísztelen helyet vívott ki.”¹⁴ Dávidházi összeveti e zárlatot a XIX. század két reprezentatív művének szövegével: a Szózat kétféle befejezéssel látta el az ezredévi nagyelbeszélést, s mintegy nyitva hagyta azok alternatív választhatóságát a jövő számára, az Előszó kizárta a jobb kor eljövetelét. Toldy megőriz valamit a befejezés kettősségéből, de láthatólag vigasztaló nyugvópontra akarja juttatni az elbeszélést.

Hogyan kezdődik és miféle teleológiát rejt magába Dávidházi elbeszélése? A szerző meglátásom szerint egyszerre megőrzi és le is építi a magyar irodalomtörténet-írás mitologikus historikumra emlékeztető sajátosságát, mely szerint e tudomány történetének kezdete Toldy Ferenc munkáihoz kötődik. Leépíti e narratívát, hiszen feltárja a Toldy által művelt műfaj kapcsolódásait a historia litteraria hagyományához, vagy éppen azt a folyamatot követhetjük nyomon, amely Toldy önarckép-formálásának eredménye: Toldy ugyanis szívesen látta magát a tudományalapító szerepkörében. Megtartja és meg is erősíti ugyanakkor e narratívát, mivel az irodalomtörténet-írás döntő mértékben Toldyhoz kapcsolt jellegzetességei (például nemzetképviseleti beszédmód) és az attól történő elhajlás képezik majd a hagyományöröklődés (például Beöthy, Horváth János, Szerb Antal) vizsgálatának szempontrendszerét. Épp ezért Toldy nemcsak a monográfia hagyományaiból fakadóan lesz “nagy hős” (Lyotard szavaival élve),¹⁵ de a tudománytörténet aspektusából is egyfajta kultúrhérosz, s kanonikus pozícióját sok szempontból éppen e kiváló, nagy terjedelmű monográfia szavatolja. Dávidházi tudománytörténete annak a “nagyelbeszélése”, hogy miként hullik darabjaira a Toldy által művelt nagyelbeszélés. Aki pedig kételkedne a nagyelbeszélések aktualitásában, annak épp Lyotard szavait ajánlanám a figyelmébe: “Lehet-e, hogy »mi« ne meséljünk többé semmit magunknak? Nem meséljük-e »mi« magunknak – akár keserűen, akár könnyedén – a nagy történetek végének nagy történetét?”¹⁶ Dávidházi története – mint látni fogjuk – látszólag egyáltalán nem keserű. Toldy legendás utódai közül Beöthy, Horváth János, de még Szerb Antal is megőrzi a nemzetképviseleti beszédmód sajátosságát, az irodalomtörténeti nagyelbeszélés narrátorai minden eszközzel megvédik a történelmi közösség kultúrájának jellegét és alapértékeit. A beszédmód széttagolódása 1945 után kezdődik, amikor a történelmi nemzet mint végső értékfogalom helyébe az osztályok nélküli társadalom kommunista ideologémája került, ám a tudományszak hagyományos integráló beszédmódjának elemei Dávidházi szerint tovább öröklődnek, míg végül a 70-es, 80-as években beáramló elméleti irányzatok (strukturalizmus, hermeneutika, dekonstrukció) nyugtalanító kihívást jelentenek az irodalomról való beszéd jóváhagyott módozatai számára, és hozzájárulnak ahhoz, hogy “ha későn is, de megtörtént a beszédmód széttagolódása, az irodalomtörténeti szövegek újfajta feladatokat vállalhatnak, és ezeknek megfelelő újfajta nyelvhasználattal élhetnek”. (944–945) Dávidházi elbeszélésének íve Toldyéval ellentétes. Némi megszorítással azt mondhatjuk, hogy Toldy elbeszélése Northrop Frye¹⁷ (és White) terminológiáját alkalmazva tragédiaként cselekményesítődik, amikor a hős végül elbukik, de a többiek okulhatnak a küzdelem végkifejletéből, és újrakezdhetik a harcot. E tragédia fölött azonban a Gondviselés őrködik, s ez biztosítja a történelmi trauma után a folytatást. Dávidházi elbeszélése azonban inkább a komédia műfajára emlékeztet, amelynek története a hős kívánsága elé gördülő akadályokból áll, legyőzésük pedig a komédia megoldásával egyértelmű, és természetesen az örömteli befejezés felé halad. Kérdéses persze, hogy van-e csúcspontja (abban az értelemben, ahogyan Toldy számára Vörösmarty volt) ennek a Toldytól napjainkig ívelő tudománytörténetnek. Dávidházi kerüli bármely irodalomtörténeti elbeszélés tetőpontként való beállítását, ám érzésem szerint Horváth János kompozíciójának¹⁸ adózik a legnagyobb tisztelettel. A történet végén a némileg megkésve széttagolódó nagyelbeszélés után a tudomány története újabb reményeket kelt. A narrátor túlzásnak nevezi ugyan, de nem tartja képtelenségnek Bezeczky Gábor azon állítását, mely a magyar irodalomtudomány aranykorának nevezte napjainkat. Dávidházi így zárja le a történetet: “Elmúlt három évszázadán és sokat ígérő jelenén végignézve miért gondolnánk, hacsak nem kisebbségi érzésből, hogy a hazai irodalomtörténet-írásnak szégyenkeznie kell elmaradottságáért? Visszatekintve az is kiderül, hogy az atya-metafora kérdésessége ellenére Gyulai jóslata beteljesült: a legtöbbet mindmáig Toldynak köszönhetjük. A magyar irodalomtörténet-írás családfája nem Toldyval kezdődött, de ami az ő ágából kiterebélyesedett, annak java része ma is életképes, megújulásra kész, és csak rajtunk múlik, hogy mit tudunk kezdeni vele.” (961) E zárlatban először is az lehet feltűnő, hogy nem merül feledésbe a vindikáció szerephagyománya, s annak lehetősége sem vetődik fel, hogy ab ovo értelmetlen lenne a különböző irodalomtörténeti hagyományok összevetése, mint ahogyan az már az irodalmi hagyománnyal kapcsolatban többen emlegettek. Sőt a tudománytörténeti áttekintés (ahogy annak idején a historia litteraria) elbeszélője szerint épp a kisebbségi érzés leküzdésében segíthet. Ebben az olvasatban Dávidházi könyve nem csupán egy irodalomtörténet-írói tradíciónak, hanem magának az irodalomtörténet-írásnak a védőbeszéde. A vindikáció nem titkolt szándéka és a bizakodó végkifejlet sajátos feszültséget teremt. Messzire vezetne, ha most arról beszélnénk, mi minden motiválja e tudomány (akár e kritikára is kiterjedő) önvédelmi gesztusát, maradjunk annyiban, hogy nem Reimmann vádjai. A peroratio következő jellegzetessége, hogy látszólag teljes mértékben evilági történetet sugall, a tudomány történetében (sajnos) nem mutatkozik meg a Gondviselés, a folytatás, a döntés, a választás Dávidházi által emlegetett lehetősége a “historia est magistra vitae” toposzát eleveníti fel. A könyv több pontján és a lezárásban is megjelenő “jóslat”-ra történő hivatkozás viszont Toldy és utódai mintájára transzcendens utalást sejtet, még akkor is, ha az emlegetett “próféciák” az elbeszélés retrospektív jellegéből fakadóan racionális magyarázatot (is) kapnak. Végül azt kell megvizsgálnunk: kire is vonatkozik a Dávidházi által használt többes szám első személy. Szó sincs itt a nemzetképviseleti beszédmód jellegzetességéről, aki itt megszólal, egy tudományos közösséghez beszél, a közösség tagjaként, de még csak nem is egy tudományos közösség nevében: “csak rajtunk múlik, hogy mit tudunk kezdeni vele” – mondja az irodalomtörténet-írás hagyományáról. Talán nem csak rajtunk múlik. De rajtunk ne múljon.

(Irodalomtudomány és kritika sorozat. Akadémiai - Universitas, Bp., 2004, 1028 oldal, 2940 Ft)

 Jegyzet